Pesti Napló, 1872. június (23. évfolyam, 125-148. szám)

1872-06-11 / 133. szám

133. szám. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere 7. szám. I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérraentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Ferencziek-tere 7. sz. földszint. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Kedd, június 11.1872. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­­­­adás együtt: 1 hónapra . . . 1 frt 85 kr. 3 hónapra . .­­ 6 „ 50 „ 6 hónapra . .11. — „ Az esti kiadás postai különkü­ldé­­saért felülfizetés havonkint 30 kr. előfizetés az év folytán minden hónappal megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. 20. évi folyam. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a KIADÓ­HIVATALBA (fereneztek-tere 7. sz. küldendők. Előfizetési felhívás „PESTI mikra. Előfizetési árak: Egész évre.......................22 ft. Félévre..........................k­ft. Negyedévre...................5 ft 10 kr BV* Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítése 10 írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a „Pesti Napló kiadó-hiva­tala“ czim alatt Pest, ferencziek­ tere 7 sz. alá küldendők. A „Pesti Naplóv kiadó­hivatala, Pest, június 10. A párisi véres jelenetek az Internatio­­nalera fordították a közfigyelmet. Az iro­dák­­at könyvek és hirlapi czikkek hosz­­szú sora népesítette meg, melyek többé­­kevésbé szakismerettel irva világosságot öntöttek a homályba. Ma tudjuk, hogy az Internationale nem oly hatalmas, mint a pessimisták, de nem is oly jelentéktelen mint a kényelműiek hitték; félelmes volta és gyengeségei, czéljai és eszközei közis­meretnek s ma már mindenki tudja, hogy a veszély, mely a modern társadalmat az Internationale részéről fenyegeti, csak akkor ölthet aggasztó mérveket, ha maga az állam és a társadalom, mely ellen irá­nyul, helyes intézkedésekkel a baj elejét venni, az egyéni és egyesülési szabadság észszerű határainak megtartásával annak kinövéseit ártalmatlanná tenni, a netalán jogos panaszokat figyelembe venni, de egyúttal minden túlzott igényt az igaz­ság szigorával sújtani nem iparkodik. Midőn a munkások az egész világra kiterjedő, általános szövetséget létesítet­tek, egyszersmind azt is kimutatták, hogy a munkás­kérdést nem az egyes országok, a helyi viszonyok követeléseinek megfe­lelően, hanem egy általános s az egész világra kiterjedő theória alapján akarják megoldani. Ezzel megmutatták a modern társadalomnak is az utat, melyet követnie kell, hogy a veszélynek idejekorán elejét vegye. A veszély általános, s igy mind­annak, ki fenyegetve van, egyesülnie kell az elővigyázati intézkedések megtételére. Ezen szemponton alapszik a nemzetközi értekezlet, melyet a német kormány Ber­linben összehívott. Vannak az Internatio­nale körül is közös ügyei az egész euró­pai társadalomnak, de ezért a kabinetek­nek nem szabad azon hibába jutniok, melybe az Internationale esett. Mint a munkáskérdés, úgy maga az Internatio­nale ügye sem szabályozható kizárólag általános elméletek alapján. Minden or­szágnak meg vannak a maga saját intéz­ményei, külön viszonyai, nemzetközi ér­tekezletek pedig nem lehetnek tekintettel ————— ezen viszonyokra, s ez okból ilynemű kérdések valódi megoldására sem alkal­masak. A berlini értekezletnek tehát, ha eredményes akar lenni, igen sokat