Pesti Napló, 1884. október (35. évfolyam, 271-301. szám)

1884-10-10 / 280. szám

280. szám. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, 1884. Péntek, október 10. 86. évi folyam. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., évnegyedenként 1 forint. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a­­]Pesti N­apló] kiadó­hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, okt. 9. A­mióta van magyar protestantizmus, háromszáz esztendő viharai közepett mindig ott szoktuk találni, a­hol a nemzetiség és ma­gyarság legszentebb érdekeit kell képviselni. A harertéren és a béke műveiben, az iroda­lomban és a politikai szószéken ott látjuk ama felekezet fiait, mely spec­iálisan magyarnak nevezi magát. A­hol egy talpalattnyi tér nyílt a nemzetiség és szabadság szolgálatára, a­hol az események vagy a korszellem hatalma csak egy cseppnyi rést ütöttek azokon az intézmé­nyeken, melyekben legszentebb állami és nem­zeti jogainkat megvédeni lehetett, ott a pro­testantizmust nem kellett külön felszólítani, hogy foglalja el a tért a nemzeti ügy javára. Megjelent magától s eleget tett hivatásának mindenkor. A ki ismeri a magyar protestánsok múlt­ját, a­ki azt a dúsgazdag erőt, melyet ma­napság is képviselnek, mindenütt és minden irányban a haza és a nemzetiség szolgálatába vonva és értékesítve óhajtja látni, az el sem képzelheti a modern szellemben reorganizált felsőházat a magyar protestantizmus kép­viselői nélkül. Mi is ezek közé tartozunk, r Éppen, mert erős meggyőződésünk, hogy a magyar törvényhozás első kamarájában nagy és spec­iális hivatás várakozik reá, ott óhajt­juk látni ez egyház képviselőit is, azt a lobo­gót, azokat a törekvéseket, melyek háromszáz esztendő küzdelmeivel összeforrottak. A ma­gyar művelődés s a nemzeti politika érdekei egyformán megkövetelik, hogy a felsőházban ott üljenek azok utódai, kik a bécsi és a linczi békét kivívták s kik a magyar állam függetlenségének annyi fényes emlékével gaz­dagították törvénykönyvünket. Kultúrtörek­­véseinknek, a nemzeti szellemnek, szóval a magyarságnak erős bástyájává kell tenni a felsőházat. De hogyan váljék azzá, ha e tö­rekvések egyik legkipróbáltabb, hagyomá­nyos örököse, a protestantizmus, mint ilyen, nem nyerne benne helyet, vagy nem akarná benne a helyet elfoglalni? És hogyan válnék végre valósággá, hogyan öltene szemmel látható alakot a hit­­felekezetek és egyházak egyenjogúsága, ha a prot. felekezetek képviselői az újjáalakított főrendiházból hiányoznának? A törvény és a társadalom százados küzdelmek után végre szentesítette az egyenjogúság nagy elvét. Al­kalmazni kell azt ott is, a­hol még eddig nem érvényesülhetett. A kath. főpapság mellett már rég ülést és szavazatot szerzett a görög­­katholikus és görög-keleti egyházak főpap­sága. A törvényhozás egyik házában e jogot tőle megvonni többé nem szabad, mert a re­­organizáczió czélja nem lehet jogelvonás az egyházzal szemben. De ha a szerzett jogok nem konfiskálhatók, az egyenlőség eszméjé­nek elutasíthatatlan követelménye kiterjesz­teni e jogot a protestantizmusra, mely múlt­ja emlékeiben, százados tevékenységében dús érdemet szerzett arra, hogy a jogegyen­lőség gyakorlati valósításakor mellőzésben ne részesüljön. A jogegyenlőséget szintén nagy áldozatok árán vívta ki a magyar nemzet. Csak akkor fogjuk elmondhatni, hogy való­­sulása ismét nagy lépéssel haladt előre, ha ott találjuk a protestantizmust az új felsőházban, hová a nemzeti eszmék szolgálata is sürge­tően szólítja. Mind­a mellett nem zárkózhatunk el amaz érvek