Pesti Napló, 1873. augusztus (24. évfolyam, 176-200. szám)
1873-08-08 / 182. szám
18. m. Szerkesztési iroda, Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap Szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kézirátok nem adatnak vissza. Iudapest, Péntek, augusztus 8,1873. Kiadó-hivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS: 14. évi mijani Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten hiúhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra . . . 6 frt — kr. 6 hónapra . . 12 » — ¡» Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenként zárult. Az előfizetés az év folytán» minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a KIADÓHIVATALBA. Barátok tere, Athenaeum-épület küldendők. Előfizetés „PESTI NAPLÓ“-ra. Előfizetési árak: Egész évre . . 24 frt. Félévre . . . 12 „ Negyedévre . . 6 „ PflT Az előfizetés Pestre, a „Pesti Napló“ kiadóhivatalának (Athenaeum, ferencziek tere 7. sz. a.) küldendő. A „P. Lapid“ szerkesztő- és kiadó-hivatala. Budapest, aug. 7. A függő államadósság ellenőrzésére kiküldött orsz. bizottság jelentését a lapok rendszerint egykedvűleg veszik tudomásul, sőt a képv. ház sem ért reá még egyszer sem, hogy e bizottság által bejelentett körülményeket tüzetes tanácskozás alá vegye. Az e bizottság által előadottak pedig nagy figyelemre méltók, s a legutóbbi, aug. 4-diki ülésben is, mint értesülünk, oly dolgok fordultak elő, melyek méltán magukra vonják a közérdekeltséget. A bizottság hatáskörét az 1868. 46. t. ez. írja körül. Et.cz. 12. §-ának c) pontja így hangzik: „Az ellenőrző bizottságok feladata felügyelni, hogy az 1867. XV. t. ez. 5-dik §-ában a sóbányai utalványok és államjegyek között megállapított viszony *) a törvény értelme szerint akképen tartassák fenn, hogy a sóbánya utalványok időnkénti kereskedése folytán az államjegyekbőlés váltópénzjegyekből álló és összesen 313 milliót tevő függő adósságnak növekedése állandóvá ne váljék.“ Mint a közlött szövegből látszik, az meglehetősen homályos és épen ez határozza meg a bizottságok egyik legfontosabb kötelességét. Az osztrák pénzügyi kormány a törvény homályosságát a maga javára tudtafelhasználni, s oly intézkedéseket tett, hogy a bizottság ezek miatt már többször volt kénytelen az országgyűléshez panaszos jelentést tenni. Az osztrák pénzügyminiszter ugyanis a salinák kamatlábát leszállította, miáltal elérte azt, hogy a sóbányautalványok nagy mértékben beváltattak,úgy hogy ezen 100 millió forintot tevő s csak az *) Az 1867. XV. t. ez. 5-ik czikkelye igy szól : Az államjegyekből és váltópénzjegyekből álló s öszszesen 310.000.000 frtot tevő függő adósság, mindkét fél közös jótállása alá helyeztetik. Mivel pedig a gmundeni, ausseei és halleini sóbányákra bekeblezett 100.000.000 frtnyi zálogjegyek, amelyeknek kamatoztatásához és törlesztéséhez szükséges összegekből a Magyarországra eső évi járulék az 1. és 2 §§-okban megállapított állandó és változhatlan összegekben már befoglalva van, oly összefüggésben állanak az államjegyek forgalmával, hogy a zálogjegyek és az államjegyek együttvéve 400 milliót meg nem haladhatnak ugyen, de ezen véghatáron belül a zálogjegyek időnkinti kereskedése a forgalomban államjegyekkel pótolandó : a két fél jótállása az államjegyeknek ez összefüggéséből időnkint eredhető többletére is