Pesti Napló, 1891. május (42. évfolyam, 119-148. szám)
1891-05-01 / 119. szám
119. szám. Budapest, 1891. Péntek, május 1. 42. évifolyam. Szerkesztőség: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. A lap Szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lapnál együtt 7 kr.) Politikai napilap. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. Ha az esti kiadás postai különküldése kívántatik, postabélyegre havonként 35 kr., évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti IS Napló« kiadó hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Május elseje. Másod ízben készülnek a világ szoczialista munkásai május elsejét megünnepelni, s bár a szoczialista mozgalmak elsősorban a nagy iparűző államokat érdeklik közvetlenül, s bár hazánkban egész más kérdések foglalkoztatják a közvéleményt, a kíváncsiság mégis nem ok nélkül irányul a szocialisták nemzetközi ünnepe felé. Az idén nem ismétlődik már az az izgalom, mely tavaly május elsejének első megünneplése előtt a kedélyeket eltöltötte, mert ma már nem igen tartanak előre nem látható fordulatoktól, és ma már tisztában van a világ, mily arányúak s mily horderejűek lehetnek a jelenlegi viszonyok között a munkások mozgalmai. A tavalyi mérkőzés az uralkodó társadalmi renddel megmutatta a szoczialisták erejét, de megmutatta az uralkodó társadalmi rend erejét is, s ennélfogva a kormányok egész Európában sokkal nyugodtabban tekintenek a holnap elé, mint tekintettek tavaly ilyenkor. Az első nemzetközi szoczialista ünnepély alkalmával maguk a munkások sem tudták, mi készül, mi van a levegőben. Uj volt nekik az egész dolog. Ki volt adva köztük a jelszó a nyolcz órai munkaidőről s a viszonyokat nem ismerő elemek körében vérmesnél vérmesebb remények, tervek születtek. Sokan világsztrájk kitörésére számitottak, mig talán a konzeletdúsabbak már nagy nemzetközi forradalmat is reméltek. Az újdonság ingerével hatott akkor az egész ünnepély a szocialistákra s a munkásvilág egyéb rétegeire s ezért nem lehet, csodálni, ha oly elemek is belevonattak a mozgalmakba, melyek máskor hasonlók iránt fogékonysággal nem bírnak. De daczára a munkások általános nagy várakozásának, daczára az újdonság csáberejének, a tavalyi munkás-ünnepély korántsem terjedt túl az e mozgalmaknál már megszokott és elfogadott, határokon s minden nagyobb esemény nélkül zajlott le. Nemcsak hogy a fennálló rend mindenütt elegendő és erős védelemre talált, de voltakép nagyobb kísérlet sem történt a rend megzavarására. A szoczialisták által felzavart, hullámok lecsillapodtak s bár azóta egy éven keresztül egyre érkeztek kisebb-nagyobb sztrájkmozgalmakról tudósítások, az eredmény, illetőleg a veszély a nagy zajhoz képest elenyészőnek mondható. Ez idén a május elsejét, nem előzte meg a szokatlan iránti kíváncsiság és a szoczialistáknak már ez idén nem is sikerült a kedélyeket oly nagy mértékben tevékenységre szólítani. A mozgalmak szűkebb mederbe tértek s világszerte a rendezők a tavalyihoz hasonló formákba kívánták terelni az ünnepélyességeket. Többnyire ugyanolyan tüntetési programmot állítottak össze, mint a múlt évben s bebizonyult, hogy még a legradikálisabb elemek is, ha évről évre hasonló mozgalmat akarnak létrehozni, konzervatívokká kénytelenek lenni. De ez idén nemcsak kevesebb kíváncsiságra, de már kevesebb engedékenységre és elnézésre találtak a társadalmi rend védői részéről. A kormányok kezdtek annak tudatára ébredni, hogy amit egyszer, mint a munkásvilág egy elméletileg talán nem is perhorreskálható