Pesti Napló, 1868. május (19. évfolyam, 5405–5430. szám)

1868-05-02 / 5406. szám

102 -6406 Szombat május 2 1868. 10. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. 1 emelet. t. Up szellemi részát illeti­ minden kísélemény a szerkesztí­jjhez intézendő. Hérmentetlen levelek csak ismert kezelettől fogadtatnak el. Kiadó-h­ivatal: Ferencziek­ tere 7 szám felszínt. A lap anyagi részét illető ilit­­emények (előlfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok , hirdet­mények) a kiadó-hivatallak­ in­tézendők.PESTI NAPLÓ Előfizetési feltételek: Vidékre, postán vagy helyzeti, házhoz hordva . Félévre . , 10 frt 50 kr. o. é. évnegyedre . 6 frt 25 kr. o. é. Hirdetmény­i díjast 7 hasábos petitsor egyszeri Korda, térnél T nj kr. Mélyegdij külön SO ajkt Nyílt-tér: 6 hasábos petit 26 nj kr. Rendkívüli előfizetés „PESTI NAPLÓra. KlÖflzet€8l dij: Május —júniusi 2 hóra.......................................................... Május—septemberi 5 hóra.............................................. 3 frt 50 kr 8 frt 76 kr. A „Pesti Napló“ kiadó-hivatala. Pest, május 1. 1868. Igazodjék el rajta, a ki tud: országvilág emlékszik a „Hon“ anathemár­a, Helyek­kel a Jókai-Keglevich-féle ellenzék a­­ többség anonimusait sújtani igyekezett megszámlálhatlan ízben , Íme, mire virradunk május első­­ napján! A „Hon“ élén egy anonymus kinyilat-­­­koztatja, hogy mind­az, a­mit Jóka­, a „Hon“ felelős szerkesztője, a „Hon“ ha­­j­nábjain a múlt napokban saját neve alatt j­­rt a végből, „hogy a szélső halt magát,­­ mint annak vezérét, Kossuth Lajost, épen­­ azon párt működésének bizonyos tényei­­től külön válaszsza csupán egyéni meg­győződést és nem párt­nyilatkozványt fe­jez ki. Ez annyi, hogy egy anonymus defa­­voyálja a „Hon“ felelős szerkes­z­tőjét a „Hon“ hasábjain. E czikkecskét el fogjuk magunknak tenni, s Ugyancsak a „Hon“ hasábjain talál­kozunk még két czikkel, mindkettő Jókai tollából. Nem tudjuk ugyan, s igen jó­­ lett volna hozzájuk írni, hogy vájjon ezek is csak egyéni nézetek-e, vagy tán párt­­emanatiók ? Naivnak és gyermekesnek elég naivak és gyermekesek arra, hogy az anonymus *’ holnap ismét eldörögje vétóját rájuk, de azért egyátalában nem roszabbak, mint * a minőket a „Hon“-tól megszoktunk. Az első arról szól, hogy a majoritás Kossuth lemondó levele felolvasásának ellene szavazott, mi által azt documentál­* ta volna, hogy „Kossuthtól fél, s elveivel „férfi férfi ellen* szembe szá­llani nem mer.“ „A majoritás — igy szól továbbá Jókai — Kossuth elveit is üldözteti közvádlóval, — esküdtszékkel, — anonym írókkal“ (recidiva!), stb. Tartózkodunk e passusokra a megillető apitethonokat alkalmazni , mert azok ugyan egészen correctek volnának, de a „Hon“-ra nem igen hízelgők. Avagy nem szállt..k-esikrn Kossuth el­len nyíltan : Pulszky Ferencz, Bánó Jó­zsef, Kemény Zsigmond, Somssich Pál ? És nincs ugyan oka Jókainak, mint az ellenzék hít apostolának visszaemlékezni az u. n. „hevesi vitára,“ de gyöngédte­­lenséget követünk el s emlékeztetjük őt e csatára, melyben a baloldal oly parlamen­ti vereséget szenvedett, a milyenről nem sokról beszélnek a krónikák. És miről folyt ott a kérdés ? Nem arról­­, a miről most Jókai egész , „ártatlanul“ meri mondani, hogy fél tőle a többség ? Az tehát, a­mit Jókai ismét elkövet, megint