kiterjesztetik. örökös tartományokra háramló adósság 40 millióértra szállíttatott le, s ennek folytán, míg Magyarország a 100 millió utáni kamatnak egyik részét mindig fizette és most is fizeti, az örökös tartományok a salinák utáni kamatfizetéstől megmenekültek, minthogy a kibocsátott államjegyek semmi kamatba nem kerülnek. A bizottság, mint említettük, e körülményt többször bejelente a képviselőháznak, a ház azonban soha sem ért reá e jelentést tárgyalni. Végre a legutóbbi pénzválság egyelőre némileg tárgytalanná tette a bizottság panaszát. A magánvállalatok iránti bizalom megrendülvén, a bécsi tőkepénz az államnál keresett elhelyezést s a múlt hónapban nem kevesebb, mint kilenc 7 millió értékű, 4 és fél százalékot jövedelmező salinát vásároltak, miből őszintén kitetszik, hogy a bécsi piacon is pénz van elég, de a bizalom hiányzik, s főleg ez okozta a legutóbbi nagymérvű válságokat. A bizottságnak azonban ez alkalommal a nemzeti bankkal gyűlt meg baja. A bank ugyanis, mely a salinákat kezeli, a bevett 9 milliót a bizottságok tartalékában, törvény szerint, elhelyezvén, ez összeg legnagyobb részét bankjegyekben akarta lefizetni. Minthogy azonban az idézett törvény világos rendelete szerint, a sóbányai jegyek csak államjegyekkel helyettesíthetők a bizottságok, és pedig az osztrák szintúgy, mint a magyar, a bankjegyeket nem fogadták el, s az osztrák nemz.bank nem csekély zavarban volt, hogy honnan kerítsen egyszerre ennyi államjegyet? A banknak e zavarában azonban segítségére jött az osztrák pénzügyminiszter, ki úgy látszik, sokkal kedvezőbb helyzetben van, mint a magyar s a bankjegyeket nemcsak most becserélte, hanem jövőre is becserélni ajánlkozott. A bizottság, az említetteken kívül, legutóbbi ülésében, mint halljuk más érdekes dolgot is megpendített. S ez azon körülmény elmellőzése, hogy az államjegyek és salinák, melyekért Magyarország is jót áll, melyek készítéséhez a közösügyi quota szerint hozzájárul, s melyek így mindenképen közös adósságot képeznek, még mindig az egységes Ausztria nevében adatnak ki, s e jegyeken a monarchia dualistikus alakja és kettős államának semmi nyoma sincs. Mint halljuk, e tárgyban Kvassay László, bizottsági tag a következő interpellate terjeszté elő a közös pénzügyminiszterhez : „Hat esztendeje múlt, hogy az alkotmányos élet monarchiánk területén visszaállíttatott és a monarchia ehhez képest két állammá változott. Már ezen viszony egy maga sürgősen megkívánta volna, hogy a régi egységes ausztriai birodalom jelvényét magukon hordó államjegyek a dualismushoz mérve átidomittassanak. Szükséges ez annál inkább, minthogy minden régi egységes állapotnak, amennyiben ez az 1867. XII. tcz. által törvényesen fenntartva nem létezik, az alkotmányhoz leendő átidomitása a két államforma consolidatiójára, és ebből kifolyólag ő cs. és apostoli kir. felség legmagasabb trónjának és édes hazánk állami létének szilárdítására vezet. De nemcsak államjogi, hanem nemzetgazdászati indokok is követelik az államjegyek alakjának megváltoztatását, s illetőleg a régieknek más alakúakkal felcserélését, minthogy napról napra nagyobb mennyiségű hamisított államjegyek vizetnek a forgalomba, és ezáltal sok jóhiszemű birtokos keresményétől fosztatik meg. Hallottam magán után ugyan, hogy ezen átalakítást nagyban akadályozza a két állam