Pesti Napló, 1885. június (36. évfolyam, 149-175. szám)

1885-06-19 / 167. szám

167. szám, Budapest, 1885. Péntek, junius 19. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el, Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal, Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás, 36. évi folyam. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 8 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. A­z esti kiadás posta­­kttlinkü­ldéséért felfifizetés hatonként 35 kr., évnegyedenként 1 forint. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a­­­Pesti ISTapló« kiadó­ hivatalába Budapest, Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ­ra. BV* Július 1-sejével új évnegyed, illetőleg félév kezdődvén, figyelmeztetünk a megrendelések minél előbbi megújítására, hogy a lap megküldésében fennaka­dás ne történjék. A Pesti Napló előfizetői azon rendkívüli kedvez­ményt élvezik, hogy a Magyar Bazár nagy képes di­vatlapot (nagy szabás­ s munkalapokkal és szines párisi divatképekkel), mely a műveit háztartásokban már-már nélkülöz­h­etlen s melynek hasznavehetősége tetemesen felér díjával, mert a hölgyeknek sok kiadást megtakarít, féláron rendelhetik meg. Előfizetési árak: PESTI NAPLÓ-ra (Reggeli és esti kiadás): Felevre ... ... ... ... ... ... ... frt Évnegyedre ....................................... 6 „ Egy hóra .............................................. 2 „ Pesti Napló és Magyar Bazárra: Félévre ................. 14 frt 50 kr Évnegyedre .......... 7 „ 25 „ Az előfizetés vidékről legczélszerübben posta­­utalvá­nyn­yal történik, mely Budapestre, a Pesti Napló kiadóhivatalába (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) kül­dendő. 83$" Az esti lap külön postai megküldéséért év­negyedenként 1 frt fizetendő. A Pesti Napló szerk. s kiadóhivatala, Budapest, június 18. Az osztrák választások eredményét te­kintve, elérkezett az idő annak latolgatására, hogy e választások s az azok folytán alakuló politikai helyzet mily befolyással lehet Ma­gyarországra, annak pártjaira s általában a mi politikai helyzetünkre? A kérdés annál inkább nyert súlyban, mert a választások folytán Taaffe gróf »kibékítési« kísérletei bizonyára az eddiginél is nagyobb erélylyel folytattatnak, hisz, a­mi eddig csak az udvar kezdeményezéseként volt tekinthető, a válasz­tások által megnyerte Ausztria népei többsé­gének szentesítését. Folytattatni fog tehát a nemzetiségekkel való tranzakc­ió s a lejtőn, melyre az osztrák kormány lépett, nem igen állhat meg. A cse­hek és lengyelek politikai egyénisége mind­inkább érvényre jut, a németeké pedig, mint domináló nemzeté, az e párt körében uralgó meghasonlások miatt is, mindinkább háttérbe szorul. Évről-évre, napról-napra mind jobban érvényesül, hogy a német csak az egyik nemzetiség Ausztriában; kultúrára nézve a legfejlettebb, de politikai súlyra nézve nem felettébb álló, hanem csak egyenrangú a cseh­­hel és lengyellel. És ez lépésről-lépésre a föderalizmus felé szorít. Bizonyos, hogy az egész átváltozás lassan, igen lassan, fokon­­kint megy végbe, de aligha lehet feltartóztat­ni. Meg van írva a csillagokban, mint a né­met népdal mondja, halandó ezt már fel nem tartóztatja. Hogy ezen irányzat minő parliament alakulásokban fog keresni fokonként érvénye­sülést, a felett ma mindenesetre igen korai lenne kombinácziókba bocsájtkozni. A csehek egy