Pesti Napló, 1894. április (45. évfolyam, 90-119. szám)
1894-04-01 / 90. szám
90. szám. Budapest, vasárnap $ % $ 1»$S m -ES PESTUT NAPLÓ. 1894. április 1. és áradtak szét a templom boltívei alatt. Utánok férfikar énekelte megható bensőséggel a szent zsoltárokat A terézvárosi plébános beszentelte a koporsókat s ezzel pont tizenegykor véget ért az egyházi szertartás. Mig a ravatal gyertyáit oltogatták s a templom előtt várakozó virágos kocsikra kivitték a tömérdek koszorúkat, az első padsorok rendje megbomlott s aki csak hozzájuk fért, odasietett, hogy részvétét fejezze ki a halottak legközelebbi hozzátartozóinak: asszonyok Ruttkayné kezeit csókolták; férfiak a Kossuth-nak kezét szorongatták. Ezután külön-külön emelték le a koporsókat a ravatalról. Kossuth Lajosné koporsóját nyolc feketébe öltözött szolga emelte vállára s kivitte a négy feketelovas halottaskocsira. Utána nyolc kékruhás szolga vitte Kossuth Vilma koporsóját a halottaskocsira, mely elé négy hófehér lovat fogtak. Mély tisztelettel nyitott utat a templom előtt öszszetorlódott sokaság, mikor a gyászoló család tagjai kijöttek a templomból. Az első gyászhintó főülésén Ruttkayné és Ambrozovicsné, velük szemben a két Kossuth-na foglalt helyet; a másodikba a család többi tagja ült be. A gyászhintók után a főváros két fogata s azután a kocsik egész sora következett. A gyászmenet, élén a küldöttségekkel és a két koszorús kocsival, lassan megindult; nyomukban a két halottas kocsi csak lépésben ballaghatott. A nép kényes szemekkel meredt a koporsókra s mikor ezek elhaladtak, kendőkkel és kalapokkal intett üdvözletet a két Aossuth-fiúnak, aki a gyászhintó üvegablakán át néma főhajtással mondott köszönetet egy nemzet részvétének a megnyilatkozásáért. A gyászmenet. Negyed tizenegy órakor indult el a menet lassú léptekben. Nyolc lovasrendőr nyitotta meg, azután jött Török-Szent-Miklós száztagú küldöttsége, majd Abony, Nagy-Szalonta, Karcag városok küldöttségei. Igen szép volt Rákos-Palota küldöttsége, a fehér ruhás leányokkal. A küldöttséget Kovácsi Sándor evangélikus lelkész és Medvecky Győző főjegyző vezette. Elől huszonnégy fehérbe öltözött leányka, fejükön mirtuszkoszorúval Mögöttük lépkedtek a rákos-palotai nők és férfiak, körülbelül háromszázan. A rákos-palotai küldöttség mögött haladt a ceglédi kör és a ceglédi nők küldöttsége, azután jött a függetlenségi és 48-as polgárok és polgárnők monstre deputációja. Hatszáz nő volt együtt mély gyászban, arcukat sűrű fekete fátyol fedte. A küldöttség élén vitték a gyászfátyollal bevont óriás nemzetiszínű selyem zászlót, amelynek egyik oldalán van Kossuth képe. A zászló szalagjait Asbóth Ilona, Cserey Ilona és Lamach Ludovika, mindhárman negyvennyolcas ezredesek és tábornokok leányai vitték. A nők után haladt a hatszáz tagú férfi küldöttség. Sorra jöttek azután a siklósi ellenzéki kör, Debrecen város küldöttsége, Kiss Áron református püspök vezetése alatt, Szepsi-Szent-György és a debreceni iparkamara küldöttsége. A küldöttségek után a temetkező vállalat házi tisztjei s utánuk a koszorúskocsik haladtak, szebbnél-szebb koszorúkkal. A koszorúskocsik mögött haladt a két halottas kocsi. Az első kocsin volt Kossuth Lajosné, a másodikon Kossuth Vilma. A koporsót óriás