Pesti Napló, 1868. május (19. évfolyam, 5405–5430. szám)
1868-05-02 / 5406. szám
102 -6406 Szombat május 2 1868. 10. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. 1 emelet. t. Up szellemi részát illeti minden kísélemény a szerkesztíjjhez intézendő. Hérmentetlen levelek csak ismert kezelettől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7 szám felszínt. A lap anyagi részét illető ilitemények (előlfizetési pénz, kiadás körüli panaszok , hirdetmények) a kiadó-hivatallak intézendők.PESTI NAPLÓ Előfizetési feltételek: Vidékre, postán vagy helyzeti, házhoz hordva . Félévre . , 10 frt 50 kr. o. é. évnegyedre . 6 frt 25 kr. o. é. Hirdetményi díjast 7 hasábos petitsor egyszeri Korda, térnél T nj kr. Mélyegdij külön SO ajkt Nyílt-tér: 6 hasábos petit 26 nj kr. Rendkívüli előfizetés „PESTI NAPLÓra. KlÖflzet€8l dij: Május —júniusi 2 hóra.......................................................... Május—septemberi 5 hóra.............................................. 3 frt 50 kr 8 frt 76 kr. A „Pesti Napló“ kiadó-hivatala. Pest, május 1. 1868. Igazodjék el rajta, a ki tud: országvilág emlékszik a „Hon“ anathemára, Helyekkel a Jókai-Keglevich-féle ellenzék a többség anonimusait sújtani igyekezett megszámlálhatlan ízben , Íme, mire virradunk május első napján! A „Hon“ élén egy anonymus kinyilat-koztatja, hogy mindaz, amit Jóka, a „Hon“ felelős szerkesztője, a „Hon“ hajnábjain a múlt napokban saját neve alatt jrt a végből, „hogy a szélső halt magát, mint annak vezérét, Kossuth Lajost, épen azon párt működésének bizonyos tényeitől külön válaszsza csupán egyéni meggyőződést és nem pártnyilatkozványt fejez ki. Ez annyi, hogy egy anonymus defavoyálja a „Hon“ felelős szerkesztőjét a „Hon“ hasábjain. E czikkecskét el fogjuk magunknak tenni, s Ugyancsak a „Hon“ hasábjain találkozunk még két czikkel, mindkettő Jókai tollából. Nem tudjuk ugyan, s igen jó lett volna hozzájuk írni, hogy vájjon ezek is csak egyéni nézetek-e, vagy tán pártemanatiók ? Naivnak és gyermekesnek elég naivak és gyermekesek arra, hogy az anonymus *’ holnap ismét eldörögje vétóját rájuk, de azért egyátalában nem roszabbak, mint * a minőket a „Hon“-tól megszoktunk. Az első arról szól, hogy a majoritás Kossuth lemondó levele felolvasásának ellene szavazott, mi által azt documentál* ta volna, hogy „Kossuthtól fél, s elveivel „férfi férfi ellen* szembe szállani nem mer.“ „A majoritás — igy szól továbbá Jókai — Kossuth elveit is üldözteti közvádlóval, — esküdtszékkel, — anonym írókkal“ (recidiva!), stb. Tartózkodunk e passusokra a megillető apitethonokat alkalmazni , mert azok ugyan egészen correctek volnának, de a „Hon“-ra nem igen hízelgők. Avagy nem szállt..k-esikrn Kossuth ellen nyíltan : Pulszky Ferencz, Bánó József, Kemény Zsigmond, Somssich Pál ? És nincs ugyan oka Jókainak, mint az ellenzék hít apostolának visszaemlékezni az u. n. „hevesi vitára,“ de gyöngédtelenséget követünk el s emlékeztetjük őt e csatára, melyben a baloldal oly parlamenti vereséget szenvedett, a milyenről nem sokról beszélnek a krónikák. És miről folyt ott a kérdés ? Nem arról, a miről most Jókai egész , „ártatlanul“ meri mondani, hogy fél tőle a többség ? Az tehát, amit Jókai ismét elkövet, megint