Pesti Napló, 1874. április (25. évfolyam, 75-99. szám)

1874-04-22 / 92. szám

Magyarországon , é­s hogy e búzából lisztet csi­nálhassanak Budapesten, e búzát Budapestre kell szállítani ; s miután végre az ideszállított búzát lisztté átalakítva tova szállítják, talán mégis szabad azt ál­lítani, hogy liszt kivitelünk, mely Körösi adatai sze­rint például 1872-ben 5.300.000 vámmázsát tett, te­temesen ellensúlyozza gabona kivitelünk, az­az Bu­dapest gabnakivitelének hanyatlását. Annyival in­kább bátorkodom ezt állítani, mert a Körösi által ama czikksorozatban közzé tett adatok nyomán in­dulva, tapasztalni fogjuk, hogy a gabona kivitel ugyanakkor s azon mérvben kezdett csökkenni, a mikor s a mely mérvben malmasok nagyobb számmal keletkeztek. Ha például valaki felhozná, hogy Délamerika ez vagy amaz városának marha-kivitele csökkent nemcsak , de teljesen megszűnt, s ugyanekkor fel nem említené azt, hogy e város jelenleg mennyit visz ki zsiradékot, besózott húst, bőrt és szarut, az aligha igazságosan ítélne ama városnak a marha­tenyésztéssel egybekötött kereskedelmi viszonyai minőségéről. Pedig szerény véleményem szerint e város igen helyes utat választott, mikor a csak drá­gán vagy alig tovaszállitható nyers termény helyett, e nyers terményt iparilag feldolgozott állapotban teszi könnyen kivihető s igy tehát hasznosítható ke­reskedelmi czikké. Teljesen egyetértek Körösivel mindarra nézve, a­mit vasúthálózatunkról s annak keletkezése mód­­j­áról mond. Egy megjegyzést azonban mégis kell ten­nem , s ez az , hogy a Budapest - ellenes vas­úti politikának alapja meg lett vetve 1867 előtt, épen egy olyan korban, melyről most bizonyos körökben a rajongásig dicsérőleg kezdenek el­mélkedni . Körösi elfelejtette felemlíteni azt is ezen tévedése következtében, hogy a kassa-oder­bergi vasutat, Budapest ezen első ellenségét örökség gyanánt vettük át ; elfelejtette felemlíteni, hogy léte­zik alföldi vasút, a mely pedig szintén nagy ellensé­ge Budapestnek s a mely vasút esetleg az alföldi magyarság s oly körök pártfogolása következtében is létesült, a mely körök folytonosan a »magyar kor­mányt« vádolják, a miért Budapest kereskedelmét nem pártfogolja eléggé, nemde különös viszonyok között élünk ? elfelejtette vagy nem emlékezett arra vissza, hogy a szolnok-hatvani vasutat megtagadni Budapest miatt nem volt lehetséges, tekintve azon előnyöket, melyekben az ottani dúsgazdag, de semmi közlekedési eszközökkel nem biró vidék termelőit ré­szesítette s tekintve azt, hogy e vasút kiépítésére egy consortium, kamat biztosítás nélkül vállalkozott. Az egyedül Lónyay gróf érdeme, hogy e Budapestre nézve veszélyes vasút lehetőleg késve épült ki, va­lamint az is, hogy most az államé s nem egy társu­laté, mely körülmény következtében jó akarattal e bajon legalább lehet némileg segíteni. Elfelejtette végre felemlíteni a magyar államvasutak éjszaki vona­­lának kiépítését, a­mely vonal a Miskolczra vezető vonattal egyetemben, egy hatalmas termelő vidéket köt össze Budapesttel egészen függetlenül. De teljesen igaza van Körösinek arra nézve, a­mit a Zimony-Pest s Buda-Szőny között létesíten­dőt vasutakról mond, hogy ezek életbe nem léptet­tek, s hogy kormányunk bármi áldozat nyomán oda nem törekedett, hogy a tiszai pályának Pestig terje­dő külön vonalat s indókázat biztosítson; ez felette nagy mulasztás, annyival nagyobb, mert ezek segé­lyével a már meglevő s többé el nem hárítható hát­rányokat némileg jóvá lehetett volna tenni. Leverőleg hatott reám azon mód, a mint Kő­­­rösi a 24 milliós kölcsön hováfordításáról nyilat­kozik , — leveröleg, mert a­mily nagy barátja vagyok az igazságnak , épen annyira nem kod­kázatot tesz egy komoly irányú iratban, mely tév­eszmék terjesztésére szolgáltat alkalmat és ezzel az ügynek inkább árt mintsem használ. A­ki körösi értekezését elolvassa s nem tud vagy nem akar meg­ismerkedni a valósággal, az azt fogja gon­dolni , hogy az egész 24 millió forint csupán a sugárutak s körutak építésére költetett el, pedig az egész 24 millióból a sugárútra csak 3.200.000 főt sza­vaztatott meg,s ennek is eddigelé csak két harmadát vették igénybe. A többi ily c­élokra szükségelt pénz­esek kölcsönképen ajánlatott