Pesti Napló, 1891. július (42. évfolyam, 178-208. szám)
1891-07-26 / 203. szám
Melléklet a »Pesti Naplót július 26-ik (203.) számához, TANÜGY. Hazai iparoktatásunk. A magyar iparoktatás intézményei idáig még nem voltak kellően kijegezedve, ahány volt annyi volt szervezete, egyik homlokegyenest ellenkezett a másikkal, de ma már határozott párhuzamot vonhatunk köztük és ítélhetünk egyik vagy másik szervezet létjogosultsága fölött. A főbb irányok közül hármat külömböztethetünk meg: egyiket a budai Pedagógiummal, a másikat a művészeti intézetekkel kapcsolatban, a harmadik irányt képviselik a kereskedelmi minisztérium, egyesületek és a közoktatási minisztérium közös fenhatósága alatt levő iparoktatási intézetek. Az első irány csoportját képezik a vidéken nagy számmal található polgári- és felsőnépiskolákkal kapcsolatos, leginkább faipar- tanműhelyek és élükön a pedagógium ipari szakcsoportja. Tömeges keletkezésük a polgári- és felső-népiskolák meghonosítását követő legközelebbi évekre esik, melyek amilyen egyszerre, rohamosan állíttattak fel, olyannyira egyöntetűleg bizonyították be szervezésük elhibázásából eredő élhetetlenségüket, amint azt már a legilletékesebb intézőkörök is beismerték. A tudományos középiskolák általános ismereteinek elvégzésére köteleztük a hat polgáriskolai osztályban iparos növendékeinket akkor, mikor a közönséges iparos élet semmi előtanulmányt sem követel tanonczaitól; hol van itt az összhang, ahol van az áthidalása a közönséges és az ilyen iskolai iparoktatás közt tátongó óriási űrnek, midőn a végezél, a képesítés foka mindkettőnél egy, a munkakönyv kiszolgáltathatása. A polgári és felső népiskolákkal kapcsolatos tanműhelyek között is vannak egyesek,melyek hivatásukat elégségesen töltötték be. Ezek a sepsi-szentgyörgyi és kis-martoni polgáriskolával, s a metzenzéfi felső népiskolával kapcsolatos vasipar- tanműhelyek, nem annyira előnyös szervezeteknek, mint a vasipar természetének köszönve, hogy tanulóijai vannak és azok az iparos pályán meg is maradnak, kik nagyszámú és kiterjedt vasipar telepeinknél inkább találnak a hat polgári osztály elvégzéséből származó nagyobb intelligencziájuknak megfelelő foglalkozást, többnyire mint gépészek a gépkezelői vizsga letétele után, amíg az asztalosipart tanult polgáriskolai tanulók nincsenek ily kedvező helyzetben. A vasiparral egyenrangú lehetett volna, mely menteni segít, a máskülönben a legjobb akarattal szervezett hatosztályú polgári iskoláinkat, az építési ipar, mely természeténél fogva szintén több elméleti ismeretet kíván, és hol a kőfaragást honosíthattuk volna meg, kövei bővelkedő vidékeinken. Az ily iskolát végzett növendékek, éppúgy mint a lakatos ipart tanultak a gépkezelőivel, az építőmesteri vizsga letevése által koronázhatták volna be tanpályájukat, nem számítva, hogy a kőfaragás magyar munkás előtt még szűz talaj, holott minden ipari foglalkozás fölött a legjobban van díjazva. A Székelyföldön a mindennemű épületkövek hazájában, Sepsi-Szent-Györgyön a meglevő polgáriskolával kapcsolatban, ily irányú mozgalom indult meg, mely sajnos, eredménytelen maradt. Ez időszerint a magyar szent korona egész területén kőfaragó tanműhelylyel, — Zágráb városát kivéve, mely már a budapesti általános kiállításon építészeti műköveivel nagyon szépen volt képviselve, — nem találkozunk. — Miért van az, hogy az összes magyar területen, legnagyobbrészt csakis faipartanmühelyek állíttattak föl, — állami szövőtanmühelyünk egy sincs, kőfaragó tanműhelyünk hasonlóan, csak az építészeti ipar van képviselve a budapesti középipariskola által. Az asztalos ipargyakorlatot iskolában tanítani elhibázott álláspont volt, midőn asztalos iparosokban nem nevezheti az utolsó falu sem szegénynek magát, ilyszóló iskolákban csakis a szakirányú rajz és fafaragásnak, úgyszintén a fejlődöttebb technikai ismeretek tanításának lehetett volna helye, a