nem egyéb, a legmerészebb ráfogásnál, mert a keztyűt, mit Jókai enfant terrible-je, a szélsőbaloldali csoport, a „Hon“ szerint „elismert vezérének“ nevében, tüntetési viszketegből, minden kínálkozó és nem kínálkozó alkalommal az országgyűlés elé vet, felvette a többség akkor, mikor jónak látta; az országgyűlési naplóban meg is van azon napok története híven írva, s az utókor és a jelen kor, aki a lapokat olvassa, igazat fog adni a többségnek, hogy egy, hajánál fogva újólag napirendre czepelt kérdést, melyet már untig kimerítettek, elejtett. Ha pedig Jókainak a maga politikájához csakugyan „nem kellenek nagy emberek,“ akkor ne halászszon a szélsőbaloldal zavarában magának oly ostentatióval Kossuthot, hogy egy anonymusnak kelljen őt saját (Jókai) lapjában dezavállalnia. Jókai második czikkére, melyet (a—z) jegyű czikkünk idéz, feleletül Tisza Kálmán határozati javaslatának szószerinti szövegét írjuk ide, ugyan azt, melyet a többség elejtett: * „Határozati javaslat az 1848—49 ikévi honvédek, azok özvegyei és árvái érdekében leendő intézkedések tárgyában. „Az igazság megkívánja, hogy a nemzet, midőn ismét alkotmánynyal bír, megemlékezzék azokról, kik szabadságáért küzdöttek. „Mondja ki ennélfogva határozatilag a képviselőház, hogy a minisztérim, tekintettel a még élő honvédek számára, mineműségére, jelen helyzetükre, szükségeikre, valamint az elhaltak özvegyeire és árváira is, tekintettel egyszersmind az ország anyagi helyzetére, még ez év folytán terjeszszen törvényjavaslatot a ház elébe azon intézkedések iránt, melyek az 1648—49-ik évi honvédek — valamint özvegyeik és árváik — sorsának biztosítása czéljából szükségesek és kivihetők, előre is kijelentvén a képviselőház, hogy az ezen czélra szükséges és az ország erejét meg nem haladó anyagi eszközök megajánlására kész lesz. — Beadja Tisza Kálmán, Pest jun. 18. 1867.“ Szóról szóra igy hangzik az, a mit a többség 202 szavazattal leszavazott. S s most vesse ezt össze Jókai Mór a királyi kézirattal, s vallja meg, lehet e ráfogás és ferdités nélkül azt mondani, hogy: „A király igazat az ellenzéknek!“ A hamut elengedjük neki. A ki nem szokott olvasni. (a-~z.) „Egy király, a ki az ellenzéknek ad igazat“ — e gondolat sokkal pikánsabb, semhogy egy szellemdús tár* czairó, ha véletlenül eszébe jut, fel ne használja. T. Jókainak sokkal kevesebb emlékező tehetsége és sokkal több phantasiája van, semhogy elmulaszthatná e bizarr gondolatot rögtön hazai viszonyainkra alkalmazni. Könnyűvé teszi neki a dolgot még azon genialis könnyedsége, melylyel nem ismert vagy nem olvasott dolgokról oly határozottan tud beszélni, mintha azokat könyv nélkül tudná. Ezt nemcsak azon kis „Schnitzer“ bizonyitá, melyet néhány hó előtt a képviselőház ülésében Lónyay úr olvasott fejére, hanem bizonyítja mindenekfelett tegnapelőtti czikke, melyben kisüti, hogy a király legújabb kézirataival az ellenzéknek adott igazat. Azt mondja ugyanis Jókai úr, hogy a mint évi június 22-kén tárgyalta a magyar országgyűlés Tisza Kálmánnak azon indítványát, mely szerint: „oly honvédek, kik azáltal, hogy mint honvédek, kötelességeiket teljesiték, megfosztattak öreg napjaik egyetlen biztosítékától, a nyugdíjtól — semmi több. Hogy a