czimerének hiánya. De a fennebb érintett két sürgős körülmény véleményem szerint szükségessé teszi az államjegyek átalakítását habár ideiglenes czimer használata mellett addig is, míg a czimer a törvényhozás által végleg megállapíttatik Ezen okoknál fogva kérdem az igen tisztelt közös pénzügyér úrtól . Hallandó-e a két állam kormányával magát érintkezésbe tenni a czélból, hogy az egységes Ausztriát előtüntető államjegyek a dualizmushoz mérten átalakíttassanak, és ha máskép nem, a jegyek egyik oldalán az osztrák, a másikon a magyar czimer ideiglenesen alkalmaztassák. Kelt Pécsben, aug. hó 4-én 1873.« Ezen interpellate a miniszterrel közöltetni rendeltetett, s ez arra a szeptember hó első napjaiban tartandó bizottsági ülésen fog válaszolni. A két kormány között tehát ez ügyben nem sokára tárgyalások indíttatnak meg, s midőn ezennel a bizottság nagy érdekű, legutóbbi működését megismertettük, fenntartjuk magunknak, hogy erre közelebb ismét visszakérjünk. A „Pesti Napló“ tárczája. Félig múlt időkből, v. Széchenyi és dicsőitől. Berzsenyi 1830-ban ódát irt gr. Széchenyihez, Biharmegye pedig 1836-ban azt határozta, hogy a gróf képével díszíti tanácskozási termét. — A gróf mindkét kitüntetésre egy-egy levéllel felelt. Berzsenyinek igy ír : Édes barátom! Nagyra tisztelt hazámfia és honunk valód dísze! Nem mondhatom ismeretlen válaszolok aug. 15-én irt becses soraira, melyeket néhány nap előtt találtam csak ezenki jószágomon. Ismerem, és mondatom, ugyan jól, nemzetem azon dicső lantosát, kivel más nemzet kérkednék, ha nem is látom soha is, — annál többet érzettem, vágytam és nem ritkán felemelkedtem véle dicsőbb hazákba, a hol gúny, irigység, ellenségeskedés idegen! Önérzéssel mondhatom, »rokonok vagyunk.« Gróf Majláth Jánoshoz szóló ódáját nagyra becsülöm, és ugyan jól tetszik; de befejezését minden esetre változtatni kell, ha sajtó alá bocsáttatnék, vagy mint itt rebesgetik, az 1831-diki Aurórába felvétetnénk. És itt engedjen nyílt szivvel beszélnem, és mint practicus ember practikus férfihoz szólnom. A Gróf Sándorral való összehasonlítás legártalmasabb, a rám ruházott név pedig a diadal fia, legnevetségesebb következéseket fog szülni. Sándor előre tudta, nyerni nem fog, — mert lova nem oly sebes vala, mint az enyém, és csak nagy nehezen bírtuk rá, hogy lovagoljon és szinte meg is bánta, mert az otromba és tudatlan pesti nép azt jó lovagnak tartja stb., stb., a ki nyer, azt pedig bolondnak, ki hátra marad, — noha nem ritkán a sebesebb lovon ül a tudatlan és gyorz, — az igen ügyes és eszes pedig hátramarad. És igy, ha nem akarjuk, kisded ültetéseim hervadását kevés évek után tapasztalni, istenért ne sértsük az ember természetébe bele nőtt kis hiúságokat,melyek a szebb lelküekben sokszor csodát művelnek, — közönségesen pedig elkeserítik, stb. Már a manuscriptum is sokat ártott nekem utóbbi czéljaim elérése végett, — s hát ha még kinyomtatnák ? Berzsenyi pedig ártani, — előre törekedésimben gátat vonni bizony nem akart, s nem kíván. Ezzel tehát kérem édes hazámfia — egészen hagyjuk el. A mi pedig szegény elsoványodott sárga személyemet illeti, — ifjú abban a lélek és erős, de tokja annál hitványabb. És egy oly országban, melyben csak kevés évek előtt — és sok helyen még most is — a testnek s nem ritkán a hasnak köszönte némely vice-ispány