hangulatának kitörését elnézni lehetett, s abból nem szabad rendszert csinálni, nehogy a társadalom nyugalma évről-évre non putarem eknek tétessék ki s a szoczialisták évről évre már bizonyos történelmi jog alapján nyugtalanítsák a világot. Ez az oka, hogy ez idén a kormányok öntudatosabban és erélyesebben léptek fel a szoczialistákkal szemben. S maguk közt a munkások közt is részint különböző szakadások történtek, részint pedig közönyösség állott be a május elseje iránt. Akik tavaly vérmes reményeket fűztek e naphoz s keserűen csalódtak, azoknak elment a kedvük a tüntetéstől. A munkával bíró elemek nem akarják demonstrácziók kedvéért, kenyerüket kockára tenni, így május elseje nem a tavalyi mozgalmak fokozását jelenti az idén. Ennélfogva tehát, sokkal kellemesebb tavaszi ünnep lehet,, mintsem még ezt a múlt évben hinni lehetett. Ez határozottan örvendetes. És a társadalomellenes mozgalmak erőtlenségén kívül még azt a másik tényt is igazolni látszik, hogy t. i. az államoknak szocialista irányban hozott kormányzati és törvényhozási akcióik sem hatástalanul, sem eredménytelenül nem maradtak. És ez tulajdonképen a helyes megoldás. S ha időről-időre a szoczialista mozgalmak fölmerülnek és kellő határok közt maradnak — ez azért nem kárhoztatható, mert kétségtelenül impulzust szolgáltat úgy az államoknak, mint az uralkodó társadalmi tényezőknek, hogy a szocializmusnak nemzetgazdasági és humanisztikus követelményeivel behatón foglalkozzanak. De ugyanekkor az államok kormányzati és törvényhozási akcióit ez irányban semmi sem dicsérheti jobban, mint az a tény, hogy a szoczializmus, ha tovább szervezkedik is, de a kellő határokat nem lépi túl. S ez az a status quo, mely ha fenmarad is, csak parcziális kitöréseket szülhet, de veszélyes katasztrófákra nem vezethet. Budapest, ápr. 30. A belga munkásmozgalmak. A holnapi munkásmozgalmak elé Európa minden nagyiparos államában aggodalmakkal néznek, de sehol sem oly erősek az aggodalmak, mint a kis Belgiumban. A kormány a legnagyobb arányú óvatossági intézkedéseket tette, mozgósította a hadsereg egy részét, vagyis zászló alá hívott több ezer tartalékost, hogy a nagyobb iparos központokon szaporíthassa a helyőrséget. Ez intézkedések nem is fölöslegesek, mert Belgiumban a helyzet fölötte bonyolult, mégpedig azért, mert a belga munkások nemcsak az internaczionális szoczialista jelszavakat hangoztatják, hanem az általános szavazatjogot is követelik, mely kívánságuk tudvalevőleg szélesebb körökben is helyesléssel találkozik. Nem csupán az ellenzék, hanem a kormánypárt egy töredéke is azt hangoztatja, hogy ha már kiterjesztik a választói jogot, akkor az általános szavazatjogot kell behozni. A belga munkások e kívánsága tehát a nem szoczialista körökben is élénk visszhangot kelt s ezzel holnapra tervezett tüntetéseik is nagyobb jelentőséget nyernek. A kormány a választói jog kiterjesztése körül már tett ugyan engedményeket s a szavazók számát 130,000-ről 600,000-re akarja szaporítani, de az általános szavazatjog behozatala esetén a szavazók száma 1.200,000-ra szöknék föl. Ezt követelik a munkások, mert a kormány reformtervei szerint csak igen kevesen kapnák meg a szavazatjogot. Ezen kívül a munkások panaszkodnak, hogy a képviselőhöz húzza-halasztja az alkotmányrevíziót. A sok apró sztrájkon kívül, mely már megindult, általános sztrájkkal fenyegetőznek tehát, ha óhajaik lehetőleg gyorsan nem teljesíttetnek. Holnapra egyelőre csak tüntetéseket terveznek, hogy kívánságaiknak nyomatékot adjanak. De nagy kérdés, vájjon e tüntetések szigorúan törvényes keretben fognak-e maradni s a Bernaert-kormánynak teljes oka van megtenni a maga előkészületeit, mert könnyen megeshetik, hogy meggyül a haja a munkásokkal, kik elég jól vannak szervezve. