Pesti Napló, 1875. november (26. évfolyam, 250-274. szám)

1875-11-03 / 251. szám

251 szám, Budapest, Szerda, november 3.1875. 26. évi folyam. Szerkesztési iroda: Barátok­ tere. Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 3 hónapra . . . 6 frt — kb. 6 hónapra . . . 12 » — » Az esti kiadás postai kulü­nk ku­déséért felüld/,ezés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a KIADÓ­HIVATALBA Barátok­ tere, Athenaeum-épület küldendők. Előfizetési felhívás „PESTI NAPLÓ«-re. Előfizetési árak : (reggeli és esti kiadás, 1­/2 legnagyobb év és közgazdasági melléklet .) Egész évre.........................24 frt. Fél évre ........................12 frt. Negyed évre .... 6 frt. Egy hónapra .... 2 frt. Az előfizetés Budapestre a »Pesti Napló« kiadó hiv­at­alába (Barátok­ tere 7. sz. Athenaeum-épület) intézendő A »Pesti Napló« szerk. s kiadó­ hivatala. Budapest, nov. 2. A szentpétervári hivatalos lap — úgy látszik — most kezd komolyan foglalkozni a h­erczegovinai lázadással s általában a dél­szlávok gyökeres pacificatiójának kérdésével. Vájjon csakugyan komoly dolog-e a komoly foglalkozásnak e látszata? Vájjon csak most határozá-e el magát a szentpétervári udvar a délszlávok érdekeinek az eddiginél erőtelje­sebb védelmére? Vájjon készek volnának-e Szentpétervárott e czélból még arról is lemon­dani, hogy jövőre is a bécsi és berlini kabi­­netekkel s esetleg a nyugati hatalmakkal egyetértőleg űzhessék Sztambulban a magas politika szövevényes játékait? Vagy talán az erőteljes nyilatkozat, mely a szentpétervári hivatalos lap oc­. 29-iki számában egyenesen Törökország ellen s a délszláv követelések fokozására látszik irányozva, az északi hatal­mak előleges tudtával és egyetértésével látott napvilágot s egy uj közös actiónak élőbeszé­dét képezi ? Vagy e nyilatkozat — mint a Times-é is legújabban — csak a börze urai részéről iiscenirozott pressio, hogy ennek sú­ly­a alatt a kamatreductióra vonatkozó recla­­matióknak kedvezőbb elintézése biztosíttas­sák? Vagy mit is jelent hát az a komor arcz és érdes hang Szentpétervár felől ? Mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy Szentpétervárott a szultáni k­ádéban foglalt rendelkezések s kilátásba helyezett reformok ellen érdemileg sem ezelőtt egy hónappal, sem az­óta, sem ez alkalommal ki­fogás nem emeltetett. Nem is volt rá semmi ok, mert hiszen mióta a konstantinápolyi orosz nagykövet a trónöröklés kérdésében a nagyúrral harmonizál, azóta a Szentpéter­várról jövő jó tanácsok rendesen kiváló elő­zékenységre tarthatnak számot Konstantiná­polyban. S a­nélkül, hogy külügyi kormá­nyunk ügyességében kételkednénk, s befo­lyását kicsinylenék, bízvást föltehetjük, hogy a legutóbbi irádé kibocsátása alkalmával is épen Ignatieff tábornok javaslatai voltak azok, melyek — legalább részletben — az irádéban legbővebb alkalmazást nyertek. Ha tehát volt is ok arra, hogy a nagyvezér a pacificatió megígért föltételeinek pontos tel­jesítésére csaknem fenyegetőleg hivassék föl, az ok semmiesetre nem a föltételek kielégítő, vagy ki nem elégítő voltában keresendő. De miben keresendő hát? Mi semmi jelenséget se látunk arra néz­ve, hogy a szent­pétervári kabinet a bécsitől­­ és berlinitől a délszláv mozgalomra vonat­kozó ad­joiban ezúttal elválni szándékoznék. De arra se látunk semmi jelenséget, hogy külügyi kormányunk politikája szenvedett volna bármely irányban változást. Azt se té­telezzük fel, hogy a belgrádi menyegzői vi­galom zajában