stb. választatását s tekintetét, és szinte csak az izmos,erős s jól hizlaltra illett „a derék ember“ nevezet, épen oly nevetségessé és gúny tárgyává lehet olyan valaki, mint én, »a diadalfi« titulussal, mint a leipezigi ütközet után inkább kaczajra, mint szánakozásra gerjesztett egy sinlődő franczia katona, kiben alig vala élet s reszketve és bágyadtan azt felelé kérdezőinek, kik tudakolák, mily ezred tagja legyen. »Én urak, a halhatatlanok légiójához tartozom“, tudva van, hogy Napoleon állított: »La Legion des Immortels.« És ha látna édes Berzsenyim, mily gyengén lakik, — kivált most törökországi utam után, — lelkem lankadó testemben, maga is boszankodnék, ha némely ellenségim, kik azt mindjárt felfognák nevetségessé tételem végett, mindenütt a hol látnak, azt hallatnák: »íme nézd itt mozog a diadal fia.“ És igy ha csak egy kevéssé szeret, és ártani nem akar, »nyomja el ha lehet, még emlékezetét is a diadal fiának.” Ezeken kívül még azon négy verseket sem kedvelem, ha igazán szólni szabad, melyek igy kezdődnek : „Isten fiákként nyitva Olympiát, stb. stb. Én ezeket t. i. lovak tenyésztését, versenyfutást stb., minden érövéül le akarom vonni az egekből, mert nem az, igazi hazájok, igen kellemetlen istálló szagok végett.—Gazdaságbeli tárgyak, óhajtásom pedig az: „földjeimet jobb falulistákká nevelnem, — mert ennek híja és hogy mind egyben vagy a levegőben nyargalunk, s képzeletekkel jól lakunk, vagy tehetségünkön túl költünk — azon következéseket szülte, hogy egészen elszegényedtünk, — se itt, se hid stb. hazánkban nincs. A szegénység pedig, mint a tapasztalás mutatja, elaljadás, tudatlanság s szolgaság rokona! Legyen arról meggyőződve, édes Berzsenyim, nálamnál nagyobb tisztelője nincs, és éljen addig is, mig meglátjuk egymást, — a mit már igen-igen régen óhajtok — békében s boldogul. Pozsonyban, nov. 7. 1830. Széchenyi István, Biharmegyéhez pedig a következőleg. Tekintetes Karok s Rendek ! Tetteim oly csekélyek, honosimnak személyem iránti vonzódása ellenben annyi esetben oly érdemem fölötti, hogy igen igen érzem a T. KK. és RR. kivánata is »képmásomat birni“ sem lehet annyira jutalom, mert erre legkisebb ok sincs — mint inkább egyik példája, mennyire méltatja a magyar a böcsületes honi tiszta szándékot is, és igy mily édes bérre tarthat az igazi érdem számot ! Azonban T. R. tán czélirányosb volna valamely más érdemes hazafinak választani személyét, ki magasb polczon áll mint én — s nem engem — kiben egyenesen megvallva, csak az a kis lélek ér tán valamit, melyet festeni nem lehet, de kinek sárgás, ránéztelt képe és soványka törődött teste képnek sehogy se való. Határon túl finnyás lenni egyébiránt nem akarok, s ha a T. RR. okvetlen le kívánnak másoltatni, ám legyen ellenezni nem jogom ; sőt mi több, a dolog gyakorlati részéről is bátor vagyok itt tenni néhány szót, mire, ha jól értem a T. RR.