fel a törvényhozás részé­ről, mely részint már vissza lett fizetve, részint a be­­következő 5 év alatt kamatostul vissza fog fizettetni. Vagy talán a lánczhid megváltása, a mi által uj hi­dak építése vált lehetségessé, a Dana szabályozása, a kikötő megalkotása, — szóval mindazon mil­liók, melyek ezen müvekre fordittattak s még fordit­­tatni fognak, nem szolgálnak a kereskedésnek ? Vagy ha valamely főkereskedelmi ér alkottatik,vagy egy, már meglevő járható s élvezhető állapotba vál­toztatók át, ezzel nem teszünk szolgálatot a kereske­désnek ? Mikor ezelőtt néhány évvel, egy a vasútról érkező megrakott szekér a váczi­ ut közepéről le volt kénytelen térni, hogy a ház mellé oda állhasson,akár hányszor elakadt a város úgyszólván kellő közepén, &**-5^*W s eltörött tengelye, — ezek valának talán azon álla­pi­tok, melyek a kereskedelmi forgalmat könnyítet­ték, előmozdították ? Igenis, történt hiba a 24 millió kölcsön hova­­fordítása alkalmával, de a hibát nem abban keresem, hogy sugárutakat és körutak­at építettek, mert ez nem való, hanem történt abban, hogy akkor rögtön az első teendők közé nem sorozták s ebben Körösi­nek teljesen igaza van, a búzaraktárak kiépítését; ezt szerintem meg kelletett volna tenni még az eset­ben is, ha a 24 milliós kölcsönt egy pár millióval megoldani kényszerült volna az ország, mert a búza­raktárak Budapesten való létesítése nem a pesti kereske­dő­ség, hanem az országos gazdai közönség ügye, épen úgy mint a­hogy e sorok írója Budapest malomiparát szintén országos iparnak tartja, s nem olyannak, a­mely csak Budapestnek használ vagy árt, a viszonyokhoz képest. De legyünk igazságosak, s ha hibáztatni tudjuk a­z egyik félt, ne akarjuk elhallgatni a másik fél gyen­géit s botlásait sem. Ha Budapest kereskedősége nem ragaszkodik oly konokul a búza raktárakat illetőleg a felső Dunaparthoz, ha nem akarja az infallibilitást maga számára biztosítani, — a bankkérdésben ösz­­szehívott enquete pedig e tekintetben nem valami nagyon bátorító precedenst alkot — ha megalkuszik a körülményekkel s más befolyásos s a legjobb aka­rattól átlengett körök fáradozásait méltányolja, s ezekkel karöltve oda hat, hogy az uj vámház szom­szédjában emelkedjék egy, a czélnak megfele­lően épült raktársor.— Ha mondom, duzzogás helyett ezt teszi Budapest kereskedői testülete, már rég túlestünk e kérdésen, mert a kormány nem állhat ellen azon hatásnak, melyet ez eljárás előidézett volna. Budapest kereskedői távol fekvőnek mondják a vámház vidékét, de ugyanazon körök mindig Bécsre utalnak s azt példányképül állítják oda. Pedig Bécsben a raktárakat egy órányira a várostól rendezik be, s nem öt percznyi járásra a város kellő közepétől, a­mint itt akarták tenni azok, a­kik nem a feleselésben, s duzzogásban, hanem a cselekvésben hiszik feltalálhatni azon módozatot, mely szerint ba­jainkon segíteni lehet. Nem késő még, tegyük félre a mellék­érdeke­ket, vetkőztessük le az önfejűséget s az eddigi útról való eltérés s egy jobbnak választása még sokat jóvá tehet, mert véleményem szerint sem a kormánynak nem volt igaza, midőn a raktárakat az uj kikötő mellé tervezte, sem a kereskedőségnek nem volt s nincsen igaza, a raktárakat a felső Dunaparton kívánván elhelyezni : a középút az egyedüli helyes. S most végre csak még azon megjegyzést bá­torkodom tenni, miszerint felette sajnálom, hogy Kö­rösi, e tisztán kereskedelmi czikksorozatában is a politikai párttaktikával lép elő, mint »mumussal.« Tehát csakugyan minden áron az érdekpolitikát akarjuk fenntartani s meggyökeresíteni, a­melynek már oly nagy kárát vallottuk. Ismét oda utalunk m­ondván : Te kormány, ha ezt vagy amazt nem te­szed, akkor elállunk pártodtól. S ezt épen oly czikk­sorozatban említi fel Körösi, melyben a mi vasúti politikánkat s igen helyesen sok tekintetben, gán­csolja. Hisz ezen elhibázott vasúti politikának épen fő oka az amolyan, Körösi úr által felemlített párt­elszakadási duzzogások tekintetbevételében rejlenek, vagy talán újból kezdjük meg azt, a­mit hogy el fo­gunk hagyni, alig fogadtuk meg. Én fel nem teszem a budapesti kereskedőségről, hogy áruba bocsássa mintegy politikai meggyőződé­st luis Jib­il ilkolti ú­tóveti a U­nno 111 \IC CL