jött volna Milán és Sumar Ba­­koff közt létre valami különös megállapodás. Emlékezünk ugyan, hogy ezelőtt vagy egy héttel Ignatieff tábornok nagyon gyors vá­ratlansággal, vagyis inkább nagyon váratlan gyorsasággal hagyta el Konstantinápolyt s utazott Lividiába, s hogy az elutazás előtti napon még ő maga sem tudott a czár idevo­natkozó parancsáról semmit, de ha ez utazás indokául a czár körében azt állítják, hogy a czár, mielőtt Szent-Pétervárra volt menendő, az utolsó órában még beszélni akart ked­velt nagykövetével: nekünk bizonyára ez ál­lítás valódiságában kételkedni nem felada­tunk akkor, mikor kétkedésre az általános helyzet semmi alapot nem nyújt. S aztán mit is mond csak az a szent­pé­­tervári hivatalos lap ? Azt, hogy a garantí­­rozó hatalmak eddig is erőszakoltak ki elég reform­pátenst­ a konstantinápolyi divántól, de soha sem lett azoknak semmi kézzelfog­ható sikere. Elenyészett ennélfogva az ilyne­mű pátensek iránt minden bizalom, s hogy ép ezért a garantírozó, vagy­is helyesebben in­terveniáló hatalmaknak azon kell lenni, hogy e bizalom ezúttal helyreálljon, megszereztes­sék és megerősíttessék. A hivatalos lap sok igazat mond. A legutóbbi szultáni k­ádé meg­jelenése alkalmával mi magunk is eléggé bő­ven bizonyítgattuk, hogy valami reformot Sztambulban elhatározni s aztán azt a katonai kormányzóságokban életbe léptetni, annyira nem egy és ugyanazon dolog, hogy szinte csodálkoznánk, ha most véletlenül másként történnék, vagy legalább hamarosan történ­nék másként. Hiszszük ugyan, hogy most komolyabb, mert hiszen flagráns pénz- és hadügyi tekintetek által indokolt a törekvés a reformokra, de hogy ezek most sem foga­­natosítlatnak egyetlen nap alatt, az is bi­zonyos. S épen itt nem értjük aztán a hivatalos lapot. Mert hát valóban mit tehetnek itt a garantírozó kabinetek? • Commisariatust kül­denek ki a reformok végrehajtási kísérletei­nek ellenőrzésére ? Hiszen épen e javaslat már megvitattatott akkor, a mikor a consuli bizottság Ragusából kiindult, Mosztárban ösz­­szejött s aztán Ragusába ismét visszaköltö­zött. Épen akkor bizonyult be e javaslat kép­telensége, s a consuli bizottság további köz­benjárása is a­miatt jön félbeszakítva, mert Ljubobratics és társai épen azt kívánták a consuloktól, hogy a Server által kilátásba he­lyezett reformokért s azok végrehajtásáért épen ők­­a consulok vállaljanak kezességet. Egyéb megoldási módozat pedig, hacsak a hatalmak Törökország legközvetlenebb bel­­ügyeibe nem akarnak avatkozni, csakugyan nincs. És hogy a commissariatus alakítása magának az orosz cabinetnek sincs ínyére, mutatja az, hogy az eszmét ő is sietett elejte­ni , pedig akkor, a­mikor a fölkelők nagyobb erővel voltak, mint most. Egyébiránt, hogy a szentpétervári hiva­talos körök titkait ellessük a communiqué kérdésében, azért nem igen kell a fejünket törnünk. A szentpétervári cabinet zavart elő­idézni ezúttal nem akar. Ha akart volna, vagy akarna , nem járna el a bécsi, berlini, sőt sztambuli kabinetekkel is egyetértésben, s nem várta volna be azt az időt, a­mikor Szerbia összehúzza magát, Bosznia eldugja handzsárját, Herczegovina pedig agyonvere­tik. Hanem igaz az, hogy a szegény rárákban hitté vált már, hogyha ő a szabadulásért ki­húzza kardját , a szent Oroszország segítsé­gére siet. Ha hitté nem vált volna is , lelki­­ismeretlen bujtogatók ezúttal is elhitették­ volna vele. Es­zme most keserűen csalódik. Nemcsak hogy nem segít a szent Oroszország, hanem