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Magyarok és szlávok a XII. században. (II. Géza orosz-görög háborús. (1148—1156.) írta Pauler Gyula Budapest 1890.) Az olvasó közönség el nem képzelheti, minő roppant nehézségbe ütközik a magyar államtörténet legelső századainak földerítése. Az a kevés, a mit jóval később hazai krónikáink a honfoglalás s a királyság első idejéről fenhagytak s mely eddigi históriai tudásunk legnagyobb részét tette, zavaros és meseszerü s a bírálat, minél többet foglalkozik vele, annál inkább kideriti, mennyire összevegyül benne az igazság és a költészet. E följegyzések naiv, hiszékeny, az államaiét feladatairól sejtelemmel sem biró emberektől származnak, kik különben is főleg csak a legeslegfontosabb katonai és politikai események említésére szorítkoznak, míg ellenben azt a nagy világtörténelmi munkát, melyet a magyar királyság az állam és társadalom szervezésével végezett, teljesen homályban hagyják Még azokról a nevezetes szereplőkről is, kik királyainkat a rendezett politikai és társadalmi élet megteremtésében, a kormányzat rendezésében, az ország gyarmatosításában és polgárosításában sikeresen támogatták, csak elvétve tesznek említést s általában az, amit a magyarság első századairól mondanak, amennyiben egyáltalán kiállja a komoly bírálat próbakövét, egészben száraz, kevéssé érdekes és tanulságos, mert elsősorban háborúságra, külső harczokra, belmozgalmakra, nem pedig az igazi kulturmunkára vonatkozik. E források szertelenül hézagos volta okozta, hogy az, amit a magyar történelem első századairól tudtunk, vagy mondaszerű hagyományok jellegét viselte magán vagy pedig száraz és egyhangú volt s nem igen tarthatta ébren az utóvilág kegyeletes érdeklődését. A múltak homályából aránylag nem sok egyéniség emelkedett ki s még róluk is igen kevés olyat tudtunk, mi hazafias és emberi erényeikre vonatkozott, mi igazán nemzeti hősökké avathatta őket. Azon munkásságuk, melylyel igazi érdemet szereztek a magyar állam körül, melylyel az államnak erőt és szilárdságot, a népnek műveltséget és vagyonosságot szereztek, egészen homályban maradt s ezzel homály fedte koruk történetének leglényegesebb, legérdekesebb, legfőbb tanúságot nyújtó mozzanatait is. Csak a legújabb történetírói nemzedék fáradha- tatlan kutatói szorgalmának sikerül mindinkább ezt a homályt eloszlatni s a magyar államélet első századainak titkait megfejteni. Csak most kezd történeti tudásunk e korszakról is lassan kint bővülni s kezd elénk lépni igaz mivoltában az a távoli idő, midőn a magyar géniusz politikai és művelődési alkotó ereje oly mélyen lerakta a magyar állam alapjait, hogy kiállotta a századok viharait s keretében védelme alatt mindenkor termékeny, nemzeti élet fejlődhetett. A történetírásnak valósággal ki kell ásnia a múltnak romjaiból a régi magyar államéletet s főszereplőit és minél inkább előre halad e nehéz munkában, annál inkább megtelik a nemzet Pantheonja eddig egyáltalában nem, vagy csak alig ismert nemes alakokkal, egyházi és világi férfiakkal, hadvezérekkel és államférfiakkal, annál ragyogóbban tűnik elénk a régi magyar államélet politikai és művelődési emlékezetes eredményeivel s annál érdekesebbé válik amaz idők története. Az előbb alig ismert, részben hozzáférhetetlen források