meglevő ipar fejlesztése és magasabb színvonalra emelése szempontjából. A második és harmadik csoport reálisabb alapon, hozzáértőbb elemek által építtetett, habár kevesebb számban, de ezek ma belső értékük által imponálnak és egyedül hivatott letéteményesei a magyar műipar kifejlődésének. Ezek közé tartozik első helyen a budapesti Iparművészeti tanoda és Iparművészeti Múzeum, melyek a polgári iskoláknál szerényebb kezdetből, hatalmas alkotásokká nőttek ki. Egyesíti magában ezen kitűnő vezetés alatt levő tanintézet a dekorátió szobrászat és dekorátió festészet, a fa-, aczél- és rézmetszészet, a fémipar (ötvösség) és ezzel kapcsolatos tervező kisplasztikai szakcsoportokat. A felvételi kellék négy polgári vagy középiskolai osztály, mely után egyévi önkéntességi jogot nyújt végzett növendékeinek. Kiemelendő még a budapesti középiskola és technológiai iparmúzeum, a technikai ipar szolgálatában, az építészeti, vegyészeti, gépészeti, agyag, vas és faipari szakcsoportokkal, hol a felvételi kvalifikáczió ugyanaz, mint az iparművészeti tanodánál, csak a gyakorlati, iparosélettel való kapcsolatra fektetnek nagyobb súlyt, amennyiben határozottan megkövetelik, hogy a belépni szándékozó növendék a választott szakcsoport ipari gyakorlatával már megismerkedett legyen, vagy legalább a belépést megelőző nyári iskolai szünidőt ily irányban használta fel. Említést érdemelnek még Budapest főváros és nagyobb vidéki városaink felsőbb iparrajztanodái, az összes iparos tanoncziskolák s a kolozsvári és marosvásárhelyi iparmúzeumok. Végül jönnek az egyesületek és a keresk.minisztérium pártfogása alatt alakult egész gyakorlati tanműhelyek, melyek a fejlődés folytonosságában nagyobbrészt önálló vállalattá alakultak át : ilyenek az ungvári agyagipar-tanműhely, most részvénytársaság, a sepsiszentgyörgyi, szövőtanműhely az »Első székely szövőgyár«-ral kapcsolatban. Az előbbi ismeretes az agyagiparkiállításból, hol nagyarányú részvétele által emelkedett ki; a másik most alakult kisebb részvénytársaságból nagyobb alaptőkével újból, számos szegény székely ifjúnak és leánynak szülőföldén biztos keresetet és állandó foglalkozást nyújtva. A magyar műiparoktatás fejlődésével függ össze a képzőművészeti társulat, Andrássy uti csarnokában látható tervrajz kiállítás. Nem más az, mint a magy. kir. iparművészeti múzeum és tanoda közös épülettervének verseny pályázata. Több renaissance stylben tartott épületnek papíron való felépítésében gyönyörködhetik a szemlélő; különösebben kettő emelkedik ki, melyet a bíráló bizottság is az első és második díjjal való kitüntetésre érdemesített. Az első a mai sablonszerűségtől teljesen eltérő, de mégsem idegen, ámbár sohasem látott, csak minden magyar ízlésű ember által átérzett motívumokból konstruáltatok, a »Keletre Magyar« jeligéjű; egyesítve vannak itt a mai kornak finomabb ízlésével és építészeti szerkezetével, a székely galambugos kapukra, arab, perzsa és más keleti épületekre emlékeztető legszebb motívumok, harmonikusan használva föl a »magyar diszitóstyl« alakzatait is. A második góth stylü »Artibus« jeligével. íme kézzel fogható bizonyság, hogy mégis van magyar styl, csak keresni kell. Nézzék meg a kételkedők, kik az újabb időben minden ilynemű törekvést kozmopolitikus gúnynyal kísértek, mert magyar díszítő és építészeti stylt alkotni több is kell a jóakaratnál, itten már cserbe hagy a múzeumok és könyvtárak motívumainak tárháza, nem lehet a meglevőknek nagy változatából kényelmesen válogatni. Ha nincsen magyar díszítő szülünk, annak oka, hogy nincsenek magyar építészeink és iparművészeink, akik vannak azok nem hazai talajon, hanem idegen légkörben növekedtek, idegen müszlést szíva magukba. Legfelsőbb műiparoktatási intézetünknek, a magy. kir. iparművészeti tanoda és múzeumnak, alig lehet megfelelőbb hajléka, mert ezen versenypályázaton első helyen kitüntetett tervezet alapján