Pesti Napló, 1896. április (47. évfolyam, 91-119. szám)
1896-04-15 / 104. szám
8 Budapest, szerda vonásában egy bordal fordul elő s azt a dalt a megnyitó előadáson a budai dalárda nyolcvan tagja fogja előadni teljes zenekari kísérettel. Jókai maga dalolta el Egressy Béninek régen feledésbe ment szép Fótkii dalát az uj színház karmesterének, Barna Izsónak, aki a dalt zenekarra írta át. A műsorváltozás a Nemzeti Színházban. Császár Imre, a Nemzeti Színház jeles művésze influenzában hirtelen megbetegedett s ezért a Kókai-hde mai előadásán nem vett részt. Szerepét hirtelenében Horváth Zoltán vette át. — A Századvégi leányokban ugyancsak Császár betegsége miatt Le Tessies Hektor szerepét Náday Ferenc vállalta pl. Főpróba. A Népszínház millentiáris darabjának, az Ezer év című, látványos szinmjinek jelmezes főpróbáját április 16-ikáil, csütörtökön, este hat és fél órakor tartják meg a Népszínházban. Gavallér tenorista. — Gassi Ferenc emlékezete. — Budapest, április 14. Tenorista, akinek sok esze van és aki egyúttal tökéletes gavallér: ritkaság még afranciák közt is, noha francia földön nagyon sok énekes fejében megtaláljuk az esprit gaulois-t és a kabátja gomblyukában a becsületrend piros szalagját. Gassi Ferenc, akinek a halála hírét ma olvastam őszinte szomorúsággal, a műveit és gentleman-énekesek ritka kategóriájába tartozott. Kedves, jó fiú volt, iíg és mulatós, de nem bohém; pénzével nem bánt takarékosan, de mindig rendezett viszonyok közt, sőt előkelő módban élt. A gazdagságot édesapjától, Glatz Ferenctől örökölte, aki híres ügyvédje volt a régi Budapestnek és nekem keresztapám. De nemcsak a vagyont, a szellemi kapitálist is ez a jeles férfiú hagyta rá. Glatz Ferenc a negyvenes években különböző álnevek alatt sok verset irt az akkori szépirodalmi lapokba és a szabadságharc idején belső munkatársa volt a Jövőnek, nagybátyám radikális politikai lapjának. Egyetlen fiát, Ferencet, nagy gonddal nevelte. Jogásznak szánta, de a széles látókörű, európai műveltségű ember hamar megbarátkozott azzal a gondolattal is, hogy a fiúból énekes-művész legyen. A fiú a hetvenes évek elején abbahagyta egyetemi tanulmányait és Richter János buzdítására, aki akkor operaigazgatója volt a Nemzeti Színháznak, fölcsapott énekesnek. A hatalmas, daliás termetű fiatalember kezdetben baritonistának készült. Talán sokkal többre is vitte volna, ha megmarad annak, amivé hangja jellege predesztinálta. Később ugyan a tenorszerepeket is hatással énekelte, de nem azzal a könnyűséggel, amivel a született tenorok ütögetik meg a legnagyobb magasságokat. Ez volt az oka, hogy hamarabb kifáradt és korábban lemondott a színpadi pályáról, mint mások, akik a brilliáns felsőhangok birodalmában még idősebb korukban is csodákat tudnak művelni. Richter volt az oka, hogy a baritonistaságot a tenoristasággal cserélte föl. Abban az időben fejezte be Wagner Rikárd a Niebelung-ciklust és a bayreuthi megváltó minden apostola abban fáradozott, hogy megfelelő Szigfridet kutasson föl a Festspieltheater számára. Richter a széles mellű, óriás alkatú fiatal magyarban megtalálta Jung Szigfrid ideálját. Anyja segítségével, akinek az énekiskolájából több kitűnő művész került ki, tenort faragott belőle és bemutatta Wagner Rikárdnak, aki egészen el volt ragadtatva a fiatal magyar hatalmas termetétől. Szigfrid első felvonásából a pompás