egész tömege, hazai oklevelek, külföldi krónikák, mindennemű más emlékek, melyeket a modern tudomány a történetírás czéljaira is sikeresen alkalmaz, idézték elő ez üdvös fordulatot s bővítették ki a históriai tudást annyira, hogy ma nemzeti múltúnk legrégibb századai is új világításban lépnek elénk. Azon kevesek között, kiknek ezt a nevezetes omladást köszönhetjük, legelől áll kitűnő történetírónk, Pauler Gyula. Évek hosszú sora óta tanulmányozza az Árpádok korának történetét, de már előbb a XVII. századra vonatkozó néhány ritka becsű munkával ajándékozta meg irodalmunkat. Kipróbált tehetségeivel adta magát az új és szerfölött nehéz feladatra, melynek megoldásához annyi becses tulajdonnal alig rendelkezik valaki nálunk, mint ő. Széleskörű európai műveltségéhez, a történelem összes segédtudományaiban való jártasságához fáradhatatlan szorgalom, éles kritikai ész, ritka türelem és kitartás járul, mi itt, hol a történésznek elsősorban búvárnak kell lennie, megbecsülhetetlen. De Pauler Gyula még egy más nagy tehetséggel rendelkezik, amily alapos történetbúvár, épp oly jeles történetíró is, akinek széles látköre az államélet minden fontosabb jelenségét felöleli s a ki e mellett a szép előadás, az élénk elbeszélés ritka tehetségével jeleskedik. Összes eddigi munkáiban szerencsésen egyesülnek a kiváló tulajdonok s műveit nemcsak tanulságos, hanem élvezetes olvasmányokká teszik. Méltán föltehetjük tehát, hogy nagy műve az Árpádok koráról, mely nagyban és egészben kész s melynek kiadására az akadémia történelmi bizottsága már előkészületeket tesz, szintén első rangú munka lesz s a magyar történetirodalom díszére fog válni. Ez egyébiránt ma már nem puszta föltevés, mert Pauler Gyula az utóbbi évek folyamán szakfolyóiratainkban már számos e korszakbeli történeti tanulmányt tett közzé, melyek egyes specziális kérdéseket tárgyalnak s alakilag és tartalmilag egyaránt kitűnőek és méltán a legnagyobb figyelmet keltették. Akár a régi magyar hadszervezettel, akár Horvátország vagy Dalmáczia megszerzésével vagy oroszokkal és görögökkel vívott harczainkkal foglalkoztak, annyi sok újat, fontosat, érdekeset nyújtottak és nyújtották azt oly rendszeresen, oly szép formában feldolgozva, hogy ezek a tanulmányok igazi kis mesterművek, melyek íróinknak valóban mintaképül szolgálhatnak s már rég fölkeltették azon óhajt, hogy szerzőjük egy külön kötetben közre bocsássa s igy a műveit közönség szélesebb köreinek is hozzáférhetővé tegye azokat. Ez a magyar tudományos világban többször hangoztatott óhaj még nem valósult ugyan meg, de a jeles szerzőnek legalább egyik, a múlt évben a »Hadtörténelmi Közlemények «-ben kiadott ilyen tanulmánya jelent meg külön lenyomatban. Pauler e nagybecsű műve azon küzdelmekkel foglalkozik, melyeket II. Géza király a XII. század derekán északon az oroszokkal s délen a szerbek védelmében Manuel görög császárral folytatott. A munkának ritka tudományos becsén kívül valóságos aktuális értéke van, mert megismertet bennünket a keleti kérdés, a magyar-szláv viszonyok alakulatával a XII. század derekán. Abban az időben a különböző kis szláv államok, melyek akkor nemcsak a Balkánt, hanem a mai orosz birodalmat is ellepték, a magyar királynak védelmét kérték ki, ha, ami minduntalan megtörtént, veszély fenyegette őket. Hatalmasul, már a királyság második századában imponáló tekintéllyel és erővel emelkedett ki a magyar állam a szláv népözön köréből; északon és délkeleten egyaránt túlnyomó befolyást gyakorolt s az ottani apró szláv