épített palota. Mire valók a magyar iparoktatási közintézetek, iskolák, múzeumok, ha egyszersmind nem törekszünk önállóságra is, ha mindenben és mindig a külföldet vakon utánozzuk. Örömünkre kell hogy szolgáljon minden olyan törekvés, mely az iparoktatás és iparűzés terén is az önállóságot, a magyar eredetiséget keresi és nem arra törekszik, hogy idegen díszítési formákat, idegen uralmat, idegen műértéket honosítson meg és ennek folytán a hazai fogyasztó közönséget a külföldi iparnak hódítsa meg. Nincs az mondva itten, hogy vessük el tehát mindazt, ami külföldi és ne kísérjük figyelemmel a külföld hasonló mozgalmait és ne tanuljunk tőle. De igenis, ez idő szerint még tanulni hozzá kell mennünk, el is fogadhatjuk, különösen technikai tekintetbe mindazt, amit jónak és czélszerűnek találunk, de vakon menni utána, minden intézményét szó szerint utánozni, az lealázása az emberiségnek, az emberi szellem előre törekvésének. Joós Imre: A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A tragédia vitája. Pár év előtt irodalmunkban is sok tinta folyt a tragikum kérdése felett. Közönségünk azonban nem nagy fogékonysággal bir az ily elméleti tollcsaták iránt s igy a vita csakhamar el is csendesült, néhány értékes munkát hagyva maga után dokumentumok gyanánt. Azóta nálunk nem igen bolygatták a kérdést, míg a külföldön egyre-másra jelennek meg könyvek és czikkek, melyek az eszthétikának ezt a sokat vitatott pontját tisztázni igyekeznek. A különbség az újabb magyarázatok és a régiebbek közt szembeötlő. Schelling és Hegel óta egész Köstlinig és Schasserig az volt a szokás, hogy a tragikum elméletét valamely kész filozófiai és eszthétikai rendszer alapján, mint e rendszer egyik organikus részét építsék fel. E nélkül az elmélet nem tarthatott igényt a tudományos számbavételre. Ma azonban, mikor a filozófiai rendszereket rég sutba dobtuk s az eszthétikai vizsgálódás egész módszere átalakulóban van, másként áll a dolog. Az újabb poétika, mely a költészet jelenségeinek vizsgálatánál lehetőleg tapasztalati módon igyekszik eljárni, a tragikum metafizikai felfogásának is hadat üzent s tisztán lélektani alapon kívánja megoldani a kérdést. A küzdelem, melyet az újabb felfogás a régibb, megállapodott elméletek ellen folytat, egyik legérdekesebb fejezete a modern poétikának s megérdemli, hogy legalább röviden foglalkozzunk vele. A tragédiára vonatkozó elméletek közül kettő a legismertebb. Nevezhetjük az egyiket peszszimisztikus, a másikat optimisztikus elméletnek. E szavak nem sokat mondanak, de a két elmélet megkülönböztetésére elég jók. A tragikum pesszimisztikus felfogása Schopenhauertől származik s Hartmann fejtette tovább. Az elmélet — s ez egyik legnagyobb baja — egészen a pesszimisztikus filozófia rendszerében gyökerezik, ezzel áll s ezzel bukik. A pesszimizmus tudvalevőleg a világban előforduló rosznak szemléletéből indul ki s arra a meggyőződésre jut, hogy a lét czéltalan, a világ a lehető legrosszabb. Az élet nyomorúságaival szemben egyedül az élettől való minél teljesebb elvonatkozásban találhatunk megnyugvást. A tragédiának az a feladata, hogy ezt az elfordulást a léttől, az életösztön megtagadását példákban mutassa be. A tragikus hős belátja törekvése hiábavalóságát s rezignálva megy a halálba, mely megváltás az élettől. Sorsából a néző azt a vigasztalást meríti, hogy neki is módjában áll az élettől elvonatkozni, az érzéki lét összeütközései és szenvedései fölé emelkedni. Amint a szenvedés megtisztítja az életakaratot a valóságban, úgy tisztítja a tragédia a szenvedés képe által az eszthétikai látszat világában. Ez a tragédia hatása: a katharsis. Sok minden szól ez elmélet ellen. Nem is említve, hogy elválaszthatlan a pesszimisztikus filozófia rendszerétől s meghúl, ha e rendszert el-vetjük; csak arra utalunk, hogy van akárhány tragédia, melyben nyomát sem találjuk a rezignácziónak. Antigone