koszorúk borították, melyeket a főváros, a függetlenségi párt és a hölgyek helyeztek a koporsókra. A Kossuth-család tagjai gyászkocsin követték az elhunytakat. A menet a Király-utcán, azErzsébbet-körúton, a Kerepesi-úton és a Temető-uton át vonult ki a temetőbe. Az utakat teljesen ellepte a közönség. Az elvonulás alkalmával a legnagyobb rend uralkodott. A nők hangosan zokogtak, amikor a koporsókat mellettük elvitték. A férfiak kalapot emeltek a menet elvonulása alatt a temetőben. Tizenkét óra felé járt az idő, amikor a menet a a Köztemető-útra ért. Az után, különösen a temető kapuinál ezer és ezer ember tolongott és igyekezett a temetőbe jutni, de hiába. A temető kapui zárva voltak. Csak azokat bocsátották be, akiknek belépőjegyük volt. Amikor a menet az első kapuhoz ért, megszólalt a temető kápolnájának kis harangja s ennek hangjai mellett fordult be a második kapun a menet. A sir körül árbocokra vont gyászlobogókat lengetett a szél. A térséget körül a rendőrség tartotta elzárva. A sírboltnál emelvény volt a család tagjai számára, de a Kossuth-testvérek a sír mellé álltak. Mielőtt a menet megérkezett volna, Rechner Lajos középítési igazgató a temető igazgatójával még egyszer megvizsgálta a sírboltot. A két koporsót a kocsiról a sír jobboldalán felállított két ravatalra helyezték. Kossuth Lajosné ravatala fekete bársony és lambrequinnal, Kossuth Vilmáé pedig kék bársonynyal volt díszítve. A koporsók fejénél állott Kossuth Ferenc, Kossuth Lajos, Ruttkayné, Meszleny Lajos országgyűlési képviselő, az Ambrozovicscsalád. A koporsók lábainál Gerlóczy Károly első alpolgármester, Márkus József alpolgármester, Slaberhauer Károly fővárosi tanácsos, Lechner Lajos középítési igazgató, gróf Károlyi Gábor. A sok küldöttség a Deákúton, a függetlenségi nők deputációja pedig a sir körül félkörben állott fel Stieber Vince terézvárosi apátplébános ezután felszentelte a sirt, beszentelte a koporsókat s rövid imát mondott. Az egyházi szertartás befejeztével Lamach Ludovika mondott beszédet Asbóth Ilona helyett, aki hirtelen rosszul lett Beszéde végén a holtak emlékére kérte a két Kossuth testvért, hogy maradjanak itthon• Ezután leeresztették a koporsókat a sírboltba , fölébe helyezték a követ A gyászszertartás be volt fejezve, de a család még nem távozhatott a temetőből, mert mindenki oda iparkodott hozzájuk: a férfiak, hogy a Kossuth-fiukat lássák; a nők, hogy megcsókolhassák Ruttkayné kezeit Egy óra felé járt az idő, mikor a család tagjai elhajtattak a temetőből a Múzeumba, Kossuth Lajos ravatalához. A nép aztán oda térdelt a sír köré és csöndesen imádkozott . . . Kossuth ravatala körül. Egy világváros egész lakossága van összezsúfolva a Nemzeti Színháztól a Múzeumig. Budapest itt hömpölyög szemnek be nem látható áradatokban és nincs az országnak egyetlen községe, amely ne küldte volna ide a maga képviselőit Egy tenger hullámzik itt fölalá és ijesztő embertömegek sodorják egymást a hoszszú boulevardon. Gyászruhás asszonyok kalapjáról csüng le a földig érő fekete fátyol, fekete szalagok tompítják meg komoran a cilinderek fényességét. Egyszerű, testhez simuló atillák, ünneplő, kék parasztmandlik, sötét díszruhák tolonganak komor méltósággal a Múzeum-kert oszlopos csarnoka felé. A