része minduntalan azt bizonygatja, hogy nekik eszük ágában sincs megingatni azon organizmust, melyet a 67-dik kiegyezés Ausz­tria és Magyarország között alkotott. Azt hisz­­szük azonban, hogy ez csak bizonyos fentar­­tásokkal igaz. A csehek valószínűleg meg tudnák egyeztetni ezen organizmussal, hogy például az osztrák delegáczió tagjait ne a reichsrath, hanem a Landtagok válaszszák. A közös hadsereg egységes nyelvét, melyet mi magyarok kifogásolunk, a csehek egyelőre ne nyúlj hozzámnak tekintenék, de például a dualisztikus bankszervezetben bizonyára ér­vényesítenék a maguk nyelvét, és így tovább; ki is tudná azt ma meghatározni, hogy a ha­talom birtoka mily további vágyakat kelt fel, s fel fog kelteni bizonyára a Lajtán túl is, a felett ne legyünk semmi csalódásban. S itt állapodjunk meg egy pillanatra. Deák eredeti eszméje, a­mint ez az 1861-diki felirat­ban letükröződik, kétségkívül a perszoná­lis u­n­i­ó volt. Ez foly a magyar közjogból, kétségbevonhatlanul. Ausztria s az összes mo­narchia iránti tekintetek, az opportunitás su­gallták a 67-diki kiegyezést, a dualizmust. Magyarország túlnyomó nagy többsége bizo­nyára ma is úgy van meggyőződve, hogy ez felel meg leginkább mind Magyarország, mind a monarchia érdekeinek. Ezen alapon áll a magyar törvényhozás nagy többsége, a ma­gyar kormány, kis kivétellel az egész magyar nemzet. A dualizmust védj­ük tehát nemcsak mint törvényt, hanem mint érdekeinknek a legin­kább megfelelőt. De ennek fentartása nem­csak tőlünk függ. Magyarország nem állhat útjában az Ausztriában netán történő újabb állami rendezkedésnek ; nincs erre sem joga, sem hatalma. A törvény csak azt rendeli, hogy Ausztriában épp úgy alkotmányos viszonyok uralogjanak, mint Magyarországon. Hatal­munk pedig, az osztrák dolgokat illetőleg, a Tisza-kormány alatt kevesebb, mint valaha volt. Egykor a magyar befolyás buktatta meg Hohenwarthot, de gr. Taaffe kísérletei elől gr. Andrássy a külügyminiszteri tárczától visszavonult s Tisza Kálmán fölfelé csak úgy tarthatja meg poziczióját, hogy éppenséggel nem avatkozik gr. Taaffe dolgaiba. Tisza Kál­mán évenkint egyszer, újévkor hivatalos lá­togatást tesz a főherczegeknél s az osztrák minisztereknél Bécsben, különben reá nézve Ausztria oly messze van, mint akár Rlina. A magyar pártokon tehát a sor, hogy komolyan figyelembe vegyék az osztrák po­litikai helyzet fejleményeit s azok követelmé­nyeit. S h­a egybevetjük mindazt, a­mi oda át történik s a­mi szükségképpen visszahat Ma­gyarországra : azt véljük, jöhet idő, midőn az ország nagy része nem fog oly nagy mérv­ben idegenkedni a perszonális unió eszméjé­től, mint az ma még tapasztalható. Jöhet idő, midőn csakis ez után biztosíthatjuk magun­kat minden oly káros befolyás ellen, mely dekomponálhatja Magyarországot. De ekkor is csak úgy járhatunk el sikerrel, ha Magyar­­ország mindinkább magyar lesz é s azért is nagyon helyes politikai ösztön nyilatkozik a mai napon erélyesebben nyilatkozó magya­­rosítási törekvésekben. Használjuk fel ez A PESTI NAPLÓ TARCÍJA.10. — Junius 19. — Vidal Adrian. 