akar­nia nem szabad. Úgy látszik, hogy a német kormány ezen s nézetünk szerint egyedül helyes alapon hívta össze az értekezletet, mely­nek czéljairól a hírlapok igen ellentmondó közleményeket hoznak. A meghívásban a­ czél kétségkívül pontosan körül van írva, s ha azon meghatalmazott személyé­ből, kit hazai kormányunk Berlinbe kül­dött, következtetéseket vonhatunk a con­­ferentia czéljaira, úgy kizárólag az ügy jogi mozzanata az, mely ott tárgyaltatni fog. Magyarország képviselője bírói ka­runk egyik legjobb hírű tagja; feladata tehát nem lehet gazdasági, hanem tisztán jogi természetű s valóban csak a jogi kér­dések közös szabályozása az, mely az Internationaleval és tagjaival szemben minden európai államra nézve közös ér­deknek tekinthető. A tulajdonképeni ve­szély elhárítására a legalkalmasabb eszkö­zöket kitalálni: ez minden egyes kormány­nak saját házi feladatai közé tartozik. A mi minket magyarokat illet, teendőink e téren világosan elénk vannak szabva. Nem az Internationale, hanem maga a társadalmi nyavalya az, mely ellen tevékenységün­ket intéznünk kell, és­pedig két irányban. Hazánk ma van az ipar fejlődésének kor­szakában­ ; most lép az alsó mezőgazda­­sági állapotból azon stádiumba, hol a me­zőgazdaság és ipar helyes combinatióban támogatják és kiegészítik egymást. Arra kell tehát törekednünk, hogy a fejlődő ipar oly mederbe tereltessék, hol egyes kinövései és hátrányai, minőkkel a kül­földön találkozunk, nem érvényesülhet­nek. De, midőn a valódi bajok eltávolí­tásáról gond­skodunk,arról sem lehet meg­feledkeznünk, hogy vannak képzelt bajok, melyeket bűnös izgatók önérdekből ki­zsákmányolnak, melyek a kérdést a szen­vedély terére ültetik, honnan azután a társadalmat fenyegető veszélyek kelet­keznek. Segíteni a valódi bajon, de egy­úttal egyensúlyozni minden izgatást: ez lehet a magyar állam kettős feladata. E feladatokat azonban nemzetközi szer­ződések által elérni sohasem fogjuk. Egy modern szent szövetség az Internationale ellen csak ez utóbbinak használna, mert emelné jelentőségét a tömeg szemeiben. A­mire nekünk szükségünk van, az mindenek­előtt a népnevelés, különösen az ipari szakoktatás emelése, s a­mennyire­­ lehet, minél általános a kiterjesztése. To­vábbá méltányos törvényhozás, mely a munkás és a munkaadó érdekeit egyaránt megóvja; a gyermek és nők munkaidejé­nek szabályozása, forgalmi eszközeink szaporítása, különösen pedig fejlesztése a munkásokban is azon józan ösztönnek, mely saját állapota és sorsa javítására vonatkozólag minden emberben megvan. A közerkölcsiségi és közegészségügyi vi­szonyok javításával egyetemben mindez anyagilag és szellemileg emelni fogja a munkást, meggátolja a nyomor terjedését, a munkásnak anyagi existenciáját a jogos igények magaslatára emeli s­őt egyszer­smind valódi életczéljairól, valódi hivatá­sáról is felvilágosítja. Ez betömi a valódi bajok forrását s hogy a képzelt bajok ne érvényesíthessék magukat, hogy a munkásosztály izgatók zsákmányául ne essék , ehhez mindenek előtt erélyes, feladatát ismerő, erős, de a törvényhozás felügyelete alatt álló végre­hajtó hatalomra van szükségünk. Erős, és a törvények korlátai közt működő kor­mány, — ez a munkás — és másnemű iz­gatások legjobb óvszere. Az erős kormány kezeiben jól szervezett, ügyesen vezetett, a polgárok magán­viszonyaiba nem avat­kozó, de a bűnt mindenütt