Pesti Napló, 1872. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1872-01-14 / 11. szám
11. szám. Vasárnap, január 14.18/3. híj, Kj x¡' .»AJ a » UJ1&I.9 .4» •/ Szerkesztési iroda: Kiadó hivatal: Előfizetési föltételek: Ferencziek tere 7. gzim. I. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. a levelek csak ismert kisektől fogadtatnak el. Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Vidékre, postán: ▼ *rT helyben, házhoz hordva. Egész évre ... 13 frt. Félévre .... 11 frt. Negyedévre ... 8 . 60 kr. Két hóra .... 8 . 70 kr. Egy hóra ... 1 85 kr Hirdetmények dijat 9 hasábos petitsor egytéri hirdetésnél 9 njkr. Bélyegdi külön 80 njkr. Nyílttéri 6 hasábos petitsor 75 njkr. Előfizetési felhívás „PESTI JPLi“-ra. Előfizetési árak: Egész évre.........................22 ft. Fél évre.............................11 ft. Negyed évre....................5 ft 50 kr. Stafé Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítése 10 frtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a „Pesti Napló kiadóhivatala“ czim alatt Pest, ferencziek tere 7. sz. alá küldendők. Pest, január 13. A gr. Apponyiak neve a legutóbbi napokban közéletünk terén ismét előtérbe tolult. Annyi emlék fűződik e névhez, hogy viselőinek újabb, bár szerény mérvű szereplése figyelmet kelt. Apponyi György gr. a pozsonyi kath. casinóban beszédet tartott, melyben a kath. párt megalakulását hangsulyoztatá, s hogy az eszme a sajtóban is propagandára találjon. Apponyi Albert gr. a „M. Állam“ czimü lapban ugyanerről czikksorozatot irt, melyet a német ultramontán lapok is lenyomattak. Mig Apponyi György gróf csak általánosságban szólt, Apponyi Albert részletezte vádját a magyar cultusminiszter ellen. Az Apponyiak, e kiválólag katholikus államférfiaknak vádjaik vannak Pauler miniszter ellen. A dolog oly érdekes, hogy kár volna agyonhallgatni. Apponyi Albert gr. két váddal áll elő. Az egyik az, hogy a magyar kormány kiválólag a közös iskolák ügyét mozdítja elő; míg a másik arról szól, hogy a kormány a placetum alkalmazása által az egyház irányában oly álláspontot foglal el, mely ellen tiltakozik a nemes grófok lelkiismerete. Az első vádról nagyon kevés mondanivalónk van. Mit gondol a nemes gróf, kiknek kormánya a magyar kormány? Alkalmasint sem a katholikusok, sem a protestánsok, és sem a zsidóké kizárólag, hanem mindnyájunké együttvéve, s így a dolog természetéből folyó és törvényileg is megállapított kötelessége a közoktatásügyben, hogy ne egyes hitfelekezet, hanem a valamennyi hitfelekezetre kiterjedő, közös iskolák ügyét karolja fel. A kormánynak a hitfelekezetekkel szemben nincs más dolga, mint őrködni arra, hogy ezek a törvényt megtartsák; a hitfelekezeti érdekek előmozdítása az illető hitfelekezetekhez tartozik. Ha tehát Apponyi Albert gróf a katholikus iskola mellett buzgólkodik, intézze szavait saját hitfelekezetéhez, s ne a kormányhoz, melyet az meg nem illet. Második vádjában Apponyi Albert gr. oly pontot érint, melyben az actók már körülbelül befejezték. A kath. congressus tüzetesen vitatta e kérdést, a sajtó nem kevésbé, s a gyakorlati élet is eléggé kitüntette, hogy a placetum-rendszabálynak mily értéke van. A történtek után azonban rendkívül csodálkozunk azon, hogy a placetumot épen kath. részről támadják meg. Ez a dolgok oly félreismerésén alapszik, melyet midőn oly éleslátásu államférfiak nyilvánítanak, minek az Apponyi grófok, csakis a legnagyobb mérvű álmélkodás foghat el. Azt teljesen