5 — Regény. — Angolból: HiTorris -W. ZEk.tól. — Ön tegnap este azt mondá, hogy nem bánja, akár marad, akár nem — jegyző meg Vidal. Miss Irvine nevetett. Nem tudtam, hogy ily szép napunk lesz. Azonfelül mindenféle dolgok történhet­tek volna, melyek megfosztanak egy kirándulás élve­zetétől. Például unalmas emberek jöhetnek, kiktől le­­hetlen menekülni a gőzösön. Ez nagyon kielégítő volt. Az unalmas ember bizonyosan Wilbraham lehet és mivel ő váratlanul érkezett, nem volt ok rá haragudni. Vidal tehát, ki kissé le volt hangolva eddig, most egészen vissza­nyerte derültségét, úgy, hogy ha miss Irvine nem ta­lálta őt szellemesnek és mulatságosnak, ugyancsak érzéketlennek kellett lennie ama tulajdonságok iránt, melyek a fiatal­embert kora gyermeksége óta általá­nosan mindenki kedvenczévé tették, így mentek ketten nap és árnyék alatt, míg a hídhoz értek, hol mis Irvine, útmutató könyvével ke­zében ég felé pillantván, nézegette a különös három­szögű festményeket és megoldani igyekezett a régi góth betűket, melyekben a hagyomány le volt írva.­­ — Oh! itt vagy valahára, Clare, kiált föl. És mr. Vidalt is magaddal hoztad. Ez nagyon vigasztaló, mert ő bizonyosan jobban ért németül, mint én. Szí­ves lesz énnekem ezt megmagyarázni, mi Vidal ? Ez nagyon érdekes és a könyv nem segít ki. Csak annyit mond, hogy ezek a város történetét ábrázoló képek. Az azonban csak felkelti, a­nélkül, hogy kielégítené a kíváncsiságot. — Hm, mrs Irvine — válaszolt Vidal nagy lé­lekjelenléttel — némely képek nem egészen érthe­tőek, azaz magyarázhatlanok. — Istenem! ne mondja ! — kiált föl mrs Ir­vine. — Soha se hittem volna ezt kinézésükből ítélve. Clare, jó lesz, ha atyádat felkeressük és magunknál tartjuk, míg a gőzhajó elindul, mert ismét el talál­t tévedni. Bánom is én most már a képeket, ha úgy sincs művészeti értékük. Ezzel elsietett, magával vitte lányát is, ki nem is pillantott a képekre, hanem a Rajna folyó vizét nézte a túlsó parton, míg Vidal haza ment reggelizni. Ama kilátás, hogy vagy két egymás után kö­vetkező órát egy gőzhajó fedélzetén oly társaságban kell eltölteni, a­melynél a társalgásnak nem szabad szünetelni, sokakra nézve talán fárasztónak tetszett volna. A hallgatagság a bensőség kiváltsága, de új is­merősökkel beszélgetni kell, és ha valaki nem bír ter­mékeny agygyal, az eredmény előre látható. Bármeny­nyire garázdálkodjék is valaki a tárgyakkal, végre még­is kifogy azokból,­­ hasztalanul keres másokat, és ekkor a kimerültség érzete súlyosodik rá, a termé­szet elkerülhetetlen győzelme beáll és ásítania kell, mi a társaság közös ásítását idézi elő. De vannak em­berek, kik erről mit sem tudnak és Vidal ezek egyi­ke volt. A magányban gyakran unatkozott, társaságban sohasem. Nemcsak az összes emberiség érdekelte őt, hanem majdnem mindenki, kivel találkozott, és éppen ez szerezte meg neki a nagy népszerűséget. Elmond­hatta ő Abuben Athénnel: »Úgy írjatok le, mint em­berbarátot.« És éppen a viszonosság rendszere, mely minden emberi ügyekben előfordul, idézte elő azt, hogy mindenki szerette őt. Ő épp úgy, mint a hölgy, kinek magát szentelte, e tavaszi napon a napot rendesen hosszúnak találta, és társaságváltoztatásra vágyódott. Miss Irvinenel ugyan nem volt nehéz társalogni, mert ő meg­kedvelte a fiatal írót, kinek társaságában most a hajón volt, és vele azon irodalmi dics­vágy­ról beszélt, melyről azt hitte, hogy az őt lel­kesíti. Ő nem birt anyja benyomásai határozatlansá­gával Vidal előbbi munkáira nézve, tudta, hogy még eddig nem irt könyvet, de Heriot megmutatta neki némely czikkeit és ezeket tisztelettel és csodálattal olvasta. — Tudja-e, mondá, hogy ön az első író, kit is­merek ? Ha férfi