i- nek, melyet Körösi elénk tár, még­is van vigasztaló kereskedelmünkre nézve adataiban s ez a jövedelmi adó kimutatás, melyet közzé tett. Az igazi s élelmes kereskedő meg tud küzködni igen sok bajjal s hát­ránynyal, mert bir azon erénynyel, mely e szóban »munka« rejlik. Adja isten, hogy kereskedőink, a kik e nemes erényt oly szép sikerrel tudták gyakorolni a jelen­legieknél sokkal szomorúbb s leverőbb viszonyok között, végre átlássák azt is, hogy a munka daczára a mai időben valamely tényező csak úgy lehet ha­talmas, ha befolyást akar s tud magának szerezni a közügyekben. S hogy ezt megszerezhesse valaki, ehhez mindenekelőtt szükséges az, hogy eddigi el­szigeteltségéből lépjen ki az illető, hogy ne zárkóz­zék el szűkre mért társas körökbe, s hogy győ­ződjék meg arról, hogy Magyar­­ország érdekei s a magyarnak érdekei ugyanazonosak Budapest kereskedő testületének érde­keivel, palota lépcsőjére állított germán testőrök undor­ral vegyes kaczajjal fordulnak el a méltatlan lát­ványtól. Neró kéjsóvár vágyai mind beteltek. Most az ünnepély koronájául vesztőhelylyé válik a csarnok előtti tér s halálra hurczolják a keresztény vértanu­kat, kiket Neró Róma fölgyujtásával vádolt. Pétert az apostolt földhöz fordult fejjel és most feszitik keresztre. Zsidó hivei mellette maradnak halálra elszánt bátorsággal s egyikük áhitatosan érinti a vértanú hidegülő ajkát. P­á­­ apostolt megtért gö­rögök veszik körül. Az apostol menydörgő szózat­tal fenyegeti a zsarnokot, de a szemtelenül röhögő fidtor már elővette bárdját s egy másik bakó ostort ragad az ifjú ellen, ki mestere számára kiméletet és igazságot követel. Balról az előtérben egy állatbőr­be öltözött keresztényt kötnek a karóhoz, hol szurokkal bekenetvén, égő fáklyául fog világítani az ünnepély dicsőitésére; hitvese utolsó csókja emeli föl hozzá kisdedét. Más keresztények tompa fájda­lomban, gyászban elmerülve várják végzetüket. Több hajadon izgatottan mutat a lépcső fokaira, me­lyen egy közülök való fiatal leány önmegmentése végett felsiet a félmeztelen papnők felé, de bánatos szégyen érzetében hirtelen megáll s öltönye foszlá­nyaiba takaródzik. A művész a hanyatló, pogány Rómát elfajulása egész életteljében, az orgiák tetőpontján mutatja, de érezteti már azt is, hogy a rothadásból új élet fakad, hogy az uj vallásé a jövő. Szent Pál kimaga­sodó alakja a kereszténység közel diadalát hirdeti. Kaulbach után csak Zichy Mihály képes új kielégítést adni a közönségnek. Két világhírű car­­t­inja (Jézus megjelenése a Vaticánban és Luther a Wartburgon) szemközt függ a Kaulbachéval s fel­tűnteti ama nagy hasonlóságot, mely e két mester közt világosan megjelölhető. »Jézus megjelenése« talán hátabb áll, mint »Luther a Wartburgon«, egé­szen modern eszméje miatt, mely akaratlanul a Bismarckra emlékezteti az elfogulatlan szemlélőt. A pápát odarajzolni mint symbolumot, — talán még­sem egészen correct, ha mindjárt nem is osztjuk a »►Magyar Állam« álláspontját. A III. terem látnivalói közül még Munkácsy Mihály »Tanulmányfő«-jét, Madarász »Eötvös«-ét és S­p­á­n­y­i Béla tájképeit emelhetjük ki. Spányi I Béla szép jövőt igér. Műveiben költői kedély rejlik ; szinkezelése kifejező 6n eredeti, ág. Nemzeti színház (A nők iskolája. Vígjáték 5 felvonásban Moliéretól, fordí­totta Szász Károly. Először adatott f. é. ápril 20.) Szigligeti nem marad veszteg. Csak néhány napja lepett meg egy Shakespeare-i müvet s már egy Moliére-félével ajándékoz meg, még pedig oly kitűnő előadásban, mely diszére válik Moliére-nek, a szín­háznak s főleg a nemes irányú, magas ambitióju igazgatóságnak. Hiába lapozgatunk színházunk tör­ténetében — sőt azt hiszem, külföldi színpadok év­könyvei sem igen fognak sok oly lankadatlan s mindig az emelkedettre törekvő directiót felmutatni, mint a Szigligeti-féle,mely mindent képes megnyerni: a közönség elismerését,kritika dicsőítését,csak a vég­leges kinevezésben rejlő megszilárdulásra vár mind­hiába. Amit az egész közvélemény évekig sürgetett, azt elértük oly directióval, mely egy színházzal meg­áldott állapotunkat tekintetbe véve, hódol ugyan az Ízlés különböző irányainak (mit »Alfons úr« legköze­lebbi előadatása is bizonyít), de a határon belül csak az