fejedelmek és országok reá vetették eldő pillantásaikat, ha veszedelem fenyegette őket. És a magyar harczosok megjelentek a fagyos északon, Kievben. Levonultak messze délre, hogy kardjukkal oltalmazzák a szláv szomszédokat. Pauler Gyula tanulmányának egyik kitűnő tulajdonsága, hogy nemcsak eseményeket beszél el, hanem azzal könnyíti meg megértésöket, hogy a nemzetközi viszonyokat is megvilágítja. Néhány erőteljes vonással rajzolja meg Európa északi és déli részeinek nemzetközi állapotait, az akkori államképződéseket, melyek a mostaniaktól teljesen elütötték s a pozícziót, melyet bennük Magyarország elfoglalt. Megismerteti továbbá a magyar állam külpolitikai törekvéseit s jelzi azon hatalmi tényezőket, melyekkel e törekvések érvényesítésére rendelkezett. Szerző híven és elevenen varázsolja elénk a régi nemzetközi állapotokat s belőlük nemcsak érthetővé, hanem fölötte tanulságossá teszi az akkori politikai ellentéteket s a belőlük kifejlődő küzdelmeket. II. Géza király, kinek egyénisége köré az események csoportosítják, 1141. február havában foglalta el az atyja, Vak Béla halálával megüresedett királyi trónt. Alig tíz éves volt s kiskorúsága idején Vak Béla sógora, Belos bán vitte erős kézzel az ország kormányzatát. Belos rácz királyfi volt, de hazánkba költözött, elmagyarosodott s itt a sokáig virágzó Bős bán nemzetségének, e tősgyökeres magyar családnak ősatyja lett. Jeles politikus és katona volt s ő alatta arattak a magyar hadak 1146-ban teljes diadalt a Lajta mellett Henrik osztrák herczegen. E csatában már az ifjú II. Géza király is vitézül részt vett; a csata előtt ünnepélyes egyházi szertartások közt papok és leviták karddal övezték az ifjút, ki felett, mint a krónikás mondja, az úr dicsősége tündökölt a harczban. Mikor Géza az uralkodást átvette, Magyarország már nemcsak konszolidált állam volt, hanem a Balkánon és az Adriánál is erősen megvetette lábát; övé volt a mostani Dalmáczia egy része s a kis horvát királyság, mely azonban nem azonos a mostani Horvátországgal, hanem a guarneroi öböltől a Cettina vizén tűiig terjedő vidéket ölelte föl. Ezen Horvátországtól délre és keletre szláv törzsek laktak, vad, harczias népek, melyek nem művelték a földet, hanem leginkább marhatenyésztéssel foglalkoztak. E szerbek lakta terület északi része, Boszna magyar birtok volt s itt már a XII. század elején meghonosult a magyar vármegyei szervezet. A Bosznától délre eső terület volt a tulajdonképeni Ráczország s fővárosa Rasa, a mai Novi-Bazár volt. Ez az ország, mikor a régi horvát és boszna területek a magyar királyra szálltak, a magyar állam közvetlen szomszéda lett s ezzel szükségképen fölmerült az a kombináczió, hogy ezen bizánczi uralom alatti Ráczország is mindinkább magyar befolyás alá kerüljön. Északon, a mai orosz birodalom területén szintén kedveztek a viszonyok a magyar befolyás terjedésének. Oroszország II. Géza idején számos fejedelemségre oszlott, melyek örökös harczban álltak egymással s ekkér fogyasztották erejöket. Az ország fővárosa Kiev volt s ott székelt a nagyfejedelem, de azért mellette még több fejedelem emelkedett hatalomra s fogyasztotta tekintélyét. Ez időben Volodomirko, balicsi fejedelem a kárpátaljai sík föld ura versenyzett vele leginkább. Sokáig a magyar politika is őt segítette, mikor azonban Géza nőül vette Eufrozinát, a kievi nagyfejedelemnek, Izjaszlávnak nővérét, ez a politika megváltozott. Azon hosszú harczokban, melyek Izjaszláv és Volodomirko közt folytak, a magyar hadak tevékeny részt vettek s