elérni tudó rendőrség, az egyesületi jognak a társa­dalom viszonyaihoz, és a polgárok művelt­ségi fokához illő alkalmazása, gyors és pártatlan igazságszolgáltatás, erre van szükségünk, hogy a társadalom békéjét bárhonnan jövő támadások ellen bizto­sítsuk. Mindezt pedig nem kölcsönözhetjük a külföldtől, sem nemzetközi szerződések útján meg nem valósíthatjuk. Tanulhatunk mások tapasztalataiból, de saját intézmé­nyeink csak akkor fognak czéljuknak megfelelni, ha magunk alkotjuk azokat, ha saját viszonyaink termékeit képezik, s öszhangzatban vannak amaz állapotokkal, melyekre irányt adólag, fejlesztőleg vagy átalakítólag hatniok kell. A berlini érte­kezletnek tehát meglehetős szűkre mért hatásköre marad. A teendők zömét min­den államnak magának kell elvégeznie saját v­izonyainak követelései szerint, és minket ebben még azon kedvező helyzet is segíthet, hogy sok bajaink között ez nem a legégetőbb. — A „PESTI NAPLÓ“ TÁRCZÁJA. Tompa Mihály irodalmi letéteménye a premontreiek jászói konventjének levéltárában. Julius hóban négy éve lesz, hogy koszorús költőnk Tompa Mihály meghalt Két hónappal halála előtt sorra járta lapjain­kat a „Hon“ egyik újdonsága, hogy a beteg költő a prémontreiek jászai hites helyének levél­tárába egy csomag lepecsételt kéziratot tett le őrzés végett, melyet az örökhagyó akarata sze­rint csak később lesz szabad felbontani. E köz­lemény kíváncsiságomat nagy mérvben felkel­­tötte, miért is azon közel viszonynál fogva, mely­ben a letéteményes helylyel állok, elhatároztam magamban a valódi tényállást a legtüzetesebben megvizsgálni s körülményeirő­l hiteles adatokat szer­ezni. , A hírlapi közlemény, mely a beteg költőt, mint az alábbi okmányok tanusitják, lázas inge­rültségbe hozta, s melyet a Jászon évenkint megfordulni szokott vendégek valamelyike kül­dött be a „Hon“ szerkesztőségének, csakugyan igaz volt. A jászó-prémontrei tanároknak Gömörmegye egyik fővárosában Rozsnyón, társházuk s gym­­nasiumok lévén, köztök s a nem messzire lakott költő között csakhamar kifejlődött a kölcsönös becsülés s benső barátság viszonya. Szükséges­nek láttam e szépvonású körülményt jóelőre je­lezni, hogy indokolva legyen az elhatározás: miért küldötte a református Tompa irodalmi letéteményét egy kath. egyházi testület hiteles helyére bizalmas őrzés végett ? A letétemény 1869. év. máj. 14-én érkezett meg Jászóra. A levéltár főjegyzője, t. Fedák Pál, fölbontván a küldeményt, a kid­boritók alatt még egy jól lepecsételt csomagot talált, egy meglehetősen ziláltan s idegen kezekkel irt le­vélke kíséretében, melynek első lapján csak e pár sor olvasható: „Elfogadtatásáról és feltételeiről tudósításért esedezem. U. p. Putnok. Gömörmegye. Tompa Mihály Hamván“. A levéltári főjegyző azonnal értesítette a hi­tes hely törvényes őreit az a mily érdekes és fontos, ép oly sajátszerü letéteményről, kik is a convent perjelének elnöklete alatt értekezletet tartván, tanácskozmányuk eredményét a követ­kező levélben adatták tudtul főjegyzőjük által Tompa Mihálynak: „Nagytiszteletü, tudós Tompa Mihály urnak, a hamvai helv. hitv. reform, egyház buzgó lelké­szének. Hamván, u. p. Putnok. Nagytiszteletü tudós ur! Folyó év máj. 14-én a jászóvári ft. konventhoz intézett s hét fekete viasz pecséttel bezárt csomagot posta utján kapván, illendően felnyitottam, láttam s elolvastam a szintén annyi és olyszinü pecséttel bezárt könyvalaku boríték következő sorait: „A jászóvári kápta­lan szent atyáihoz őrzés végett, 50 év múlva felbontandó, Pestre küldendő kinyomatás végett, jövedelme a magyar tudomá­nyos akadémiáé. Tompa Mihály, máj. 15--én 1868.