a bécsi kabinettel egyetértve, békében marad a szultánnal, sőt Milánt és Nikitát is békére kényszeríti. Fáj ez a rájáknak s fáj a vérmes szerbek tömegének. Száll is az átok áldás helyett a sziklahasadékok zugaiból Mi­lán ellen, Bécs ellen, Bismarck ellen s külö­nösen Szentpétervár ellen is. E hangulatot, a keserű csalódás e kitöréseit ellensúlyozni, sőt elfordítani : erre jön czélszerű és lön szüksé­ges a communiqué. Nagyon kellene csalód­nunk, ha e hivatalos hírlapi communiquének nem ez lett volna valódi oka, hanem va­lami más. A „Pesti Napló” tárczája. Egy második csodalátó. A »P. N.« oct. 12-ei tározójából megtudtuk, hogy mikép látta Maszlaghy Xav. Ferencz ur Lour­­desban a csodát. Másnap a véletlen következő, ki­­lenczven lapra terjedő, piros boritéku füzetet játszott kezeinkbe: »Lateau Lujza. A megváltó szent sebei­nek jeleivel ékeskedő bois d’hainei szűz. Több német népirat nyomán a magyar kath. nép számára irta egy győr-egyházmegyei áldozát. Kiadja a »Hunyadi Mátyás« kath. irodalmi és könyvnyomda-intézet. Egy példány ára 25 kr. Nyomatott Budapesten 1875.« Ezen könyvecskét a vidéken itt-ott terjesztik. A névtelen győrmegyei áldozár múlt év Septem­ber havában látogatta meg Lateau Lujzát s ebbeli útját még ugyanaz év »oct. 11-én röviditve felolvasta Győrött egy magán körben számos egyházi és világi hallgatóság jelenlétében.« Mielőtt azonban saját él­ményeit előadná, öt fejezetet bocsát előre, az elsőben »Lujza születését és gyermekéveit«, a másodikban annak »isten és felebarátja iránti szeretetét,« a har­madikban »megpróbáltatását, mielőtt az ur szent se­beinek jeleivel fölékesittetnék«, a negyedikben a a »stigmák keletkezését«, végül az ötödikben »Luj­zának extasisát« írja le. Mind az öt fejezetből ime egy pár sor izlelőül: Miután a »szemtanú«, a győrmegyei áldozat bevezetésül elmondta, hogy Belgiumnak Francziaor­­szággal határos részén fekvő Bois d'Haine község minden magyar falunál különb, tudtunkra adja, hogy ezen falutól öt percznyire távol eső kis, »szerény há­zikóban« 1850. január hó 30 -án született Lateau Lujza, megjegyezve, hogy »a­ki e házikót építette, mintha csak előre tudta volna, hogy abban isten az ő véghetetlen mindenhatóságát fogja kinyilatkoztat­ni, hogy ott szent fog élni, azért helyezte azt oda az országút közvetlen közelébe, a falun kivül, mint szo­kás a kereszteket s a szentek szobrait oda állítani.« Ezután, hogy a főcsodát kellőkép előkészítse, Lateau Lujza gyermekéveiből következő három, »csodával határos eseményt« emel ki. Elmondja elsőben, hogy Lujza himlőbe esett, »azonban nem lett a járvány áldozatává, fölgyógyult, mit, tekintve a család nyo­masztó körülményeit, a csodával határosnak lehet mondani« ; másodszor is »visszaadta az isten Lujzát az életnek« úgy, hogy édes­anyja a vízbe süppedő gyermekét kihúzta »a házuk előtt elterülő vizenyős rétség zöldjéből.« Lujza nagyon szeretvén a betege­ket ápolni, miután »öt hónap alatt a katekizmuson nyert oktatáson kivül megtanult olvasni s némileg írni is.« Manageba ment 78 éves nagynénjéhez, itten »az isteni gondviselés ismét jónak látta az ő jámbor szolgálóját fájdalmakkal meglátogatni« és pedig kö­vetkezőképen : »Egy alkalomkor ugyanis — igy foly­tatja anonymusunk — Lujza nagynénjének két tehe­nét hajtotta a legelőre; a keskeny ösvényen, me­lyen keresztül kellett azokat hajtani, az egyik tehén feldühödve, a szegény leánynak ront, felökleli, s ez lerogy. Kábultságában nem lévén képes rögtön a földről felemelkedni, nem kerülhette ki a másik tehenet, mely rajta gázolódván, testében veszedel­mes sebeket ejtett. Lujza elveszettnek hitte ma­gát, s mégis, mivel a sebeket külsőleg nem lehetett látni, fájdalmait szivébe rejtve tűrt, örül­vén, hogy megváltójáért némit szenvedhet.