Pesti Napló, 1893. december (44. évfolyam, 337-365. szám)

1893-12-01 / 337. szám

837. szám. Budapest, péntek PESTI NAPLÓ, 1893. december 1. 3 ORSZÁGGYŰLÉS, Budapest, november 30. A budget-vita egyhangúságába a honvédelmi miniszter meghozta a háborús hangulatot s a mai ülésen kétszer is úgy tetszett, hogy az a már szinte nélkülözött általános összeszólalkozás, melyet parla­menti viharnak szokás nevezni, megint ki fog törni. Először akkor kezdett a hangulat viharzani, mikor Wekerle miniszterelnök, Bolgár Ferenc és Tóth Ernő határozati javaslatai ellen abból a szempontból fog­lalt állást, hogy a házszabályok ugyanegy javaslatnak egy ülésszakban megismétlését nem engedik meg. Bolgár és Tóth ugyanis határozati javaslataikat már a tavaszszal tárgyalt költségvetés alkalmával is be­terjesztették, s a miniszterelnök most egyéb argumen­tum híjján a házszabályokat akarta segítségül hívni a határozati javaslatok ellen. Horváth Gyula felszó­lalása után azonban Wekerle is beleegyezett, hogy a költségvetések kapcsán beterjesztett határozati javas­latokat vegyék ki a házszabályok e rendelkezése alól. Ezzel a készülő vihar elült s a honvédelmi miniszter Bolgár Ferenc határozati javaslatához maga is hozzá­járult. A második vihar már teljesen kitombolta ma­­gát. Ebben a viharban Fejérváry, Ugrón és Perczel alelnök voltak a főszereplők, zúgó kíséretül pedig a felizgatott pártok szegődtek melléjük. Ugrón Gábor a vita berekesztése előtt szólásra akarta bírni a hon­védelmi minisztert s erre a parlamentben szokásos módon tett kísérletet. A miniszter azonban huszár­­katonásan válaszolt s minden ok nélkül azt vágta ki, hogy mindenkitől elfogad leckét, de Ugrón Gábortól soha. Ez az erős kijelentés felingerelte az ellenzéket s mikor Ugrón eleinte nyugodtan, de aztán tárgyába melegedve, élesebben kelt ki a miniszter ellen, az egész ellenzék tüntető helyeslése támogatta. Ekkor az elnöklő Perczel Dezső — a zajban talán nem is igen hallva a kifejezést — megrótta Ugrón Gábor­nak tisztán kritikai megjegyzését. Ugrón, miután in­parlamentáris kifejezést nem használt és igy rendre­utasításra okot nem adott, élesen jegyezte meg, hogy tanácsokat egyszer s mindenkorra kikér magá­nak. Az elnöknek ez a megtámadása most már a kormánypártot is lázba hozta s a felizgatott pártok szenvedélyesen segédkeztek a honvédelmi miniszter és Ugron Gábor párbajában. Maga a vita egyébként ma sem volt érdeke­sebb s két órára a címnél megindult általános vitát befejezték. Jasztott képviselő mandátumát a bizottság rendben találta, s így a harminc napi kérvényezés fenntartásával iga­zolják. Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter be­nyújtja az 1894-iki újoncmegajánlásról szóló törvényjavas­latot s ezzel kapcsolatban az önkéntesek vizsgáiról, to­vábbá a hadseregben előfordult öngyilkosságokról szóló jelentését. Tárgyalás és jelentéstétel végett kiadják a véderő­­bizottságnak. Harmadik olvasásban megszavazzák a kúriai és ki­rályi táblai bírák számának szaporításáról szóló törvény­­javaslatot. Következik a honvédelmi minisztérium költségvetésé­nek tárgyalása. Tóth Aladár szükségesnek tartja, hogy a honvédség is megkapja az önálló műszaki csapatokat. Felhívja a mi­niszter figyelmét, hogy már béke idején, a nyelvi akadá­lyok elkerülése szempontjából, magyar csapatokból jelölje ki azokat a tiszteket, akik mozgósítás esetén a honvédség­nél műszaki vezetésre lesznek hivatva. Kéri a minisztert, hogy a jövő évi költségvetésbe vegyen fel megfelelő ösz­­szeget, melyből a honvédséget zenekarokkal is el lehessen látni. A költségvetést a miniszter iránt való bizalomból elfogadja. Tóth Ernő arra a meggyőződésre jut az előterjesz­tett költségvetésnél, hogy a honvédelmi miniszter erélyesen törekszik a honvédség harcképességének emelésére, de nem mulaszthatja el éppen a cél érdekében jelezni annak szük­ségét, hogy az intézkedésekben a dolog természete által