emelkedettebb irányt iparkodik a ku­ldisz és jeles előadatás minden lehető követelményének kielégíté­sével érvényre juttatni. S hatása máris érezhető, színészeink a remek­művek gyakori előadatása által kezdenek lassanként magvasb, tartalmasb játékhoz szokni, nagyobb fel­adatokon törni fejüket, oly feladatokon, melyek külső ügyességgel és routine-nal nem oldhatók meg, hanem mélyebb búvárlatot, a szerepben való szeretetteljes elmerü­lést föltesznek, másrészt a közönség úgy fel­karolja ez irányt — ami csakugyan örvendetes — hogy a­míg a drága opera — ami nem örvendetes — elsőrendű tagokkal néha csak 2­—300 frt jövedelmet eszközöl, addig a »Téli rege« pénteknapi előadatása — hogy egy példát idézzek — kétszáz frtot jöve­delmezett — ami ismét igen örgedetesnek mondható. Gyökeres változást idézett elő tehát egy rövid évi működés alatt s megvetette legalább alapját azon rendszernek, melyet követni kell, hogy szm­é-­­szetünk magasb színvonalra emeltessék. Iránya az igazgatóságnak, mint látható, tisztán művészi s ez ir­ányt oly kedveltető, vonzó alakban érvényesiti, oly megengedett, sőt dicsérendő segédeszközökkel, me­lyek a classicus műveknek nagy közönséget bizto­sítanak, magukban véve kevésbe kerülnek s a kül­­dísz emelésére szolgálnak. Ezek a dekoratív segéd­­szerek. Alkalmazták azokat mindig, régebben is, csakhogy nem annyiszor mint mostan, aminek egy­szerű magyarázata az, hogy a mostani kiállításokat szebben, de olcsóbban eszközük a lelkiismeretes készítők, így p. a »Téli rege« összes meglepő kiál­lítása csak 900 frtba került,hol­ott előbb 3—4—5000 fton alól darabot nem tudtak kiállítani.A »Téli rege« tehát egy esti jövedelmével majdnem behozta összes költségeit. Ily módon megnyerve a nagy közönséget, a tömeges látogatást a drámának, haladott fokozatosan Szigligeti, az ízlést, a színészekét úgy, mint a közön­ségét, nemesítve és nem vesztette kedvét sem­ a kor­mányi kinevezés késedelmén, sem azon nagy terhek láttára, melyeket az Orczy-regime költséges szerződ­tetései örökben ráhagytak. Művészi törekvésének szép ünnepe volt a »Nők iskolájának« előadatása. Moliére legigézőbb darabjai közül való. Az a darab, melyben az újkori naiv leány­kák agyoncopizált fajának őve, az egyszerűségé­ben oly gazdag, természetességében oly bájoló, psychologice oly mély Ágnes szerez annyi, de annyi bajt Arnolfe urnak. Zajos ifjúsága múltával, megin­gott hittel a női becsület iránt Arnolfe csak egy utat lát maga előtt, melyen nyugodt családi boldogsá­got érhet. Felfogad 4 éves korában egy kis árva lányt s nevelt a leggyöngébb eszközökkel, elzárva a világtól, szigorú őrizet alatt magának, hogy most — a darab kezdetével leszakaszsza. Nemcsak elcsukta a világtól, bambának is nevelte, mert ő csak bamba nőtől nem fél, okos lány megcsalná. S ép ez a bam­­baság ejti el Arnolfe urat a kis­lánytól. Egy ifjú — Horace — meglátja, megszereti, a lány tudatlanság­ból érintkezésbe bocsátkozik vele, aztán megtetszik neki a fiatal ember nagyon, de nagyon, szeme meg­nyílik, belátja, hogy mily vakságban, bambaságban nevelte Arnolfe és megszökik az ifjúval. Ez a cselekvény egyszerű folyama, melynek kellemes bonyodalmát képezi, hogy épen Amolfe lévén az ifjúnak e titokban bizalmas embere, min­den utón módon meg akarja a viszony fejlődését aka­dályozni : erőszakkal, félemlítéssel, őrizettel, butítás­sal, végre kérelemmel, könyörgéssel — de mind hiába! A kis árvának végre megkerül édes atyja és Horace ennek kezéből megkapja a kedves Ágnest. Arnolfe és Ágnes jellemei valóságos gyöngyei a vi­lágirodalomnak. Amit Moliére — ki a szerelemnek kínjaitól sokat szenvedett — gazdag lelkében a vi­szonzatlan érzelem gyötrelmeiről kincsekben felhal­mozott, ami bölcseség alakjában, szellemében mind­ebből a fájdalomból lerakódott, annak egy jó részét a humor megtisztultságában kiöntötte eb­ben az alakban. — Szinte fájdalmasan esik hallgatni, fájdalmasan, ha Moliére életét ismerjük és nem felejtjük, mily része az igaz költemény a költőnek s kivált, ha tudjuk, mily processuson kell az érzelemnek átmenni, amig a szív mélységes kín­­jai, elméssége kaczagássá, bölcs humorrá megjege­­czesednek. A műnek tartalmasságával, szerkezetének szép arányaival, egyszerűségének