tárgyalás napja helyett, mely jan. 21-én történt, Jókai úr más napocitál, az meg nem lep. A phantasia emberei nem nagy barátai a számoknak. De hogy oly indítványt tulajdoni Tisza Kálmánnak, mint egy A talál soha sem létetett, ez már mégis több, mint amennyit a licentia poéta megenged. Tisza Kálmán junius 18-án beadott indítványában a minisztériumtól törvényjavaslatot kívánt: „azon intézkedések iránt, melyek az 1848—49. évi honvédek, valamint özvegyeik és árváik sorsának biztosítása czéljából szükségesek és kivihetők.“ Az indítvány tehát általában aem védőkről szólt; nem igy a szóban forgó felségi tény. Az, amit Jókai ur az indítvány lényege gyanánt idéz, az Tisza Rálmáni beszédéből vett egyik motivatiója az indítványnak. ! Jókai úr citátuma tehát nélkülözi a fő kelléket, a valóságot. Meg vagyunk ugyan győződve, hogy említett hamis idézete ; csak élénk képzelőtehetségének eredményei, mely minden hallottat és olvasottát a maga szeszélye szerint átalaldt, nem pedig öntudatos ferdítés; de azért fel kelett e körülményt említenünk, mert ezen nyugszik minden okoskodása. E körmönfont okoskodás pedig oda megy ki, hogy miután a király legújabban fiát rendelte el, amit tavaly a baloldal indítványozott, s a többség elvetett, ezáltal a kormányt, saját kormányát és a többséget defavoyálta. Eltekintve attól, hogy az említett felségi tény aligha keletkezett a magyar kormány tudta nélkül, a többség s a kormány defavoyálása már csak azért sem olvasható ki e sorokból, mert azok mást tartalmaznak, mint amit Tisza Kálmán ,17 hóval ezelőtt indítványozott. Ami pedig azt illeti, hogy most megörténhetnek és történnek épen a király kezdeményezése által oly dolgok, melyeket egy év előtt még a kormány lehetleneknek tartott, ha ez áll, nem azt bizonyítja, hogy a kormány túlságosan óvatos volt, hanem bizonyít egészen mást. Múlt évi jún. 21-kén Tisza Kálmán maga „lélektani indokokról“ beszélt, melyek a királyban „idegenkedést“ szülhetnek a honvédkérdés ellen. S ha azt látjuk, hogy e lélektani indokok 10 hó óta veszítettek hatályukból, ez csak azt mutatja, hogy a nemzet azóta tanúsított magatartásával bebizonyító, miszerint a békét, a kiegyenlítést komolyan akarja, s ezáltal elvette ama, Tisza Kálmán által is megfoghatóknak talált lélektani indokoknak ellenünk irányzott élét. Ezeket bátrak valónk Jókai úrnak tegnap már elmondani. Ő azonban ahelyett, hogy adataink helyességét elismerné, ma egy hatásos oldalkanyarodással igyekszik magát kivágni. Közöljük mai czikkét egész terjedelmében. A „Pesti Napló“ a királyi rendeletet illető czikkemre azt mondja, hogy az ráfogáson és ferdítésen alapul. Felszólítom komolyan a „Napló“t: nem ezek e Tisza Kálmán szavai a múlt évi jan. 22-iki országos ülésből: „Vannak a honvédek között olyanok, kik az által, hogy mint honvédek, kötelességeiket teljesítik, megfosztottak öreg napjaik, egész családjuk egyetlen biztosítékától, a nyugdíjtól“? Nem ugyanezek ellátásáról szól e a királyi elhatározás ? Nem ugyanezek ellátásának lehetetlenségét határozta-e el mn. 22 én 1867. a kormány és a többség ? Ha e három kérdésem közül csak egyre is „nem“-et mondhat a „Pesti Napló,“ megnyiratom fejemet és hamut hintek rá; de ha mind a háromra „igen“nel kénytelen válaszolni, akkor Kemény Zsigmondot kényszerítem hasonló vezeklésre. Nem vagyunk fogékonytalanok a végsorokban rejlő phantastikus élet iránt, de azért engedje meg Jókai úr, hogy állításunk mellett maradjunk, a tegnapelőtti czikkét ma is ferdítésen alapultnak nevezzük. Mert Jókai úr tegnapelőtt Tisza Kálmán indítványa gyanánt idézte azt, mi nem volt más, mint annak beszédében felhozott egyik motivatió, — mert szerintünk indítvány és beszéd közt mégis van egy kis különbség, s ha egy beszédből kikapott néhány sor mutatta tik be fontos indítvány gyanánt, — ez bizony ferdítés marad, bárhogy csinjük csavarjuk a dolgot. E szerint Jókai úr első két kérdésére „igen“ nel felel a „Napló,“ a harmadikra nem, mert a képviselőház nem határozhatott oly indítvány felett, mely nem létetett. Ajánljuk Jókai úr figyelmébe, vessen egy pillantsot a képviselőház irományaira. Ha megteszi, ki fogja ismerni,hogy az igazság részünkön áll. Jellmző különben a „Hol“ eljárására nézve, miszerint az kész e mis citátumokra épített téves okoskodásokkal lépni fel, — kész e felségi tényt, mely aligha jött létre a kormány közreműködése nélkül, ugyanezen kormány ellen eszközül használni, — csak azért, hogy szertelen ellenzéki viszketegének némi kielégítést szerezhessen. Mert, hogy ez és nem más inditá Jókai urat mai czikkének megírására, kitűnik tegnapelőtti sorainak hatásos végplrassisaiból, melyekben aggályát fejezi ki a felett, hogy mikép fogja Kuhn báró e királyi kéziratot értelmezni? — Természetesen, azt hiszi Jókai ur, hogy Kuhn báróra magára van bízva a fejedelmi határzt végrehajtása. Pedig magában a királyi kéziratban, melyet Jókai ur czikkében szó szerint közölt, meghagyja ő Felséget. Kuhnnak miszerint: „erre vonatkozólag, a beérkezt beadványok alapján, magyar, miniszterelnökével egyetértőleg, részletes előterjesztést tegyen stb.“ És mindezt Jókai úr nem tudja. Jókai úr tehát citálja Tisza Kálmánnak oly indíványát, melyet az soha sem tett. E hamis idézetre egész okoskodást alapít, mely, miután már alapja hibás, meg nem állhat. Végre pedig annak elmulasztásával vádolja a kormányt, ami el nem mulasztatott, mert világos szavakkal benn van a királyi kéziratban. Jókai úr tehát sem Tisza Kálmán tavalyi indítványát, sem a mostani kir. kéziratot, melyet maga is egész terjedelmében közöl — nem olvasta. Várjon mit szóljunk az ily eljárásra? — Lehet-e komoly objectív vitát folytatni valakivel, ki — jó vagy részhiszemüleg, az mindegy — légből kapott alakokra épít phantastikus okoskodást Azért a magunk úgy, mint a „Hon“ olvasói érdekében, kiknek az ily mystificatió, bármily szép hangzású szavakba legyen öltöztetve, kellemes nem lehet, azon kéréssel végezzük Jókai úrhoz intézett jelen sorainkat, hogy ezentúl, ha a vonal tölibe ír, azt, amiről ír, előbb legalább olvassa el. Kezdje meg ezt mindjárt azon, hogy Tisza Kálmán 1867. jun. 21-én tárgyalt indítványát olvassa el, s ha megteszi fejmegnyitás nagy feladata alól is szives örömest felmentjük. Ebből áll az, a mit Jókairól és Jókainak mondani akartunk. Végül még csak a szóban forgók tanulságát kísértjük meg constatkrozni. Jókai most idézett czikkei világosan feltárják előttünk a baloldal ellenzéki