lóvasutak lépésben haladnak, félórába kerül, amíg egy frakker a Műegyetem elől a Károly-körút elejére ér, fekete emberhullámok zárják körül szorosan a dirigáló lovasrendőröket A gyászdrapériás kirakatok előtt még jobban megtorlódik a tömeg, a Kossuth-képek, Kossuth-érmek, fekete karszalagok közül ezren és ezren várják türelmesen, amíg a vásárlás sora reájuk kerül. Nincs egyetlen ember, aki a kalapján vagy felöltőjén ne viselne gyászszalagot, alig van egy világos ruha az egész óriás városban. A boltok üvegtáblái mögött nehéz ,bronzkandeláberek veszik körül a nagy halott arcképét Színtelen, sárgás lángok gyuladnak ki a nappali verőfényben és ijesztően csillognak vissza a tompa, fekete háttérből. A fantázia nem képzelhet el ilyet és nem gyászoltak még egy halottat a világ egyetlen országában. Sok száz és száz esztendő szakad bele az örökkévalóságba és még mindig csodálatos legendák élnek majd a Kossuth Lajos temetéséről. És olvasván a régi krónikákat, a jövendő ezredévek földi vándorai álmodva sóhajtanak majd maguk elé: — Micsoda idők voltak azok, amikor még így tudták meggyászolni a nagy férfiakat . . . Pálmák és déli növények közt lobognak a nehéz viaszgyertyák a Kossuth Lajos koporsójánál. Kivont kardos, gyászruhás fiatalemberek őrzik a ravatalt és öreg, meggörnyedt honvédek hajtják le fáradtan ősz fejüket a megtért kormányzó lábaihoz. . . íme, itt tiszteleg Magyarország népe a hol halott Lear pihen, akit hálátlan leányai könnyek és virágok tengerével vesznek körül. Két koporsó fekszik egymás mellett a ravatalon: a nagy halott halottjai, akik előre mentek a halálban és most előre mennek a kerepesi temetőbe, hogy kedvessé tegyék neki a szomorú kriptát, ahol találkozni fognak. Hallgatom a kar-éneket, mely szétárad a templom karzatáról és lebeg az ég felé, mint a ravatal körül járó pap tömjénfüstje. Gyászruhás hajadonok énekelik halkan, szelíden a gyászos dallamot, de a hangban, az énekben nincs szomorúság, inkább valami édes nyugalom, valami fenséges vigasztalás reszket benne, mintha angyalok üdvözölnék végtelen magasságból a hazájukba visszatért halottakat, akiket hontalanul a menyország pompája sem tudna üdvözíteni. Azután megrendült a férfiak kara, megrendült a komor Mizerete, a katolikus egyház hatalmas gyászdala, a fenség és borzadály ölelkezése, melynél nagyobbszerű himnusza, nincsen a halálnak. De mikor a karok rákezdték a szörnyű refraint: Dolores inferni circumdederunt me, nekem úgy rémlett, mintha más visszhang kelt volna e strófa nyomában; nekem úgy rémlett, mintha két szelid hang tört volna át a koporsó fedelén és repeső örvendezéssel ezeket a szavakat énekelte volna antistrófa gyanánt: Voluptates coeli circumdederunt me! És mikor a két koporsót kivitték a templomból és föltették az üveges kocsikra, akkor is úgy tetszett nekem, hogy ezek a díszes gyászkocsik nem halottas szekerek, hanem a hűség és szeretet diadalszekerei. ■ ■ ■ Mihez hasonlítsam a magyar hölgyek nagyszerű precesszióját, mely a menet élén haladt? Ilyen kivonulás lehetett az, mikor Róma nemes hölgyei talpig feketében mentek a gőgös Coriolan elé, hogy jellemük csodálatos erejével és könnyeik néma ékesszólásával megmentsék a hazát. Így vonulhattak ki Róma kapuján, lebegő gyászfátyollal, sírástól