-nek hozzám intézett kegyes sorait, fel is vagyok némileg hiva. S ugyanis: Az országgyűlés lefolyta után, mielőtt időm semmi új tárgyra nincs, Pesten leszek egy darabig, s míg ismét Orsova tájékán szándékozom felütni sátoromat. Pest volna tehát a hely, hol a festés végbe mehetne , mi az által lesz teljesíthető, hogy valami — mondhatni igen — szerencsés véletlen csak kevéssel ez előtt hozott egy igen derék s ügyes festőt e hazai központba. Neve: Barabás Miklós, szülőföldje Erdély, mintája Olaszország remekei, melyekkel lelkesen s gyakorlatilag jól öszszebarátkozott. Ajánlhatom, s jót merek állani, hogy a T. RR. parancsoljanak csak véle, minden esetre ha nem is egy különös szép arczu s szép testű embernek fogják birni mását, de okvetlen talpra esett munka leendő festő munkája s a t. KR. palotáját mint kép ellútítani nem fogja, s mi még ezen tekintethez is járul, a T. KR. midőn Széchenyi Istvánt igen megböcsülik, a ha lehet a hűségnek még erősb lánczaival kötik magukhoz, Barabás Miklós képírót, hazánkfiát is gyámolitják, elősegítik. Az említett igen becses s ritka ügyességgel biró festőnek lakja Pesten a Nakó-ház, rakpiacz. S most T. KK. és RR. alázattal kérem, vegyék nyájas leereszkedéssel e néhány őszinte soraimat. Legyenek meggyőződve, soha nem szünendek meg kegyességük leszolgálásáért fáradozni, törekedni, s maradjanak ezentúl is jó uraim, engedékeny biráim, ki mély tisztelettel vagyok a T. Kir. és RR.-nek leghübb szolgája. Pest Február 11. 1836. Széchenyi István. Budapest, aug. 7. (A gör. keleti érsekség) betöltéséről a »Keletedben a következő helyes figyelmeztetést olvassuk: »A boldogult dr. Siaguna András érseket az ország minden nemzetiségei ismerték, de ismerte őt, és legkiválóbban a kormány. Tudjuk, hogy ő képes volt állása által a neki megadott tekintélye, hazafnas lelkülete, kitűnő szellemi előnyei és megnyerő modora által az erdélyi románság politikájában a vezérszerepet elnyerni. Tudjuk, hogy dr. Siaguna volt az,ki a rajongó balázsfalvi hősök ultramontán és tusaó pártját, erélyes fellépései által nem csakhogy parolyzálta, de sőt majd egészen tönkre is verte. Tudjuk, hogy ő volt az, kinek köszönhető, hogy a románság túlnyomó többsége jelenben vissza van térve a rend és józan politika korlátai közé. S tudjuk az utolsó évek történetéből, hogyha dr. Siagunát a hosszas betegeskedés vissza nem tartotta volna, a Nagyszeben és Brassóban az ő közreműködése folytán oly szépen megindult testvériesülés, s a békés kiegyenlítés teljes megoldása ezóta már keresztül lenne vive. Midőn tehát egy ily egyén utódjáról, egy ily fontos állás betöltéséről van szó, újólag ismételjük, hogy a kormány összes figyelme s minden befolyására van szükség, nehogy a még be nem végzett mű összedöljön. A románság s különösen az ultrák már nagyban működnek. Azon párt, a mely a „Gazetá«-ban Siagunára életében annyi piszkot és rosszat fogott, felemelte a fejét s érezvén, hogy most egy oly alkalma nyitott, amilyen egyhamar nem lesz, mindent elkövet, hogy az, érseki állást megszerezze valamely főnökének. És ezen párt, habár nem anynyira, mint régen, még most is, bír annyi erővel, hogy ha a kormány figyelmét az agitátorokra nem fordítja, főleg a világi választók által bajt szerez a békés rend pártjának. Vallási és personális érdek itt nem fog befolyni. Nem,mert a gör.keleti egyház ügyei dr.Siaguna tapintatos és kitartó munkássága álltai annyira rendezve vannak, mint hazánkban egy valláséi sem. A személyes érdekek pedig a terjedt autonómiával bíró kerületekben annyira meg vannak oszolva, hogy az a legkevesebb bajt vonná maga után. Itt tehát csakis politikai érdekről van szó. És előre merjük állítani, hogy a választásnál is nem az lesz a jelöltre vonatkozó főkérdés, hogy a klérus által szerettetik-e