nemességével csak a kidolgozásnak kecsessége vetekszik. Mily finoman kivésett, kiköszörült, kicsiszolt minden jelenetet,­­ mily kedves komikus helyzetek váltakoznak egy­másután, s teszik derítőn röviddé a cselekvény szi­gorú egyszerűségét! Minden jelenetnek sarkán félig elrejtve kandi­kál felénk a vígjáték nagymestere, egyet nevet s tovább oson. Utána­ utána és követjük feltartóztat­­hatlanul, úgy tud csalogatni, oly gracziózitással, mint­ha csak Mozart vígan játszi dallamait hallanék. E gracziának essentiája Ágnes levele. Ennél alig irt költő a maga keresetlenségében bájosabb, igénytelen voltában mélyebb s igazabb valamit. Elbűvölve hall­gatjuk Ágnesnek e pár sorban kifejlődő a megma­gyarázott jellemének nyilatkozatát s meghatva for­dulunk szomszédunkhoz, hogy megilletődésében visz­­szatükrözzük a miénket és e cserében megkönyeb­­büljünk. Ily alak, mint Arnolfe, rendkívüli feladat. Már csak quantitative véve is egész özön rimcs sor, me­lyek közül egyik sem kiván a szereplő stilizátiójának kegyelméből megsántulni. Szigeti József — a tősgyökeres, classice ép humornak, fájdalom egyetlen és, Musa ne add ! utolsó képviselője — tud­valevőleg azon nagy művészek sorába tartozik, kik­ről a pletyka sok sugalyuk előtti kalandot szokott mesélni. Arnolfe mégis csak kihozta sodrából. Oroszlánra töltött puskával kell vadászni, gon­dolta magában és szinte játszott a nehéz szöveggel, az a súgó akár ott se lett volna. Ha néha a sorok rimesvégét nem harapta volna el, tökéletesnek mond­­­hatnók a szöveg kezelését, melyet kiaknázott min­den zugában. Mint egy Crezus szórta a humornak kincseit és minél többet pazarolt, annál gazdagabb­nak látszott. Könnyedén költött, ahogy olyan meg­áldott talentumok szoktak, mint ez a nagy művé­szünk Ilyen kedvvel, becsvágygyal csakugyan ér­demes volna Moliérenek több neki való szerepét be­tanulnia, mint pl. a »Képzelt beteg«-et. Molnár­né (Ágnes) mindig nagy komolysággal lát sze­repeihez, Ágnesre pedig kiváló gondot fordí­tott. Kedves, diserét volt együgyűségében, nem túl­zott csöppet sem, nem kac­érkodott olcsó hatással , s ahol a szerep erőteljes­, naiv temperatum követelé­sével nem lép föl, ott mindig igen kielégített Fájdalom, jeles naiv színésznőnk nincsen , és Molnárnét egyénisége nem is a naiv szerepkörre utalja. Hogy ennek daczára mégis igen szépen játszott s ahol naiv önkénytelenség, bugyborékoló üdeség az ő gyöngé­­debb, salom­asb lényétől nem kívánt olyant, a­mit nem teljesíthetett, helylyel közzel, mint p. a női kö­telességek felolvasásakor stb. nagyon szépen bevég­­zett játékot láthattunk tőle, kiváló dicséretére szolgál e kecses művésznőnek. A többi közreműködőkön (Halm­ir, Komáromin, Sánthán, Pintéren stb.) szintén meglátszott, hogy lel­­kesültséggel fogtak feladatukhoz. A tegnapelőtti est tehát határozottan babért font a színház koszorújába, csakhogy Szigligeti azon sem szeret pihenni. Az új előadások egész sora van még kilátásban, a nyári idény nemhogy bágyasztaná munkakedvét, sőt fo­kozza. Rákosi népszínműve: »Brankovics«, »Vihar« s még ki tudja mi minden követi egymást, amin az igazgató és Molnár rettenthetlen buzgalma és genia­­litása fáradozik. — Csak rajta, munka közben nem hallja meg az ember a kaján tehetetlenek napról­­napra, sikerről-sikerre el-elnémuló zaját. ------------- Országgyűlés. 1. A képviselő úz ülése ápril 21. (Folytatás esti lapunkhoz.) Pauler Tivadar igazságügyminiszter: (Folyt.) Az is mondatott, hogy a közvélemény az ellen nyilat­kozik most. Kívánta ugyan valaha a ház, de most többé nem. Si­kló nem tudná annak bizonyítékát előállítani, hogy e tekintetben változtak volna a nézetek a­­ szakkörökben. A jogászgyűlés egynéhány évvel ezelőtt , a rákövetkező évben ismét a közjegyzői intézmény mellett szólalt fel és valahányszor az itt e házban szóba jött, mindig rokonszenvre talált. A­­ pénzügyi bizottság javaslatára a ház utasításul adta az igazságügyminiszternek hogy a bíróság szerveze­tét kiegészítő intézményekről gondoskodjék. Mit értett azok alatt, azt mindenki tudja: a közjegyzői intézményt és az ügyvédi rendtartást, sőt ezt a ki­­lenczes bizottság világosan és határozottan ismé­telve kimondotta. Ily viszonyok közt, miután az