megkövetelt helyes sorrend megtartassák. Egész sora van még a tennivalóknak, amikre a honvédség harcképessége szempontjából még szükség van. Fel kellene emelni a század­állományokat, biztosítani kellene a kereteket, s a szervezet teljessége érdekében ki kellene egészíteni a tiszti kart, mert a honvédtisztek a kiképzéssel sokkal jobban meg vannak terhelve, mint a közös hadsereg tisztjei. Az altisztek sorsa most sehogy sincs biztosítva s ideje volna valamit az ő érdekükben is tenni. A honvédgyakorlatokról szólva, kifogásolja, hogy kényszerítő ok nélkül túlságosan sokszor hívják be a honvédeket, akik emiatt polgári fog­lalkozásukban nagyon megkárosodnak. Végül rátér a tüzér­ség és a műszaki csapatok kérdésére, úgy látja, hogy most már a kormánypártról is óhajtják, amint óhajtja az egész ország is, hogy a honvédséget tüzérséggel és mű­szaki csapatokkal is ellássák. Ezért a következő határozati javaslatot nyújtja be: „Utasítja a Ház a honvédelmi minisztert, hogy a honvédség tüzér- és műszaki csapatainak felállítása tekin­tetében tegyen jelentést a törvényhozásnak.“ Bolgár Ferenc sajnálja, hogy a pénzügyi bizottság jelentésében nem mutatta ki, h­ogy végeredményében meny­nyibe fognak kerülni a honvédelmi miniszter által kilátásba helyezett organizácionális intézkedések. Nem érti, hogy miért nem tette ezt a bizottság, amikor a hadügyminisz­ter egy percig sem idegenkedett az új organizáció költ­ségeit utolsó konzekvenciáiban a delegáció elé terjeszteni, így tehát tulajdonképpen nem lehet tudni, hogy e költsé­gek mily nagyok lesznek, de igazat kell adni a pénzügyi bizottság azon tagjának, aki azokat approxi­mative 5.000.000 forinttal jelezte. És ha a pénzügyi bi­zottság nem mondta meg, hogy a végleges költségek mi­lyen nagyok lesznek, mennyivel fogják kilátásba vett in­tézkedések a költségvetést terhelni: azt hiszi, a pénzügyi­bizottság félt attól, hogy megint oly roppantul fogja magát blamálni, mint akkor, mikor az új véderő­ törvény költségeit 400.000 forintra becsülte csak, holott azok oly nagyok, hogy ma már adatokkal világosan ki lehet mutatni 11 millió forint oly' költséget, mely egyenesen az új véd­erő­ törvényből származhatik. Annak az öt milliónak, amibe a honvédség fejlesztése valószínűleg kerülni fog, nagyobb része különben szintén oly költség, amely az új honvédelmi törvényből ered, kéri tehát a minisztert, mondaná meg, hogy milyen költségekkel fog járni a kilá­tásba vett organizáció. Az újítások egyike a honvédtisztikar szaporítása. Nem vonja kétségbe, hogy a honvédségnek nagy előnyére fog válni, ha minél több tiszttel fog rendelkezni, csak azt kérdi, hogy honnan veszi a miniszter a hat év alatt szük­ségelt 1110 tisztet. Nem kevesebb mint kétszáz tiszttel fog évenkint több kelleni a honvédségnek, pedig már a honvédség jelen­legi tisztikarának fenntartására is olyan eszközökhöz kel­lett a honvédelmi miniszternek folyamodnia, amelyek a képviselőházban a legerősebb kritika tárgyát képezték és minden erőlködés dacára, mindamellett, hogy a Ludovika Akadémia növendékeinek létszáma szaporíttatik, a tartalékos tiszteket aktiválják, s a közös hadseregből nagy számban helyezik át a tiszteket a honvédséghez, ma sem lehet a fennálló szükségleteket pótolni. Honnan fogja a miniszter az évenként szükséges 200 tisztet venni? Rövid idő múlva már a közös hadseregben nem is lesz magyar aktív tiszt, mert mind át fogják őket a honvédséghez helyezni. Pedig a magyar elemnek mentél nagyobb számban kell a közös hadseregben képviselve lennie. A hon­védségre nézve nem tartja hátrányosnak, hogy a kö­zös hadseregből helyeznek oda tiszteket, de lényeges szempont, hogy a magyar elem képviselve legyen a had­seregben. Az áthelyezésekre vonatkozólag a múlt évben tett határozati javaslatát az idén is benyújtja; kéri ebben a minisztert, hogy terjeszszen évenként kimutatást a tör­vényhozás elé az áthelyezések számáról. Nem