“ Itt azon észrevétel merül fel; 1-er: a most élő hites konventi tagok közül 50 év múlva talán egy sem fog élni, hogy felbon­tását eszközölhetné; 2-ér: hogy a mostani élők, 50 évek lefolyása után, successoraikat oly terhes dolognak végbevitelére lekötelezhessék, arra jo­guk nincsen. Itt tehát világosan kellene kitenni, hogy 50 év múlva ki bonthassa fel e zárt leve­let, és ki küldje Pestre kinyomatás végett ? ? És míg erre nagytiszt, urnak becses válaszát és nyilatkozatát a ft. konvent nem tudhatja, addig az elfogadtatásról kiadandó térítvény függőben marad. Ezt tartottam mint a st. konventnek hi­tes főjegyzője, nagyt. úrral közlem­. Egyébiránt teljes tisztelettel vagyok Jászóvárban máj. 16-án, 1868. alázatos szolgája Fedák Pál, m. k.“ Ez a tudósítás a postán megkésett, mert a máj. 21-ki postával ismét érkezett a beteg köl­tőtől egy sürgető levél, rövidsége daczdra is telve lázas izgalommal és aggálylyal. A­mint pedig kezéhez jutott a főjegyzői érte­­sítés s elolvasta, olyforma értelmezést adott so­­rainak, mintha a konvent hites tagjait a lététél­mény tartalma iránti kíváncsiság, nem pedig a nagy költő bizalmának hazafias szolgálatkész­­séggel való viszonzása vezette volna a kért fel­világosítások megadására s annak biztosítása, hogy e bizalom az utódok által is lelkiismeretes tisztelet­ s gondos megőrzésben részesüljön. Mert a máj. 22-ki postával ily tartalmú levele érkezett meg: „Főtisztelendő Fedák Pál úrnak, teljes tiszte­lettel, Jászón. Főtisztelendő ur! A fölbontás jo­­gát a konventre hagyom. Sőt kérem önöket, rögtön most felbontani és látni, hogy Isten, re­ligio, rend, erkölcsiség ellen egy betű sincs bent. Az emberek gyarlóságáról szól a csomó. Is­ten szent nevére kérem rögtön. Tisztelettel, Tompa.“ Körü­lbelől ez időtájt értesülhetett a beteg költő közvetlenül vagy közvetve a „Hon“ új­donságáról, mi rendkívülileg felzaklatta külön­ben is ingerlékeny kedélyét. De bizonyítsa saját levele, melyet ajun. 1-jén érkezett posta ajánlva hozott meg Jászóra. E levélben a többi között így szól:„Az élő Is­tenért­ engem önök megöltek, publikumra hoz­ván a dolgot, mely nem arra való volt. Mivé tettek a világ előtt ? Én az öngyilkosság marta­léka leszek, önök lelkére és feleletére "Isten előtt, ha a dolgon bármi úton-módon segítve és fordítva nem lesz.“ Ezt követte jún. 2-án egy másik levél, mely­hez a dolog elpalástolására a következő tervezet volt mellékelve: „Nyilatkozat, úgy látszik, hogy a sorsnak képtelennél képtelenebb , compromittálóbbnál compromittálóbb szerepeket jött kedve velem játszani. A jászói tudósítónak tökéletesen igaza van annyiban, hogy az irat csakugyan kezeim között volt és általam küldetett a kon­ven­th­ez. Orsováról kaptam a szóról-szóra czímzett iratot bizonyos Bauer vagy Paul nevezetű, magát 80 évesnek valló, kiköltözött magyarnak mondó öreg orvostól. Ez írja, hogy ő távol is magyar újságokat hordát és olvas; közügyeinket, aka­démiát, színházat figyelemmel tart; engem is ismer nevemről és bizalma is van hozzám; nem tudja a járást a vidéken, engem kér tehát, hogy ezen roppant vagyonáról szóló