komolysága és nagy hordereje elől, melyekkel Mocsáry Lajos a magyar prot. egyház és politikai élet egyik veteránja Rima-Szombatban, a Tiszán inneni ref. egy­házkerület gyűlésén a protestáns püspökök­nek a főrendiházba tervezett meghívása ellen föllépett. Tiszteletreméltó, igazi puritán önér­zet s azon büszke independentizmus nyilatko­zik szavaiban, mely egyik ősi örökje a ma­gyar protestantizmusnak s melyet kétszerte jól esik hallanunk ma az opportunitás ural­kodásának korszakában. Van e szellemben valami, a mi egy régi világ nemes egyszerű­ségének és lelki erejének emlékeit idézheti föl olyan nemzedékben, a mely megszokta az önző és kicsinyes megalkuvást a hatalommal s a czélszerüség haszonleső szempontjainak felál­doz minden elvet. Bizonyára fontosak Mocsáry aggodalmai s érvelése egy részétől nem lehet az igazságot megtagadni. Kétségtelen, hogy a protestáns egyházban a pap, sőt a püspök helyzete lényegesen különbözik a kath. püs­pökétől. Ez utóbbi egyháza illetékes képvi­selője. A protestánsoknál viszont a papok és világiak csak együttvéve teszik az egyházat. Ott a laikusok is szervezve vannak s igen je­lentékeny jogkört és befolyást gyakorolnak. Kétségtelen tehát, hogy a prot. püspök a fel­sőházban nem képviselné a szó valódi értel­mében az egyházat, legalább nem úgy, mint a kath. püspök. A költségek kérdésében is sok részben igazat kell adnunk Mocsáry érvelésének. A prot. egyház nincs megáldva világi javakkal s a prot. püspök a felsőházban megfelelően csak úgy jelenhetnék meg, ha a reprezentá­­czionális költségekről az állam gondoskodnék. De bárminő formában teszi ezt az állam, a pénzkérdés olyan viszonyba juttatja a püspököt, mely nem méltó az egyházhoz, s esetleg veszélyeztetheti a prot. autonómia fél­tékenyen őrzött függetlenségét. S végre igaz az is, hogy a prot. egyháznak még sok más orvosolatlan sérelme van, melyek kiegyenlíté­sét a méltányosság s a jogegyenlőség éppen oly sürgetően követeli, mint például a prot püspökök meghívását a felsőházba. Komoly és sokféle akadály, jogosult ag­godalom vagy előítélet nehezíti meg tehát a kérdés megoldását. No de semmi sem oly ne­héz, hogy kölcsönös jó­akarattal és tapintat­tal megoldható nem volna. A rimaszombati gyűlés azt követelte, hogy e tárgyban a protestánsok is meghall­gattassanak. A Nemzet ezt elvi szempontból helyteleníté. Mi a meghallgatásban nem annyira elvi, mint gyakorlati akadályt látunk. Bizonyos t. i., hogy ha a protestánsok most rögtön meg­­kérdeztetnének, azok igen jelentékeny része, t. i. a ref. vallásuak nagy többsége vissza fog­ná utasítani a főrendűházi meghivatást, míg az ev. vallásnak azt valószinüleg elfogadnák. Ezen az uton tehát rögtön megegyezés aligha létesíthető s inkább ez a szempont, sem mint elvi tekintet gátolhatja a kormányt abban, hogy a protestáns egyházkerületeket e tárgy­ban megkérdezze. A magán­értekezletek útja azonban nyit­va van s valószínű, hogy a kormány ezen út­ra lép. Kölcsönös megbeszélés és kapac­itáczió által többféle megoldás létesülhet, így képzel­hető, hogy a világi felügyelők is meghivattas­­sanak; képzelhető az is, hogy az illetők egy része ne eo ipso, hanem kir. kinevezés által nyerje a felsőházi tagságot stb.Mi meg vagyunk győződve, hogy ez a kérdés épp olyan sikeresen, és­pedig oly értelemben, hogy a protestánsok a felsőházban részt vegyenek, fog megoldatni, mint például a középoktatásról szóló javaslat kérdése, mely jogasabb volt azért, mert jog­korlátozást tartalmazott. A felsőház kérdé­se jog­kiterj­esztéssel jár, s ha Mocsá­­ryék meggondolják, hogy