Izjaszlávot sikerrel támogatták. A magyarok szerepét e küzdelmekben főleg a régi orosz krónikák adatainak felhasználásával Pauler igen érdekesen világítja meg. Fejtegetései világosan kitüntetik, hogy a kievi nagyfejedelem csak a folyton sürgetett és Gáza által meg is adott magyar segítségnek köszönhette, hogy trónját el nem vesztette. Ugyane harczokkal egy időben a magyar hadak a Balkánon is erős küzdelmeket vívtak. Valahányszor a háború északon megújult, kitört az délen is, mert a bizánczi császár, a vitéz Manuel mindig felhasználta az alkalmat, hogy támadást intézzen Ráczország s a magyar birtokok ellen. Már a XII. század közepén is szoros kölcsönhatás nyilvánult tehát az északi és déli szláv mozgalmak közt s a konstantinápolyi politika e mozgalmakat kellően ki igyekezett aknázni. A mint a magyarok az orosz ügyekbe avatkoztak, a bizánczi császár nyomban délen igyekezett nekik bajt okozni s e baj II. Géza alatt annál nagyobb volt, mert a bizánczi császárságban ekkor még egyszer és utoljára föllángolt az életerő s a császári trónon olyan férfiú ült, ki a kitűnő tulajdonságok egész sorát egyesítette magában. Nemcsak vitéz katona, hanem jeles hadvezér volt s a véres harczokban, melyeket ismételve vívott a magyarokkal, sok kárt okozott a magyar államnak s területének egyes előre tolt pontjait is elhódította. Azt a czélt azonban, hogy hatalmát Magyarországra is kiterjeszsze, II. Géza alatt legkevésbbé sem érte el. A Géza és Manuel közötti több évi háború lefolyása s számos érdekes mozzanata Pauler tanulmányában mesterileg van előadva s a kis munka hazánk 1148—1156. évi katonai és diplomácziai viszonyait épp oly alapos tudománynyal, mint élvezetes előadásban eleveníti meg. Acsfuly Ignácz, A közigazgatási bizottság. A képviselőház közigazgatási bizottságának tárgyalásáról az esti lapban közlötteknek folytatásául még a következőket adjuk. A 112. §., mely szerint a pénzügyigazgatóság mellett fennálló, vagy annak annak alárendelt közegek hivatalos viszonyára vonatkozó szabályok érintetlenül hagyatnak, Gulner indítványára a 108. §-szal öszszefoglalandónak határoztatott. Az adóhivatalok hatáskörére vonatkozó 113. §-t érdemleges módosítás nélkül fogadta el a bizottság. A 115. §-nál (megyei központi számvevőség szervezése) azon rendelkezés, mely szerint a központi számvevőség egy számvevőségi főnök vezetése alatt egy vagy több számvevőből s más segédszemélyzetből áll, gróf Szapáry miniszterelnök indítványára akként állapíttatott meg: »egy számvevőségi főnök vezetése alatt kellő számú segédszemélyzetből áll.* A 115—118. §§-ok (a megyei központi számvevőség hatásköre) érdemleges módosítás nélkül elfogadtattak. A 119. §. azon rendelkezésében, mely szerint a számvevőségnek joga van törvényes vagy szabályszerű alapot nélkülöző utalványozás esetén az ellenjegyzést megtagadni, Holló a jog helyett »kötelesség«-et kíván tétetni. Justh tekintettel arra, hogy a számvevő személyes felelősség mellett jár el, nem adná meg a főispánnak azon jogot, hogy rendeletére köteles legyen a számvevő ellenjegyezni az utalványt akkor is, midőn a törvényes vagy szabályszerű alapot nélkülözőnek találja. Gróf Apponyi attól tart, hogy gyakorlati nehézségekbe fog ütközni, ha apró utalványozások ellenjegyzése miatt is a szolgabírónak a központi számvevőséghez kell fordulni. Gróf Szapáry miniszterelnök nem ellenzi annak kimondását, hogy az ügyviteli szabályok határozzák meg, mely utalványok ellenőrzésére legyen joga a járási számvevőnek. Szederkényi a Justh által felemlített