szívszaggató panaszszal búcsúzik az élettől. Macbeth, III. Rikhárd szintén nem ismerik a halálban való kibékülést. Schopenhauer elismeri, hogy vannak ily hősök, kik nem jutnak el a rezignáczióig. Ily esetekben, úgymond, a rezignáczió a néző reflexiójára van bízva. Ez annyit tenne, hogy a néző a költő helyett gondolkodik, a költő művét kiegészíti, kijavítja. Márpedig könnyű belátni, hogy valamely mű csak önmaga által, saját tartalmával hathat, sohasem azáltal, amit beleviszünk, beleolvassunk. A művet élvezzük, nem a reflexiókat, melyeket bennünk kell. Abban keresni a tragédia hatásának titkát, hogy »vigasztaló« gondolatokat lehet belőle nyerni a valóság számára, csak olyan, mint egy vígjátékból, melyben a hős egy szerencsés főnyeremény vagy egy amerikai nagybácsi öröksége által szabadul ki a bajból, azt a tanulságot vonni ki, hogy ilyesmi velünk is megeshetik, tehát ez a vigasztaló kilátás a tulajdonképeni eszméje a darabnak. A műalkotás azzal akar hatni, amit elénk ad, az alakokkal, melyeket szemünk elé vezet, s azzal, a mit az alakok a művön belül gondolnak, éreznek és cselekesznek. S csakis akkor hat, ha képzeletünkkel az alakokba, azok gondolkodásába, érzéseibe és cselekedeteibe úgy bele tudjuk élni magunkat, hogy saját reális énünket, összes reális érdekeivel együtt, elfeledjük. A műalkotás egy külön világ, melyet a valóság világától abszolút úr választ el. Semmiesetre sem czélja a költői műnek, hogy érvet szolgáltasson valamely bölcsészeti világnézet mellett. Nézzük a tragédiáról szóló másik elméletet, melynek Hegel az atyja. Ez az elmélet, melyet optimisztikusnak szokás nevezni, egy »erkölcsi világrend« eszméjén alapszik, mely a tragédiában a »költői igazságszolgáltatás« képében nyilvánul s nyilvánul s megköveteli, hogy a tragikus egyén szenvedése és bukása bűnhődés legyen valamely vétségért, melylyel az erkölcsi világrendet megsértette. Azt talán nem kell bizonyítani, hogy az életben ily erkölcsi igazságszolgáltatással nem találkozunk.De ha meg is engedjük, hogy a költészet világában szükség van igazságérzetünknek ily eszményi kielégítésére, a tragikai bűn és bűnhődés elmélete mégis fölöttébb ingatag. A büntetés csak akkor lesz valóban az, ha az illetőben, akit sújt, felébreszti a tudatot, hogy az csakugyan büntetés rá nézve, mégpedig jogos büntetés. De várjon Antigone, Galatti Emilia, Stuart Mária büntetést látnak-e sorsukban s meghajolnak-e az erkölcsi hatalom előtt? Éppen ellenkezőleg. S hol a bűntudat oly alakoknál, mint Othello, Lear, Romeo és Julia, Desdemona, Cordelia, Ophelia? Összefér-e az erkölcsi világrend komolyságával, hogy a bűnhődöket vak- Iságban hagyja saját bűnök felöl ? A büntetésnek czélja az elrettentés. De kiket akar a tragédia elrettenteni? Minket, nézőket? Hiszen sok tragikai hős láttára inkább azt fogjuk óhajtani, bárcsak erkölcsi erőre és nemes törekvése hozzájuk hasonlókká válhatnánk. S ha el is rettennénk attól, ami e hősök cselekvésében gyarló, nem kellene e attól is visszaijednünk, ami benne nemes és szép, mikor egészben véve büntetés vár reájuk? Számos tragikus hős van, aki jogos törekvésében bukik el. Egyoldalúvá lett, mondják, s az egyoldalúság vétség az erkölcsi eszmék harmóniája ellen. De hát többet érne az eszélyes megalkuvás a körülményekkel, mint a magasztos érzés, mely alkudni nem tud, mint a nagy és nemes törekvés, mely valamely jogosult czél érdekében szembe száll a fennálló renddel ? Antigonénak meg kell halnia, mert nagyon szereti fivérét. Stuart Mária, kinek női méltósága lábbal tiportatik, büszkén szemébe néz ellenségének s ezzel megpecsétli sorsát. — Galatti Emíliának sem kellene meghalnia, ha nem volna féltékeny női becsületére. Ez azon vétség, melyért halált érdemelnek ? Ilyformán a tragédiának ez az optimisztikus felfogása tulajdonképen a legpesszimisztikusabb, mert azt tanítja, hogy a bölcs mérsékletnek, a józan megalkuvásnak