Pesti Napló, 1895. május (46. évfolyam, 118-148. szám)
1895-05-01 / 118. szám
A vörös május, Budapest, április (bp.) Munkászászlóaljak vonulnak holnap ismét az utcákon, városszerte munkaszünet lesz. A legénység a proletariátus társadalmából szervezve sorakozik, asszonynép is tarkítja rendjeit, kokárdák a mellen, toll a kalapon, vagy karszalag jelenti, hogy egy ügy, egy közös érdek mellett vonul ki tüntetni valamennyi. A rendőrhatóság óvatossági rendszabályokkal él, a katonai karhatalom is konszignálva lesz; a munkásnépnek tilos a körmenettartás a közutakon, a meetingtartás a város sorompóin belül, vagy egy tömegben azokon kívül is, nehogy a tüntetés a polgárságra terrorisztikus hatással legyen, normális egyensúlyát békés napja folyásának, szabályos keringését forgalmi életének zavarhassa. De a munkás csapatok beérik az engedett keretekkel is, nekik elég, ha a munka egy napon át szünetel, s ők megmutathatják egymásnak, demonstrálhatják a vagyont képviselő társadalomnak, hogy mily sokan vannak és számuk mekkora erőt, egyesített, akaratuk mekkora hatalmat képviselhet. S ha azután a nap eltelt békén, a tüntető munkáscsapatokat visszatéríti alkony után, virradatra a fegyelem és kötelesség műhelyükhöz,megkönnyebbülten lélegzünk fel megannyian, hogy önkénytelen aggodalmaink e világszerte forrongó, polgárjogokért, gazdasági előnyökért küzdő osztály megmozdulása láttára ebben az esztendőben is túlzottak voltak. Ez lett a május elsejéből két világrészben hat év óta. Ez lett a tavasz öröméből, a természet naiv kultuszából, az érzelmek ünnepéből, mely költészetével elfödte eddig 24 órára a lét nyers küzdelmeit, az életsors különbözőségét, feledtette a rangot, vagyont, a hivatást s ezek változandóságát. Az a május elseje, mely minden emberre egyaránt mosolygott, ragyogó sugaraiból egyaránt mindenkinek juttatott, s egy sorba állított a szabad természet nyíló virágaival, dalos madaraiéval, az a szép összhangba csendülése az egész teremtett univerzumnak többé nem létezik. Helyéből kitolták a tömegmozgalmak, amelyek ime osztályt állítnak osztálylyal szemben, rendet rend ellenében; összhangját megrontották a disszonancia zöngéi, amelyeken két világrész milliói a fennállók megdöntését, egy új világ alkotásának jelszavait, forrongó eszméit, programmját hirdetik. Ez a vörös május. S hogy ennek a fátum bizonyosságával, a logika kérlelhetetlenségével, a természeti törvény következetességével, így kellett fejlődni, arról egy nagy bölcsészeti, nemzetgazdasági és politikai irodalom, Amerika és Európa szociális törvényhozása, nagy gondolkodók, írók és cselekvők szellemgyülekezete egyaránt tanuskodhatik. A rendiséget megdöntötte a civilizáció s ugyanakkor megindította a szociális problémát is. A kiváltságosak uralma ellen száz évelőtt az elnyomott s öntudatra ébredt jogérzet föllázadt, a régi államépületből nem hagyott követ kövön, s átépítette a nagy embersokaság, a minden osztályt egyesítő nemzet befogadására, s a szabadság, egyenlőség nevében megnyitotta annak kapuit mindenek számára. És száz év múlva azt kell látnunk, hogy a nagy sokaság nem fér meg benne, sokan vannak, kiket a tolongás elgázol, még többen, akik kívül rekedtek, s akikben csakúgy él a jog érvényesülésének vágya, a belül elhelyezkedés ösztöne, mint azokban, kiket fürgébb erejük vagy az árkamlat sodrása előre vitt. Az épület szűk, toldalékairól gondoskodik a szociális politika, a forradalmi elmélet pedig meszszebb jövőre tervez, mikor az élet a toldalékokat is túltömte és az államalkotmány újabb átépítésre, új leosztásra, a közélet uj korszakra szorul. Valamint a földgolyó képződését új és új rétegek rakásával munkálta az építő természet, úgy enged tért s nyit uj időket az emberpályán egymást befedő korszakoknak a földszellem, s az őt igazgató isteni gondviselés. Ily uj korszak előfutói a szocialista mozgalmak; a jövő kikeletének lehelletét érezzük ki belőle önkéntelen. Ugyanabban az elvben gyökerezik a szocializmus