« A második fejezetből megtudjuk, hogy: »Luj­za a szenvedésekben találta legnagyobb örömét, s hogy az isten szeretete mellett gyengéd ragaszkodással vi­seltetett mindig a hold, szűz iránt is naponkint el­imádkozva tiszteletére a sz. olvasót, a minek tulajdo­nítható azután, hogy a b. szűz rávetette irgalmas szemeit alázatos szolgálójára; továbbá nagy kegye­lettel viseltetett mindig a purgatoriumi szegény lel­kek iránt s édes atyja lelkéért már kis korában imád­kozott.« Miután a harmadik fejezetben elmondja Luj­zának többrendbeli betegségeit, a negyedikben a »stig­mák keletkezését« adja elő következőképen: »1867. ápril 24-én Lujza baloldalán szive tájékán szúrást érez, a szúrás lassan kint kezeibe s lábaiba is hatott, egyúttal a szent sebek is mutatkoztak már s oldalá­ból vér is folyt. 1868. sept. 25-én Lujzának homlo­kán is kezdtek kis vérfoltocskák mutatkozni, fe­je körül koronát képezvén — hasonlót a meg­váltónak tövis koronája által okozott véres ko­ronájához ; ezeken kivül Lujzának jobb vállán is keletkezett seb, hasonló Krisztus urunk sebé­hez, melyet neki a kereszt terhe okozott. Ezen seb okoz neki legnagyobb fájdalmakat; ezzel azonban csak 1873. apr. 4-én a hétfájdalmu b. szűz ünnepén éke­­sittetett föl.« Ezután elmondja a győrmegyei áldozát hogy: »hat éve múlt már, hogy Lujza urunk sz. se­beinek jeleit hordja magán s ezek minden pénteken láthatók, a mikor homlokából nagy csöppekben foly a vér le egész a fülekig«. Szenvedései azonban nem csak az ur vagy a k b. szűz szenvedéseinek emlékére szentelt napokon mutatkoznak,hanem rendkívüli ese­tekben is, különösen »midőn a világban valami gono­szat forralnak, leginkább azonban, midőn az egyhá­zat ellenségei szorítják, így leirhatatlanok voltak szenvedései a párisi commune uralma alatt s Róma megszállásakor a piemontiak által­. E fejezet végén nagy szakavatottsággal elmondja még az áldozat, hogy vannak kétféle stigmák, az egyik az »istentől« a másik fajta »gonosz lélektől« származik, az utóbbi­ban a Benguille nevű férjezett franczia asszony Bor­deaux melletti Tontet faluban szenved. Ez a gonosz lélektől stigmatizált asszony fájdalmaiban mindig káromkodik ; hiába — így sóhajt fel Írónk — jól mondta valaki az ördögöt majomnak, szereti maj­molni az istent, s az is igaz, hogy az ördög mindig azon van, hogy az embereket eltántorítsa ; ez most is czélja a szerencsétlen Benguille asszonyon véghez­vitt szemfényvesztéssel.« Az ötödik fejezet így kezdődik: »A stigmáknál sokkal figyelemreméltóbb s titokteljesebb Lateau Lujzának extásisa, melybe szintén minden pénteken esik; ekkor látja az istent s oly dol­gokat,melyek a föl­diektől egészen különböznek. Lujza ebbeli látványai­ról nem szívesen felel, kivéve midőn egyházi elöljáró­ság iránti köteles engedelmesség erre ösztönzi, ilyen­kor azután el tudja mondani,hogy a megváltót világo­san látja, részletesen elbeszéli személyleírását, ruháit, sebeit,töviskoronáját, a keresztet,továbbá azokat,kiket a megváltó körében lát, az apostolokat,a szent asszo­nyokat és zsidókat.