minő irányzat az, mely már is örül annak, hogy a protes­tánsok nem akarnak a felsőházba menni, tán ők is figyelembe veszik, hogy az ügynek más oldala is van, mint az, mely egyedül lebegett szemeik előtt. A PESTI NAPLÓ TÁRCSÁJA. — Okt. 10. — Nagy-Kár­oly. Nagy mozgalom, sürgés-forgás van most a gentry vármegyéjében, Szathmárban. Négylovas fé­nyes fogatok vágtatnak Nagy-Károly felé, rég nem látott magyar úri pompa teszi csillogóvá a város ké­pét. Egész Szathmár megye úri közönsége készül ar­ra, hogy megjelenésével impozánssá, fényessé tegye a trónörökös-pár látogatását a Károlyiaknál. Őszi eső esik, Nagy-Károly kövér, fekete földje nagyon átáz­hatott, s ha ez a körülmény nem zavarja a közleke­dést, s nem ejt homályt a fényes képre, bizonyára oly pompa lesz most Szathmár megye metropolisában, mint tán még soha sem volt ott. A trónörökös-pár most először tesz látogatást egy magyar főúr hajlékában. Jelentőséggel bíró, nagyérdekű mozzanat ez, mely sok tekintetben emlé­kezetes lesz. És pedig emlékezetes azért is, mert elő­ször történik, de remélhetőleg sok ismétlése lesz. Nálunk az ilyesmi ritkaság, Angliában az ellenkező tűnnék fel. Ott mindennapi dolog, hogy a walesi her­­czeg és neje fölkeresi az arisztokrácziát s különösen a skót felföld büszke úri tanyái évenkint megnyitják vendégszeretetüket az angol trónörökös-pár előtt. Ná­lunk eddig ez másként volt, a magyar trónörökös Prágában lakik, no de úgy látszik, újabban ez is másként lesz. A Maros völgye, Máramaros és most Nagy Károly képezik jeleit az örvendetes válto­zásnak. A Maros völgye mintegy központja az erdélyi arisztokráczia jelentékeny részének, a kiváló társaság, a vaddús vidék, a rengeteg erdőségek és a hatalmas béretek: mindez oly annyira alkalmas a főúri vadász­sportra, hogy különbet ennél képzelni sem lehet. Gör­­gény-Szt.­Imre közelében laknak a Telekiek, Kemé­nyek, b. Apor stb. Ott a közelben van a Gyulai Pál által megénekelt Gernyeszeg, a Telekiek fészke és Sáromberke, romlatag épületeivel. Erdély arisztokra­­cziájának azon része lakik e vidéken, mely büszke faj mindig féltékenyen megőrizte nemzetiségét és függet­lenségét. Nem dúsgazdagok, az idő megtépte kasté­lyaikat, a parkok kerítésén meglátszik, hogy fényűzés­re nem sok telik, de e vidéken, századok óta, ők az urak s közöttük és a köznép között patriarkális szívé­lyes viszony fejlett ki. Az úri lakok általában bizonyos regényes színe­zettel bírnak, így például K. Kemény Kálmán orsz. képviselő valóságos várban lakik, bérez tetején, nagy falakkal körülvéve. Az ember szinte várja, hogy ki­vonuljanak onnan középkori lovagok, vaspánczélban, kopjával s forgóval. De most nincs ott barczi nép, midőn a múltkor arra jártam, aratók via dala hang­zott le onnan a völgybe. E szép, vadregényes vidéken töltött most néhány napot a trónörökös-pár, a vadászatnak élve, s oly idilliesen berendezkedve, mint a­hogy a mesebeli herczegek szokták egy-egy regényben eltölteni nap­jaikat. Ezek valóban szingazdag napok voltak; a ró­luk szóló leírásokon is mintegy megérzik az erdők friss illata. A trónörökös az úri társasággal kora haj­nalban kelt, rögtön lóra ült, s mig a reggeli szürkület derengett a láthatáron s a dér csillogott a fűkön és réteken, a rengetegnek lovagolt. A mint az erdőkbe értek, leszálltak a lóról, gyalog megmászták a bércze­­ket, a legtöbbször vízmosáson, törmeléken járva, mely hegymászást csakis a sportember aczél idegzetű lába győzi.