nem egyéb, a legmerészebb ráfo­­gásnál, mert a keztyűt, mit Jókai enfant terrible-je, a szélsőbaloldali csoport, a „Hon“ szerint „elismert vezérének“ nevé­ben, tüntetési vis­zketegből, minden kínál­kozó és nem kínálkozó alkalommal az országgyűlés elé vet, felvette a többség akkor, mikor jónak látta; az országgyű­lési naplóban meg is van azon napok tör­­ténete híven írva, s az utókor és a jelen kor, a­ki a lapokat olvassa, igazat fog adni a többségnek, hogy egy, hajánál fogva újólag napirendre czepelt kérdést, melyet már untig kimerítettek, elejtett. Ha pedig Jókainak a maga politikájá­hoz csakugyan „nem kellenek n­agy emberek,“ akkor ne halászszon a szélső­baloldal zavarában magának oly ostenta­­tióval Kossuthot, hogy egy anonymusnak kelljen őt saját (Jókai) lapjában deza­­vállalnia. Jókai második czikkére, melyet (a—z) jegyű czikkünk idéz, feleletül Tisza Kál­mán határozati javaslatának szószerinti szövegét írjuk ide, ugyan azt, melyet a többség elejtett: * „Határozati javaslat az 1848—49 ikévi honvédek,­­ azok özvegyei és árvái érde­kében leendő intézkedések tárgyában. „Az igazság megkívánja, hogy a nem­zet, midőn ismét alkotmánynyal bír, meg­emlékezzék azokról, kik szabadságáért küzdötte­k. „Mondja ki ennélfogva határozatilag a képviselőház, hogy a mini­sztérim, te­kintettel a még élő honvédek számára, mi­­neműségére, jelen helyzetükre, szüksé­geikre, valamint az elhaltak özvegyeire és árváira is, tekintettel egyszersmind az ország anyagi helyzetére, még ez év foly­tán terjeszszen törvényjavaslatot a ház elébe azon intézkedések iránt, melyek az 1648—49-ik évi honvédek — valamint özvegyeik és árváik — sorsának biztosí­tása czéljából szükségesek és kivihetők, előre is kijelentvén a képviselőház, hogy az ezen czélra szükséges és az ország ere­jét meg nem haladó anyagi eszközök megajánlására kész lesz. — Beadja Tisza Kálmán, Pest jun. 18. 1867.“ Szóról szóra igy hangzik az, a mit a többség 202 szavazattal leszavazott. S s most vesse ezt össze Jókai Mór a királyi kézirattal, s vallja meg, lehet e ráfogás és ferd­ités nélkül azt mo­n­­­­dani, hogy: „A király igazat az ellen­zéknek!“ A hamut elengedjük neki. A ki nem szokott olvasni. (a-~z.) „Egy király, a ki az ellenzék­nek ad igazat“ — e gondolat sokkal pi­­kánsabb, semhogy egy szellemdús tár* czairó, ha véletlenül eszébe jut, fel ne használja. T. Jókai­­­nak sokkal keve­sebb emlékező tehetsége és sokkal több phantasiája van, semhogy elmulaszthatná e bizarr gondolatot rögtön hazai viszo­nyainkra alkalmazni. Könnyűvé teszi ne­ki a dolgot még azon genial­is könnyed­sége, melylyel nem ismert vagy nem ol­vasott dolgokról oly határozottan tud beszélni, mintha azokat könyv nélkül tudná. Ezt nemcsak azon kis „Schnitzer“ bi­­zonyitá, melyet néhány hó előtt a képvi­selőház ülésében Lónyay úr olvasott fe­jére, hanem bizonyítja mindenekfelett teg­napelőtti czikke, melyben kisüti, hogy a király legújabb kézirataival az ellenzék­nek adott igazat. Azt mondja ugyanis Jókai úr, hogy a mint évi június 22-kén tárgyalta a ma­gyar országgyűlés Tisza Kálmánnak azon indítványát, mely szerint: „oly honvédek, kik azáltal, hogy mint honvédek, köteles­ségeiket teljesiték, megfosztattak öreg nap­jaik egyetlen biztosítékától, a nyugdíjtól­ — semmi több. Hogy a tárgyalás napja