vagy sem, hanem az hogy híve-e az ultranationális pártnak, vagy pedig a Siaguna köréhez tartozó volt. Mert hogy a Babesiuk stb. előtt az aki Siaguna belső köréhez tartozott, s iparkodott neki az általa megkezdett munkában segédkezni, nem fog pártfogásra találni, az bizonyos. Siaguna szigorú fegyelmet tartott az egyházában, a papságot rendbeszedte, a politikai agyrémeket alsóbb clerusa fejéből kiverte, ahány igyekvő és szorgalmas fiatal embert talált, azt maga köré vonta, taníttatta s felhasználta, hogy a népet oktassa, művelje. És ezért megnyerte úgy clerusa, mint a a hivek feltétlen bizalmát. Ha tehát azok, akik Siaguna emlékét tisztelni akarják, azt tettel is megkívánják mutatni, nem szabad,hogy eltántorodjanak hanem a hálát le kell róniok úgy, hogy oly egyént ültetnek helyébe, aki az előd által megkezdett művet nem lerombolni, hanem tovább folytatni akarja. ("Román kikötő a feketetengeren.) A feketetenger öbölben létesítendő román kikötő tervjavaslata magában foglalja egy kapcsolatos vasútvonal kiépítését is, Galacz vagy Tecumn városoktól a Cahul és Belgrádon át, a feketetengerig. Mind a kikötő, mind a vasút kiépítését két angol Marschall és Collen urak vállalták magukra. Ők 3 év alatt tartoznak a munkálatokat bevégezni és pedig saját számlájukra — anélkül, hogy az állam több biztosítékot nyújtana, mint mértföldenkint 16,000 frank jövedelmet s a vasút, indóházak, telepek s más szükséges építkezésekre a területet. Vállalkozók már ki is küldték mérnökeiket a helyszínére az előleges munkálatok megtétele végett, a belügyminiszter pedig hivatalosan szólította föl az illető megye főnökeit, hogy ezen urakat mindenben gyámolítsák. (A felső vidéki pánszlávok.) A »Svornost« a felvidéki panszlávokról következőleg ir: A mi panszlávjaink nagyon összehasonlíthatók csintalan pajkos gyerekekkel, kik minduntalan panaszkodnak a szigorú bánásmód miatt, de a mellett még is minden lépten-nyomon a legnagyobb csintalanságokat követik el, melyek épen a rájuk való felügyelet szigortalanságát s az általuk élvezett nagy szabadságot, sőt az ezzeli teljes visszaélést bizonyitják.A mi panszlávjaink is mindig elnyomatásról, az országos törvények s intézményeknek irányokbani szigoráról s kedvezőtlen voltáról, jog megröviditésről panaszkodnak, s mégis nem csak egyenlő jogokat élveznek a többi honpolgárokkal, hanem ezen jogokkal vissza is élnek, s ez által épen bizonyságot tesznek panaszaik semmiségéről. A haza egységével s a magyar egy politikai nemzet eszméjével szemben a tót nemzetet, tehát egységbontó separatismust, továbbá a t.-szt.-mártoni memorandumot, tehát az ott kívánt külön tót területet, e szerint a haza szétdarabolását áhitgatják. Vezéreik oda mennek Prágába s ott azt állítják nyíltan, hogy az ő üdvük ott van, mi épen a legjobb bizonyíték arra nézve, hogy a mi panszlávjainknak nagyon is nagy szabadságuk van, sőt mi több, hogy egész a botrányig viszszaélnek vele. Pauling úr tagadja ugyan, hogy ő úgy fejezte volna ki magát, hogy a tótok üdve politikai irányban a csehektől függ, de ez csak a régi ősi fecisti, negat szerinti eljárás. Budapest, aug. 7 A folyó hó közepén Bécsben összegyűlő nemzetgazdasági congressus majdnem első helyen tűzte napirendre a lakáshiány kérdésének vitatását. Már ezen egy jelenség is mutatja, hogy a lakásszükség okozta nyomor