érti, hogy miért idegenkedik a miniszter a Ludovika Akadémia kibővítésétől. A honvédséget szándé­kosan függővé akarják tenni a közös hadseregtől, azt akarják kimutatni, hogy a honvédség a maga erejéből tulajdonképpen nem bír fennállani. Felhívja a miniszter figyelmét arra a rossz bánásmódra, melyben a honvédcsapa­toknál a tisztek részesülnek. Az ügy természeténél fogva adatokkal egyáltalán nem léphet fel. A múlt évben azt mondta a miniszter, hogy ajtaja nyitva van minden honvédtiszt számára. De csak nem hiszi komolyan a miniszter, hogy az a tiszt hozzá fog menni panaszra ? A szólóhoz sem ment egyetlen egy sem, akit bántalom ért, hanem beszélt oly tisztekkel, akik megbotránkoztak azon, hogy valamely társukkal bán­tak rosszul és hallott ily dolgokat tartalékos tisztektől is, akik fegyvergyakorlaton látták ezeket. Nem hozhat fel adatokat, mert ez az illetékre nézve volna legkellemetle­nebb. Elég egy tisztnek, ha nyilvánosan a front előtt megbántják: nincs szüksége arra, hogy esetét még az ország színe elé hozzák, vagy a sajtóba. A Ludovika Akadémiából évente csak 80—90 had­apród kerül ki, miért van tehát a költségvetésbe 500 had­­apród számára pótdíj felvéve. Azt nem teheti fel, hogy a miniszter a közös hadseregből akarna a honvédséghez had­­apródokat áttenni, mert akkor, tekintve, hogy a hadügyi kormány a múlt évben a közös hadsereg számára új isko­lák felállítását kérte, azt lehetne mondani, hogy a minisz­ter a közös hadseregbeli iskolákban akar a honvédek szá­mára hadapródokat nevelni. Szeretné tehát tudni, hogyan került a költségvetésbe az 500 hadapród. A népfelkelők ellenőrzési szemléinek költségeit nem fogadja el, mert az alkotandó törvényt előre olyannak látja, hogy az ellen állást kell foglalni. A honvédelmi költségvetés tárgyalása A képviselőh­áz ülése november 30.-án. Kezdete délelőtt 10 órakor. Elnök: báró Bánffy Dezső. Jegyzők: Bernáth Dezső, gróf Esterházy Kálmán, Josipovich Géza. A kormány részéről jelen vannak: Wekerle Sán­dor, báró Fejérváry Géza, gróf Bethlen András, Josipo­­vich Imre. A mai­ ülés jegyzőkönyvét hitelesítik. Ragályi Lajos, az állandó igazoló bizottság előadója jelenti, hogy Erdélyi Sándor Duna-Szerdahelyen megrá­vidrálása megkapó igazsággal van a képen visz­­szaadva. Nem az irányoknak, hanem az egyéniségeknek harcát látjuk tárlatunkon. Odáig még nem vagyunk, hogy kiállításunk a modern festészet tükre volna, de azért egyes hatalmas egyéniségek alkotásaiból leg­alább megsejthetjük azt az irányt, amely felé az egyre átalakuló, szünet nélkül változó, folyvást fej­lődő művészet halad. A sátán. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — A Népszínházban a tavaszszal egy új népszínművet adtak, ezzel a címmel: Falusi történet. Csinos darab volt, jó falusi alakokkal s bár nem aratott valami zajos sikert­ a földszint elégü­lten és tetszéssel szemlélte. A habitusk érdeklődve tudakozódtak a benfenteseknél az ismeretlen szerző kiléte iránt.. . Ugyan ki az az ifjabb Bokor József ? Talán az öreg Bokor József valami atyafia ? Az öreg Bokort, az egyetemi professzort, aki érde­mes újságíró kollégánk, mindenki ismeri közülünk, s bár még ifjú és javakorbeli ember, ilyen tisztes jelzővel illetjük komoly és sokoldalú képzettsége miatt. De csakhamar ki­derült, hogy az új szerző abszolúte nincs rokonságban az öreg Bokor Józseffel. A színpadon csupán annyit tudtak felőle, hogy valami vidéki színtársulat karmestere, aki néha föllátogat a fő­városba. Rögtön megnőtt erre az ismeretlen ember ázsiója. — Hohó, mondták méltánylattal, egy karmestertől valóságos remekmű ez. Mozart, aki szintén nem volt tehetségtelen fiatal ember, aligha itt volna ilyen magyar népszínművet. A Falusi történetet előadták vagy nyolcszor-tízszer, de a következő hónapban csöndesen levették a repertoriek­ról. A nagy fővárosi színháznál ugyanis egyetlen befolyá­sos kritikus van és ez nem más, mint Line úr, a pénztáros. Line úr néha elégedetten dörzsöli a kezeit és igy szól Évvához, a direktorhoz: — Pár első emeleti erkélyszék és szerencsésen meg­ütjük az ezer pengőt. Az a szerző, akinek a darabja meghozza az ezer fo­rint bruttót, nyugodtan vacsorázhat még egy darabig, mert­ a következő előadások sorsa biztosítva van. De néha Line úr bizonyos melankóliával tölti ki a pénztári kimutatás rubrikáit. — Csak nyolcszáz forint, dörmögi, holott közel ezerre számítottam . . .