végrendeletét és az emberiség élete meghosszabbításának általa feltalált módot, melyet csak a jövő században kíván az akadémiának jövedelmeztetni kinyo­matás által, letéteményeztem. Itt megcsóváltam fejemet, de gondoltam: nekem mindegy, reám semmi következményeket nem hozhat. Vettem azért a tollat, miután 5 forintnyi melléklet is volt a levélben, és átküldöttem a csomagot egész nyugodt lélekkel a jászói konventbe. Ebből származott a gyönyörű komédia. Gratulálok a „Hon“-nak. Kérem a lapokat e nyilatkozatom felvételére. Hamva, máj. 31-én, 1868. Tompa Mihály. *) A sürü egymásutánban érkezett iratokra a *) A nyilatkozat alsó részén, a rendes szövegtől egészen különállólag még a következő sorok olvasha­tók : „Kedves Károlyom ! Hallottál valaha ily törté­netet? Barátod Miska. Köszvényes kezeim miatt sa­­játkezűleg nem írhatok.“ Úgy látszik, hogy ez iratot egyik legjobb barátjának, Szász Károlynak akarta felkü­ldeni, hogy közlését eszközölje. Mert hogy itt a Károly megszólítás Szász Károlyt illeti, alig szenved kétséget, levéltári főjegyző együttesen válaszolt, de még a nyilatkozat sorsának eldöntése volt hátra, me­lyet a beteg költő a leggyöngédebb figyelemmel jóváhagyás végett beküldött, midőn junius 3-án ismét levél érkezik tőle : „T. Fedák Pál urnak, Jászóvárott. Tisztelt uram! Akkor épen váltólázi paroxismusom volt, midőn írattam. Hagyjuk abba az egész dolgot! Majd mentekezem csinosan a bámuló közönség előtt. Hamva, 1868. Tompa Mihály.“ Ez volt a letétemény tárgyában tollba mon­dott hatodik levele, mely a költő pillanatokra visszatért kedélynyugalmáról tanúskodik, nem úgy mint a többiek, melyek majd mind igazol­ják Szász Károly akad. emlék­beszédének sza­vait: „Abban a korban, melyről szólok, az ötve­nes évek elején, Tompa erőteljes természetében csak ritka kivételkép mutatkozott meg az az in­gerlékenység, mely még akkor csak organismu­­sában rejlett, s melyet később betegsége teljes kifejlődése oly nagyra növelt.“ Többet nem irt. Két hónapra, jul. 30-án, övéi s a magyar irodalom nagy fájdalmára a hamvai Szerény paplakot azzal váltá föl „mely virágos i­ánt alatt van“, s melyről a kora halál biztos elősejtelmével hallá egyik szép versében, hogy reá nézve ott „jobb a nyugvás, szebb az álom“.... Hátra van még az érdekes irodalmi lététe­­mény külső alakjának s jelenlegi elhelyezése körülményeinek rövid ismertetése. A mennyire tapintás által kivehettem, nagy nyolczadiéta kéziratkönyvből áll, kemény kötésben. Olyan vastagságú, mint a 21—25 íves kötetek szoktak lenni. Híven meg van őrizve a külső boríték is, melyben érkezett. Ez 7 fekete pecséttel volt le­ragasztva. A czimlapon következő felirat olvas­ható: „A jászóvári káptalanba. 50 f. Bérment­ve. Jászóvár.“ Ez alatt volt a tulajdonképeni küldemény, mely szintén 7 fekete pecséttel van Pest, június 10. (A mohácsi csata.) Mohácson tegnap v­é­­res jelenetek történtek. A „Hon“ távsürgö­nye azt jelenti, hogy „Goocs szolgabiró pandúr­jaival gyilkoltatja a népet,“ s este „a békés népet szuronyos fegyverrel rohanták meg“ A borzasztó eset természetesen nem így történt, mint a „Hon“ jelenti, hanem mint hiteles forrás­ból táviratilag értesülünk, a következőleg: Vasárnap délután Szederkényi halpárti jelölt Szekcsére akart bevonulni, a község azon­ban a határszélen bírája által kijelentett, hogy Székesén egy baloldali sincs, ők