erkölcsi értéke nagyobb, mint bármely lelkes törekvésé. Valóban, e felfogás nagyon rávall a hegeli eredetre. De azt mondhatná valaki, hogy Antigone a testvéri szeretet kedvéért megsérti egy felsőbb hatalom parancsát, az állam érdekét. Hol van Szofoklész tragédiájában ez a felsőbb hatalom, az állam? Hisz Kreon, ki annak képviselője volna, maga vádolja magát, hogy igazságtalanul cselekedett. Ha a költő benne az állami rend jog szerinti őrét akarta volna bemutatni, bizonyára nem adna ajkára önvádló szavakat, akkor Kreon egyszerűen hivatkoznék az állam jogára, melyet Antigonénak tiszteletben kellett volna tartani s mely a vétkes bünhödését követeli. S épp úgy hiába keressük Othello, Galatti Emilia, Stuart Mária stb. tragédiájában azt a világrendet, melynek megsértése bukásukat igazolná. Ily ellenmondásokhoz vezet az erkölcsi világrend és költői igazságszolgáltatás eszméje, melyen a tragikai bűn és bukás elmélete épült. A tévedés abban van, hogy a tragikai hős mindenesetre oka a maga bukásának, de nem szükségképen az erkölcsi rend megsértése által ad rá okot. Szenvedésének és bukásának saját jelleméből és cselekvéséből természetesen kell folynia. Azaz a tragédiában is, mint minden költői műben, meg kell lenni a költői motivácziónak. Csak e tény félremagyarázásából születhetett meg a tragikum hegeli elmélete. Ezek nagyjában azon érvek, melyekkel a tragédia újabb magyarázói a meglévő elméletek ellen harczolnak. De most már az a jogos kérdés merül fel, hogy mit tudnak azok, kik az eddigi elméleteket elvetik, ezeknek a helyébe állítani? A sokféle kísérlet közül, melyek ez irányban történtek, ez alkalommal csak a legújabbat: Lipps Theodorét kívánom bemutatni, ki »Der Streit über die Tragödie« czímű tanulmányában (Hamburg és Lipcse, Yoss Leopold kiadása) beható kritika tárgyává teszi a régibb magyarázatokat s egy ujjal próbál szerencsét. Lipps abból indul ki, hogy atragikum élvezete alapjában nem más, mint a fájdalom élvezete. A tragikus hős szenvedése eszthétikai gyönyört nyújt nekünk. De miként lehetséges, hogy a fájdalom, a szenvedés látása élvezettel töltse el lelkünket ? Ismeretes mindenki előtt, hogy különösen a gyermekek és a kevésbbé műveltek mily kedvtelést találnak a kísértetiesben s a nyersebb természetű emberek mennyire gyönyörködnek a kegyetlen és iszonyatos dolgokban. Élvezetük lélektani indokát abban kell keresnünk, hogy e dolgok kiragadják őket a mindennapiság köréből s képzeletüket erősen megkapják. Ez az élvezet mindnyájunkkal közös, csakhogy a műveltebb lélek a rendkívülit nem ily nyers formáiban élvezi, hanem inkább az oly dolgokban talál örömet, melyek az emberi akaratnak és képességnek fokozottabb mérvét mutatják s igy a mindennapit meghaladó kiválóságnak példái. Ez a gyönyörködés a rendkívüliben egyik eleme a tragikum hatásának. Antigonéban épp úgy megvan a rendkívüli, mint III. Rikhárdban, Cordeliában épp úgy, mint Macbethben. Ezért kell a tragikus egyénnek — a hegeli terminológia szerint — »tiszteletreméltónak«, »kiválónak« lennie. Menjünk tovább. A kérdés az, mi a forrása a tragikai élvezetnek, azaz miért gyönyörködünk a tragikus hős szenvedésében és bukásában? A vihar kidönt egy hatalmas fát, a háború elpusztít egy szép vidéket; a megsemmisülés, a pusztulás láttára csak annál jobban érezzük, mily kedves volt nekünk e fa, e vidék. A pusztulás felett érzett sajnálkozásba belevegyül a tárgy értékének élénkebb tudata s ez már az élvezet momentuma. De az élettelen tárgyak nem szenvednek, fájdalmat nem éreznek. Fájdalmat csak az élő érez. Ha élőnek fájdalmat szerzünk, ezzel ártunk neki, károsítjuk; a fájdalomokozás tehát az élet negácziója. A fájdalom érzése az élő lénynek reakcziója az ártalom, az erőszak ellen, tehát életnyilvánulás, élet-igenlés. E reakczió erejében és milyenségében mutatkozik a megkárosított élet ereje és sajátossága. Ezért a szenvedés, melyben az egyéniség törekvését látjuk a szenvedett ártalom legyőzésére, ezen egyéniségnek becsét annál élénkebben érezteti velünk. Csak ha szenvedni látjuk az egyént, érezzük igazán, hogy mily drága nekünk. Az öröm is feltárja az egyéniséget. »Mondd meg, min nevetsz s én megmondom ki vagy.