volnék, inkább szeretnék iró lenni, mint bármi más. — Nem szükséges férfinak lenni, hogy valaki író lessen, jegyzi meg Vidal. Úgy hiszem, hogy sok ember csak azért iró azaz regényíró, mivel nem lehet egyéb. — Nem hiszem, hogy ez meggyőződése legyen, mondá miss Irvine s talán Vidal maga is úgy érzett. Csak nem becsüli Dickenst vagy Thackerayt keve­sebbre mint egy híres orvost vagy ügyvédet? — Nem, de talán általán véve mégis alább ál­lunk másoknál. Ez legalább a közvélemény. Rossz hír­ben állunk, mert a költészetre hivatatlanok nagy vá­­gyakodása száz regényírót oly helyzetbe hoz, melyet maguk sem óhajtanak. — A regényírás olyan, mint minden művészet, könnyűnek látszik és meg is nehéz. Csakhogy a művészet más nemeiben a hibák feltűnőbbek és döntőbbek, úgy, hogy azok, kik hiva­tásukban tévedtek, ezt hamar észre veszik. — Azt hiszem, mond a lányka elgondolkozva, hogy fődolog az Írást igen komolyan venni. — Ez nélkülözhetlen föltétel. A művészet, vala­mint költészet, nem engednek megosztott figyelmet. Egészen annak kell magát szentelni, különben lehe­tetlen a géniuszt meghódítani. — Azt gondolja-e ön, hogy a művészet s köl­tészet az egyetlen dolog, melyért élni érdemes ? Mr. Vidal ily kérdésre nem volt elkészülve. Megmagyarázta, hogy csak ideiglenes önfeláldozás szükséges és bevallotta, hogy az életnek vannak él­vezetei, melyeket a művészet nem nyújt. De nem ma­gyarázhatta ezt bővebben ez alkalommal. Ha egy férfi perezről perezre szerelmesebb lesz, oly dolgokat mond­hat, melyek egy hallgatódzó előtt nevetségeseknek látszhatnak, és ha Vidal kissé fellengős volt beszél­getéseiben, be kell vallani, hogy elég bátorítást talált arra, mert miss Irvine nem találta őt nevetségesnek. Nem vette észre, miként kezd némelykor érzelgő lenni, de megengedte neki a meghittséget. Kérdéseket inté­zett hozzá, családjáról beszélt, saját cornwalli ottho­náról, emlegette test­vér bátyját és kifejtette meny­nyire nehéz ott jó nevelésre szert tenni és előmenetelt kivívni. Mert hát mi nem vagyunk valami nagyon gazdagok, téve hozzá végre egyszerűen. E közben mrs. Irvine a türelmes Heriottal be­szélgetett. Mrs. Irvine az árnyékban szundikált, a gőzhajó pedig tekervényes útját folytatta a sziklák közt, majd egyik, majd a másik part felé közeledvén és némelykor megállva a faluknál, hol marhákat vett föl vagy rakott ki, és hol a nagy vendéglők még üre­sen állottak. Végre Flüelenbe érkeztek, hol Vidal és mrs. Irvine egyszerre kiáltottak fel. »Már!« Flüelen nem sok vonzót mutat föl a látogatók­nak, de Vidal még máig is mindig hálásan emlékezik meg e helyről. Azon óra alatt, melyet a gőzhajó itt töltött, mielőtt visszafelé indult, utasaink igen jól érezték magukat. Mr. Irvine azon kívánságát fejezte ki, hogy egy csésze teát igyék a vendéglőben, s neje úti­kalauzába pillantván, látta, hogy vele maradhat kötelességmulasztás nélkül. »Ha sétálni akarsz, Clare, mondá, mr Heriot vagy mr Vidal lesznek oly szíve­sek, hogy elkísérnek.