helyett, mely jan. 21-én történt, Jókai úr más napo­­citál, az meg nem lep. A phantasia embe­rei nem nagy barátai a számoknak. De hogy oly indítványt tulajdoni Tisza Kálmánnak, mint egy A talál soha sem létetett, ez már mégis több, mint a­mennyit a licentia poéta megenged. Tisza Kálmán junius 18-án beadott in­dítványában a minisztériumtól törvény­javaslatot kívánt: „azon intézkedé­sek iránt, melyek az 1848—49. évi hon­­­védek, valamint özvegyeik és árváik sorsának biztosítása czéljából szükségesek­­ és kivihetők.“ Az indítvány tehát általában a­em védőkről szólt; nem igy a szóban forgó­­ felségi tény.­­ Az, a­mit Jókai ur az indítvány lé­­­nyege gyanánt idéz, az Tisza Rálm­án­i beszédéből vett egyik motivatiója­­ az indítványnak. ! Jókai úr citátuma tehát nélkülözi a fő­­ kelléket, a valóságot. Meg vagyunk ugyan­­ győződve, hogy említett hamis idézete ; csak élénk képzelőtehetségének eredmé­nyei, mely minden hallottat és olvasottá­t a maga szeszélye szerint átalaldt, nem pedig öntudatos ferdítés; de azért fel kel­­­­­ett e körülményt említenünk, mert ezen nyugszik minden okoskodása. E körmönfont okoskodás pedig oda megy ki, hogy miután a király legújab­ban fiát rendelte el, a­mit tavaly a baloldal indítványozott, s a többség elvetett, ezál­tal a kormányt, saját kormányát és a többséget defavoyálta. Eltekintve attól, hogy az említett fel­ségi tény aligha keletkezett a magyar kormány tudta nélkül, a többség s a kor­mány defavoyálása már csak azért sem olvasható ki e sorokból, mert azok mást tartalmaznak, mint a­mit Tisza Kálmán ,17 hóval ezelőtt indítványozott. A­mi pedig azt illeti, hogy most meg­­örténhetnek és történnek épen a király kezdeményezése által oly dolgok, melye­ket egy év előtt még a kormány lehet­le­nekn­ek tartott, ha ez áll, nem azt bizo­nyítja, hogy a kormány túlságosan óva­tos volt, hanem bizonyít egészen mást. Múlt évi jún. 21-kén Tisza Kálmán maga „lélektani indokokról“ beszélt, me­lyek a királyban „idegenkedést“ szülhet­nek a honvédkérdés ellen. S ha azt látjuk, hogy e lélektani indokok 10 hó óta veszí­tettek hatályukból, ez csak azt mutatja, hogy a nemzet azóta tanúsított magatar­tásával bebizonyító, miszerint a békét, a kiegyenlítést komolyan akarja, s ezáltal elvette ama, Tisza Kálmán által is meg­­foghatóknak talált lélektani indokoknak ellenünk irányzott élét. Ezeket bátrak valónk Jókai úrnak teg­nap már elmondani. Ő azonban a­helyett, hogy­ adataink helyességét elismerné, ma egy hatásos oldalkanyarodással igyekszik magát ki­vágni. Közöljük mai czikkét egész terjedel­­mében. A „Pesti Napló“ a királyi rendeletet illető czikkemre azt mondja, hogy az ráfogáson és ferdítésen alapul. Felszólítom komolyan a „Napló“t: nem ezek e Tisza Kálmán szavai a múlt évi jan. 22-iki or­szágos ülésből: „Vannak a honvédek között olyanok, kik az által, hogy mint honvédek, kötelességeiket tel­­jesítik, megfosztottak öreg napjaik, egész csa­ládjuk egyetlen biztosítékától, a nyugdíj­tól“? Nem ugyan­ezek ellátásáról szól e a királyi elhatározás ? Nem ugyanezek ellátásának lehetetlensé­gét határozta-e el m­n. 22 én 1867. a kormány és a többség ? Ha e három kérdésem közü­l csak egyre is „nem­“-et mondhat a „Pesti Napló,“ megnyira­­tom fejemet és hamut hintek rá; de ha mind a háromra „igen“nel kénytelen