« De még sokkal inkább feltárul az egyéniség belseje a szenvedésben. Ekkor ismerjük meg valódi értékét, s minél rendkivülibb, ki- sválóbb az egyén, annál inkább megkap a szenve- I dése. Antigone, Ophelia, Margit, Desdemona szenvedésükben emberileg közelebb jutnak lelkünkhöz s a szenvedés szemlélete által élénkebb tudatára jutunk értéküknek. S még erősebbé lesz e tudat s a velejáró érzés, mikor látjuk, hogy sorsukat halállal pecsétlik meg. A tragikai élvezet tehát végelemzésben öröm az egyéniség értéke felett. A tragikai szenvedés maga sokféle lehet. Rome a szerelme miatt szenved, de éppen e szenvedésben nyilvánul egyéniségének nemes része a legélénkebben. Antigone testvéri szeretete következtében szenved, hogy a halállal szemben sem tagadja meg a szeretetet s az ebből folyó kötelesség tudatát: ez állítja alakját oly magasztos fénybe. A szenvedés oka, mint látni, jó törekvés, az egyén jósága valamely irányban. A tragikum hatásában most már közelebbről is megjelölhetjük az élvezet momentumát : azért gyönyörködünk a tragikus hős szenvedésében, mert ebben az egyéniségnek valamely értékes oldala, a hős erkölcsi lénye jut hatványozott kifejezésre. Van azonban másfajta tragikum is, amilyen pl. M a c b e t h ó, III. Rikhárdé. Ők nem szenvednek valamely jó törekvés következtében, hanem gonoszságukkal idézik fel balvégzetüket. Szenvedésükben másképpen nyilvánul a jó eszméje a lelkiismeret felébredése okozza. Élvezetünk alapja itt az, hogy egyéniségük értékes része : a jó, kiküzdi érvényét s ebből foly a szenvedésük. Az alapthéma »Macbeth«-ben, »Antigone«ban és »Romeo«-ban ugyanegy: a jónak benső hatalma. Általában ez minden szomorujáték thémája. Csak a jónak érvényesülésében van a különbség. A tragikai összeütközés természete alapján Lipps a tragédiának két faját különbözteti meg: a sorstragédiát és a jellemtragédiát. Amabban a tragikus hős jósága valamely külső bajjal szemben érvényesül, emebben a jellem belső gonoszsága ellen küzd ugyanabban az egyéniségben az erkölcsi jó. Vizsgálódásainak végeredményét Lipps így fejezi ki: A tragédia czélja az, hogy a jó hatalmát egy egyéniségben úgy élvezzük, amint az a szenvedésben nyilvánuló baj és gonoszság ellen érvényesül, hogy így e jónak értékéről a lehető legmélyebb és legtisztább benyomást kapjuk, oly benyomást, melyet nem zavar meg, mint a való életben oly sokszor, a saját magunkra való gondolás, a külső siker, a jutalom és büntetés gondolata s amely az egyéniséget legbenső lényegében érteti meg velünk. Fő vonásaiban ez Lipps elmélete a tragikumról. Kétségtelen, hogy vannak hiányai és gyöngéi. Nincs is elég rendszeresen kifejtve, sok fontos dolgot nem is érint. De önálló és szellemes fejek munkája, s nem egy pontban eltalálta a helyes utat. Ha könyvének egyéb eredménye nem volna is, azt az egyet nem tagadhatni meg tőle, hogy a meglevő elméletek elégtelenségét meglehetős éles világításba állítja, s ezzel az újabb poétikai törekvéseknek jó szolgálatot tett. Kelemen Iéla: Értesítők. A pozsonyi áll. főreáliskola értesítője nagyobb terjedelmű dolgozatot tartalmaz dr. Türr Lajostól a fölfedezések és hódítások történetéből. A tanárok közül Prém József, ismert regényírónk fejtett ki jelentékenyebb irodalmi működést, Scheicker Alfréd pedig a vegyészeti vizsgálódás terén buzgólkodott. A segélyegylet virágzó, ösztöndíjas 3 tanuló. Létszám 375, köztük 209 német, más megyéből sereglett 102, a monarchia másik feléből 29. Az érettségiről nincs kimutatás. A trencséni m. kir. állami felsőbb leányiskola értesítője filozófiai dolgozatot tartalmaz Ma 11y Nándortól »Az én«-ről. Az értekezés