« Mr. Heriot nem találta alkalomszerűnek e felszó­lításra válaszolni és a gőzhajón megkezdett be­szélgetés még tovább is folyt minden félbesza­­kasztás nélkül. Most már Vidal meghódítása bevégzett tény volt, ezt tudta és örvendett annak. Miss Irvineben ő nemcsak rendkívüli szépségű és elragadó modorú bájos leányt látott, hanem többet ennél és nem kevesebbet, mint a nőiesség eszményké­pét, megtestesülését, szóval minden női erényt szemé­lyesítve talált benne, kivált lélektisztaságot, rokon­­szenvet a szenvedők iránt és családjához való ragasz­kodást. Be kell vallanunk, hogy a leányka ez elisme­rést könnyen vívta ki, és hogy Vidal hirtelen követ­keztetéseket vont saját benyomásaiból, míg érettebb korúak talán kézzelfoghatóbb bizonyítékokat köve­teltek volna, de e tekintetben ő sem igen különbözött más szerelmesektől, az sem volt csoda, hogy néhány résztvevő szó, melyekkel a hölgy egy béna embert megszólított s pár darab rézpénz, melyet koldusnak adott, neki oly tényekként tűntek fel, hogy azokra, mint alapokra várakat épített. Egyébiránt ő nem ment igen messze következtetéseiben és ha tudako­zódhatott volna Cornwallban Clare jelleméről, ott is csak a leglelkesedettebb szavakkal előadott dicséretet hallhatta volna. Nála semmi sem hiányzott, még némi búskomolysággal is bitt, szemei ábrándozók voltak s azt fejezték ki, hogy valamire vágyik. Nem állott volna összhangzásban Vidal föl­fogásával, ha Claret tökéletesen elégedettnek tarthat­ta volna, noha azon képben, melyet róla magának teremtett, már csakis ez hiányzott, hogy azt tökéletes­sé tegye. Miután a kis város utczáit bejárták és a gőzhajó harangja megkondult, hazautazásra szólítván őket, Clare Vidalt arra kérte, hogy néhány vad sáfrányt szakaszszon számára, melyekből Vidal magának egy kis csokrot kért. »Szeretnék emléket e mai napról« úgymond. Clare egy pillanatig komoly és megdöbbenő arc­c­al pillantott rá, azután nevetett, mintha ily csekélységet nem venne figyelembe. Igen, nagyon kel­lemes nap volt ez, — úgymond — de nem adott neki csokrot. Vidal sajnálta, hogy e kérést koc­káztatta, lát­ván annak hatását, mert e percztől kezdve Clare kevéssé volt közlékeny, és úgy intézte a dolgokat, hogy Vidalnak az egész után hazafelé hallgatni kel­lett más Irvine leírását a római társaságról. Vidal bele­nyugodott sorsába és talán ez rá nézve jól is történt. Midőn este felé mrs Irvine Heriottal róla be­szélt, azt mondá, hogy Vidal a legkedvesebb, legesze­sebb fiatal ember, kivel valaha találkozott, és hozzá téve, hogy szeretné időzését Luzernben meghosszab­bítani egy nappal az ő kedvéért. Heriot kissé kétkedőleg pillantott rá, mondván : »Ha ön azt helyesnek tartja«, de más Irvine nem értette meg, Heriot pedig nem akart világosabban szólani. A ráadásos nap meg lön állapítva és mindnyá­jan Zugba mentek, az ottani tavon kirándulást teendő. Harmad napon azonban Vidal ege beborult. A hegyekben is fellegek tornyosultak, a szürke tóba eső­cseppek hullottak, és a társaságnak csak egy tagja merészlé a Rigi-vasút megszemlélését javaslatba hozni. —• Nem a hegy miatt — mond Vidal — mely legjobb esetben is csak nyárspolgárosnak nevezhető, sem a vidék miatt, noha azt sokan remeknek tartják, de mindezt talán még sem éppen bánhatjuk, ha a he­lyet nem láttuk. De mint tudom, sajnálná, ha elmulasz­taná miss Irvine az ottani híres vasúti vonalat megte­kinteni, mert az emelkedés nagyszerű. — Hiszen éppen az az érdekes, a kocsiban ülve pedig meg nem ázhatom — mondá Heriot. — Barátom, az azon helyek egyike, melyeket látni kell, hogy fogalmunk lehessen róla és a vasúti kocsik úgyis fedvék, tehát baj nem érhet az időtől, jegyzi meg Vidal. Mrs Irvine ingadozni kezdett. A legrosszabb az, hogy ismerősökkel találkozhatunk, kik kérdezős­ködhetnek felőle, mert már