és szégyentől égő szemekkel, gyöngéd ajkaikon e rettentő szavakkal: Gázoljatok át rajtunk! Az út Rómába testünkön át vezet! Akkor Volumnia és Virgilia állottak a nemes hölgyek élén. De a mi Volumniánk és Virgiliánk most a menet után haladtak — két egyforma koporsóban. Az ég talán sohasem volt kékebb, a nap talán sohasem volt ragyogóbb, mint abban az órában, mikor a menet a temető útjára kanyarodott. A menyholt gyönyörű kék szint öltött magára Kossuth Vilma tiszteletére, hogy hasonlítson ahhoz a szekérhez, mely kék baldakinja alatt vitte Kossuth leányát. A nap úgy égett, sugárzott, mint egy óriás ünneplő fáklya; égett, tündökölt, mintha Kossuthné erényeit akarta volna jelképezni a magasságban. Nem véletlenség a természetnek ez a csodálatos tündöklése azóta, hogy magyar földön van az egész Kossuth-család: három élő és három halott. Mengesztelődött, boldog szellemek sugárzása ez, mély eget-földet áthat és parancsol a mindenség erőinek. A két koporsót már lebocsátották a kriptába. Kossuth felesége és leánya már nyugosznak a magyar föld ölében. Egy koporsónyi hely van köztük — éppen elég annak, akinek egykor szűk volt a világ. Hosszú, kínos távollét után ma pihennek először hazájuk karjai közt. Vajjon mit beszélnek a koporsók a mai éjszaka szent magányosságában? Aki arra járna ma éjjel, talán hallaná a a koporsók párbeszédét. — Alszol anyám ? — Még nem, leányom! Atyádat várom ! — Holnap atyám is itt lesz közöttünk ! Akkor aludni fogunk? — Ha itt lesz atyád is, akkor aludni fogunk mind a hárman. Együtt... édesen .. . örökké! Vigíliák. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — Fehér köd ülte meg tágig a Pó folyót s fönn a Sopergát is. Garibaldi szobrából ködember lett, mig aztán megeredt a szitáló, gyengén permetező eső s a ködből kibontakozott a Via dei Millén három világító ablak, lenn a kapu előtt pedig négy kocsi. Nem hallatszott egy hang sem, nem volt a közelben egy élő ember, csak mögöttünk csobogott a szökőkút. Kossuth Lajos betegszobájából jött ki felénk a lámpafény. A három ablak, mint három nagy szem, hosszú, szomorú pillantással néz ránk, egyformán, változatlanul. Tizenhat millió magyar ember közül mi nyolcan voltunk csak ott, magyar újságírók, akik aggódva, szorongva néztünk ezekbe a nagy szemekbe, hogy kiolvassuk belőlük, mi történik odabenn azzal a nagy lélekkel. Jött egy perc, amikor a sárga világosság az ablaktábláról útra kelt, elment lassan, imbolyogva, hátrafelé, messzebb, messzebb. . . Egy perc, egy negyedóra, félóra, — szivszorongva, reszketve bújtunk össze a park vizes vasrácsa mellett. Visszajött a lámpa az ablakhoz — hála Isten! Lehet, hogy egy kis orvosságos üveg hányódott el abban a szobában s keresni mentek lámpafénynyel. De amikor átvirrasztott, lázas éjszakák után, a végletekig felizgatva, vizes, barátságtalan utcáról megláttuk azt az elsötétülő ablakot, azt hittük, hogy az a nagy lélek sötétült el abban a szobában ... Ilyenek voltak éjjeli inspekcióink, virrasztásaink, vigíliáink három hosszú hétig, a Via dei Mille magyar háza előtt, mikor Kossuth Lajos haldoklott. Egyszer, mégis fedél alatt töltöttük az éjt, azon a napon, mikor messze tőlünk egész Magyarországban a Talpra Magyart szavalták. • Március tizenötödikén dél-