­Aztán elhelyezkedtek a sűrűségben s várták a várva-vártat­t­a maczkót, melynek üldözése az er­délyi vadásznak specziális kedvtelését képezi. Mert hát medvére úgy nem tud senki se va­dászni, mint az erdélyi ember. Ha erről csak beszél is az erdélyi, felvillog szeme s neki tüzesedik egész arcza. Még báró Kemény Zsigmond is, ki pedig nem volt vadászember, lelkesedetten szólt mindig az ő Marosmenti medvevadászatairól, s nehézkes tempera­mentuma felvillanyozódott, ha ebbeli kalandjait be­szélte el. De hogy is ne ? Hisz a medvevadászat azon na­gyon kevés európai vadászatok közzé tartozik, mely valódi életveszéllyel jár. Ez a vadászat a vadásznak nem annyira kezét és szemét próbálja ki, mint lelkét és szivét. Erős lélekjelenlétet tételez fel, bátor szivét és a veszélylyel közvetlenül megbirkózni tudó idegze­tet. A medvevadászat igazi királyi mulatság. A trónörökösnek most volt benne része, s a cserlombok, melyeket vadászkalapja mellé tűztek, iga­zán megérdemlett trófeák voltak. S mig a trónörökös medvét lőtt, a trónörökösné a mezőkön s a faluban járt, virágot szedett, tájképeket festett s elbeszélgetett a falu népével. A­mint aztán este lett, a vadászok nagy kürtszóval, harsány énekkel tértek haza, a med­vét kitöm­ték a fáklyások csoportja között, a czigány húzta, az egész társaság tánczolt, s a trónörökösné énekelt magyar népdalokat. Mily friss képek ezek­ olyanok, a­minek csak erdők mentén, a szép szabad természetben lehetségesek. A mármarosi vadászkastély is most már egé­szen elkészült. Ennek a vidéke nemcsak vadregényes, de kissé zordon s elhagyatott. Nincsenek közelében úri kastélyok, várak, mert Mármarosban egyáltalán nincs arisztokráczia. Mármarosszigettől jó két órányi­ra, falvaktól, emberektől távol, az úgynevezett lonkai fensikon emelkedik a három vadászlak, mely a trón­örökös és kísérete számára épült. Alatta a Tisza taj­tékzik, szemben vele rengeteg fenyves, háta megett a havas. A levegő itt fenn éles, a fű buja, madár éneke nem szól, egy-egy hegyi csorda csengetyűje zavarja meg egyedül az áthatlan mély csöndet. A kastély csak az idén épült, a trónörökös még nem volt itt, s ha ide jön, meg fog élénkülni az egész vidék, s ki tudja, mivé fejlődik e hely, mely ma csak zordonsága által imponál ? Egészen más N­a­g­y-K­á­r­o­l­y. Ez a modern sport fényűzésének tanyája. A legkitűnőbb magyar sportférfiak egyike, gr. Károlyi Pista rendezte be, és pedig oly fénynyel, mely fejedelmi vagyont képvisel.Nagy-Károly sok mindenfélére büszke. Először is arra, hogy Szathmár megye fővárosa, s e rangját fenn tudja tartani vetélytársával, Szathmár városá­val szemben. Aztán arra, hogy van szép temploma és szép nagy piacza, igaz, hogy utczái igen sárosak, házai kicsiny földszintesek, no de ezt nem illik meglátni. Aztán büszke Nagy­ Károly arra, hogy van szép kaszinója, ennek meg szép kertje. Van pompás uj megyeháza s abban hatalmas terem, oly hatalmas, hogy olyan nincs Szathmárban. De a legbüszkébb természetesen arra, hogy itt van a Ká­rolyiak főfészke, itt lakik a tősgyökeres magyar mág­nás, gr. Károlyi Pista, szép fiatal feleségével, Gsekonics Margit grófnővel s kis lánykájával, Melindával, ki oly magyar nevelésben részesült, hogy örül az ember lelke, ha látja, hogy mily magyar ez a kis grófnő, s általában az egész grófi kör. A Károlyiak régi kastélya a hatalmas park kellő közepében áll, egyemeletes tágas négyszögletes épület, nagy udvarokkal és oly egyszerű külsővel, a minőt mágnás családaink régi kastélyai felmutatni szoktak. Itt, az ősök szerzeményében, a históriai ha­gyományok veszik körül a grófi családot, mely Buda­pesten csak az imént építtetett modern