esetben az ellenjegyzés elrendelésének jogát meghagyná az intézkedő alispánnál, illetőleg szolgabirónál, miután a főispánt nem illeti meg intézkedési jog. Miklós Gy. helyesebbnek tartja, hogy a felmerült nézetkülönbség esetén a főispán rendelkezzék. Holló azt tartja, hogy a szolgabiró utalványát más nem is ellenjegyezheti, mint a járási számvevő. A bizottság felveendőnek határozván, hogy a szolgabiró utalványai az ügyviteli szabályzat értelmében a járási számvevő által is ellenjegyezhetők lesznek, a szakaszt érdemleges módosítás nélkül fentartja, úgyszintén a 120—124. §-okat is. — A 125. §-nál, mely szerint a megyei központi számvevőség tagjai fegyelmi eljárás tekintetében az 1889. 28. t.-cz. rendelkezései alá helyeztetnek. Szederkényi nem járul ahhoz, hogy az itt kreált új közeg azon fegyelmi eljárás alá helyeztessék, mely különben sem olyan, aminő a jelen törvényjavaslat folytán alkotandó lesz. Szóló a kérdéses rendelkezésre nézve kimondandónak véli, hogy fegyelmi eljárás tekintetében az 1889. 28. t.-cz. alá rendelés ideiglenesen történik. Holló azt tartja, hogy e szakasz által a számvevőségi közegek, kik az önkormányzat pénzügyeit is ellenőrzik, kivétetnek az alól, hogy a főispán s alispán is elrendelhesse ellenük a fegyelmi vizsgálatot, amit szóló nem talál helyes álláspontnak. Dárday előadó utal arra, hogy éppen eszerint a számvevőségi főnök a közigazgatási bizottság fegyelmi hatósága alatt fog állani. Gulner tekintettel arra, hogy a közigazgatás minden ágára van befolyása a számvevőségnek, szintén szükségesnek tartja, hogy a fegyelmi vizsgálatot a főispán és alispán is elrendelhessék. Valamint azt sem helyeselheti, hogy még a fegyelmi fórum tekintetében is kivételes helyzetük legyen a számvevőségi közegeknek. Gr. Szapáry miniszterelnök nem zárkózván el az elöl, hogy az 1889. XXVIII. t.-cz. rendelkezései alól bizonyos kivételek, esetleg a főispán fegyelmi vizsgálat elrendelési jogára nézve tétessenek, kéri a §. eldöntésének függőben hagyását. A bizottság hozzájárulván e kívánsághoz, a §-t függőben hagyja. A 126. §. (árvaszéki elnök és árvaszék) vita nélkül elfogadtatott. A 127. §-nál (jogtanácsos működési köre) Dárday előadó javaslatba hozza a jogtanácsos helyett a régi tiszti főügyész elnevezés megtartását s azon rendelkezésből, amely szerint a jogtanácsos az illető miniszterhez felebbezhet, kihagyatni indítványozza az illető miniszterek szavakat, a bizottság azon már elfogadott álláspontjának megfelelően, hogy ne legyen prejudikálva azon kérdésnek, hova történjenek a felebbezések. Gróf Apponyi a jelen törvény keretében nem látja be az eddigi tiszti ügyészi állás itt javasolt felduzzasztásának czélját. Közigazgatási szempontból nem lévén ez szükséges, pénzügyi tekintetben is helyesebb a felesleges költségeket elkerülni. Szóló az egész fejezetet átalakíttatni kéri azon irányban, hogy maradjon meg az alispánnak alárendelt eddigi tiszti ügyész. Tibád ezt a szervezetet a jogvédelem szempontjából igen fontosnak tartja az adminisztrációra nézve. Nem is terveztetik itt nagy apparátus, csak az mondatván, hogy a jogtanácsos mellé a szükséghez képest egy vagy több tiszti ügyész nevezhető ki. Hogy a közigazgatási bíróság szervezése is igen lényegesen szaporítani fogja a jogtanácsos hatáskörét, az kétségtelen. A kihágási ügyekkel szemben a szolgabírák által első fokban követett eljárásra nézve is szőlő konstruálandónak vélné a jogtanácsos általi felebbezési jogot, amely szempontból a következő új pont felvételét javasolja: »A jogtanácsos joggal bíró kötelességében áll a szolgabíró által a hivatalból fenyítendő kihágási ügyekben hozott határozatok ellen, ha az eljárásban magánpanaszló nem szerepel, a törvényesség szempontjából az ügyviteli szabályokban körülírt módon felebbezéssel élni.