értjük, ha radicális részről elégedetlenek a placetummal, s ha követelik a teljes vallásszabadságot. Ha ugyanis valaki ezt követeli, követelnie kell egyszersmind mindazon feltételek teljesítését, melyek között a vallásszabadság sikeresen gyakorolható. Ez pedig nem jelent kevesebbet, mint az összes hitfelekezeteknek s azok egyházainak egy és ugyanazon alapra való állittatását;s hogy ilyesmi érdekében állhat-e a kath. egyháznak, ez oly kérdés, melyre aligha fog valaki igenlőleg felelhetni. Ismételhetjük tehát, hogy értjük, midőn a radicálisok küzdnek a placetum ellen, de mit akarnak ily küzdelemmel a conservativek? Nem látják-e be, hogy a placetum az egyetlen modus vivendi, melylyel a kath. egyház, úgy, amint van, szabadalmas és kiváltságos állásával, az alkotmányos államban fenmaradhat? Megengedjük, hogy e rendszabály a legtöbb esetben az állam gyenge védfegyvere, részben anachronismus is, s alkalmazása — mint csak az imént láttuk — nem okoz oly nagy pusztításokat. De a kath. conservativeknek kell-e e miatt panaszkodni? Épen nekik kell-e türhetlennek találni ezt a helyzetet? Ezt látva, nekünk valóban úgy tetszik, mintha a conservativ urak ez alkalommal — egy triviális közmondással szólva — mások számára kaparnák ki a gesztenyéket. A mi szempontunkból ez ellen végre is nem sok kifogás lehet, s így csak azt kívánhatjuk, hogy folytassák minél élesebben a placetum elleni harczot. Mindkét Apponyi felszólalásának azonban van bizonyos „morálja“ is. A szép szavak ugyanis azért mondatták, hogy meghallják — a választók. S a nemes grófok oly szivesek, hogy igen részletes utasítással szolgálnak is a választóközönségnek. Tanácsuk a következőkben központosul. A „kath.“ választók csoportosuljanak, s ha oly Deák-pártit választhatnak, ki „a positív hithez ragaszkodik,“ válaszszák meg ezt; de ha kisebbségben vannak , csatlakozzanak a liberális Deákpárti jelölthöz. E tanács ellen csak azon kifogásunk lehet, hogy az körülbelül felesleges. Ha valamely vidéki Deákpártban a „positív hithez ragaszkodók“ vannak többségben, úgyis ily jelöltet állítanak fel, s így nem rajtuk a sor, hogy külön párttá csoportosuljanak ; ha pedig kisebbségben vannak, e külön pártcsoportosulás úgy sem vezet czélhoz, s csakis az ellenzék számításait mozdítja elő. Egyébiránt bevalljuk, hogy a tanács helyesebb, mint a bevezetés, melynek ez „moráljául“ bemutattatik. A conservatív elemeknek legkevésbé sem állhat az érdekében, hogy az ország alkotmányát újabb megrendülés érje, s e szempontot soha sem hagyhatják figyelembevétlenül. A Deák-kör holnap, vasárnap d. u. nem 5, mint már hirdetve volt, hanem 6 órakor tartja értekezletét. A „PESTI NAPLÓ“ TÁRCZÁJA. Heti tároza. (Scaramuzza. — Dantes Dóré. — A Nákó-párt. — Pauline és Pauline. — Álarczosok.) Midőn déli 12 órakor a képzőművészeti társulat pénztára előtt megjelenvén, apró pénz hiján egy 5 frtost akartunk váltatni, a pénztárnok képzelhetlen zavarral tekinte ránk s kezének az üres fiók felé irányzott, félkör alaku, igen plasztikus mozdulatával így szólt: „Öt forintost nem tudunk váltani, hanem forintost igen.