új palotát és pedig oly fényeset, hogy alig van párja. Nagy-Ká­rolyban, a kastélyban, nem a fény urala, hanem a tradiczió. Nem annyira a modern csillogás, mint a régi komfort. Gr. Károlyi Pista budapesti palotájában, a kö­zös ebédlőn és nagy márvány-táncz-termen kívül, há­rom külön lakás van, mindegyik három szobából. A gróf, grófné s a gróf-kisasszony lakosztálya. Mind­egyik fürdőszobával, melynek pompája szintúgy, mint a lépcsőház s a táncz­terem fénye Budapesten köz­mondásos. A grófi család e kastélyt most az idei tél folyamában nyitja meg. A nagy­ károlyi kastély a szobák majdnem vég­telen sorából áll. Itt nincsenek külön lakosztályok, de van beláthatatlan, óriási szoba­sor. Van könyv és van fegyvertár, úgy szintén ősi arczképgyűjtemény. S ha régi zsölyeszékeket, minőkben nagy anyáink ültek, s ódon hatalmas tölgyfabútorokat akarsz látni, minő­ket most már csak imitálnak, mindezt bőven megta­lálod a gr. Károlyiak nagy-károlyi kastélyában. A trónörökös-pár itt tartózkodására tiz szobát újonnan s igen fényesen bebutoroztak. Tán­­ szabad annyit előre is kifecsegni, hogy van egy rózsaszínű selyem boudol­, velenczei tükrökkel; oly szép s oly ízléses »joujou«, hogy a trónörökösnének is tán meg fog tetszeni. A hatalmas park is újonnan rendeztetett. A gyönyörű hársfák, mely alatt egykor Károlyi Sándor tanácskozott, most is meg vannak teljes épsé­gükben . Károlyi Sándor a szomszéd faluban levő csa­ládi sírboltban porladozik, mely sírbolt kellő közepé­ben áll gr. Károlyi György hatalmas koporsója, s mindegyik koporsón rajta van az illető arczképe. No, de nem erről akarok szólani, hanem egészen másról, a­mi a trónörökös-pár ideutazásának főczél­­ját képezi. Ez a sport, melynek Nagy-Károlyban gr. Károlyi Pista oly palotasort építtetett, hogy ennek az egész országban nincsen párja. E paloták egész sora a park végében emelke­dik. Palotáknak nevezem, pedig másképen kellene neveznem. De hát minek nevezzem, a­mi csupa már­ványból van, finom, drága márványból. Ily márvány­palotákban »laknak« gr. Károlyi Pista lovai, a leg­­nemesb telivérek, idomított gyönyörű vadászebei s hatalmas berni bikái, melyeket érdemes megnéz­ni. — A hely, melyet e palota-sor elfoglal, egész kis városrész. Mindenütt mintaszerű a rend és­ a tisztaság. Minden ily palota el van látva vízvezeték­kel s oly komforttal, melyben csak kevés ember­társunknak lehet része. Aztán van nagyszerű kocsi­szín, vagy húsz szebbnél-szebb kocsival. S pompás födött lovarda, szebb és kényelmesebb, mint a gödöllői. A modern sport e telepét fogja megtekinteni a trónörökös-pár, aztán lesznek nagyszerű vadászatok, fényes fogadtatások és ebédek, melyekben Szatmár egész gentryje vesz részt. A közelebbi három napon át a készülődő felirati vitáról nem fognak az emberek annyit beszélni, mint arról, hogy mi történik a szép Nagy­ Károlyban. Csak ez az őszi eső el ne rontsa nagyon az ünnepélyeket! x. y. z. Budapest, okt. 9. A főrendiház október hó 10-dikén d. u. 1 órakor ülést tart. A főrendiház ez ülésében bemutatja a válaszfelirati bizottság a válaszfelirati tervezetet, me­lyet Majthényi László báró szerkesztett. Az ág. evangélikusok mai egyetemes gyűlésén több érdekes mozzanat merült fel. A gyűlés elején felolvasták a sok tekintetben tanulságos évi jelentést az evang. tanügyről. A középiskolai törvény folytán több, nem a kor színvonalán álló középiskola szűnt meg. E helyett az illető gyülekezetek, még­pedig he­lyesen, egész erejüket a népiskoláztatásra akarják for­dítani. A népiskolák ügye általában kedvezőnek