Pesti Napló, 1893. december (44. évfolyam, 337-365. szám)
1893-12-01 / 337. szám
837. szám. Budapest, péntek PESTI NAPLÓ, 1893. december 1. 3 ORSZÁGGYŰLÉS, Budapest, november 30. A budget-vita egyhangúságába a honvédelmi miniszter meghozta a háborús hangulatot s a mai ülésen kétszer is úgy tetszett, hogy az a már szinte nélkülözött általános összeszólalkozás, melyet parlamenti viharnak szokás nevezni, megint ki fog törni. Először akkor kezdett a hangulat viharzani, mikor Wekerle miniszterelnök, Bolgár Ferenc és Tóth Ernő határozati javaslatai ellen abból a szempontból foglalt állást, hogy a házszabályok ugyanegy javaslatnak egy ülésszakban megismétlését nem engedik meg. Bolgár és Tóth ugyanis határozati javaslataikat már a tavaszszal tárgyalt költségvetés alkalmával is beterjesztették, s a miniszterelnök most egyéb argumentum híjján a házszabályokat akarta segítségül hívni a határozati javaslatok ellen. Horváth Gyula felszólalása után azonban Wekerle is beleegyezett, hogy a költségvetések kapcsán beterjesztett határozati javaslatokat vegyék ki a házszabályok e rendelkezése alól. Ezzel a készülő vihar elült s a honvédelmi miniszter Bolgár Ferenc határozati javaslatához maga is hozzájárult. A második vihar már teljesen kitombolta magát. Ebben a viharban Fejérváry, Ugrón és Perczel alelnök voltak a főszereplők, zúgó kíséretül pedig a felizgatott pártok szegődtek melléjük. Ugrón Gábor a vita berekesztése előtt szólásra akarta bírni a honvédelmi minisztert s erre a parlamentben szokásos módon tett kísérletet. A miniszter azonban huszárkatonásan válaszolt s minden ok nélkül azt vágta ki, hogy mindenkitől elfogad leckét, de Ugrón Gábortól soha. Ez az erős kijelentés felingerelte az ellenzéket s mikor Ugrón eleinte nyugodtan, de aztán tárgyába melegedve, élesebben kelt ki a miniszter ellen, az egész ellenzék tüntető helyeslése támogatta. Ekkor az elnöklő Perczel Dezső — a zajban talán nem is igen hallva a kifejezést — megrótta Ugrón Gábornak tisztán kritikai megjegyzését. Ugrón, miután inparlamentáris kifejezést nem használt és igy rendreutasításra okot nem adott, élesen jegyezte meg, hogy tanácsokat egyszer s mindenkorra kikér magának. Az elnöknek ez a megtámadása most már a kormánypártot is lázba hozta s a felizgatott pártok szenvedélyesen segédkeztek a honvédelmi miniszter és Ugron Gábor párbajában. Maga a vita egyébként ma sem volt érdekesebb s két órára a címnél megindult általános vitát befejezték. Jasztott képviselő mandátumát a bizottság rendben találta, s így a harminc napi kérvényezés fenntartásával igazolják. Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter benyújtja az 1894-iki újoncmegajánlásról szóló törvényjavaslatot s ezzel kapcsolatban az önkéntesek vizsgáiról, továbbá a hadseregben előfordult öngyilkosságokról szóló jelentését. Tárgyalás és jelentéstétel végett kiadják a véderőbizottságnak. Harmadik olvasásban megszavazzák a kúriai és királyi táblai bírák számának szaporításáról szóló törvényjavaslatot. Következik a honvédelmi minisztérium költségvetésének tárgyalása. Tóth Aladár szükségesnek tartja, hogy a honvédség is megkapja az önálló műszaki csapatokat. Felhívja a miniszter figyelmét, hogy már béke idején, a nyelvi akadályok elkerülése szempontjából, magyar csapatokból jelölje ki azokat a tiszteket, akik mozgósítás esetén a honvédségnél műszaki vezetésre lesznek hivatva. Kéri a minisztert, hogy a jövő évi költségvetésbe vegyen fel megfelelő öszszeget, melyből a honvédséget zenekarokkal is el lehessen látni. A költségvetést a miniszter iránt való bizalomból elfogadja. Tóth Ernő arra a meggyőződésre jut az előterjesztett költségvetésnél, hogy a honvédelmi miniszter erélyesen törekszik a honvédség harcképességének emelésére, de nem mulaszthatja el éppen a cél érdekében jelezni annak szükségét, hogy az intézkedésekben a dolog természete által