“ S forintost csakugyan tudott váltani. A pénztár e kedvező állapota annak tulajdonítható, hogy Simona György úr, mint vállalkozó, a parmai szépművészeti akadémia igazgatójának , Scaramuzza Ferencznek Dante tollrajzait vándor útjában Pestre is elhozta, honnan a magyar művészi körök érdeklődése felöl gazdag adatokkal térend vissza honába. A képzőművészeti társulat termeiben kívülem még két egyén lézengett. Nem ismertük egymást, de oldalt gyanúsan pislogattunk egymásra s mindenki bámulni látszott a másiknak jelenlétén. Mily különös indokok hozhatták ide ezt a másikat ? olvasom mindenikünk szemében. Magamban pedig azt kérdem : Vájjon csakugyan hiányzanék-e a műérzék Pesten, de akkor ki magyarázza meg a múzeumi képtár látogatottságát, ki azon érdeklődést, mely az Eszterházy-képtár iránt is mutatkozik ? Kérdésemre ez alkalommal nem adtam választ. Nagy érdeklődéssel léptem a terembe. Nagy költők eszméit, képeit vásznon vagy rajzban látni, mindig igen érdekli a közönséget. Az ecset közvetlenül, szemmel láthólag állítja elénk azon jeleneteket, melyeket a költő leírása után az olvasó gyöngébb képzelme csak hiányosan tud magának megalkotni. S újabban e téren buzgalom és lelkesültség elismerésre méltó eredményeket vívott ki. Dóré „Don Quixotte“-ja és „Hermann és Dorothea“ legújabb illustratiója a legmagasb kívánalmakat is kielégíti. Dante tág tért nyit a festőnek, mindent átölelő szelleme titokzatos nagy művében bő forrást nyitott meg a festő képzeletének. E feladat azonban nehéz, sőt megoldhatlan nehézségekkel bír, mert gazdag a nem festői momentumokban s alakokban. Hogy oldja meg ezt Genelli után egy újabb művész ? nem roskadt-e össze a nagy feladat súlya alatt, mikor épen a legnehezebb részt, a poklot választá ki bevezetésül ? Scaramuzza — igy értesít a magyarázó szöveg — szenvedélyes Dante-tisztelő s már régebben foglalkozott Dante-rajzokkal, melyek oly tetszésben részesültek, hogy 1819/13-ban Farini diktátor hat esztendőre évi összeget rendelt számára, buzdításul, hogy a művet befejezze. Roppant szorgalommal látván a munkához, a „pokol“ 73 most kiállított rajzát befejezte; a „tisztító hely“-nek 120 képéből 100 darabot s azonfelül a „paradicsom“ 53 vázlatát is. Az egész gyűjtemény 246 rajzból fog állani. A szöveg nem hiába mondja a művészt szenvedélyes Dante-tisztelőnek, mert csakis e szenvedély ragadható a kidolgozásban oly jeles tehetséget mutató művészt azon tévútra, hogy a festőt a költőnek alárendelve, a nagy költeménynek minden fontos mozzanatát tekintet nélkül a tárgy festőiségére lerajzolja. A leghálátlanabb tárgyakra a compositió és kivitel oly erejét pazarolja, hogy a néző gyakran csodálkozik, miképen hiányozhatott ily kétségtelen művésznél a legkezdetlegesebb érzék, a festőiség fölismerésének érzéke. Talán megmagyarázza e jelenséget azon általános benyomás, melyet a gyűjtemény a szemlélőre gyakorol. Mikor e kiváló szorgalmat a kivitelben, e sokszor bevégzettnek mutatkozó rajzoló ügyességet látjuk s a mellett tapasztaljuk, hogy a művész az alapban tévedt, midőn tollrajzzal akart oly dolgokat kifejezni, melyek kifejezésére a csökönyös, merev toll képtelen s ezenkívül a festői kivihetőség mellőztével az irót nyomról-nyomra követő: azt kezdjük hinni, hogy egy kiválóan képzett, tanult s vasakaratú tehetség művei állnak előttünk, a ki nem az őseredeti nagy teremtésekre képes szellemek dynasztiájából való. A gyűjtemény hibái tehát: a modor és a tárgyválaszték, mely néha például a pestises betegek képében épen nem tetszetősen oldja meg feladatát. Scaramuzza a legújabb Dante-rajzolóval, Dóréval összehasonlítva, sok tekintetben elsőséget érdemel. Dóré leleményeib, compositiójában nagyobbszerű, hanem modorossága által legszebb képei is csakhamar unalmasakká válnak. Ugyanazon fogások ismétlődnek mindig, az árny- és fényhatások egymást váltogatják