osztályok mind, valamint a központi­­ és a szak­­bizottság elfogadták, hogy lehessen állítani azt, hogy ez valaha a háznak rokonszenvére talált ugyan most azonban nem talál, rokonszenvre, szóló kiokoskodni nem igen tudná. (Élénk helyeslés jobb­felől.) Ezeken kívül még az is hozatott fel, a­mi pe­dig mostani viszonyaink közt nyomatékkal bír, hogy ezen intézmény financziális terhekkel is jár, és hogy a­helyett, hogy könnyítene az államháztartás terhein, azokat súlyosbítja, mert végre mindegy akár a státus­nak fizeti az illető, akár a közjegyzőnek, a teher min­dig teher marad. Ez áll, de a fallitta, nézete szerint, ab­ban van, mintha ezen terhek most nem volnának,mint­ha az okiratok és végrendeletek és a szerződések most ingyen készíttetnének. Most is fizetni kell azokért és a különbség csak az, hogy most drágábban és roszul szerkesztetnek, (ügy van­ jobbfelől.) akkor pedig, mikor a díjszabás meglesz, szabatosan s közhiteles­séggel fognak szerkesztetni. (Élénk helyeslés jobb­felől.) Hozzá­járul még az is, hogy ha nem intézke­dünk eziránt, a pereknek száma folyvást növeked­vén, kénytelen lesz a törvényhozás az igazságszol­gáltatási költségeket talán még szaporítani és így a terheket emelni vagy legalább mostani állapotukban fenntartani és mindnyájan fognak fizetni, anélkül, hogy közvetlen hasznát vennék; ez esetben pedig az fog fizetni ki közvetlen hasznát veszi az ügynek és pedig a jól szerkesztett ügynek. És így azt hiszi, hogy pénzügyi oldalról ez intézményt megtámadni nem lehet. Nem fognak­­ mutatkozni egyben vagy más­ban hiányok ? ezt előre tagadni nem akarja, de a hiányokat ki lehet igazítani, helyre lehet hozni, mint minden törvényhozási műben. A­mi a közjegyzői kényszerre vonatkozólag mondottakat illeti, meg­jegyzi, hogy alig van valaki, ki a franczia rendszert pártolná, és azt akarná, hogy majdnem minden szer­ződés, majdnem minden okirat a nótariátus előtt szerkesztessék, mert egyébként érvénytelen, és ismét alig van valaki, ki az intézményt elfogadja, ki leg­alább egy vagy más okirat szerkesztésére nézve a közjegyző közbenjöttét nem akará kötelezőleg ki­mondani, így tehát csak a plus vagy minusnak kérdése forog itt fenn, hogy a nagyobb vagy kisebb körben mondassék ki kötelező ereje a notariális intézmény­nek. Tisztán az opportunitás kérdése ez, a­melyet nem általános elvekből, hanem hazánk viszonyaiból kell megfejtenünk. Ha most szűkebbre is szabjuk a kört, lesz módunkban a,zt_LdiLyelfe^bA‘'EtéllT,eteGgX9' ra kiterjeszteni. A tágas kört utóbb megszorítani sokkal nehezebbnek tartaná és nem szeretné a tör­vényhozást azon helyzetbe juttatni, melyben most épen a Lajthán túl van a törvényhozás, hol a közjegy­zőkre bízott s bizonyos ügyeknek azoktól való elvé­telét hozták indítványba. A­mi a díjszabályzatot illeti, a törvényben meg vannak állapítva a díjakra vonatkozó alapelvek. Ez­által eleje vétetik a visszaéléseknek, és csak az ösz­­szegük nincs megállapítva, hanem a megállapítás ideiglenesen az igazságügyminiszterre van bízva, mert több év tapasztalata kívántatik ahhoz, hogy egész határozottsággal évekre kiható tö­vényben le­hessen díjakat megállapítani. Három év alatt köte­lezve van az igazságügyminiszter, hogy ez iránt tör­vényjavaslatot adjon be, midőn a díjak véglegesen meg fognak állapíttatni. Az intézmények saját érde­ke, a haza polgárainak érdekei egyaránt megkíván­ják, hogy ezen díjak túlságosak ne legyenek. Megöl­nék az intézményt, ha azokat igen nagyra emelnék, annyival inkább, miután a kötelezettség igen szűk körre van szorítva s igy nem lehet attól tartani, hogy az, ki ezen intézmény életbeléptetését óhajtja és kívánja, oly díjszabályzatot fog megállapítani, mely mellett az intézmény alkalmazhatósága a leg-­­­ritkább esetekre szoríttatnék, és igy a czél, melyet elérni óhajt, tökéletesen meghiusíttatnék. Ezek vonatkoznak a részletekre, a­mi egyéb­iránt az egyes intézkedéseket illeti, szívesen elfogad minden javítást, mely az intézmény javítása czéljá­­ból indítványozhatni fog. (Élénk helyeslés és tetszés jobbfelől.) Ezután a törvényjavaslat a részletes tárgyalás alapjául elfogadtatott s következett a részletes tár­gyalás. Megkezdetvén a részletes tárgyalás, az első szakasz