ott voltak és általában azt legnagyobbszerű látványnak mondják, mit valaha ember megpillantott. — Úgy van, — mond Vidal. — És ha nem me­gyünk, más választásunk nincs, mint egész nap szo­bában maradnunk. Részemről nem csodálkoznám, ha délután kiderülne. (Folyt. köv.) irányban lázas tevékenységgel a rendelkezé­sünkre álló időt. Míg Ausztria megszűnik né­met lenni, legyen Magyarország igazán ma­gyar. S a perszonális unió betetőzheti a nem­zeti nagy művet! Budapest, június 18. Az olasz miniszterválság előtt. Rómából Írják jún. 13-ról. Az angol miniszterválság ide is elveti árnyékát. Az új angol kormány komoly aggodalmakat ébreszt Olaszország gyarmatügyi vállalatai iránt. Az ellenzéki lapok már­is a leghevesebb támadásokkal ostromolják a külügyminisztert s azt állítják, hogy a két év óta alakult jó viszony Olasz- és Angolország közt most megszűnik minden kedvező visszahatásával együtt az olasz gyarmatpolitikára. Ezzel szemben a kormány egy félhivatalos lapja azt bizonyítja, hogy az olasz gyarmatpolitika folytatásának éppen úgy nincs mit félnie az angol konzervatívok rosszakaratá­tól, a­mely kevéssé függött megindítása az angol libe­rálisoktól. »Először — írja a Popolo Romano — Mancini az olasz kamrában, azután az angol kék könyv leplezetlenül kimutatta, hogy Masszalahba mentünk saját kezdeményezésünkből, saját felelőssé­günkre, az angol kabinettel való megegyezés és meg­beszélés nélkül. A­mint saját felelősségünkre men­tünk oda, úgy ott is maradunk; hívek maradunk a szerény kezdeményezéshez, melyet az angol liberáli­sok helyeseltek s mely az ottani konzervatívok álmait sem fogja zavarni. Akcziónk ama partokon jövőre is a polgárosodás általános érdekeinek jótékony védel­mére fog szorítkozni s független marad a változások­tól, melyek a londoni vagy más kabinetekben beálla­­nak. Hic sumus et hic manebimus — ennyi az egész.« A ruthének a Method-ünnepen, Lembergből je­lentik junius 18-ki kelettel: Ploszczanszki, a Slowo szerkesztője, Markow, a Prolom szerkesztője, dr. Dobrzanski ügyvéd, dr. Corol ügyvédsegéd és a többi ruthének, kik részt vettek a pétervári Cz­rill és Me­thód-ünnepen, a rendőrségnél kihallgattattak, hogy felvilágosítást adjanak pétervári utazásuk czélja felől. A rendőrfőnök, ki a ruthéneket egyenként hallgatta ki, tüzetesen tudakozódott a pétervári ünnepély rész­letei felől és különösen az iránt, váljon Naumovicz páternek és Pleszczanszki szerkesztőnek a banket­tek alkalmával tartott beszédeit híven közölték-e a lapok. Arra a kérdésre, hogy melyik ruthén paraszt vett részt a szláv jótékonysági egylet által rendezett banketten, ki pohárköszöntőt is mondott, mely a hír­lapokban megjelent, azt válaszolták, hogy az újságok bizonyosan Bieliczki dolinái földbirtokost és községi elöljárót értették, ki a ruthének nemzeti viseletében jelent meg a szláv apostolok ünnepén. »Ez a Bie­liczki,« monda a rendőrfőnök, »tehát parasztnak öl­tözködött?« — »Nem,« volt a válasz, »mert a neve­zett földbirtokos csak fel van jogosítva arra, hogy ünnepélyes alkalmakkor nemzeti viseletben jelenjék meg; miért nem kifogásolják azt, hogy dr. Zyblikie­­wicz, egy ruthén paraszt fia, nyilvános menetekben lengyel nemzeti öltönyt visel ?