taktikáját. Nagy, szertelen követelésekkel lép fel, melyeknek lehetlenségéről önmaga legjobban van meggyőződve, csak azért, hogy ama nagyszabású követelések ki nem elégítésének ódiumát a kormány nyakába keríthesse. Idővel a hangulat alól vagy felül javul, a körülmények kedvezőbbekké válnak, s a kormánynak sikerül ama követelések részbeni teljütését kivinni, és íme, az ellenzék előáll, nem hogy elismerje a kormánynak érdemét, hanem hogy magának tulajdonítsa az új vívmány dicsőségét. Tíz hónappal ezelőtt a „kormány és a többség“ volt oka e kívánat nem teljesültének, most, hogy valami történt, azzépen nem a kormánynak és többségnek, hanem — és kizárólag az oppositiónak érdeme. Csak constatirozni akartuk ez eljárást, consequemiákat vonni belőle, az olvasóra bizzzuk. Skene, „N. Pr. Presse“ et consortes. Pest, apnl 30. (?) Nálunk, ha valaki avult előítéletek mellett s a parlamenti szabadság eszméje ellen felzuditja a suffage universel tudatlan képviselőit, ezt sokan damocratiának nevezik. Bősben, ha valaki a fejedelemnek népszerető szivéből fakadó kegytényt illetéktelenül gáncsolja s a soldatesca érdekében megtámadja,szabadelvűnek calloltatja magát, úgy tudjuk, hogy Skene úr, a gyáros, nemzetgazdász és óriás, a bécsi szabadelvű clubb tagjai közé sorolja becses személyét; a „Nue Freie Press *.“ pedig Kngge szótárából kizárt minden gorombasággal semmisítené meg azt a vakmerőt, ki irányának szabadelvűségében kételkednék. Mégis Skene úr néhány elvtárssal együtt a népképviselet keblében interpellálta a Lajthán túli miniteriumot a császár és király azon legmagasb elhatározása iránt, mely az 1848 diki mozgalom által nyugdijaiktól elesett cs. k. tisztekre vonatkozik, s melynek sziverdő hatását a napokban volt szerencsénk e helyet tolmácsolni. Skene úr annyira megy, hogy e magasztos tény által a katonai eskü söndetlenségét látja megingatva; a „Neue Freie Presse“ pedig financiális szempontból ront neki oly dühvel, mely a jogeljátszási korszak aranjuezi napjaira emlékeztet. Skene úrhoz igen kevés azavink van. A tisztelt államgazdász közjogi bölcseségének a bert révóta csak azon elveszi, hogy Magyarország az ausztriai iparnak, különösen pedig Skene úr gyárainak coloniája; az új közjogi rend theóriáját ő nem tudja, vagy nem akarja megtámadni. Ha megtanulta volna, tudná, hogy a nyugdíjalapot a delegátió szavazza meg, s hogy az erre vonatkozó intézkedéseket a birodalmi tanács fóruma előtt megvitatni nem lehet. A Lajthánuli minisztérium ez intézkedéseket ellenjegyezni nincs hivatva, s igy Skene úr interpelláló ia hang a pusztában, melyre echo nem felelhet. A „Neue Freie Presse“ álláspontja más, mint Skeneré; ő a legfelsőbb elhatározást, mint engesztelő tényt nemcsak helyesli, hanem üdvözli is, de dühösen protestál az ellen, hogy e tény a Lajthán túli országok pénzébe kerüljön; a szóban levő tiszteket csak mint honvédeket kívánja elláttatni, tehát nem a közös nyugdíjalapból, mert a honvédügy a magyarok külön ügye; a tiszteknek a közös nyugdíjalaphoz nincs joguk, a delegáció kötelessége volna, a kérdéses tisztek ellátásának költségeit a budgetből kitörölni; a magyar minisztérium, midőn a legfelsőbb elhatározást tanácsolta, elhagyja a Deák-pártnak a delegátióban