Európa más városaiban sincsen még távolról sem szűnő félben. Ami Pest város lakviszonyait illeti, volt alkalmunk e lapokban ismételve számokkal illustrálni a sanyarúságot, melynek különösen az alsóbb osztályok ki vannak téve. Kimutattuk nevezetesen egy alkalommal, hogy a lakásínség egyetlen európai fővárosban sem nyomasztóbb mint Pesten. Az ízlés a nemzetközi kiállításban. Bécs, aug. hu. »Empuit coelo faimen sceptrumque tyrannis“ szavakkal vezeté be d‘Alembert a franczia Institutben Franklin Benjamin fölött mondott emlékbeszédet. D‘Alembert szavai sokat mondanak, erőteljes vonalakban domborítják ki az északamerikai függetlenség államférfiát és a tudóst, de Franklint, annak meggyőződésen alapuló jelleméta maga összeségében nem adják vissza, nem érintik azt, amit Franklin hosszú tapasztalatok után jelszavául is elfogadott : „Non solum esse, sed et videri.“ E jelszó, még a könyvtől vett metaphorikus sirirat, melyet Franklin maga készített, mely az elköltözött szellem t. i. könyvnek igazi kereskedelmi irányban „uj és sokkal szebb kiadását“ jósolja — ez az országalkotó lángelme és látnok végrendelete, a világos tudat, hogy az új társadalomnak a férfias erejű függetlenség mellé a polgárosodás, az emberi tökély második lényeges föltételét is, a formai befejezettséget, a külső csínt, finomságot, a szépet is meg kell szereznie. Társadalmat élesebb ítélettel és alaposabban alig tanulmányozott valaki, mint Franklin a XIV-ik Lajos korabeli Francziaországot vagy már akkor is Páriát. A barnaszínű kabátban nyakig begombolkodott államférfi egyszerűsége egyrészt ugyan tiltakozott a tarka csokrok és csipkék ellen, fölismerte a túltengett ízlés erkölcsileg is káros hatását, de fölismerte másrészt azt, hogy a magasabb szellemi képesség és kedély mennyire kölcsönható viszonyban áll a finomodott ízléssel. A franczia szellem támadta meg és forgatta fel az emberiség szellemi kaptafarendszereit, a franczia ízlés daczolt a tektonika anyagi szabályaival az építészetben és a barokk stylből pajkos unalmában létrehozta a rococot, létrehozta oly ízléssel, hogy az elmélet feszengései daczára meghonosította az iparban, ott is, meg itt is, a szellem és ízlés országában problémákat dobott az emberiség elé, melyeken versenygve rágódunk ma is. Franklin látnoki szelleme már ekkor érezte, hogy szabad,nyers erő és anyagban gazdag hazájának jobb ízlésre, csinosabb külső megjelenésre is szüksége van, ha befolyásos helyet akar elfoglalni a népek közműveltségében. A diplomata megszerezte azt, mi a szabadsághoz szükséges volt, a francziáktól, a másikat, a jó sz est, a csint végrendeletül hagyta. A mai nemzetközi kiállításon megjelent Amerika azonban még koránsem lehet az „új 63 sokkal szebb kiadás.“ — Amerika összes kiállítósága még mindig arról tanúskodik, hogy a lángeszű végrendelkező elvei még nem hatoltak keresztül, hogy ott csak lenni akarnak, a látszat fontosságát még nem méltányolják, látszani egyátalán nem akarnak. Amerika a gépek országa és mindaz, mit gépekben, a gépek gyártmányaiban, nyers terményeiben kiállított, a czélszerűség jellegét viseli magán, minden erős és tartós, de formailag esetlen, kivitele durva, sehol se találjuk fel a külső befejezettségre fordított gond nyomait. Az amerikai ipar alig ismeri a csiszolást, a fénymáz neki nem azért létezik, hogy általa a külsőt tisztábbá és csinosabbá tegye, hogy a formákhoz járulva összhangzatos színekben stylszerűleg oldja meg azokat. Náluk a fényrajz csak arra való, hogy az anyagot külső befolyások romboló hatása elöl védelmezze. Az amerikai ipar szépérzete kezdetleges,például a híres „amerikai italok.