« A kihallgatottak ta­gadták azt, hogy ők mint küldö­ttségi tagok mentek Pétervárra, vagy hogy idegeneknek adták ki magukat bárhol is. Erre nem is volt joguk, mert csak mint magánemberek, a saját kezdeményezésük folytán utaz­tak. A rendőrfőnök figyelmeztette a ruthéneket, hogy az 1884. április 20-án kelt rendelet 11. §-a értelmé­ben felelősségre vonatnak. Ez a paragrafus így szól: »Minden kormányellenes tüntetés, rendőri utón 1-től 100 órtig terjedhető pénzbírsággal, vagy 6 órától tizennégy napig terjedhető fogsággal büntettetik.« A rendőrfőnök azután beszélgetés közben fel­említette, hogy a felelősség súlya különösen azokat terheli, a­kik Pétervárott érintkeznek a szláv jóté­konysági egylettel, mely határozottan osztrák-ellenes. Azok a ruthének, kik részt vettek a Method-ünnepen, de jelenleg nem tartózkodnak Berlinben, tartózko­dási helyük kerületi kapitánysága által idéztettek meg. Naumowicz, ki jelenleg Bécsben van, a lem­­bergi rendőrhatóságtól kapott megidézést. Miután a pétervári jótékony egylet legutolsó havi jelentéséből kitűnt, hogy a Method-ünnepre lembergi ruthének és ruthén tanulók is küldöttek üdvözlő iratokat, a rend­őrség ezeket is ki akarta nyomozni és ezért a ruthé­nek közül számosan kaptak idézést. A nyomozás azonban eredménytelen maradt. A kihallgatottak különben oda nyilatkoztak, hogy az üdvözlő iratok szövege nincs helyesen lefordítva len­gyel nyelvre, így pl. az egyikben ez a mondat foglal­tatik : »Kérjük istent, a királyok királyát (caria caprt­­wojeszczych), hogy egyesítse a szlávokat« és a fordító ezt így adta vissza : Kérjük a czárt, hogy egyesítse a szlávokat. Holnap kihirdetik az ünnepélyen résztvett ruthének előtt az ítéletet. A lengyel lapok a vizsgá­latról semmit sem közöltek. Az olasz kormányválság. • — jan. 18. Az olasz képviselőház tegnap megbuk­tatta a Depretis-kormányt. Régóta elégedet­len külpolitikájával, régóta ellenszenvvel kí­séri a külügyek vezetőjének tevékenységét, s tegnap is egyes-egyedül Mancininak szólt a lec­ke, ki nemcsak népszerűtlen politikát csi­nált, hanem, a­mi még nagyobb baj, melyet a közvélemény sohasem bocsát meg, e politikát még rosszabbul képviselte a nyilvánosság fóruma előtt. De Mancini magával sodorta Depretist, s ma az egész kabinet beadta le­mondását. Néhány héttel ezelőtt, a kamara nyári ülésszaka elején, midőn több külügyi inter­­pellác­ió alkalmából Olaszország egész nem­zetközi politikája hosszadalmas megvitatás tárgyává tétetett, a külügyminiszter többszöri nyilatkozatai általános visszatetszést keltettek. Már akkor is csak Depretis miniszterelnök önfeláldozó támogatása mentette meg Man­­cinit a bizalmatlansági szavazattól. A minisz­ter azonban elég legális volt a bizalmi szava­zat után tárczáját a miniszterelnök rendelke­zésére bocsátani. Depretis azonban nem ejtette el népszerűtlen külügyminiszterét. Most az angol miniszterválság mérte a végső csapást Mancinira. Ha eddig némi joggal hivatkozha­tott gyarmatszerzeményeire, melyek a római és londoni kabinetek benső barátságának eredményei, most már ez a siker nagyon kétessé vált, mert eléggé ismeretes, hogy a toryk éppen nem látják szívesen az olaszok hódításait a Vörös-tenger partjain. Salisbury lord bizonyára sem diplomácziai, sem katonai eszközökkel nem fogja Olaszországot eddigi szerzeményeiből kiszorítani. De kétségkívül gondoskodni fog róla, hogy a mostani status­­quo az olaszok előnyére meg ne változhassék. Massauah megmarad kezükben tovább is. De Massauah, mint katonai és kereskedelmi pont, egyaránt fölötte kétes értékű s