­­­­ De nyolcszáz forint még megjárja, mert ez még mindig elég tisztességes jövedelem. Ám olykor könyezve virraszt Line úr a sárga és rózsaszínű kilétek fölött. — Ötszáz forint, sóhajtja, ebből még száraz ke­nyérre is alig jut . . . Az ötszázforintos .lm­..bokát már csöndes rezignáció­­val szemlélik az ingyenes páholyokból, mert mindenki tudja, hogy napjai meg vannak számlálva. Az ismerős cím egyszer csak letűnik a kávébarna szinlapokról, és azután csak a színpadi archívum őrzi meg az örökkévalóságnak a letűnt esték emlékét. A Falusi történetet is betették a levéltárba és ifjabb Bokor József neve lekerült a szinlapokról. Mindenki elfe­ledte az irodalmi karmestert, mikor az Erkel Elek halála hirtelen aktuálissá tette a zenekari dirigenseket. Az öreg Lukác­synak ekkor egyszerre eszébe jutott a Falusi történet­szerző . — Nini, mondta a direktornak, ez az ember nem is lenne rossz akvizíció. Hogyha a színműításban is megállja a helyét — pedig ez nem a szakmája — mennyire kitűnő lehet a dirigálásban, amivel gyerekkora óta foglalkozik ... Az igazgatónak tetszett az idea és néhány hét múlva a Népszínház közönsége egy idegen, cserkész-arcú urat látott föltűnni a karmester magas székén. Ez ifjabb Bokor József volt, az új népszínházi dirigens. Hosszú, fülig érő szőke bajusza tényleg olyan külsőt adott neki, amilyennel a régi cserkesz hadvezéreket ábrázolják az illusztrált újságok. Hideg, flegmatikus embernek látszott, aki nem néz sem jobbra, sem balra és nyugodt tempera­mentumával ugyancsak különbözött a finomérzékű, ideges Kontitól, akit a legkisebb diszharmónia is képes kihozni a sodrából. De a zenekar jól dolgozott a keze alatt, és a direktor teljesen meg volt elégedve a legújabb szerze­ményével. Nem történt eközben­ semmi nevezetes, hacsak az nem, hogy minden új darab megélt. Mert vannak olyan esztendők, hogy a szeszélyes közönség mindennek örül, mindent elfo­gad és egyszerűen a sutba löki a kritikusi pápaszemet. A legvéznább ötletecskéket megnevetik és a legbanálisabb alakokat megtapsolják. De néha, egy-egy szerencsétlen évadban, hirtelen forrongás támad a mélyen fekvő réte­gekben. A közönség olyan, mint a Balaton tava, ame­lyen néha verőfényes időben támadnak a legvesze­delmesebb hullámok. Jaj annak a szerzőnek, aki ilyen­kor kerül az ingatag deszkákra. Az ötleteit cinikusan kinevetik és az alakjaira gúnyos megjegyzéseket tesznek a földszint előkelőbb soraiban. Egyszerre csak úgy nyilat­kozik a szeszélyes publikum, mintha a Theatre Francais kitűnő újdonságaihoz szoktatták volna az ifjú ko­rában . . . Egy nap, valamelyik népszínházi főpróbán, egy ope­rai tag került Szirmai mellé a nézőtérre. — Ugyan, szólt hozzá kíváncsian, nem tudja ki a­z a Bokor József? — A színház karmestere, válaszolta Szirmai, ha miért tetszik kérdezni ? — Mert egy csinos dalművet nyújtott be a minap az Operához és az életrevaló szöveget is maga írta. A Népszínház folyosóin sűrűen emlegették más­­nap, hogy Bokor Józseftől egy kitűnő operát fognak közelebb színte hozni az Andrássy­ úti színházban. A hír bizonyos szenzációt keltett, mert mindenki tudta, hogy a fiatal karmester túlságos el van foglalva a hivatalos dolgaival. A színészek kíváncsian kérdezték tőle: — Ugyan mikor írta ezt a nagy munkát ? Bokor szerényen simította végig hosszú, szürke ba­­juszát. — Délután kettő és három közt akad mindig egy kis szabad időm. Az új opera sorsa felől még nem érkezett hivatalos

Next