« Holló az állami közigazgatás rendszerében ily jogtanácsosi állás szervezését nem tartja helyesnek, hanem azt óhajtaná, hogy az adminisztráció keretében jogügyi osztály szerveztessék a főügyészszel élén a jogi kérdések ellátására. Szalavszky államtitkár Tibád indítványára megjegyzi, hogy nem lenne czélszerű e törvényben oly kérdésekbe bocsátkozni, melyek egyes konkrét törvényekbe, illetőleg rendeletekbe valók. Az indítvány azt vonná maga után, hogy minden kihágási ügyben a szolgabíró ítéletet a jogtanácsossal közöltessenek, ami az agendák oly tömegét hárítaná reá, amelyet a kívánt értelemben ellátni alig lehetne képes. Szóló nem is tartja ezt szükségesnek, igen ritka lévén az oly eset, hogy a fél maga ne felebbezzen, midőn jogát sértettnek tartja s mert azon szempontból is felesleges a kihágási törvény szigorítása, ha netalán túlságosan enyhén ítél a szolgabiró. E szempontból különben maga a miniszteri rendelet is gondoskodik arról, hogy az első fokú hatóság megfelelően teljesítse kötelességét. Az egész kihágási ügy egyébiránt újabb törvény- és rendeletalkotást igényel, melyek úgy erre, mint sok más kérdésre is ki fognak terjeszkedni Gróf Szapáry a megváltoztatandó hatáskörrel inkább megegyezőnek vélné a jogtanácsos elnevezést, de ha a bizottság ragaszkodik a régi czímhez, nem tesz szóló kifogást annak használata ellen. Ami a hatáskört illeti, kétségkívül igen lényeges befolyással lesz reá a közigazgatási bíróság szervezése, melynél az előadó fontos szerepe vár a jogtanácsosra. Jelentékeny feladata lesz az árvaügyeknél is. Mindezeknek az eddigi szűk keretben s alárendeltségi állásban alig felelhetne meg, miért is szóló az itt javasolt szervezet elfogadását kéri. A kihágási ügyekre nézve szóló is kívánatosnak tartja, hogy a felvetett kérdést ne döntsék el mellékesen itt a hatáskörnél. Tisza István a »tiszti főügyész« elnevezés használatát pártolja. Tibád indítványát figyelemre méltónak tartja ugyan, de maga is osztja azon felfogást, hogy e kérdés csak a kihágási ügyek általános szabályozásánál lesz helyesen megoldható. Szederkényi a törvényjavaslatból azt látja, hogy minden megyében lenne külön jogtanácsosi s külön tiszti ügyészi állás szervezendő, a mire pedig a megyék egy részében semmi szükség nincs. Azt, hogy a közigazgatási bíráskodásnál a jogtanácsos előadó lehessen, szóló kizártnak tekinti s már azért is hozzájárul gróf Apponyi indítványához. Tibád javaslatához nem járul hozzá, mert az minden járásban tiszti ügyészi állás szervezését követelné meg, aki minden kihágási ügyben hozott ítéletnél az állami szempontot képviselje. Justh nem tartaná helyesnek, hogy itt mellékesen elhatároztassék, hogy a közigazgatási bíróságnak tagja lesz a jogtanácsos s ha csak azért szükséges ezen állás kiduzzasztása, szóló helyesebbnek tartaná, hogy a fejezet a régi szubordinált tiszti ügyészi állás visszaállításával átdolgoztassék. Dárday előadó kivihetetlennek tartja Tibád indítványát. Tibád megnyugodván a miniszterelnök azon nyilatkozatában, hogy a kérdés annak idején megfontolás tárgyát fogja képezni, nem kívánja indítványát szavazás alá kitüzetni. A bizottság mellőzvén gróf Apponyi indítványát, elhatározza, hogy a jogtanácsos helyett a »tiszti főügyész« elnevezés használtassék.