mindnyájan­­ jobboldaliak s nem engedik meg az ellenzéki kortes­menet bevonulását. Erre Balogh mo­hácsi ügyvéd és a kölkedi ref. pap a magukkal hozott balpárti tömeget erőszakos bevo­nulásra serkentették. Ebből véres verekedés támadt, mely a balpárt megfutamodásával vég­ződött. Székeséről Mohácsra visszatérvén, a bal­párti tömeg a kaszinóban kerti mulatság alkal­mával együtt volt nő és uri­ társaságot kőzá­por­r­a­l és pisztoly lövésekkel támadta meg. A rémülés általános volt, és fokozódott midőn a szolgabiró által az inter­,­ventióra felkért honvédség, az őr­nagy által az interventiót megta­gadta, és a társaság védelmére ren­delt két pandúrt a nép leverte. E perezben érkezett Székeséről vagy 16 pandúr, kik a népet szétoszlásra felhívták s midőn a há­romszori felhívásra nem engedett, szuronyaikat használták. Mindkét részről számosan megsebesültek, a kapott sebek folytán egy pol­gár ma (hétfőn) meghalt. (A mohácsi honvédség tudvalevőleg az ellenzék mellett korteskedik.) (A horvát országgyűlés­ jún 14-én okvetlenül meg fog nyittatni és ennek megfele­lőig az illető intézkedések is megtétettek. (A Vakanovics pénzügyi kinev­ez­­tetése és Bittó miniszter lemond­á­­sár­ó !) szóló újabb hírek is, mint minket biz­tosítanak, és oly alaptalanok, mint az előbbeni hasonló hírek voltak. (Akin ú­r) vasárnapi botrányai között elő­fordult egy új sír megfertőzése is. Akin úr úgy nyilatkozott Eötvös miniszterről, hogy „fél­beszakította az ő tudományos pályáját, mert megtagadta tőle azt a helyet, melyet saját iva­dékának tartott fen.“ Ezzel Akin úr a felső természettan egyetemi tanszékére c­élzott, melyet jelenleg Eötvös mi­niszter fia foglal el s melyért több évvel ezelőtt Akin úr folyamodott volt. E tanszék története pedig következő: Eötvös miniszter a folyamodó Akint az egye­tem illető karához utasította, mint a mely hi­vatva van ily esetekben a miniszternek javasla­tot tenni. A pályázat a nevezett tanszékre ki­­hirdettetvén, Akin úr nem jelent meg a pályázók között, s a kar, a jelentkezett pályázók közül, Szily Kálmán polytechnicumi tanárt terjesztette föl a miniszternek kinevezés végett Eötvös mi­niszter pedig Szily Kálmánt erre a tanszékre tettleg ki is nevezte. Szily Kálmán a tanszéket el nem foglalván, hanem újabb kérelme folytán, ugyanazon mi­nőségben a polytechnikum tanárának marad­ván, a tanszék ismét megüresült, s ezután tör­tént, hogy azt, először helyettes, most legújab­ban rendes tanárképen Eötvös miniszter fia, K. Eötv­ös Lóránt foglalta el, de mindez már Eötvös halála után történt. Eöt­vös miniszter ténye e részben az, hogy ő Szily Kálmánt nevezte ki ama tanszékre. Nem igaz tehát, hogy ő azt a helyet Baját iva­dékának tartotta fen , se szerint Akin úr, mi­dőn ezt állította, rágalmazta Eötvöst. De Akin úr nyilatkozata" nem csupán egy­szerű rágalom, hanem egyszersmind hálátlan­ság, még pedig mély fokú hálátlanság. Eötvös ugyanis, nemhogy — mint Akin úr állítja — félbeszakította volna tudományos pá­lyáját ; épen ő volt, ki azt előtte megnyitotta. Akin úr csakis Eötvösnek köszönheti, hogy az akadémia megválasztotta levelező tagjának, csakis Eötvösnek köszönheti továbbá, hogy ugyancsak az akadémiánál egy ezerforintos ál­lomást kapott. Hogy Akin úr ez állomásában kö­telességeit­ nem teljesítette, arról Eötvös nem te­het, hogy pedig az akadémia őt, mint hasznave­hetetlent