megkövetelt helyes sorrend megtartassák. Egész sora van még a tennivalóknak, amikre a honvédség harcképessége szempontjából még szükség van. Fel kellene emelni a századállományokat, biztosítani kellene a kereteket, s a szervezet teljessége érdekében ki kellene egészíteni a tiszti kart, mert a honvédtisztek a kiképzéssel sokkal jobban meg vannak terhelve, mint a közös hadsereg tisztjei. Az altisztek sorsa most sehogy sincs biztosítva s ideje volna valamit az ő érdekükben is tenni. A honvédgyakorlatokról szólva, kifogásolja, hogy kényszerítő ok nélkül túlságosan sokszor hívják be a honvédeket, akik emiatt polgári foglalkozásukban nagyon megkárosodnak. Végül rátér a tüzérség és a műszaki csapatok kérdésére, úgy látja, hogy most már a kormánypártról is óhajtják, amint óhajtja az egész ország is, hogy a honvédséget tüzérséggel és műszaki csapatokkal is ellássák. Ezért a következő határozati javaslatot nyújtja be: „Utasítja a Ház a honvédelmi minisztert, hogy a honvédség tüzér- és műszaki csapatainak felállítása tekintetében tegyen jelentést a törvényhozásnak.“ Bolgár Ferenc sajnálja, hogy a pénzügyi bizottság jelentésében nem mutatta ki, hogy végeredményében menynyibe fognak kerülni a honvédelmi miniszter által kilátásba helyezett organizácionális intézkedések. Nem érti, hogy miért nem tette ezt a bizottság, amikor a hadügyminiszter egy percig sem idegenkedett az új organizáció költségeit utolsó konzekvenciáiban a delegáció elé terjeszteni, így tehát tulajdonképpen nem lehet tudni, hogy e költségek mily nagyok lesznek, de igazat kell adni a pénzügyi bizottság azon tagjának, aki azokat approximative 5.000.000 forinttal jelezte. És ha a pénzügyi bizottság nem mondta meg, hogy a végleges költségek milyen nagyok lesznek, mennyivel fogják kilátásba vett intézkedések a költségvetést terhelni: azt hiszi, a pénzügyibizottság félt attól, hogy megint oly roppantul fogja magát blamálni, mint akkor, mikor az új véderő törvény költségeit 400.000 forintra becsülte csak, holott azok oly nagyok, hogy ma már adatokkal világosan ki lehet mutatni 11 millió forint oly' költséget, mely egyenesen az új véderő törvényből származhatik. Annak az öt milliónak, amibe a honvédség fejlesztése valószínűleg kerülni fog, nagyobb része különben szintén oly költség, amely az új honvédelmi törvényből ered, kéri tehát a minisztert, mondaná meg, hogy milyen költségekkel fog járni a kilátásba vett organizáció. Az újítások egyike a honvédtisztikar szaporítása. Nem vonja kétségbe, hogy a honvédségnek nagy előnyére fog válni, ha minél több tiszttel fog rendelkezni, csak azt kérdi, hogy honnan veszi a miniszter a hat év alatt szükségelt 1110 tisztet. Nem kevesebb mint kétszáz tiszttel fog évenkint több kelleni a honvédségnek, pedig már a honvédség jelenlegi tisztikarának fenntartására is olyan eszközökhöz kellett a honvédelmi miniszternek folyamodnia, amelyek a képviselőházban a legerősebb kritika tárgyát képezték és minden erőlködés dacára, mindamellett, hogy a Ludovika Akadémia növendékeinek létszáma szaporíttatik, a tartalékos tiszteket aktiválják, s a közös hadseregből nagy számban helyezik át a tiszteket a honvédséghez, ma sem lehet a fennálló szükségleteket pótolni. Honnan fogja a miniszter az évenként szükséges 200 tisztet venni? Rövid idő múlva már a közös hadseregben nem is lesz magyar aktív tiszt, mert mind át fogják őket a honvédséghez helyezni. Pedig a magyar elemnek mentél nagyobb számban kell a közös hadseregben képviselve lennie. A honvédségre nézve nem tartja hátrányosnak, hogy a közös hadseregből helyeznek oda tiszteket, de lényeges szempont, hogy a magyar elem képviselve legyen a hadseregben. Az áthelyezésekre vonatkozólag a múlt évben tett határozati javaslatát az idén is benyújtja; kéri ebben a minisztert, hogy terjeszszen évenként kimutatást a törvényhozás elé az áthelyezések számáról. Nem