« Ilyenkor »együtt érzi a megvál­tóval szenvedéseit, mikor pedig a megváltó halálórája köréig, olyan, mintha vele együtt ő is haldokolnék; a földre borul kitárt karokkal, mintha ő is a keresztre volna szegezve. Eleinte az úr Jézus »semmibe sem vette Lujzát« ; most azonban »már feléje fordul és szól is hozzá.«— Nem akarom az olvasót Lujza exta­­sisának minden fázisain keresztül kinézni, csak még azt kívánom e fejezetből felemlíteni, hogy írónk szerint Lujza »1871. március 30-án a hétfájdalmi szűz ünnepének előestéjén evett utoljára, azóta az ol­­táriszentség képezi egyedüli táplálékát. Ily hatalmas introductió után hozzáfog a győr­megyei áldozát saját szeme látott dolgai elbeszélésé­hez.»U­tam Bois d’Hanneba­s látogatásom Lujzánál« czimű fejezetben, így kezdi: »Hogy valaki a szerencsében része­sülhessen Lateau Lujzát láthatni, elindulása előtt néhány hónappal közölnie kell szándékát a bois d‘ hainei plébános úrral (czime: »Monsieur le Cure P. Niels a Bois d'Haine prés Maneze Hainaut. Belgique.) ki azután értesíti, várjon jöhet-e vagy nem.« Így tett a mi írónk is, a kit útközben sem város, sem vasút, sem egyéb hiábavaló világi do­log nem érdekelt, mert »tervében a fő Lateau Lujza volt s benne imádni isten véghetetlen erejét«. »N. J. paptársával indult« s »háromszor látta La­teau Lujzát: 1-ör midőn áldoztatta, 2-or délután elra­­gadtatási állapotban, s 3-szor szombaton reggel, mi­dőn Lujza a szomszéd város miséjéből jött.« A leg­érdekesebb a másodszori látás, im ebből anonymu­sunk saját szavai: »A plébános (t. i. a bois d’haines) feladására megnyílt az ajtó, s mi beléptünk az isten által annyira megáldott ház­i szobába, hol a plébá­nos kiváló figyelme folytán Lujza közvetlen közelében foglaltam helyet, úgy hogy érinthettem. Mindenek­előtt körülnéztem szobájában. Bútort nem láttam; a falon egyik oldalról szemembe tűnt az úr Jézus legszentebb szivének képe s a szentatyáé, a másik oldalon falba erősített állványon sz. József szobra, karjaiban a kis Józseffel, körülvéve virággal. Belép­őnkkor Lujzát ott, ahol reggel a sz.­áldozás alkal­mával térdepelt, most széken ülve találtuk — elra­gadtatásban. Az alsóbbrendüeknél ott szokásos fekete ruhá­ban, fején fejkötővel; testének felső részével némileg jobb felé rézs irányban fordulva; fejét s nagy kék szemeit ugyanazon irányban a magasba emelve, mintha a messze távolban valamit olvasna, mozdu­latlanul ült. Arczának kifejezése leirhatatlan, való­ban magasztos volt; a reggel látott arczszint mint­egy levetve, ragyogott, mint a megdicsőült arcza, úgy hogy elragadó szépnek mondható. Mindkét szemből egy-egy könycsepp görgött le gyönge pirosságtól át­futott arczán; kezei ki voltak terjesztve, szabadon azonban csak a jobb kéz volt, melyből sűrűn folyt a vér, a­hol ruhával volt betakarva. Homlokán a véres korona nem volt látható, ilyenkor (délután t. i.) már megszűnik vérezni. Mivel mellette álltam, homlokára hajoltam, hogy megláthassam a likacsokat, de sza­bad szemmel nem voltak láthatók. Ülő helyzete meg­foghatatlan. Ő ült, de csak a szék végső szélén, pe­remén, úgy hogy a szék deszkája egészen üres volt; nem annyira ült, mint inkább csak érinté a szék pe­remét, s mégis sajátságos, a plébános a nélkül, hogy Lujza lemaradt volna a székről, fölemelte őt, mint szokás a gyermekeket a székkel egyetemben fölemelni s egyik helyről a másikra vinni.« »Így találtuk — folytatja Írónk — a leányt, kinek túlvilági tekintetétől lesújtva, csodáltuk isten mindenhatóságát az ő teremtményében. Meghatottsá­gunkban mozdulatlanul állottunk ott az egyszerű fa­lusi lány előtt, ki lelkének tisztaságával istent mint­egy kényszenté, hogy lakásában felkeresse, miszerint szemlélésében gyönyörködjék. Valóban félelem lepte meg lelkemet, mintha egész valómban éreztem volna isten közellétét.