elküldötte, azt Akin úr kivételével, mindenki nagyon természetesnek találta. E szerint a tények épen ellenkezőjét mutat­ják annak, a­mit Akin úr állítani merészkedett. Eötvös nem hátráltatója, hanem előmozdítója volt Akin úrnak; azt a tanszéket pedig nem ivadékának tartotta fenn, hanem egy fiatal erő­vel töltötte be. „ Akin úrhoz, kinek politikai tudománya egy színvonalon áll er­kölcsiségével, a baloldalnak mindenesetre csak szerencsét kívánhatni. A csángó ügy a román lapokban. Magyar hazafira nézve alig lehet valami ér­dekesebb a Dimbovicza partjairól, mint azt tu­ni, hogy miként vélekednek a románországi napi­lapok a csángóügyről. Azért érdekesnek tartjuk a „Románul “nak ez ügyben irt köze­lebbi vezérczikkét szóról-szóra lefordítani s egyúttal felhívni e czikkre mindazoknak figyel­mét, a­kik valaha a csángó ügygyel foglalkoz­tak. A czikk így hangzik : Tudva van, hogy a bukaresti kormány és országgyűlés kitörölték a költségvetésből ama szerény segélyt, melyet néhány Kárpátokon túli romántanodának és népoktatási társulatnak ad­ni szoktak. Ezen kicsiny segélyezést, bárminő szerény volt is, rosz szemmel nézték az osztrák­magyarok, a­kik ezt Románia részéről elköve­tett nemzeti propagandának tekintették. Az 1871. mártius 11-ei kormány ebben is az el­vállalt nagy kötelezettséghez alkalmazván ma­gát, sietett a magyarok kívánságát kielégiteni s minden segély nélkül hagyá azon szerény tano­dákat, melyekben Kárpátokon túli testvéreink jól,­roszul, nemzeti nyelvekre oktattak és őseik történelmét tanulhatták. Megmondottuk már más alkalommal e ki­törlés felől nézetünket s nem tartjuk szükséges­nek ma is jellemezni e tényt, mert az egész ro­mánság lelkiismerete rég elítélte azt. Mert azon­ban illőnek és méltányosnak találtatott megad­ni a magyaroknak ama biztosítékot, hogy Ro­mánia kormánya még árnyékát sem akarja ad­ni annak, mintha bátorítod a Kárpátokon túli nemzeti mozgalmat s hogy csak némileg is be­­leegyezednék abba, ami kizárólag az ottani kor­mányt illeti, szeretnék tudni, vájjon a mi minisztériumunk nem tartja-e jog­körébe tartozónak ugyanezt köve­telni a magyaroktól? Az erdélyi és bán­sági románok azon ország népességének többsé­gét alkotják, s mind emellett ők amaz idegen kormány által, minden módon üldöztetnek. Ta­nodáik majdnem be vannak zárva vagy súlyos áldozattal tartatnak fenn részint gyűjtés, részint magánosok által s ha mindezek mellett sincs megengedve, hogy »szabad Románia a hegyeken túli román népnek segélyére siessen, kérdjük: megengedhetjük-e ezt a magyaroknak a mi országunkban levő magyar falvakkal szem­ben? Tudva van, hogy Moldvában néhány,a mag­yar csángók által lakott falu is van.E falvak századok óta teljes szabadságban élnek, gyakorolván val­lásukat és beszélik, tanulják nyelvüket. Mind­e­mellett, midőn a mi államférfiaink úgy véle­kedtek, hogy jó lesz oly politikai irányt követ­ni, a­mely kívülről a németektől és magyarok­tól jön, nem pedig azt, melyet a kormány elé a nemzet szab ,­ akkor a magyarok oly dologhoz fognak, a­melynek czélja a rendet nálunk meg­zavarni. A csángók között a román állam érdeke ellen komoly propaganda űzetik. Röpiratokat és könyveket írtak, hogy kimutassák az üldözése­ket, melyeknek ezek a csángók ki vannak téve és hangoztatják, hogy őket segíteni kell, vagy­is­­mint a magyarok mondják: „Meg kell men­

Next