a megszokott modorban, az alakok hatásvadászó mérvei, a képek kirívó és pathetikus természete lassankint eltompítják a néző fogékonyságát. Scaramuzza kevésbé gazdag, de komolyabb törekvésű, reálisabb, igazabb (néha nagyon is igaz), modorn modorossággá sehol sem válik és számos rajzában feltűnő szépségek kapják meg a szemet. így a 48. számú kép, melyen egy démon Bottai Mártont a szuroktengerbe dobja, meg fog lepni mindenkit; az ördög és Bottai alakja lendületteljes egészszé olvad össze, a két alak mesterien van összeegyeztetve. Nagyon szép hangulat fekszik az 50. számú rajzban, melyen Virgil az ördögökkel beszél; szintoly hatásos az 56. kép nyugodtsága és compositiója. Dante alakjának felfogásában azonban Dórét nem múlta felül. A realismus Scaramuzzának ez alaknál határzottan ártalmára van s az ő emberibb, húsosabb, ifjabb Dantéja közelebb áll ugyan a költő szándékához, ki költeményében maga mondja,hogy ekkor „életpályája közepén“ állott, de Dóré eszményibb, magasztos hatást ér el száraz, szellemi alakításával. Érdekes a gyűjteményen végig képről képre követni a művész haladását. E tárlat évek hoszszú sorának munkája lévén,a művész mindinkább belekevült és mélyedt tárgyába, képzelme mind gazdagabban működött, a teremtő erő a pillanatnyi ihlet mind több eszközét bocsátotta rendelkezése alá , technikai ügyessége folyton haladt. E tapasztalat foglalja magában Scaramuzza dicséretét, ő nem lángelmű teremtő, de jeles művész s ezt mi sem bizonyítja annyira, mint azon roppant műtermelés, melyet látunk és a művész erejének a termeléssel haladó erősbödése. Ha csekély tehetség, egyszerű rajzoló volna, okvetlenül belesszakad az első lépés után; ha középszerű volna, kifogyna, kimerülne, utóbbi képein bágyadtság, erőtlenség volna észrevehető. De mert ennek ellenkezője áll, ez mutatja legvilágosabban, mily figyelemreméltó, belterjü tehetség néz ránk e rajzokból. A gyűjteményt a „paradicsom“-ból vett négy kép zárja be mutatványul. Ezek jó eleszt nyújtanak a folytatás iránt, mert úgy látszik, hogy a művész kiszabadulva azon festeietlen feladatok nyűgeiből, melyeket a „pokol“ tárgyai néha ráraktak, a többi részekben szabadabban fog szárnyalni. A tárgyak költőiségével a rajzoló teremtőereje is fokozódik, s ha a többi rész talán a laicás nézőre kevésbé érdekes, kevésbé tarka, kevésbé meglepő momentumokkal fog is szolgálni, rajzai mindenestre festőiebbek lesznek. Egyelőre nézzük meg ezt, mely van oly érdekes, hogy a közfigyelmet megérdemelje, különben Simona György vállalkozó a többi részszel aligha merészkedik a művészete Szibériájába utazni. Az országház nem leli helyét s a közjogi alapokon alakult pártok Teleki-alapokon kezdenek alakulni. Szentkirályi eszméi tehát megvalósultak s a jövő választások már nem a jobb és bal között, hanem a Nákó- és anti-Nákópárt között fognak dönteni. * 3 A buffet-ből. — Hol lesz hát az országház ? Ha összeveszünk, meglehet, hogy a pesti népszínház mellett, a Széchenyi-szoborral szemben. — Hisz ez pompás hely, az Eötvös-Szobor mellett van ugye? „Úgy van, kilátással a magyar Walhallára. * * * A drágaság Pesten nőttön nő. A lakás, fa, tojás, zártszék, liszt, hús — minden, de minden felszállt, még a művészet is. Azon veszélyben forgunk, hogy a rendes szombati élvezettől is meg leszünk fosztva, mert a kedves Zerline néhány prózai ezer forint miatt elhagyni készül. Pauline, vagy mint az opera szombati közönségének egy része hívta: „die Pauline“, a pangerman eszmének