érti, hogy miért idegenkedik a miniszter a Ludovika Akadémia kibővítésétől. A honvédséget szándékosan függővé akarják tenni a közös hadseregtől, azt akarják kimutatni, hogy a honvédség a maga erejéből tulajdonképpen nem bír fennállani. Felhívja a miniszter figyelmét arra a rossz bánásmódra, melyben a honvédcsapatoknál a tisztek részesülnek. Az ügy természeténél fogva adatokkal egyáltalán nem léphet fel. A múlt évben azt mondta a miniszter, hogy ajtaja nyitva van minden honvédtiszt számára. De csak nem hiszi komolyan a miniszter, hogy az a tiszt hozzá fog menni panaszra ? A szólóhoz sem ment egyetlen egy sem, akit bántalom ért, hanem beszélt oly tisztekkel, akik megbotránkoztak azon, hogy valamely társukkal bántak rosszul és hallott ily dolgokat tartalékos tisztektől is, akik fegyvergyakorlaton látták ezeket. Nem hozhat fel adatokat, mert ez az illetékre nézve volna legkellemetlenebb. Elég egy tisztnek, ha nyilvánosan a front előtt megbántják: nincs szüksége arra, hogy esetét még az ország színe elé hozzák, vagy a sajtóba. A Ludovika Akadémiából évente csak 80—90 hadapród kerül ki, miért van tehát a költségvetésbe 500 hadapród számára pótdíj felvéve. Azt nem teheti fel, hogy a miniszter a közös hadseregből akarna a honvédséghez hadapródokat áttenni, mert akkor, tekintve, hogy a hadügyi kormány a múlt évben a közös hadsereg számára új iskolák felállítását kérte, azt lehetne mondani, hogy a miniszter a közös hadseregbeli iskolákban akar a honvédek számára hadapródokat nevelni. Szeretné tehát tudni, hogyan került a költségvetésbe az 500 hadapród. A népfelkelők ellenőrzési szemléinek költségeit nem fogadja el, mert az alkotandó törvényt előre olyannak látja, hogy az ellen állást kell foglalni. A honvédelmi költségvetés tárgyalása A képviselőház ülése november 30.-án. Kezdete délelőtt 10 órakor. Elnök: báró Bánffy Dezső. Jegyzők: Bernáth Dezső, gróf Esterházy Kálmán, Josipovich Géza. A kormány részéről jelen vannak: Wekerle Sándor, báró Fejérváry Géza, gróf Bethlen András, Josipovich Imre. A mai ülés jegyzőkönyvét hitelesítik. Ragályi Lajos, az állandó igazoló bizottság előadója jelenti, hogy Erdélyi Sándor Duna-Szerdahelyen megrávidrálása megkapó igazsággal van a képen viszszaadva. Nem az irányoknak, hanem az egyéniségeknek harcát látjuk tárlatunkon. Odáig még nem vagyunk, hogy kiállításunk a modern festészet tükre volna, de azért egyes hatalmas egyéniségek alkotásaiból legalább megsejthetjük azt az irányt, amely felé az egyre átalakuló, szünet nélkül változó, folyvást fejlődő művészet halad. A sátán. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — A Népszínházban a tavaszszal egy új népszínművet adtak, ezzel a címmel: Falusi történet. Csinos darab volt, jó falusi alakokkal s bár nem aratott valami zajos sikert a földszint elégülten és tetszéssel szemlélte. A habitusk érdeklődve tudakozódtak a benfenteseknél az ismeretlen szerző kiléte iránt.. . Ugyan ki az az ifjabb Bokor József ? Talán az öreg Bokor József valami atyafia ? Az öreg Bokort, az egyetemi professzort, aki érdemes újságíró kollégánk, mindenki ismeri közülünk, s bár még ifjú és javakorbeli ember, ilyen tisztes jelzővel illetjük komoly és sokoldalú képzettsége miatt. De csakhamar kiderült, hogy az új szerző abszolúte nincs rokonságban az öreg Bokor Józseffel. A színpadon csupán annyit tudtak felőle, hogy valami vidéki színtársulat karmestere, aki néha föllátogat a fővárosba. Rögtön megnőtt erre az ismeretlen ember ázsiója. — Hohó, mondták méltánylattal, egy karmestertől valóságos remekmű ez. Mozart, aki szintén nem volt tehetségtelen fiatal ember, aligha itt volna ilyen magyar népszínművet. A Falusi történetet előadták vagy nyolcszor-tízszer, de a következő hónapban csöndesen levették a repertoriekról. A nagy fővárosi színháznál ugyanis egyetlen befolyásos kritikus van és ez nem más, mint Line úr, a