válaszolni, akkor Kemény Zsigmondot kényszerítem hasonló ve­­zeklésre. Nem vagyunk fogékonytalanok a vég­sorokban rejlő phantastikus élet iránt, de azért engedje meg Jókai úr, hogy állítá­sunk mellett maradjunk, a tegnapelőtti czikkét ma is ferdítésen alapultnak ne­vezzük. Mert Jókai úr tegnapelőtt Tisza Kál­mán indítványa gyanán­­t idézte azt, mi nem volt más, mint annak beszédé­ben felhozott egyik motivatió, — mert szerintünk indítvány és beszéd közt mégis van egy kis különbség, s ha egy beszéd­ből kikapott néhány sor mutatta ti­k be fontos indítvány gyanánt, — ez bizony ferdítés marad, bárhogy csin­jük csavar­juk a dolgot. E szerint Jókai úr első két kérdésére „igen“ nel felel a „Napló,“ a harmadikra nem, mert a képviselőház nem határozha­tott oly indítvány felett, mely nem lé­tetett. Ajánljuk Jókai úr figyelmébe, ves­sen egy pillantso­t a képviselőház iromá­nyai­ra. Ha megteszi, ki fogja ismerni,hogy az igazság részünkön áll. Jell­mző különben a „Hol“ eljárására nézve, miszerint az kész e mis citátumok­ra épített téves okoskodásokkal lépni fel, — kész e felségi tényt, mely aligha jött létre a kormány közreműködése nélkül, ugyanezen kormány ellen e­szközül hasz­nálni, — csak azért, hogy szertelen ellen­zéki viszketegének némi kielégítést szerez­hessen. Mert, hogy ez és nem más inditá Jó­kai urat mai czikkének megírására, kitű­nik tegnapelőtti sorainak hatásos vég­­plrassisaiból, melyekben aggályát fejezi ki a felett, hogy mikép fogja Kuhn báró e királyi kéziratot értelmezni? — Termé­szetesen, azt hiszi Jókai ur, hogy Kuhn báróra magára van bízva a fejedelmi ha­­tárz­­t végrehajtása. Pedig magában a királyi kéziratban, melyet Jókai ur czikkében szó szerint kö­zölt, meghagyja ő Felsége­t. Kuhnnak miszerint: „erre vonatkozólag, a beérkezt beadványok alapján, m­a­g­y­a­r, m­i­n­i­s­z­ter­elnökével egyetértőle­g, részle­tes előterjesztést tegyen stb.“ És mind­ezt Jókai úr nem tudja. Jókai úr tehát citálja Tisza Kálmánnak oly indíványát, melyet az soha sem tett. E hamis idézetre egész okoskodást ala­pít, mely, miután már alapja hibás, meg ne­m állhat. Végre pedig annak elmulasztásával vá­dolja a kormányt, a­mi el nem mulaszta­­tott, mert világos szavakkal benn van a királyi kéziratban. Jókai úr tehát sem Tisza Kálmán ta­valyi indítványát, sem a mostani kir. kéz­iratot, melyet maga is egész terjedelmé­ben közöl — nem olvasta. Várjon mit szóljunk az ily eljárásra? — Lehet-e komoly objectív vitát folytat­ni valakivel, ki — jó vagy részhiszemü­­leg, az mindegy — légből kapott ala­kokra épít phantastikus okoskodást Azért a magunk úgy, mint a „Hon“ olvasói érdekében, kiknek az ily mystifi­­catió, bármily szép hangzású szavakba legyen öltöztetve, kellemes nem lehet, azon kéréssel végezzük Jókai úrhoz inté­zett jelen sorainkat, hogy ezentúl, ha a vonal tölibe ír, azt, a­miről ír, előbb leg­alább olvassa el. Kezdje meg ezt mindjárt azon, hogy Tisza Kálmán 1867. jun. 21-én tárgyalt indítványát olvassa el, s ha megteszi fejmegnyitás nagy feladata alól is szives örömest felmentjük. Ebből áll az, a mit Jókairól és Jókai­nak mondani akartunk. Végül még csak a szóban forgók tanul­ságát kísértjük meg constatkrozni. Jókai most idézett czikkei világosan feltárják előttünk a baloldal ellenzéki taktikáját. Nagy, szertelen