mond­ható. Kitűnő eredményt mutathat fel a K­a­r­s­a­y Sándor dunántúli szuperintendens kerülete, ahol a tanköteles gyermekek 97.5°­0-a járt iskolába. Ez ered­mény valóban elismerésre méltón tünteti föl a du­nántúli szuperintendens buzgalmát és tevékenységét. A theologiai tankönyvek kérdése sajnálatunkra az egyetemes gyűlésen nem nyert megoldást. Az evan­gélikusok hittani intézetei jó tankönyvekben szűköl­ködnek. Ez nagy hátrány, melyen mielőbb segíteni kellene. Elhiszszük ugyan, hogy a tanügyi bizottság buzgón fogja tanulmányozni ez ügyet, de itt, a­hol valóban gyors intézkedésre van szükség, a hallgatás nem tanácsos, s intézkedni most is lehetett volna. Az ág. evangélikusok a vallásoktatást szélesebb alapokra kívánják fektetni. E czélból államsegélyt óhajtanak igénybe venni. Ha tekintetbe veszszük azt, hogy az ál­lamsegély megadása folytán az állam csak oly terhet vállal magára, amelyet első kézből amúgy is meg kel­lene tennie, a kérelmet jogosultnak tartjuk. Legérde­kesebb tárgya volt a mai gyűlésnek a tiszai kerület indítványa az anyakönyveknek magyar nyelven veze­tése iránt. Az indítványt a teljesen magyar d­u­­­nántúli egyházkerület föltétlenül pártolta, míg a bányai szuperintendenczia, melynek azon­ban már nem magyar nyelvű egyházközségeiben is be van hozva az anyakönyveknek magyar nyelvű vezetése, óhajtja ugyan, hogy minden kerületben ugyanez történjék, de határozatilag köte­­telezővé tenni nem kívánja. A dunáninneni kerület legutóbbi kerületi gyűlésében három ellenében ö­t­­t e­l azt határozta, hogy a tiszai kerület indítványát nem pártolja. Ez az öt szám az esperességeket jelen­ti, t. i. a kerületben annyi tót esperesség van. Az anyakönyvi kérdés mellett egy másik, az ág. ev. auto­nómiára nézve igen fontos kérdés is merült fel. Egyes szónokok hangoztatták, hogy már csak azért is hatá­rozatot kell hozni ez ügyben, nehogy kétségbe von­hassa valaki az egyetemes gyűlés határozati jogát az ilynemű egyházi belügyekre nézve. Az 1868. évi 54. t.-cz. 14. §-a kimondja ugyanis, hogy az egyház­­községeknek joguk van anyakönyveik nyelvét meghatá­rozni, de csak egyházi felsőbbségeik jogainak sérelme nélkül. A törvény e szavaiból a szónokok azt magyaráz­ták ki, hogy a felsőbb egyházi hatóságok e kérdésben kétségtelen beleszólással bírnak.Az indítvány,mely erre nézve tétetett, kiemeli, hogy minden ev. lelkész a leg­magasabb egyházi állásra is megválasztható s igy a magyar nyelvet okvetlenül bírnia kell, s az anya­könyvek az állam érdekeire közvetetlen vonatkozással biró közokiratok, tehát azoknak mindenki által ért­hető nyelven kell vezettetniök, továbbá, hogy ez intéz­kedés nem sértene semmiféle nemzetiséget. Gr­e­d­u­­­y Lajos, a dunáninneni kerület szuperintendense, kétségbe vonta az egyetemes gyűlés azon jogát, hogy ez ügyben határozzon, midőn kimondta , hogy radikális intézkedésnek csak azt tartja, ha a törvényhozás rendezné a szóban forgó kérdést. Ennek ellenében F­ö­l­d­v­á­r­y Mihály helyesen jegyzi meg, hogy az ág. ev. egyház a közvélemény azon hiedelmé­vel szemben, hogy meghátrál ott, ahol a törvény meg­adná neki a jogot, ellenszegülni a pánszlávizmus elle­nében, itt volna az idő a cselekvésre. Az egyetemes gyűlés tagjai a kérdéssel szemben nagy érdeklődést tanúsítottak. Szólásra összesen tizenketten iratkoztak­­ föl. E tizenkettő közül csak nyolc­ fejthette ki nézeteit. Ekkor, és csakis ekkor ötlött P­r­ó­n­a­y Dezső bárónak eszébe, hogy a gyűlés ez ügyben határozatot nem hoz­hat, mert két egyházkerület az indítvány mellett foglalt ugyan állást, de