« A könyv írója elmondja a »gloria Patri et Filio«-t magyarul, tótul s Lujza ezt mind megérti »meglát­szott ez testének remegésén l­átható mosolyán.«Egyik izlandi saját nyelvén imádkozott s »Lujza testének emelkedésével, szemeinek, arczának ragyogásával, ajkának bámulatos mosolyával értésül adta, misze­rint érti isten e dicséretét is.« Midőn anonymusunk a plébánossal a sz.­Tamás »Adoro te devote« kezde­tű hymnusát imádkozta, »Lujza annyira mozgásba jött, hogy csaknem lestük a pillanatot — mondja az író — mikor kezd repülni.« »Nemcsak az ima«, hanem »az egyház által megszentelt tárgyak is ily hatással vannak Lujzára.« »A plébános a mellettem álló világi urat hívta fel — demonstrálgat írónk — hogy tartaná Lujza arcza elé kezét; megtette, de semmi változás sem volt észlelhető. Erre én, e sorok írója, tettem ugyanazt és Lujza arczából öröm sugárzott ki. Rátettem kezemet jobb vállára s nem csak arczán, hanem egész testén volt az öröm észlelhető. Az egyik nő arcza elé tartó olvasóját, semmi változást sem idézett elő, olvasója nem volt megszentelve, elpirulva tette vissza zsebébe, míg mások megszentelt olvasói, érmei a már többször tapasztalt vonásokat varázsolták arczára.« Az extasis végét igy írja : »A megszentelt tárgyak s imákkal való kísér­letek bevégeztével közeledett a három óra; mindnyá­jan készen voltunk a megrendítő jelenetre, melyről sokat olvastunk ; a plébános úr is (a bois d’haines) előre leteritette a szent szűz kezéről leesett véres ruhával a szoba talajának azon részét, melyre gya­­nithatólag arcza esni fog.... Három percz volt híja három órának, — egy megdermesztő zuhanás hal­latszik, a nők felsikoltanak, s Lujza a szoba köveze­tén fekszik elterülve arczczal lefelé. Miként történt Budapest, nov. 2. (A szabadelvű párt) holnap 6 óra­kor tartandó értekezletén­. Wenckheim Bé­­l­a volt miniszterelnök búcsúzik el e minőségében a párttól és Tisza Kálmán mint miniszterelnök fogja magát bemutatni a kormánypártnak. Az érte­kezlet további tárgyát az a feletti megállapodás ké­pezi, hogy mikor kezdessék meg a költségvetési vita? Valószínű, hogy ez már hétfőn kezdetét veszi, s ala­posan remélhető, hogy két hét alatt befejeztetik. (Tisza K­álm­án miniszterelnök), mint már említettük, vasárnap reggel Bécsbe érke­zett. Ott idézése — a »P. Lloyd« szerint­­ ezúttal kizárólag azzal áll összefüggésben, hogy a minisz­terelnök a királyi ház tagjainak, az idegen nagykö­veteknek akarta magát bemutatni, s Ausztria főmél­tóságaival, kikkel ezután gyakran fog hivatalosan érintkezni, kívánt személyesen megismerkedni. Tisza Kálmán a tegnapi és tegnapelőtti nap folyamában az összes osztrák minisztereket, kiket személyesen még nem ismert, meglátogatta s viszontlátogatásukat fogadta. Ma a miniszterelnököt, ki Széli és Wenck­­heim miniszterek kíséretében tegnap este hazaérke­zett, József főherczeg hosszasabb audientián fo­gadta. (A kormány közigazgatási ja­vaslatairól­ a »Hon által közlött hírekre az »Alföld« a következő megjegyzéseket teszi: »E hírek, habár csak részben, igazolni látszanak azon vélekedést, hogy Tisza Kálmán megyéje con­­servativ színezetű fog lenni. Nem csupán az tanúsko­dik erről, hogy a közigazgatást intéző állandó kis bizottságban a kormány által kinevezendő főhivatal­nokok közül hat