“ Azon boldog halandók, kik nem szenvedéseik után ismerik a lakáshiány és lakásdrágaságot, hanem objectiv összehasonlítás nyomán ítélik meg e bajt, csattanós számokra találnak a Pest városi statisztikai hivatalnak „az 1872. évi pesti építkezésekről“ szóló legutabbi közleményében Meggyőződhetik ebből mindenki, akit a súlyos tapasztalatok még meg nem győztek arról, hogy a lakáshiány semmivel sem enyhült még a fővárosban. Az 1872-ks év adatai teljesen érvényesek a mai napra is, és ne ringassa magát senki azon hiú reményben, mintha a pénzválság folytán feloszlott intézetek helyiségei lényegesen avagy állandóan szaporítani fognák a lakások kínálatát. De lássuk mindenekelőtt a múlt évipesti építkezések eredményét. 1869. végével volt Pesten mindössze kerek számban 65 ezer szoba, 1870-ben 70, 1871-ben 77, 1872-ben pedig 83 ezer szoba volt Pesten. A szobáknak ezen nagymérvű szaporodása valóban örvendetes tünemény. Tanúságot teszen ez vagy a város folyton tartó nagy szaporodásáról, vagy pedig a lakosság kényelmesebb és egészségesebb lakviszonyairól. A statisztikai hivatal igazgatója azonban úgy vélekedik, hogy akik a helybeli körülményeket ismerik, alig lesznek hajlandók ez utóbbi feltevésnek nagy valószínűséget tulajdonítani,sőt a mindennapi tapasztalat ép ellenkezőleg annak bevallására késztet,hogy lakviszonyaink évről-évre elviselhetlenebbekké,a lakbér pedig folyton drágábbá válik. E szerint nagyobb súlyt nyerne azon másik feltevés, mintha t. i. városunk népessége nagyobb arányban szaporodott volna, mint a rendelkezésre álló szobák száma, ami azonban a népességnek fölötte nagy növekedésbre engedne következtetést vonni. Ha t. i. a szobák száma 4 év alatt 65.000-ről 83.000- re szaporodott,akkor még azon esetre is,hogy a szobák szaporodása a népességével egyenlő lépést tartott, 50.000 lélekkel szaporodott volna Pest lakossága. E számért nem vállalja el a statisztikai hivatal a felelősséget, és magunk is túl nagynak tartjuk a szaporulat ezen tételét, úgyhogy a mi nézetünk szerint, a lakásszükség és alakások drágasága csak csekély részben tulajdonítandó némely jobb módú osztály kényelmi s fényűzési hajlamának, csekély részben tulajdonítandó továbbá a népesség növekedésének, legnagyobb részben azonban a telkek, az építőanyag és munkabér drágulásának, valamint a súlyos házadós községi pótlékoknak rovandó föl. De a szaporodott szobák minősége is nagyon jellemző a pesti lakviszonyokra. Az összes uj szobákból az emeleten levők száma 63%-ot képez (1871-ben 66%-ot, mig a pinczelakások 7.?% (1871-ben5°/o), és mig 1870- ben a pinczeszobák az összes szobáknak közel 6%-át tették, ezen arány az 1872. év végéig 6.3°/o-ra emelkedett. Pest város adóviszonyairól szólottunk tüzetesen, midőn a városi pótlék fölemelése s a bázbérkrajcrár behozatala volt napirenden, és lesz alkalmunk újabban e thémával foglalkoznunk a város jövedelmi adóstatisztikájának megvilágításakor. Most csak az építési anyag és a munkabér drágulását kívánjuk föltüntetni.Igy p. egy kőbláb 6 ujjnyi