is, amely a száz év előtti polgárforradalmat mozgatta. A terjedő fölvilágosodás, az iskolák, az életben a szabadság-intézmények nevelték, fejlesztették a népsokaságot arra, hogy igényei megnövekedjenek és jogokat követeljen a létverseny zordon harcában az erősektől a gyengék számára is. Száz év előtt a harmadik rend vívta ki titáni erőfeszítéssel az igényelt jogkört a tömegerő segítségével, s ő vette legtöbb hasznát, mert a hozzá való igény benne volt csak kifejlődve, megérve. Most már jelentkezik a negyedik rend is, osztalékát követelni a közös vívmányból. És a világ nagyhatalmai nem bírják a jelentkezőt visszautasítani: részeltetik a szavazatjogban, megadják passzív választói jogát, eltűrik párttá alakulását, sőt túlsúlyát a községtanácsban, megjelenését párttípus gyanánt a törvényhozásban. Ahogy nem volt mód akadályozni keletkezését, úgy nincs mód véget vetni érvényesülésének. A negyedik rend: a munkásosztály igényeiben mégis megtalálja idővel, sőt már is kezdi látni a maga korlátozó törvényét. E törvény a saját versenytársaiban van adva. Mert a negyedik rend éppen nem az egész népsokaság: ez csak vele van most és küzdenie segít, de lényegben mégis különbözik tőle s ő már is kivált belőle. Az ő igénye nem a nagy tömegé, az ő érdeke nem közös amazéval, s amit ő elér, abban a többi vele fog osztozni akarni, s ő nem lesz oly helyzetben, hogy a követelt részt megadhassa. TÁRCA. A szoborszép asszony. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Pekár Gyula. Ott ült a káprázatos nagy szalon mélyében, a másféléles breton kandalló oszlopa mellett, egy facsart lábú ódon karosszékben. A százakra menő vendégsereg csakúgy szorongott a múzeumszerű gobelines teremben, de körülötte pár lépésre azért üresen maradt a hely, mint trónteremben a királynő vagy az egyházakban a Madonna körül. Bár a társaság szinteg a túlsó sarokbeli zongora felé figyelt, ahol a divatos Mademoiselle Auguet énekelte az ő 1830-as melankolikus dalait, valójában lopva azért mindenki őt leste. A férfiak valami tiszteletteljes, de kéjes zavarral szemlélték, mint egy esetleg hirtelen megelevenedett márvány Aphroditét. Pedig hisz már annyiszor látták! ... Az asszonyok szinte tárgyilagos bámulattal jártatták meg a szemüket rajta; annyira felettük állt hírneves, hozzáférhetetlen szoborszépségében, hogy nem is nézték magukhoz hasonlónak, vagyis vetélytársnak, hanem szigetnek hagyva ki őt hiú versengéseik közepette, vállat vonva csak azt mondogatták: „Madame Berguére? — no igen, de hisz ő nem asszony, ő szobor ..Hát mert szép volt, olyan tökéletes és méltóságos szépség, akinek a láttára szinte megdöbbent az ember, akit szinte felsőbb lénynek kellett tartania mindenkinek. Magas derekú, tiszta fehér, görögös ruha volt rajta, amely a csalódásig szoborszerűvé tette egész nagy formáját, annyiszor megénekelt vállait, annyiszor megfestett, nyakát s azt az észvesztően nyugodt klasszikus fejét. Mert hisz épp az ő nagy kék szemeinek (amelyek mint csodálatos ablakok nyíltak arca márvány voltából valami mélyen kék görög égbe) — a felséges nyugalma volt olyan utánozhatatlan: ez az örökkévalóságra vagy a végtelenre emlékeztető nyugalom csakis a tökéletességnek az attribútuma. Utóbbi időben ez a nyugalom már szinte jóakarattá szelídült az arcán, tán ezzel a jóakarattal akarta palástolni a bámuló emberiség előtt ez örökös bámulat feletti unalmát. Ékszer nem volt rajta, csak hollófekete haját fogta egybe egy hármas aranykarika. Szépségének analízise az volt, hogy amerikai volt, hisz csak az angolszász fajban találni ilyen görögös tökélyűs lényeket. E típus nála az által tökélyeskedek, hogy anyja viszont görög volt. A párisi mítosz szerint e görög asszony nagyanyjába lett volna Byron utoljára szerelmes Missolunghi előtt. No de hát ez mellékes. E szép asszony típusára az angolok találták meg az igazi szót: professional beauty, „hivatásbeli szépség“. — A háziaszszony az énekszámok között olykor sebesen haladt el