elfoglalt álláspontját, s a honvédeknek állami ellátását követelő baloldalnak tesz convensiókat a Lajthán túli népek költségein, stb. stb. Tagadjuk mindenekelőtt, amint tagadtuk Jókai ellenében, hogy a legfelsőbb elhatározás a honvédek állami ellátását jelenti. Az ellátandó tiszteknek, mint a császári királyi hadsereg tagjainak, volt joguk a közös nyugdíjalaphoz; e jog a viszonyok összeütközésénél fogva eljátszottak nyilváníttatott. Most ő Felsége, ki szinte annyi jósággal, mint bölcseséggel, épen a volt összeütközést akarja emberi lehetőség szerint nem történtté tenni, elenyészettnek tekinti az okot, mely az illetőket joguk élvezetétől elzárta. — Érvénybe lép tehát a régi jog, de nem támadnak sem új jogok, sem új terhek. Ha a „Neue Freie Presse“ visszatérvén „a se premiers amours“, centralisticus kéjelgésében mégis azt véli tanácsolhatni a delegatiónak, hogy adandó alkalommal nyirbálja meg a budgetet a szóban forgó tisztek ellátási költségeivel, akkor gondolja meg, hogy a magyar delegatiónak is lesz módja, a „Neue Freie Presse“ által oly nyomasztónak talált nyugdíjterhen alapos nyirbálások által tetemesen könnyíteni. A Deák-párt semmikép sem hagyta el a delegációban foglalt álláspontját. Ott is mondtuk, s most is tántoríthatlanul mellette maradunk, hogy a honvédügy egyedül és kizárólagosan Magyarország ügye. Azt, amit a szóban forgó tiszteknek a közös nyugdíjalapból leendő ellátásáról most állítunk, a delegatióban épen nem a baloldal, hanem a Deák-párt állította és pártolta. Aki nem hiszi, olvassa a magyar delegatió naplójában a március 13-án tartott XVIII. ülés jegyzőkönyvét, jelesen Kerkápoly előadó beszédének következő helyeit : „Van még egy pont, melyet szó nélkül nem hagyhatok. Ezen pont a nyugdíjakra vonatkozik. Nem egy a t. szónokok közül ezen kérdésnél iőemlítette, hogy szemben ily roppant ötszeggel, a magyar honvédsereg tagjainak »pr,«a ellátás nélkül van, s azoknak sorsáról való gondoskodás részben talán minket illetőnek mutatkozhatnék. E tekintetben kénytelen vagyok azon felfogásomat, melyet az albizottságban szintén kifejeztem, újra kifejezni, hogy a honvédseregnek, cgorban véve, minden nyugdíjra vonatkozó netalán igénye, mivel az nem közös, de specilizer magyar hadsereg volt, a közös ügyekhez, különösen a közös hadsereg költségvetésével foglalkozó délgátiéhoz nem tartozhatik. Különbséget tettem azonban már az albizottságban a honvédseregnek azon tiszti tagjai között,akik, mint azt előttem már épen a baloldali szónokok közül többen érintették, ács. kir. hadseregből léptek át a magyar hadseregbe, s ennél fogva magukkal vitték a nyugdíjra való jogigényt, melynek fel nem éledni a történtek után szintén lehetetlen.Ezekre nézve tökéletesen méltánylom a nyugdíjnak ép itt szolgálását. Nem tehetek róla, ha talán tapintatlannak látszik e tárgy érintése, de kiindulandónak találom azon meggyőződésemet, hogy mivel a nyugdíjak alapját a fizetésekből való levonások is képezik, azok, kiknél ily levonások történtek, ez alapon is igényelhetik azt. Épén mert ez igy vm, megvallom, nincs semmi kétségem e kérdés végüldölte felett, s azt gondolom, az általunk megvonandó kereten belül lehetséges lesz e méltányos igények kielégítése.“