legfölebb mint működési alap további szerzemények eszköz­lésére jöhet szóba. Egy tory-kormány azon­ban újabb hódításokat aligha enged meg, s így Mancini összes számításai, magasröptű tervezgetései összeomlottak s mindinkább ki­tűnik, hogy sokat emlegetett gyarmatpoliti­kája nem éri meg az áldozatot és költséget, a­melyet igényel. Gladstone visszalépése óta bizonyosra vették Rómában Mancini lemondását. Felál­dozásával a Depretis-kormány mindenesetre megmenthette volna magát. Csakhogy Depre­tis nem akart külügyminiszterétől megválni, valószínűleg azért, mert tényleg ő csinálta az olasz külpolitikát, így azután Mancini vere­sége az egész kabinet veresége lett. A párt, mely Depretist támogatta, valami tíz év óta intézi Olaszország közügyeit. Évek hosszú során át küzdött a Sella és Minghetti ve­zetése alatti jobboldallal. Végre övé lett a hatalom s az egykori radikálisok s Cab­­­oli, Depretis és társaik foglalták el a jobb­oldal helyét, mely hosszú ideig a monar­chikus elv egyedüli hivatott őrének tekin­tette és hirdette magát Olaszországban. Tény­leg azonban nem volt az, mert tíz évi kormányzata bebizonyította, hogy a baloldal éppen oly hive a nemzeti és alkotmányos ki­rályságnak s a legradikálisabb eszmék hirde­tői is megszelídülnek, mihelyt a miniszteri tárczák birtokába jutnak. E tekintetben a bal­oldalt nem érheti szemrehányás. A belügyek terén szintén létesített nagy reformműveket, habár összes ígéreteit tíz év alatt sem volt ké­pes beváltani. Rendezte a valutát, szabályozta a nagy vasúti kérdéseket, a hadsereg és hon­védelem terén nem jelentéktelen munkát vég­zett. Csak külpolitikája nem volt szerencsés soha. Örökös ingadozásai a közép-európai és a nyugati államok közt, gyámoltalan szerep­lése a berlini kongresszuson, a tuniszi expe­­diczió alkalmával tanúsított gyöngesége, erély­­telensége az irredentistákkal szemben, mind hozzájárultak, hogy Olaszországot elszigetel­jék s megingassák bizalmát mindenütt politi­kája iránt. Utoljára az olasz politika Angliá­hoz csatlakozott. Az eredmény azonban itt sem felelt meg az olasz nép túlságos várako­zásainak s tegnap végre a baloldal feláldozta saját kormányát. Egyszerű kormány- vagy radikális párt­válság állott-e be Olaszországban s ismét a jobboldal fog-e kormányra kerülni, az ma még nem bizonyos. De a baloldal évek óta bom­lásban szenved, töredékei közt nincs meg a kellő egyetértés, magán- és helyi érdekek ke­rekedtek felül . Depretis eddig is csak ritka tapintatának köszönhette, hogy az ellentétes elemeket össze tudta tartani. Ha még nem unta meg a nehéz munkát s újra ő fogja a kormányalakítást elvállalni, akkor a baloldal minden egyenetlenség daczára legalább egy ideig még mindenesetre az ország élén fog maradni, de ha Depretis belefáradt a kor­mányzatba, akkor a baloldal uralmának ideje is lejárt s mint Angliában, úgy Olaszország­ban az eddigi ellenzék fog az állam élére ke­rülni. Országos kiállítás. A kiállítás területén. Pénteken, június 19-én. Délelőtt 9 órakor . A bécsi alsó-ausztriai iparegyesü­let tagjainak ünnepélyes fogadtatása az iparcsarnok előtti díszkapunál. Délelőtt */­H órakor : Az iparcsarnokban a XX. cso­port területén Schunda Vincze két pedál-czimbalmán Pin­tér testvérek a következő zenedarabokat ártják elő: Rudolf-csárdás Rácz Páltól. Magyar himnusz Erkel­­ Fe­­rencztől. Népdalok a „Falu rossza“ népszínműből.

Next