mellette s félénken kérdé, nem unatkozik-e? A szép asszony iyenkor elmosolyodott, így tudnának tán az antik szobrok mosolyogni. . . A jelenlevő férfivilág kitűnőségei felváltva ültek le a mellette levő alacsony székre s beszélgettek vele. Az érdekes, de oly fáradt arcú elegáns Bourget most kelt fel mellőle. A hosszú szakállú, börziáner kinézésű Pailleronnak adta át a helyét... Amennyiben Madame Berguére Paris egyik nevezetessége, az idegenek diskréten vonultak el előtte. Egy hatalmas kozák ezredes, ki nehezen fért el a frakkjában, szájtátva állt meg előtte, úgy hogy egy kis párisi dáma hangosan felkacagott a láttára. De a szoborszép asszony arcán egy izom se mozdult meg. Utóbb mégis elmosolyodott, mert valaki azt mondta neki, hogy legközelebb már belekerül a neve a Baedeckerbe, mint párisi nevezetesség.... Német származású férje, akit Frankfurtban még Berger úrnak hívtak, ott állt távolabb egy Ferenc korabeli vasöltözet mellett és szokás szerint fogadta a közönség gratulációját. Puha hajú, alacsony, kövér és kopasz ember volt. Egy szerencsés börzemanőver vetette volt őt fel a párisi parkettre. Akkor határozta el, hogy név híján azzal fog különös varázst kölcsönözni a millióinak, hogy elveszi a megkapható legszebb leányt. Hát el is vette annak az évnek (ha jól tudom, 1887-nek) a legszebb leányát, azt a híres miss Evanst, akit Whistler és Sargent már akkor felfedeztek volt anyjának az Avenue Friedland-beli nemzetközi szalonjában, s kiknek a képei akkor már világhírűvé tették volt a leány nevét New-Yorktól Pétervárig mindenütt. A leány amerikai létére (csodálatosan !) szegény volt s ennélfogva hamar meglett a házasság. Tiszta üzleti spekuláció volt ez a Berguére úr részéről, — hisz ő olyan kiváló műbarát hírében állt! Házassága napjára összevásárolta felesége összes arcképeit s hoteljének abba a Louis XV. csarnokába helyeztető el őket, amely később olyan híressé vált ez alatt az elnevezés alatt, hogy „Galerie de ma femme.“ A csarnok utóbb újabb és újabb képekkel és szobrokkal, tanagrákkal telt meg, amelyek mind a feleségét ábrázolták, hol görög istennő, hol madonna, hol bizánci császárnő képében. . . Azután, mint nagy üzleti vállalkozásainál szokta volt tenni, ügyesen lanszírozta a a felesége szépségét. Nagy tőke volt ez, amely busásan meghozta a maga kamatait. Csakhamar Madame Recamierhez kezdték hasonlítani a szép asszonyt; szépsége utóbb szuggesztióvá vált már. A Berguére úr estéi híresekké lettek s miniszterekkel teltek meg, akikkel ebéd után a nagy havannák mellett sokkal hamarabb ki lehetett mindent vinni, mint a rideg minisztériumi irodákban. Madame Recamierhez hasonlították. Hát én nem tudom, én sokszor láttam Madame Bergueret s mindig szebbnek találtam őt a Dávid és a Gérard képeinél. Annyiból hasonlított ehhez a híres asszonyhoz, hogy éppen olyan jó és olyan hideg volt, mint ő. Én Istenem: a természet, amely olyan harmonikus és igazságos, hogy is adna meg mindent ? ! A híres nagy szépségek többnyire hidegek és passzívak, miért? Mert túl nyilvánosan, szinte istenféléssel bámulják őket, a szerelem pedig nem szereti a nyilvánosságot, közvetetten és benső, sőt titokzatos érzemény lévén. Madame Berguére most huszonnyolc éves és — hisz egész Paris tudja — sose volt szeretője. Valószínűleg Mai számunk tizenhat oldal. A reggiit és wtitóadás WUte* külün házhoz vagy poétán kiadva Budapesten és a vidéken: Fgúsz btre -- -- i$ frt — kr. Félévre — 9 — ff Negyedévre____ 4 „ 50 „ Egy hónapra - - 1 „ 60 „ Egy szám ára a vidéken: Reggeli kiadás—...._f»kr. Esti kiadás___— — 4„ Negyvenhatodik évfolyam. i nggm h m tám tata, küldve Budapesten H S **&&*n: Üregrész évre----14 ftrt Félévre — — 7 „ — „ Negyedévre----3 „ 50 „ Egy hónapra — 1 „ 20 „ Egy szám ára Budapesten: Reggeli kiadás_____ 4 kr. Esti kiadás_________ 3. Szerkesztőség: IV. Ferenciek tere 3. Libeeneucópole. Kiadóhivatal: II. Ferenciek tere 4. sz. I. emelet. ________.«a» 118. sz. Budapest, szerda, május 1. 1895.