elfogadtatott. A második szakaszban Kapp Gusztáv kimondatni kívánja, hogy a közjegyzőnek az állam hivatalos nyelvén kívül a német nyelvet s ezen kívül az illető vidéken divato­zó nyelvet is kell leírnia. (Derültség.) A német nyelv ismeretét tekintettel a közlekedési, ipar, gyári és kereskedelmi viszonyokra, úgy a bel mint a külföld irányában szükségesnek tartja, s azért kéri módosít­­ványának elfogadását. Besan Mihály nem akar egy úgynevezett nemzetiségi vitát előidézni, mert nem tartozik azok közé, kik minden felvetett kérdést, még az állami pénztár üzemését is képesek a nemzetiségi kérdéssel összeköttetésbe hozni és mert úgy tartja, hogy azon ügy sokkal fontosabb és komolyabb megfontolásra méltó, hogysem azt minduntalan a há­ban fölhozni lehetne, és melynek különös képviseletére némelyek maguknak kizárólagos privilégiumot vindi­álnak, csupán annak kimondását kívánja a tvjavaslatban, hogy a közjegyző köteles a saját kerületében a magyaron kívül használt nyelvet is érteni. Bones Dömer Kapp módosítványából azt kell következtetnie, hogy annak benyújtója a német nyelvnek ugyanazon kiváltságot, előnyt és uralmat kíván tulajdonítani, mint az állam hivatalos nyelvé­nek. Szóló csak egy nyelvnek uralmát ismeri el Ma­gyarországon, és ez a magyaré. (Helyeslés.) Midőn a többi, más nyelvet beszélő nemzetiségek érdekében saját életviszonyaikban a saját nyelvükön való érintkezés szempontjából felszólal, ezt csak úgy te­szi, hogy a többiek az általuk élvezhető jogokban tökéletesen egyenlők legyenek és a kivétel az ál­lam szempontjából csak a magyar legyen. (He­lyeslés.) Szóló nemcsak a közjegyzőktől , hanem mindenkitől, ki az államélet bármely viszonyában valamely állást elfoglal, megkívánja, hogy értse az állam hivatalos nyelvét, mert azt hiszi, hogy ki az állam nyelvét nem bírja, nem érvelkedhetik a köz­műveltség azon fokára egy bizonyos országban, melyben felemelkedik az, ki az állam nyelvét bírja, szóló el tudja képzelni azt, világtudós lehet valaki, aki hazájának hivatalos nyelvét nem bírja, de nem képzelheti el azt, hogy az, ki hazájának hivatalos nyelvét nem tudja, saját hazájában közműveltséggel bírjon, saját hazája állami életviszonyainak ismere­tével bírhasson. Ez lévén kiindulási pontja, nem bánta volna, ha ezen szakaszban nem egyedül csak az mondatnék, hogy a közjegyző az állam hivatalos nyelvét, hanem hogy az illető kerületbeli többi nemzetiség nyelvét is tudja. Különben elmaradhatott volna e szakasz­ból az is, hogy az állam hivatalos nyelvét bírja. Mert az állam hivatalos nyelvét olyannak tekinti, melyet nem kell parancsolni, mely önmagától értetődik, mely benne van a tényekben, az állam létezésében. Pártolja Besán indítványát. Hedri Ernő: Sem Besán Mihály, sem Kapp Gusztáv indítványát nem fogadhatja el, mert a tár­gyalás alatt levő szakaszban csak arról van szó,hogy hogy minő qualificátióval bírjon a közjegyző nem egyes vidékekre, hanem az egész államra nézve, hogy tessék. Ezen qualification közelmásít,minth a magyar állam hivatalos nyelvét fölvenni nem lehet, nem sza­bad. Ha arról van szó, hogy egyes vidéken kik al­kalmaztassanak, arról a praxis, de maga a törvény is gondoskodik, a­hol azt mondja: A közjegyzői okira­toknak csak magyar nyelven felvételére ad jogosít­ványt, azoknak más nyelven felvételére a teljes jár­tasság kimutatása mellett az igazságügyminiszter adja az engedélyt, akár egyidejűleg a kinevezésssel, akár később a közjegyző külön kérelmére. Azonkívül pedig, miután a közjegyzői okirat szerkesztése csak némely esetekben van kényszer által kimondva, a czélszerűség és praxis azt fogja hozni magával, hogy olyan ügyvéd vagy bíró, ki közjegyzői állomásért folyamodik, nem fog folya­modni oly vidékre, melynek nyelvét nem érti, mert ott nem élhetne meg, nem lenne keresete. (Helyeslés.) Az eredeti szerkezetet fogadja el. (Helyeslés.) Elnök: Szólásra még többen lévén feljegyez­ve, az ülés kezdetén történt megállapodáshoz képest az ülést bezárom. Holnap délelőtt 10 órakor a tanácskozást foly­tatjuk. Ülés vége 11 óra 40 perc­kor. II. A főrendiház ülése ápril 21. Elnök: Majláth György. Jegyzők : Nyáry Gyula b., Desewffy Aurél gr. Tombor Iván a képviselőház jegyzője, át­­nyújtja kihirdetés