hódolva, nagy Németországba fog olvadni. Tíz év előtt ily merény még nemzeti ügy volt. Ma már nem az, hanem tíz év előtt olcsóbban épen úgy megéltünk, min ma. Milyen kár, hogy több pénzünk van, mindenben a régi étlapot élvezzük azon egyetlen különbséggel, hogy kettős árt fizetünk. * * * A farsang e héten fog kitörni. Eddig még igen békésen nyughatatlankodott s csak nehány álarezos estélylyel blameirozta magát, melyek oly mulatságosak s elmések voltak, hogy akadt könyvárus, ki a múlt vasárnapi bálon elhallgatott életeket s elmésségeket nehány kötetben kiadni készül. Az eddigi álarezos mulatságok alakjai a megszokott pesti álarezos-typuszok : a domino, ki az „ismerlek“ háromtagú szón kívül nagyobb szóbőség fölött nem rendelkezik; a vasárnapi uracs, ki minden áron szert akar tenni egy érdekes kalandra,s egy igénytelen debardeur által az étkező homályában megkoppasztatik; a bálsuhancz,ki szégyenkezve és pirulva rejtőzik el a terem egyik sarkában, mert egy álarczos sem szólítja meg, s ő ezt kiváló szégyennek tartja; a mágnás-hajhász álarezos, ki boldog, hogy egy hétágú koronán fennakadhat; az érzékeny álarczos, ki sértésnek tekinti, ha megszólítják; az idylli párok, kik „szuglyoznak“ ; a haszonleső inas, ki ingyenjegyet kapott s csak a sorsjátékért ment föl ... . szóval, eddig oly jól mulattunk, mint mindig. Vessük reményünk horgonyát a mai nőegyleti bálba. Argus. * * * » Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. Fest, január 13. (A horvát ügyek) érdekében ma este, mint a „P. L.“ közli, miniszteri tanács tartatik ; holnap reggel Bogovics miniszteri tanácsos a magyar minisztérium utolsó utasításaival Zágrábba utazik. (A képv. ház összes osztályai) holnap, vasárnap d. e. 10 órakor ülést tartanak. (Egy orosz lap Magyarországról.) A „St. PeterburgskijaViedomosti“ e hetdiki számában így ír : „Magyarországban, egy fontos reform lépett életbe — a törvénykezési. Eddig ott a közigazgatás és bíróság a megyei hatóságok kezében volt egyesítve. Ezen két hatalomnak egybeforrasztása ellentétben állott mindennemű alkotmányosság alapelvével. Az új törvények teljesen elkülönítik a bíráskodást a közigazgatástól, ez utóbbit a municipális intézmények hatalmában hagyva. Tudjuk, mily elkerülhetlen a bíróságoknak tökéletes függetlensége a közigazgatástól. De az új törvénykezési közegeknek alapítása még nem igen sokat fog lendíteni az igazságszolgáltatás ügyén, míg új büntető, polgári és kereskedelmi törvénykönyv nem jön létre. A magyar corpus juris nem egyéb, mint régi intézkedéseknek, szokásoknak és egyes kormányrendeleteknek gyűjteménye, melyek különféle időszakokra és oly társadalmi és politikai rendszerre vonatkoznak, amely már nem egy alkatrészében lényeges változáson ment keresztül.“ Az új országház. Parliamentáris életben bizonyára közérdekű dolog maga az épület is, melyben a parlament székel. Jelzi ezt a miniszterelnök gyors, és halasztást a kivitelben még tűrni sem akaró határozata és jelzi a közvélemény, mely oly élénken foglalkozik az e tárgyban a képviselőház elé terjesztett határozati javaslattal. A napilapok mindannyian szólnak e tárgyról és egyhangúlag mindannyian elvetendőnek tartják, részben általánosan, részben pedig anyagi szempontból indokolják véleményüket. Elfogadjuk jogosultságát azon véleménynek, hogy az államháztartásban a gazdálkodási elv igen fontos és vele minden körülmény közt számolnunk kell, de épen ezért bele is nyugodnánk az országház termelésébe, ismervén