német források, főleg a Wundt nyomán készült. Az intézethez elemi iskola van kapcsolva. Növendékek létszáma 112, bentakó 11. Évi tartásdij 200 forint. Tanárok irodalmi működése kimutatva nincs. A szatmári k. kath. főgimnázium értesítője terjedelmes pedagógiai értekezést tartalmaz Sariaságh Gézától. Kissé sokaljuk benne az idézeteket és hivatkozásokat. A tanárok irodalmi működése kimutatva nincs, önképzőkörről említés nem létezik. A tanulók létszáma 337, köztük 9 román. Elégtelen 13°/0. Érettségit 28 közül sikerrel tett 25, ezek közt 4 jeles. A budapesti V. ker. k. kath. főgimnázium értesítője Kürcz Antaltól »Az élet és eszthetika« czímű humoros czikket tartalmaz. Következik Némethy Gézának néhány sora Cicerónak Definibus cz. munkájáról. A tanárok közt dr. Demeczky Mihály fejtett ki jelentékeny tevékenységet a mathezis terén; irodalmilag működött Bayer József. Az intézet zenekara lelkes működést fejtett ki. Létszám 605, vizsgát tett 522. Érettségit sikerrel tett 46 közül 35. A temesvári m. k. állami főreáliskola értesítője érdekes vegytani értekezést tartalmaz dr. Gáspár Jánostól Temesvár ivóvizéről és talajlevegőjéről. Az intézetnek volt jeles vegytan tanára, dr. alföldi Dénes nyugalomba lépett. A tanárok népszerű felolvasásokat tartottak a megyeház nagytermében. A Petőfi-önképzőkör két évi szünet után újból megalakult és szép tevékenységet fejtett ki. Létszám 284, érettségit tett 12 közül 9, ezek közt 3 jelesen. A székesfehérvári magy. kir. áll. főreáliskola értesítője igen értékes eszthétikai tanulmányt (»Kölcsey ítélete Csokonairól») tartalmaz Wolff Bélától. A szerző e dolgozatában behatóan fejtegeti Kölcsey jelentőségét a magyar kritika történetében. Következik a tanév története és a főreáliskolai új épület leírása. A tanárok közül irodalmilag működtek: Wolff Béla, dr. Szterényi Hugo, dr. Halász Ignácz, dr. Zolnai Gyula és Hahn Adolf. A tanulók létszáma 340, a nyolcadik osztályba járt 6, ezek közül az érettségin nem bukott egy sem, jeles. A pécsi magy. kir. áll. főreáliskola értesítőjében Hekinger István a »természettudományok egyetemes haszna« fölött elmélkedik. A tanárok közül figyelemre méltó irodalmi működést fejtettek ki Dischka Gy. igazgató, Dr. Gerecze P., Requinyi G. és Körösi H. tanárok. A tanulók létszáma 368, a nyolczadik osztályba járt 7, ezek mind letették az érettségit, közöttük jelesen. A budapesti m. kir. áll. felsőbb leányiskola értesítőjének élén Berecz Antal igazgató néhány őszinte figyelmeztető szót intéz a szülőkhöz, fejtegetve, hogy miként támogathatja a család az iskolát a leánynevelés czéljainak megvalósításában. A tanárok irodalmi működése kimutatva nincs, a tanév történetéből jóformán mit sem tudhatunk meg. A tanulók létszáma 288, közöttük 131 r. kath., 18 ág. ev. ref., 117 izr. Elégtelen bizonyítványt csak 4 növendék kapott. A zombori áll. főgimnázium értesítője a görög nyelv nélküli tanfolyamról hoz bevezető czikket Balogh Pétertől. A tanárok közül dr. Simon J. S. a filozófiai, Balogh Péter a nyelvészeti téren fejtett ki irodalmi tevékenységet. Az önképzőkör nem fejtett ki élénkebb tevékenységet. A tanulók létszáma 212, közöttük 52 szerb, 7 dalmát. Elégtelen 41. A nyolczadik osztályba járt 4, ezek közül 1 nem tett érettségit. Az ungvári kir. kath. főgimnázium értesítője Mazuch Ede Ányosról irt dolgozatának bevezető lapjait közli. Következnek Pogány Gyulától az évre vonatkozó meteorológiai és egyéb természettudományi följegyzések. Majd az intézet igazgatójának Hódoy Lászlónak jubilálása 30 éves tanári működése alkalmából. A tanárok irodalmi működése csekély. Tanulók létszáma 476, köztük 108, ki a magyaron kívül ruthénul is beszél. Ösztöndíjas tanuló 6. Érettségit tett 42 közül 34, ezek közt 4 jelesen. A szegedi áll. segélyzett polg. és középkeresk. iskola értesítője értekezést nem tartalmaz. A tanárok irodalmi működése kimutatva nincs. Tanulók létszáma 544, polgári 427, keresk. 