fog részt venni,­­ami azt is mutatja, hogy e szerint nem csak ennyi főhivatalnok fog kineveztetni,­ hanem különösen az a körülmény, hogy e kis bizottságban a többség általában a tisz­t A szláv egyletek működése.) Volt idő, és pedig a legutóbbi 2—3 év alatt, mikor a szláv egyletek Oroszországban alig adtak életjelt magukról, üléseiket a rendes ta­gok csak gyéren (16—24-en) a közönség részvé­tele nélkül látogatták, s működésök az orosz társa­dalom rétegeibe nehezen tudott hatolni. Most azon­ban ezen egyletek a törökországi események által dermedt állapotukból felvillanyoztatván,az egész biro­dalmat áthálózó nagy tevékenységet fejtenek ki és pedig nem csak a herczegovinaiak javára való könyöradományok szedése körül, hanem általában a szláv érzület buzdítása és a nem-oroszországi szlávok helyzetére vonatkozó ismeretek terjesztése tárgyá­ban is. Ezen mozgalom élén első­sorban a pétervári és moszkvai szláv társulatok állanak. A pétervári szláv egylet több kiadott szláv néprajzi térképeken, életrajzokon s egyéb, a szláv világról értekező irodal­mi műveken kívül nem régen havi füzetekben ezen czim alatt: »Szlavjanszkij Szbornik« — szláv gyűjtemé­nyek — egy folyóiratot indított meg, melyet a Golos igen érdekesnek talál, s mely reánk nézve sem lehet érdektelen. A folyóirat ugyanis a magyarországi oro­szokról is hoz czikkeket s teljesen a pánszláv irány­zat szolgálatában áll. úgy látszik, Oroszországban felujul a régi pánszláv izgatás. (Az omladina tervei.)A zimonyi »G r a n i c s­á­r«, melyet Szerbiából kitiltottak, magyar földön folytatja izgatásait. Legújabban azt írja, hogy a szerb skupstina a töröknek hadat szent. A curiosum kedvéért hallgassuk meg, hogy a »Gra­­nicsár ezt mikép beszéli el. A belgrádi skupstina egyik legutóbbi ülésében, mely zárt ajtók mellett tartatott meg, a török elleni háború 61 szavazattal 49 ellené­ben elhatároztatott. A miniszterek közül a háború mellett nyilatkozott Boskovics Sztepén kultuszmi­­niszter és Niksics Téza hadügyminiszter, kik az ülés végeztével tárczáikat is a fejedelem rendelkezésére bízták. Kályevicsj elnök szintén az actio mellett lévén, ebbeli elhatározása miniszterválságot idézett elő, mely könnyen személyváltozást eredményezhet. Egy Az önálló vámterület. — nov. 2. Eddigelé az önálló magyar vámterüle­tet mindig úgy emlegették nálunk, mint fe­nyegetést Bécs felé, mint olyan intézkedést, a­melyet csak a legroszabb szükség esetén léptetnénk életbe a magunk érdekeinek meg­óvására. A vámügyi fejlemények újabb stá­diumai azonban szükségessé teszik immár, hogy ne tekintsük az önálló terület eszméjét a boszú vagy megtorlás sugallatának, hanem hogy Lajthán innen és Lajthán túl fontolják meg nyugodtan előnyeit és hátrányait és foglalkozzanak amaz eszmével, mint egy kö­zel bekövetkezhető eventualitással. Reméljük, hogy ez által el lesz szigetelve a discussió a szenvedélytől, és ha tárgyilagos érvekkel ki­mutatható, hogy sokkal többet nyerünk az önálló vámterülettel, mint a­mennyit vele egyáltalában veszthetünk; ha be lesz bizo­nyítva, hogy a­mi előnyt Ausztria most elle­nünkben a közös vámterület mellett élvez, azt illetéktelenül veszi meg rajtunk, akkor szűnni fog a habozás nálunk az önálló vámte­rület iránti elhatározásban,és alább fog hagyni Ausztriában a nyílt ellenségeskedés és foly­tonos rágalmazás. Mondottuk, hogy a vámügyi fejlemé­nyek újabb stádiumai mindinkább elutasít­­hatlanná teszik a magyar önálló vámterüle­tet. Első­sorban kell