a miniszterelnök pénzügyéri tapintatosságát. Elismerjük azt is, hogy a már több éven át tartó lakásszükség nem csekély baj, hogy azon minél előbb segíteni kell és hogy a kormány maga jó részben segíthetne is az által, ha nem foglal le hivatalos helyiségül magán lakházakat, hanem inkább a még zsellérkedő hivatalokat is iparkodik állami épületbe átszállásolni. Mindezek bár igen hatalmas tényezők, mégis azt hiszszük, hogy az új országház eszméjének megpendítésénél nem annak anyagi oldala érintette oly hatásosan a közvélemény érdekeltségét, hanem a nemzeti öntudat, mely ismeri saját méltóságát, 6s szükségletét érzi annak, hogy maga iránt tiszteletet ébreszszen képviselői által is, de még az épület által is, melyben azok az ország közjólétéről tanácskoznak, azt előre mozdítják. Tagadhatlan, hogy nálunk a szép iránti érzék vagy fejletlen, vagy amennyiben ha már fejlődött is, még sokat alszik, de néha fölébred nemzeti életünk fontosabb mozzanatainak kíséretében. Így történt most, midőn új országház építéséről van szó, mindenki érzi és követeli, hogy az építendő országház megfeleljen a nemzet méltóságának, ami annyit tesz, hogy legyen ne csak egyszerűen szép, amit közönségesen szépnek mondanak, hanem a szép fokozódjék a fönség és nagyszerűségig. Ezen fölfogásunk okozza, hogy megütközéssel olvassuk a ház elé terjesztett határozati javaslat indokolásában a miniszterelnök úr idegenkedését „minden fényűzéstől,“ noha utóbb nem feledkezik meg sem a díszről, sem a nemzet méltóságáról, mert amit országházra költünk, arra nézve bátran élhetünk Bentham J. tanácsával, hogy a „fényűzés“ szó helyett mondjuk „a jövedelem ily módon való elköltése“ hasznos. Nevezett indokolás többi része is csaknem kizárólag anyagi oldalát fejtegeti az országházkérdésnek, csak mellékesen említi, hogy a már kéznél levő terv szerint az épületnek utczára nyíló helyiségei, „kivévén a külső díszítéseket,“ érintetlenül maradnak és utóbb bebizonyítja, hogy Magyarország első finance-tehetségének kebléből sem halt ki a költői tehetség, midőn a helyiség környezetét igy festi: „Szép piaczra nyílik, melyen a koronázási domb áll, jobbra van a tudomány palotája, melyet a nemzet emelt számára, balra a főváros és az ország pénzforgalmának üzletháza; előtte hazánk életére , a hatalmas Duna, áthidalva a pompás lánczhid által; fent szemben a koronázott király palotája és a kormány székhelye.“ A közvélemény érdekeltsége mellett ezen idéztük passus indít arra, hogy a Nákó-ház helyén építendő országházról, mellőzve a kérdés anyagi oldalát, néhány szépészeti szempontot kijelöljünk. Mindenek előtt magát a helyet illetőleg nem szabad szem elől téveszteni, sőt a legóvatosabban kell számolnunk azon körülménynyel, hogy monumentális épületnek sokkal kedvezőbb a még egészen üres, vagy csak kevéssé és jelentéktelenül beépített térség, azon egyszerű oknál fogva, mert ott az építész csakis a szépészet követelményeit lévén kénytelen megfigyelni, semmi egyéb nem korlátozza abban, hogy eszményét megteremtse, sőt más tekintetben eléri azon másodrendű czélját is a monumentális épületnek, hogy t. i. a későbbi magánépítkezőkre befolyást gyakorol és azokat is, kik a magánépítkezésnél az aesthetika követelményeinek jogosultságát elfogadni nem akarják és csupán üzleti szempontból minél nagyobb haszonra építkeznek, még azokra is rákényszeríti, hogy többé kevésbé tekintettel legyenek a szylszerűségre, szóval a monumentális épület kell, hogy magának situatiót