ellene csak egy volt, a negye­dik pedig nem nyilatkozott határozottan s csakis óhajtását fejezte ki. A közgyűlés tagjai az elnöklő bá­rónak igazat adtak s nem határoztak, de utasították a bányai kerületet, hogy határozott választ adjon. Semmi kifogásunk Prónay fellépése ellen, de meg kell jegyeznünk azt, hogy az ügy elhalasztásához, mint azt a nemes báró maga is elismerte, a pedanté­riának nagyon sok köze van. Az indítvány mellett 2 kerület nyilatkozott, ellene pedig egy. Az a ke­rület pedig, mely nem egészen határozottan fejezte ki óhajtását, anyakönyveit már régóta magyarul vezeti. Ezenkívül összesen csak öt esperességről van szó s ezen öt tót esperességgel szemben az egyetemes gyűlés, kimondjuk, meghátrált. A cselekvési térnek ily módon való elhagyása csak igazolni fogja Földváry fennebb idézett szavait, pedig az ág. evangélikus egy­háznak sohasem volt jobb alkalma megmutatni azt, hogy kiküszöbölni kívánja kebeléből a pánszlávizmus rákfenéjét, mint most, midőn nem sértve a nemzetisé­gek jogait, saját autonomikus jogainak is frappáns kifejezést adhatott volna. A művészeti ipar, Trefort Ágoston vallás- és közoktatás­­ügyi miniszter, a művészeti ipar érdekében a következő levelet intézte Széchenyi Pál gróf földmivelés-, ipar- és kereskedelmi mi­niszterhez : »Hosszú ideje már — mert 1838. deczember 22-én volt — hogy én a Társalkodó­ban a művészet érdekében egy czikket tettem közzé. E czikk így kez­dődik: »Hőslelkű hadvezérek s derék státusférfiak nem árasztanak el Görögország történetére több fényt, mint ama lángelméjü művészek, kiknek lélek­emelő szüleményei minden időre remek példányokul fognak szolgálni.« — E tónusban megy tovább, — s ebből látni, hogy e czikk írója igen fiatal ember lehetett, s igaz is, mert én akkor 22-ik évemet még nem töltöm be. — De a felszólalás az iró fiatalsága s a frázisok daczára kedvező talajra talált. Mert e felszólalás foly­tán 1839-ki február 3-án megjelenhetett már a Pes­ten felállítandó művészeti egyesület programmja tiz név aláírásával, u. m.: Dessewffy Aurél gr., Eckstein Frigyes, Eötvös József b., Grimm Vincze, Jósika Miklós b., Lukács Móricz, Prónay István b., Kupp János, Serényi László gr. és Trefort Ágoston. E programm nem maradott papiroson s életbe lépett az első pesti művészeti egyesület. Bármennyire gyenge volt annak kezdete, de az adta az új korban a képzőművészeteknek hazánkban az első lendületet. Ezen reminiszczencziák bátorítanak fel jelen fel­szólalásra a művészeti ipar érdekében. A művészeti ipar középen áll a képzőművészet s a kézmű közt — dolgozik nemcsak a fantázia s a kedély számára, hanem a mindennapi élet szükséges kielégítésére, — mert idetartozik az edény s üveg, a bútorzat, az építészet dekoratív része és sok egyéb — s igy a művészeti ipar a közgazdaság egyik tényezője. — Örvendetes, hogy a művészeti ipar hazánkban ma már nem oly parlag tér, mint a minő a képzőművé­szet volt 1838-ban. Van művészeti ipar múzeumunk, van művészeti ipariskolánk, vannak kitűnő gyárosaink, iparosaink s műhelyeink, s a gyakorlati téren minden törekvés a kereskedelmi miniszter részéről támaszt talál, mint azt a Testőri-vállalat s a herendi gyár leg­jobban tanúsítják. Csakhogy a létezőt tovább is kell fejleszteni, és pedig többféle irányban. Mindenekelőtt a közönség tudomására kell hoz­ni, mi létezik s mi történik e téren — serkenteni kell a produkcziót minőség s mennyiség tekintetében ; és végre, a­mi gyakorlati szempontból a fődolog, szok­tatni kell a közönséget, hogy itthon vásároljon és te­gyen megrendeléseket