végett a métermérték behozata­láról és az erdélyi katonai kórházak bértöbbleté­nek fedezéséről szóló szentesitett tvczikkeket. — Kihirdetetnek. Elnök jelenti, hogy az államszámvevőszék elnöke beküldötte az 1872. évi zárszámadás mellék­leteit. Ki fognak osztatni. Ezzel az ülés 11 óra 50 perczkor eloszlott. Különfélék. Budapest, ápril 21. (A vár megszüntetése.) O Felsége tudvalevőleg a várnak, mint ilyennek, sokszor sürge­tett megszüntetését helybenhagyni méltóztatott.A hon­védelmi minisztérium értesítette a városi hatóságot, hogy ez ügyben f. hó 30-án vegyes bizottság külde­tik ki, és felszólító a hatóságot, hogy abba néhány oly képviselőt küldjön, kik az e részben folyt tár­gyalásokban már eddig is részt vettek, tehát az ügy állását már tökéletesen ismerik. Az ügyet a városi tanács ma tárgyalta, és a bizottságba a következő ta­gokat küldte ki: Kammermayer polgármester,Ham­za Máté városi tanácsnok, Házmán Ferencz, Szent­­királyi Mór, Haris Sándor, Scheich Károly és Hof­­hauser városi képviselők. (Milán fejedelmem fogadására) a legnagyobb készületek történnek Konstantinápoly­ban. A szultán Milánt, mihelyt ez az ottomán fővá­rosba érkezik, azonnal látni kívánja , ezért a hajó­ról egyenesen a császári palotába indul a menet s ott rögtön megtörténik a fogadtatás, s csak ezután megy a fejedelem palotájába, mely rendelkezésére bocsáttatott. Vártánál a szultán első hadsegédjén kivül a főszertartás mester egy ezredessel a császár főseregéből fogadja és üdvözli a vendéget a szultán nevében. Várnához a török lapok szerint három hajó is küldetik az ifjú fejedelem fogadására. (Uj könyvek Aigner kiadás­á­­b­a­n.) Megjelent: 1. Jámbor Pál munkái. Két kötet. Az első színműveket, politikai czikkeket és fővárosi szemléket tartalmaz, a másik pedig tar­talmazza szerző újabb költeményeit. Ara mind a két kötetnek 3 frt. 2. Anthologia Fábián Gábor költői mű­forditásaiból , magyarított Lucretiából s Argonanticonából. Szerkesztette s közhasználatra kiadta Somogyi Antal, ára 1 frt. 3) G­y­a­k­o­r­­lati irálytan reál-, kereskedelmi és polgári iskolák számára. írták : Névy József ügyvéd s fo­galmazó az igazságügyminiszteriumban és Névy László tanár. II. rész. Ügyiratok. Ara 60 kr. 4. »Die Augenpflege im gesunden und kranken Zu­stande.« Irta dr. Groszmann Lipót, budai kórházi elsődorvos; — második kiadás, nyolcz képpel. E mű magyarban is megjelent. Ára 70 kr. (»K r o n o s z«) egykor hatalmas ur volt az olympuson — modern korban azonban hatal­masabb nála a »Minerva«. Ez pedig prózai nyelven azt teszi, hogy a »Kronos« biztosítótársulat fusionált a »Minervával« és— horribile dictu! a részvényesek nem veszítik el összes pénzüket. (A budapesti ügyvédjelöltek és joggyakornokok­ tizenhármas bizott­ságának tagjai ezennel felkéretnek, miszerint f. hó 22-én, szerdán este 6 és fél órakor, lövész­ utcza 7. sz. házban tartandó értekezletre az ügy sürgőssége és fontosságánál fogva okvetlenül megjelenni szives­ Kviswuwkt DuUttpVolg 1874. ápril hó 21. Az elnök megbízásából Schvarcz Ede, biz. tag. (Az országos izraelita ösz­töndíj egylet) választmánya az 1874. tanévre kiirrt ösztöndíjakat folyó hó 21-én tartott ülésében következő tanulóknak adományozta: 1) E­ö­t­v­ö­s József-féle 100 frtos ösztöndijt Spitzer Ignácz ötödéves orvosnövendéknek Szabadkáról; 2) Pod­­hrágyi Popper Lipót-féle 100 frtos ösztöndijt Stri­cker Simon talmud-b­ora tanulónak Vág-Ujhely­­ről; 3) dr. Oesterreicher Ede-féle 100 frtos ösztön­dijt Wittmann Samu negyedéves orvosnöven­déknek Pozsonyból; tiz 100 —100­ frtos egyleti ösz­töndijt ; 4) G­l­u­c­k­s­t­l­­a­l Adolf ötödéves orvos­növendéknek O-Sziváczról; 5) L­ö­w­e­n­f­e­l­d Ig­nácz ötödéves orvosnövendéknek Kaposvárról; 6) Reich Manó első éves joghallgatónak Ócsáról; 7) Rotter Béla negyedéves joghallgatónak Pestről; 8) W­e­is­z Simon harmadéves joghallgatónak Cson­­grádról; 9) K­l­e­i­n Ede másodéves joghallgatónak Liptó-Sz.­Miklósról; 10) B­­­e­y­e­r Zsigmond mű­egyetemi hallgatónak Bényéről; 11) Klein Jakab műegyetemi hallgatónak Szabadkáról; 12) W­e­i­s­z Vilmos VIII. osztályú gymnasiumi tanulónak Vesz­prémből ; 13) Fischbein Károly, szoboszlói születésű, VII. osztályú gymnasiumi tanulónak Deb­

Next