itt említenünk az Euró­pában felülkerekedett védvámos irányzatot. A lejáróban levő kereskedelmi szerződések megújításánál (ez már bizonyosnak ve­hető) a legtöbb állam számos czikk, kü­lönösen gyártmányok után a mostani conven­­tionális tételeknél magasabb beviteli vámo­kat fog magának kikötni. Ott van első­sor­ban Olaszország, mely azon czélból, hogy pénzügyein segítsen és iparát szilárdítsa, nyers terményekre és állatokra is magasabb vámokat szándékozik vetni. Már az a végeredményre nézve mindegy, hogy az ok, a­miért nagyobb védvámok követelhet­nek, helyes-e vagy nem; nekünk a tényeket kell számba vennünk, úgy a­mint azok a legnagyobb valószínűség szerint bekövetkezni fognak, így mi most nem vitatjuk, hogy igaz-e, mit az osztrák iparosok állítanak, hogy a ke­reskedelmi szerződések támadták meg exis­­tentiájukat, vagy hogy saját könnyelműsé­­gök és mulasztásuk rontotta meg őket: tény az, hogy az Ausztriában uralkodó áramlat kész az iparnak megadni a nagyobb védel­met. Vagy mit látunk legújabban Német­országban? Már két évvel ezelőtt ki jön mondva, hogy 1877-re meg fognak szűnni a vasvámok. És most erős agitatió foly ezen rendelkezésnek vagy három további évre való elhalasztása mellett. A vasiparosok tagadják, hogy a túltermelés és az 1873-as csapások so­dorták őket válságba, hanem állítják, hogy tikarból fog állani, miután, a félhivatalos közlemény szerint, a bizottságban az előbb említett hat kine­vezett főhivatalnokon kívül még öt főtisztviselő fog részt venni, s a megye csakis tíz tagot választ­hat bele, kik ha minden ülésen jelen lennének is, csak kisebbséget képeznének a hivatalnokok és tiszt­viselői bizottsági tagokkal szemben. Ennek aztán az lesz a következménye, hogy a megyei ellenőrzés tel­jesen megszorítva, úgy­szólván egészen kizárva lesz. A közigazgatásban a kormánynak hat hivatalnoka által teljesen szabad keze van, s ha felteszszük is, hogy a többi öt tisztviselő nem fog a kormánynak mindenben készséges szolgája lenni, annyi bizonyos, hogy az ellenőrzési jog csak felülről fog teljes mér­tékben s talán ezen is túl gyakoroltatni, alulról azon­ban ugyancsak megszorítva lesz.« (A cons­ervativek Árvában.) A Rubin­ból, oct.]28-ról írják nekünk: A »Kelet Népe« i. e. 127 számában közzétett abbeli tudósítását, mely szerint Árva megyében October hó 12-én a kormánypárt any­­nyira bizonyosnak vette minoritását, hogy a póttiszt­viselő választásra meg sem jelent, valótlannak és koholmánynak nyilatkoztatjuk ki. A szabadelvű kormánypárt ezen pótválasztásra nem csak megjelent, de többségb­en is volt.­­ Minthogy azonban K­u­b­i­n­y­i Árpád és az itteni jobboldali ellenzéknek irányadó férfiai a választás előtt jónak látták kinyilatkoztatni, hogy ők Z­m­e­s­­k­á­r Mihály és K­u­b­i­n­y­i Árpád megválasztatását pártkérdésnek és a jobboldali ellenzék győzedelmének nem tekintendik, csak­is ezen nyilatkozat folytán tör­tént, hogy a szabadelvű párt tekintetbe véve ezen férfiak múltjá­t,őket saját részéről az épen üresedésben levő és betöltendő tiszti állomásokra kije­lölte, és csakis ennek következtében választattak ők meg egyhangúlag a bizottmánynak mindkét pártja által. — Egy bizottmányi tag: saae»ra,>«HU!ö**sä3E»i*5»i2sa —rgmrtiH nyit ii m m,ii másik belgrádi közleménye szerint Milán fejedelem állítólag elhatározta volna magát a szerb skupstina titkos adtusát jóváhagyni, a­mi közlő sze­rint a háború megszenését jelenti. (Már t. i. a Grani­­csárnak meg is üzenték azt már.)

Next