pénztáros. Line úr néha elégedetten dörzsöli a kezeit és igy szól Évvához, a direktorhoz: — Pár első emeleti erkélyszék és szerencsésen megütjük az ezer pengőt. Az a szerző, akinek a darabja meghozza az ezer forint bruttót, nyugodtan vacsorázhat még egy darabig, mert a következő előadások sorsa biztosítva van. De néha Line úr bizonyos melankóliával tölti ki a pénztári kimutatás rubrikáit. — Csak nyolcszáz forint, dörmögi, holott közel ezerre számítottam . . . De nyolcszáz forint még megjárja, mert ez még mindig elég tisztességes jövedelem. Ám olykor könyezve virraszt Line úr a sárga és rózsaszínű kilétek fölött. — Ötszáz forint, sóhajtja, ebből még száraz kenyérre is alig jut . . . Az ötszázforintos .lm..bokát már csöndes rezignációval szemlélik az ingyenes páholyokból, mert mindenki tudja, hogy napjai meg vannak számlálva. Az ismerős cím egyszer csak letűnik a kávébarna szinlapokról, és azután csak a színpadi archívum őrzi meg az örökkévalóságnak a letűnt esték emlékét. A Falusi történetet is betették a levéltárba és ifjabb Bokor József neve lekerült a szinlapokról. Mindenki elfeledte az irodalmi karmestert, mikor az Erkel Elek halála hirtelen aktuálissá tette a zenekari dirigenseket. Az öreg Lukácsynak ekkor egyszerre eszébe jutott a Falusi történetszerző . — Nini, mondta a direktornak, ez az ember nem is lenne rossz akvizíció. Hogyha a színműításban is megállja a helyét — pedig ez nem a szakmája — mennyire kitűnő lehet a dirigálásban, amivel gyerekkora óta foglalkozik ... Az igazgatónak tetszett az idea és néhány hét múlva a Népszínház közönsége egy idegen, cserkész-arcú urat látott föltűnni a karmester magas székén. Ez ifjabb Bokor József volt, az új népszínházi dirigens. Hosszú, fülig érő szőke bajusza tényleg olyan külsőt adott neki, amilyennel a régi cserkesz hadvezéreket ábrázolják az illusztrált újságok. Hideg, flegmatikus embernek látszott, aki nem néz sem jobbra, sem balra és nyugodt temperamentumával ugyancsak különbözött a finomérzékű, ideges Kontitól, akit a legkisebb diszharmónia is képes kihozni a sodrából. De a zenekar jól dolgozott a keze alatt, és a direktor teljesen meg volt elégedve a legújabb szerzeményével. Nem történt eközben semmi nevezetes, hacsak az nem, hogy minden új darab megélt. Mert vannak olyan esztendők, hogy a szeszélyes közönség mindennek örül, mindent elfogad és egyszerűen a sutba löki a kritikusi pápaszemet. A legvéznább ötletecskéket megnevetik és a legbanálisabb alakokat megtapsolják. De néha, egy-egy szerencsétlen évadban, hirtelen forrongás támad a mélyen fekvő rétegekben. A közönség olyan, mint a Balaton tava, amelyen néha verőfényes időben támadnak a legveszedelmesebb hullámok. Jaj annak a szerzőnek, aki ilyenkor kerül az ingatag deszkákra. Az ötleteit cinikusan kinevetik és az alakjaira gúnyos megjegyzéseket tesznek a földszint előkelőbb soraiban. Egyszerre csak úgy nyilatkozik a szeszélyes publikum, mintha a Theatre Francais kitűnő újdonságaihoz szoktatták volna az ifjú korában . . . Egy nap, valamelyik népszínházi főpróbán, egy operai tag került Szirmai mellé a nézőtérre. — Ugyan, szólt hozzá kíváncsian, nem tudja ki az a Bokor József? — A színház karmestere, válaszolta Szirmai, ha miért tetszik kérdezni ? — Mert egy csinos dalművet nyújtott be a minap az Operához és az életrevaló szöveget is maga írta. A Népszínház folyosóin sűrűen emlegették másnap, hogy Bokor Józseftől egy kitűnő operát fognak közelebb színte hozni az Andrássy úti színházban. A hír bizonyos szenzációt keltett, mert mindenki tudta, hogy a fiatal karmester túlságos el van foglalva a hivatalos dolgaival. A színészek kíváncsian kérdezték tőle: — Ugyan mikor írta ezt a nagy munkát ? Bokor szerényen simította végig hosszú, szürke bajuszát. — Délután kettő és három közt akad mindig egy kis szabad időm. Az új opera sorsa felől még nem érkezett hivatalos