s rokonszenvezzen a hazai ké­­szítménynyel; — mert ha rossz szokásunknál mara­dunk s mindent rendszeresen lenézünk, a mi itthon készül, úgy Magyarországnak nem lesz soha művé­szeti ipara s ipara általában. Hogy kell e czélt elérni — arra nekem nincs kész reczipém — s nem is lehet arra nézve egy embernek magának sem kellő ismerete­s tapasztalása, sem elég befolyása. Itt a czélt csak különböző társadalmi erők szövetkezése érheti el. Én tehát felkérem mindazon­t. férfiakat, kik a művészeti ipar jelentőségét felismerik s közgazdasági állapotaink javulását szivükön viselik, hogy velünk kezet fogva, társulatot képezzenek a mű­vészeti ipar ápolására, fejlesztésére s előmozdítására. A czélszerű eszközök keresése és érvényesítése, tehát a részletes programm kidolgozása leend az első össze­jövetelből kiküldendő bizottság teendője. Én hiszem, ha a szerencse kedvez, s mi ügyesen operálunk, meglesz a siker, s azzal egy nem jelen­téktelen lépés közgazdasági állapotaink javulásában. Trefort:« Országos ügyvédértekezlet. Az országos ügyvédértekezlet összehívása tár­gyában az e czélra kiküldött végrehajtó bizottság ma dr. Unger Alajos elnöklete alatt ülést tartott, mely­ben részletes tárgyalás után megállapította az orszá­gos értekezlet programmtervezetét. A bizottság alapul elfogadta azt a programmtervezetet, melyet dr. Sí­k Sándor készített, s annak 25 pontjából tizenegyet né­mely módosítással elfogadott s az igy megállapított tárgysorozathoz még a dr. Del­l’A­d­a­m­i Rezső ál­tal készített tervezetnek egy pontját, a közigazgatási bíráskodásról szólót fűzte. A dr. Sík Sándor által szerkesztett s a bizottság által alapul elfogadott tárgy­­sorozat így szól: 1. Országos ügyvédi egyesület alkotása. 2. Tiz tagú bizottság küldendő ki országos ügy­védi nyugdíjalap létesítésének előkészítésére. 3. Tiz tagú bizottság küldendő ki azon megbí­zással, hogy az ügyvédi kari becsület szabályait ügy­védi kódexbe foglalja. 4. Minden kamara területén ügyvédi becsület­­biróság alkotandó, melynek tagjait a kamara ren­des évi közgyűlése a kamarai tagokból egy-egy évre választja. 5. Az ügyvédi kamarák elnökeinek diskréczio­­nárius fegyelmi eljárása kiterjesztendő. 6. Az ügyvédi kamarába való felvétel, valamint ... minden ügyvéd-fegyelmi ügy fölött a felsőbb fokon a kir. kúria biráiból és ügyvédekből alkotandó vegyes biróság ítéljen. 7. A széksértés eltörlendő. A biróság megsér­tése miatti eljárás az ügyvéd ellen a rendes ügyvéd­fegyelmi útra tartozzék. 8. Fegyelmi ügyben, melyet az ügyvéd ügyvédi sérelem miatt biró ellen indít, legfelsőbb fokon a kir. kúria biráiból és ügyvédekből alkotandó vegyes bíró­ság ítéljen. Ily fegyelmi ügyekben az illető ügyvédi kamara ügyészének személyében a vádló fél jogaival élhessen. 9. A biró ellen hivatalos eljárása alapján tá­masztandó kártérítési igény előzetes fegyelmi eljárás nélkül is legyen érvényesíthető. 10. Pénzkövetelésekre irányuló sommás perek­ben, az ügyvédi munkadíj a törvényhozás által díjta­rifában szabályozandó. 11. Csődtömeggondnokul csak azon ügyvéd le­gyen kinevezhető, kit a kamara kijelöl. A kijelölés oly módon történjék, hogy a kamarai választmány ja­vaslattételére a kamara minden évi rendes köz­gyűlése a kamara tagjai közül választja azon ügyvédeket, kik az illető év alatt előfordulandó csődökben tömeggondnokai kinevezendők. — A megválasztott ügyvédek névjegyzéke a kamara ál­tal a kamara területén létező bíróságokkal s viszont a kinevezett csődtömeggondnokok névjegyzéke min­den évben a bíróságok által az illető kamarával köz-

Next