117. Haladó 402, javíthat 53, bukik 45. Érettségit sikerrel tett 30 közül 26, ezek közt 4 jeles. Az intézetben ez évben alakult önképzőkör. Az esztergomi városi reáliskola értesítője Obermayer György értekezését tartalmazza: A földrajz mint tudomány. Az intézet 4 osztálya. Tanulók létszáma 163, haladó 93, javíthat 26, bukik 11. A tanárok száma 11, irodalmi működésük kimutatva nincs. A budapesti VII. ker. m. kir. állami gimnázium értesítőjében Kempf József az Iliász 4-ik énekének műfordítását adja; ugyancsak Kempf ir fölvilágosító czikket: Kik válaszszák és kik ne válaszszák a görög nyelvet. Az igazgató, Köpesdy József szép nekrológot ír a tanári kar halottjáról Káltossy Józsefről. A tanárok száma 22, irodalmilag működtek: Köpesdy Sándor, Biczó Géza, Kempf József, dr. Szemák István, dr. Pruzsinszky János, dr. Szigetvári Iván, Szilasi Móricz és dr. Váczy János. A tanulók létszáma 606, párhuzamos osztályok száma. 4 Sikerrel végzett 450, bukott 156, vagyis a tanulók negyedrésze, javíthat 85, esetleg 106. Érettségit sikerrel tett 47 közül 35, jelesen érett 7. Ösztöndíjas tanuló 9, kik 1640 frt ösztöndíjat élveztek. A két új Ilidről. (A) A fővárosban közelebbről megkezdik a 3-dik és 4-dik dunai híd építését. A pénzügyminiszter örvendetes kijelentése szerint mind a két munkálatnak a kezdete legfeljebb a jövő év tavaszának elejére van halasztva, mert a fedezet mind a két hídra megvan, ami bizonyára örvendetes dolog a főváros, az ország, Budapest felvirágzása minden barátjára nézve. A forgalom élénkítése, a széles folyam által ketté szakított főváros felvirágoztatása, egyesítése mind a két szemügyre vett ponton sürgősen igényel átkelést, amint ezt kétségtelennek tartja a lakosság, kétségbe nem vonják a hatóságok. Hiszen a forgalom, az ipar mind a két parton majdnem külön-külön fejlődik, mert az összekötő vonalak elégtelen száma, a létezők hiányos volta miatt nem fejlődhetik az a fokozó erő, amelyet a két közösség egymásra hatása teremt. De még a közigazgatás különböző ágait is bénítja már ma is, időveszteséget, fölös költséget okoz csekélyebb eredmény mellett a hatóságilag egyet képező városnak megszakítottsága. De a Rudassal szemben tervezett híd csak gyalogosok számára készülne. A nyilvánosságra került hatósági nyilatkozatok gyaloghidat emlegetnek , csak a főváros közgyűlése — mindenesetre nyomatékos fórum — képez kivételt. A fővárosban a közlekedést, a forgalmat óhajtjuk lehetőleg emelni, s Budapest jobb és balparti részeit lehetőleg egybeforrasztani. Ezeknek a czéloknak nem-e szerfelett hiányosan felel meg a gyaloghíd ? A város térképére vetett első tekintet nyújtotta felvilágosítás szerint a Rudas-fílidő szembenéz a belvárosnak, a város szívének. A Rudas közelébe esik pedig a régi Budának az az egyetlen népesebb környéke, amelyről az újabb hidakra vonatkozólag szó lehet. Azt hiszszük, az már magában hatalmas, talán magában véve is döntő argumentum arra nézve, hogy a Rudasnál nagy híd építendő, mégpedig lehetőleg haladék nélkül. Hiszen a közlekedés igényeinek úgy szolgálunk legjobban, a régi Pestből s az ős Budából úgy alkotunk valósággal egy várost, ha a Duna által elválasztott azokat a részeket hozzuk közel egymáshoz, amelyek népesek. Sőt, hogy a két oldalnak említett népes részei egymással szemben terülnek el a partokra, kiváló szerencsének mondható. Parancsoló alkalom ez arra, hogy a Duna habjainak a két rész egysége eleni vétóját elhallgattassuk. A közlekedési igényeket épen nem teljesen kielégítő apró csavargőzösök sűrű járása, zsúfoltsága igen élénken tünteti fel az itteni forgalom nagyságát; és bizonyos, hogy az nagy, igen nagy mérvben fokozható kényelmesebb hozzáférhetőség, nagyobb olcsóság által, különösen, ha a Dunától távol eső pontokról is el lehet ide jutni gyors vasúton, kevés pénzen; ha a tél jege heteken, holnapokon át akadályul nem szolgál.