teremtsen, nehogy már meglevőhöz jól, roszszul alkalmazkodjék. Ellenkezőleg, ha már magán- és nyilvános épületekkel beépített 63 minden oldalról környezeti téren egy másik monumentális épületet akarunk emelni, mely iránt a nemzet önérzete is ily túl követelőn nyilatkozik, nemcsak e két igen kedvező álláspontot, mely szerit teljes fenségében szabadon emelhetjük föl épületünket és környezetre nézve is irányadók maradjunk, veszítjük el, hanem más oldalról lépten-nyomon korlátozvák az építész eszméi, folyton arra kell figyelnünk, nehogy egy már meglevő monumentális szentélyét a nemzetnek eltörpítsük, vagy a mellett újabb épületünk töpüljön el. Igaz ugyan, hogy az ókor két classicus népe, melynek építészetét és szobrászatát bámuljuk és rá annyira szeretünk, de kötelességünk is hivatkozni, lehetőleg egy térségen helyezi el monumentális épületeit, de akkor egyrészt csak a háromféle és kevés változatú görög oszlopsor dívott és csupán nyilvános épületeknél és nem ismerték a mai magánépületek hamis ambitióját, másrészt pedig amolyanabb anyagi eszközök és talán több genialitás működött közre létrehozásuknál. A középkorban nyilvános élet nem lévén, a templomok kivételével nyilvános építkezésről sem lehet szó, melyeket a magán paloták foglalják el. És kérdjük, van-e Rómában, a paloták városában két figyelemre méltó palota egymás közelében ? Talán a „Palazzo Veneziano“ és a „Palazzo Bonaparte,“ de ez utóbbi csak név szerint az, mert van némi udvara és Laetitia lakott benne. Maga a miniszter úr is emlékszik talán, hogy Florenczben a Signoria épületétől távol esik a „Palazzo Pitti, meg a dóm és a volt közoktatásügyi palota és a „Theatro delle Legge“ is, sőt mennyire óvatos volt Vasari a „Degli Uffici“-nél, hogy az épület homlokzatát az Arno partjára vitte és a Signoria felé nyílt udvart hagyott. Az újabb korban utánozva látjuk a jó példát, ha csak Münchennel, a modern kis touristák szépészeti Mekkájával nem akarjuk magunkat nevetségessé tenni. Ami a helyzetnek oly élénken festett költőiségét illeti, arra nézve a mondottakon kívül elég lenne ugyan még csak arra figyelmeztetnünk, hogy elragadó, költői kilátású helyekre pavillonokat szoktunk építeni és nem monumentális épületeket, mégis közelebbről akarjuk vizsgálni magát az objektumot, hogy miként kellene és lehetne azt kezelni. Midőn a miniszterelnök úr határozati javaslatának indokolásában külső díszítéseket említ, azok alatt nem érthetünk olyanféle gypszirádákat, mint amilyeket a pesti építkezők sodronyokkal kötözgetnek házaikra, ha fényt űznek vagy ódon házból újat akarnak előteremteni, hanem legalább is azt képzeljük, hogy a főhomlokzat pilastereit eltávolítja a terv és helyébe vagy az egész homlokzatra teljes oszlopsort tesz. Maga az elnök úr beismeri, hogy kívülről díszíteni kell, márpedig az kérdésen felül áll, hogy a Nákó-házat csakis görög stylben díszíthetjük. Tudjuk azt is, hogy a görög styl, általán az oszlopsor csak akkor lehet imposáns, ha az épület alapja aránylag többékevésbbé magasabb a talaj vagy a netaláni szomszéd épületek niveaujánál, vagyis ha az épületet kissé emelkedett helyre, akár dombra helyezzük, például épen ez okból marad legcsekélyebb hatásnélkül a különben pompás múzeum épület, mert a lovaspálya magasabb niveam jár, a hátulsó utczán fejthetne ugyan ki szépséget, de ott meg nincs frontja. Ugyan e szempontból a nemzeti múzeuménál „a szép kilátás“ daczára sokkal kedvezőtlenebb situatióval kellene a Nákó-ház