követelésekkel lép fel, melyeknek lehetlenségéről önmaga leg­jobban van meggyőződve,­­ csak azért, hogy ama nagyszabású követelések ki nem elégítésének ódiumát a kormány nyakába keríthesse. Idővel a hangulat alól vagy felül javul, a körülmények kedvezőbbekké válnak, s a kormánynak sikerül ama követelések részbeni telj­­ütését kivinni, é­s íme, az ellenzék előáll, nem hogy elismerje a kor­mánynak érdemét, hanem hogy magának tulajdonítsa az új vívmány dicsőségét. Tíz hónappal ezelőtt a „kormány és a több­ség“ volt oka e kívánat nem teljesülté­nek, most, hogy valami történt, azz­épen nem a kormánynak és többségnek, hanem — és kizárólag az oppositiónak érdeme. Csak constatirozni akartuk ez eljárást, consequemiákat vonni belőle, az olvasóra bizzzuk. Skene, „N. Pr. Presse“ et consortes. Pest, apnl 30. (?) Nálunk, ha valaki avult előítéletek mellett s a parlamenti szabadság eszméje ellen felzuditja a suff­age univer­sel tu­datlan képviselőit, ezt sokan damocra­­tiának nevezik. B­ősben, ha valaki a fejedelemnek népszerető szivéből fakadó kegytényt illetéktelenül gáncsolja s a sol­­datesca érdekében megtámadja,szabad­elvűnek call­oltatja magát, úgy tudjuk, hogy Skene úr, a gyáros, nemzetgazdász és óriás, a bécsi szabadelvű clubb tagjai közé sorolja becses szemé­lyét; a „N­ue Freie Press *.“ pedig Kn­g­­ge szótárából kizárt minden gorombaság­gal semmisítené meg azt a vakmerőt, ki irá­nyának szaba­delvűségében kételkednék. Mégis Skene úr néhány elvtárssal együtt a népképviselet keblében interpellálta a Lajthán túli min­­­iterium­ot a császár és király azon legmagasb elhatározása iránt, mely az 1848 diki mozgalom által nyug­dijaiktól elesett cs. k. tisztekre vonatko­zik, s melynek sziverdő hatását a na­pokban volt szerencsénk e hely­et tolmá­cso­lni. Skene úr annyira megy, hogy e magasztos tény által a katonai eskü sön­­detlenségét látja megingatva; a „Neue Freie Presse“ pedig financiális szempont­ból ront neki oly dühvel, mely a jogel­­játszási korszak aranjuezi napjaira emlé­keztet. Skene úrhoz igen kevés azavi­nk van. A tisztelt államgazdász közjogi bölcse­­ségének a­ b­e­­rt révóta csak azon elv­­eszi, hogy Magyarország az ausztriai iparnak, különösen pedig Skene úr gyá­rainak coloniája; az új közjogi rend theóriáját ő nem tudja, vagy nem akarja megtámadni. Ha megtanulta v­olna, tudná, hogy a nyugdíjalapot a delegátió sza­vazza meg, s hogy az erre vonatkozó in­tézkedéseket a birodalmi tanács fóruma előtt megvitatni nem lehet. A Lajthán­­uli minisztérium ez intézkedéseket ellen­jegyezni nincs hivatva, s igy Skene úr interpelláló ia hang a pusztában, melyre echo nem felelhet. A „Neue Freie Presse“ álláspontja más, mint Skene­­ré; ő a legfelsőbb elhatáro­zást, mint engesztelő tényt nemcsak he­lyesli, hanem üdvözli is, de dühösen pro­­testál az ellen, hogy e tény a Lajthán túli országok pénzébe kerüljön; a szóban levő tiszteket csak mint honvédeket kí­vánja elláttatni, tehát nem a közös nyug­díjalapból, mert a honvédü­gy a magya­rok külön ügye; a tiszteknek a közös nyugdíjalaphoz nincs joguk, a delegáció kötelessége volna, a kérdéses tisztek ellá­tásának költségeit a budgetből kitörölni; a magyar minisztérium, midőn a legfel­sőbb elhatározást tanácsolta, elhagyja a Deák-pártnak a delegátióban elfoglalt ál­láspontját, s a honvédeknek állami ellátá­sát követelő baloldalnak tesz convensiókat a Lajthán túli népek költségein, stb. stb. Tagadjuk mindenekelőtt, a­mint tagad­tuk Jókai ellenében, hogy a legfelsőbb el­határozás a honvédek állami ellátását jelenti. Az ellátandó tiszteknek, mint a császári kir­ályi hadsereg tagjainak, volt joguk a közös nyugdíjalaphoz; e jog a viszonyok összeütközésénél fogva elját­szottak nyilváníttatott. Most ő Felsége, ki szinte annyi jósággal, mint bölcseséggel, épen a volt összeütközést akarja emberi lehetőség szerint nem történtté tenni, el­enyészettnek tekinti az okot, mely az il­letőket joguk élvezetétől elzárta. — Ér­vénybe lép tehát a régi jog, de nem tá­madnak sem új jogok, sem új terhek. Ha a „Neue Freie Presse“ visszatérvén „a se premiers amours“, centralisticus kéjelgésé­­ben mégis azt véli tanácsolhatni a delega­­tiónak, hogy adandó alkalommal nyir­bálja meg a budgete­t a szóban forgó tisz­tek ellátási költségeivel, akkor gondolja meg, hogy a magyar delegatiónak is lesz módja, a „Neue Freie Presse“ által oly nyomasztónak talált nyugdíj­terhen ala­pos nyirbálások által teteme­sen könnyíteni. A Deák-párt semmikép sem hagyta el a delegációban foglalt álláspontját. Ott is mondtuk, s most is tántoríthatlanul mel­lette maradunk, hogy a honvédügy egye­dül és kizárólagosan Magyarország ügye. Azt, a­mit a szóban forgó tiszteknek a közös nyugdíjalapból leendő ellátásáról most állítunk, a delegatióban épen nem a baloldal, hanem a Deák-párt állította és pártolta. A­ki nem hiszi, olvassa a ma­gyar delegatió naplójában a március 13-án tartott XVIII. ülés jegyzőkönyvét, jele­sen Kerkápoly előadó beszédének következő helyeit : „Van még egy pont, melyet szó nélkül nem hagyhatok. Ezen pont a nyugdí­jakra vonatkozik. Nem egy a t. szóno­kok közül ezen kérdésnél i­őemlítette, hogy szemben ily roppant ötszeggel, a magyar honvédsereg tagjainak »pr,«a el­látás nélkül van, s azoknak sorsáról való gondoskodás részben talán minket illető­nek mutatkozhatnék. E tekintetben kény­telen vagyok azon felfogásomat, melyet az albizottságban szintén kifejeztem, újra kifejezni, hogy a honvédseregnek, cgo­r­­ban véve, minden nyugdíjra vonatkozó netalán­ igénye, mivel az nem közös, de specilizer magyar hadsereg volt, a közös ügyekhez, különösen a közös hadsereg költségvetésével foglalkozó dél­gátiéhoz nem tartozhatik. Különbséget tet­tem azonban már az albi­zottságban a honvé­dsereg­n­e­k azon tiszti t­a­g­j­a­i k­ö­­zött,akik, mint azt előttem már épen a baloldali szónokok közül többen érintették, ács. kir. had­seregből léptek át a magyar had­seregbe, s en­nél fogva maguk­kal vitték a nyugdíjra való jog­igényt, melynek fel nem éled­ni a történtek után szintén le­he­tetlen.Ezekre nézve tökéletesen méltánylom a nyugdíjnak ép itt s­z­o­l­g­á­l­á­s­á­t. Nem tehetek róla, ha ta­lán tapintatlannak látszik e tárgy érinté­se, de kiind­ulandónak találom azon meg­győződésemet, hogy mi­vel a nyug­díjak alapját a fizetésekből való levonások is képezik, azok, kiknél ily levonások történtek, ez alapon is igényelhetik azt. Épén mert ez igy v­m, megvallom, nincs semmi kétségem e kérdés végüldölte fe­lett, s azt gondolom, az általunk megvo­nandó kereten belül lehetséges lesz e mél­tányos igények kielégítése.“

Next