kalapácsdalt ő énekelte a Vigadóban, ahol Wagner személyes vezetése alatt a budapesti filharmonikusok bemutatták a trilógia főbb részleteit. Akkor még Glatz Ferenc néven szerepelt. A Gassi nevet később vette föl, a hetvenes évek vége felé, mikor Olaszországból visszatért és a Nemzeti Színházhoz szerződött. A fiatal kezdő debütje szépen sikerült Wagner égisze alatt, de nyomban azután kellemetlen csalódás érte: Bayreuthban nem rá bízták Szigfrid szerepét. Sok próbálgatás után kiderült, hogy Szigfridhez csak a fiatalsága és a fizikuma van meg, de hanganyag, ének, tudás és játszóművészet dolgában a roppant feladat véghezvitelére még nem elég erős. Nemes ambíciója legyőzte a csalódás keserűségét. Párisba utazott és több évig a legelső mesterektől tanult fáradhatatlan szorgalommal. Ez a szorgalom csöppet sem volt kevesebb a Mierzinickyénél, aki negyedrangú énekesből küzdötte föl magát Európa egyik szenzációs tenoristájává. Párisból Milanóba ment és másfél éven át ott egészítette ki azt, ami készültségéből még hiányzott. Hazájába visszatérve, 1877-ben szerződött a Nemzeti Színház operájához, ahol a veterán Ellingerrel, a virágjában levő Perottival és Hajóssal fölváltva énekelte a legbravúrosabb szerepeket. Hangja soha sem volt olyan fényes és elragadó szárnyalású, mint a Perottié és a Hajósé, de tudása és ízlése amazokénál nagyobb volt és sokoldalúsága a színház leghasznosabb tagjává tette. ■ Radamest éppen úgy tudta énekelni, mint Josét a Carmenben, Szívért és Asszádot éppen úgy, mint Maxot a Bűvös vadászban. Gassi Ferenc 1886-ban gróf Keglevich István intendánssága alatt vált meg az Operától. Társai a legkedveltebb, legjoviálisabb kollegát veszítették el benne, a közönség a lelkiismeretes, művelt énekest, aki mindig tehetsége és tudása legjavát vitte a színpadra. Jellemző, hogy ez a gazdag gentleman, aki nem szorult rá az éneklésre, és aki bátran megengedhette magának azt a fényűzést, hogy kénye-kedve szerint szeszélyeskedjék az igazgatósággal: kilenc éves működése alatt egyetlen egyszer sem zavarta meg a műsort. Arra nem volt eset, hogy Gassi lemondjon, ha egyszer a nevét a színlapra kiírták. Tökéletesen beszélt és írt franciául. A Budapesten megfordult francia írók és művészek valóságos Mentora volt, akiknek a vezetésében és mulattatásában nem fáradt ki soha. Amikor a híres Adamné először járt Budapesten, Gassi Ferenc még arra is vállalkozott, hogy üdvözlő verssel lepje meg a gyönyörű párisi asszonyt. Ámbár férfikora világában vált meg az Operától, (alig múlt harmincnyolc éves) színpadra többé nem lépett és a distingvált énekes az alakító művészet más ágában keresett foglalkozást: beállott diplomatának. Általános, nagy műveltségét és a társalgásban való finomságát ebben az új szerepkörében is kifogástalanul érvényesítette. A perui konzul szalonjában előkelő társaság adott találkozót egymásnak. A hajdani művészt csak az árulta el, hogy amikor leült a zongorához, sokkal szebben énekelt francia, olasz és maga szerzette dalokat, mint a hivatásos diplomaták és hogy a legarisztokratikusabb sokadalomban is mindig a színészembereket tüntette ki legjobban. Bobin. it FESTI NAPLÓ Képzőművészet. '** Az új műcsarnok. Ma kezdték meg a városligeti új műcsarnokban a képek és szobrok elrendezését. Ezúttal kevesebb műtárgy érkezett, mint várták, mert a művészek egy része nem készült el a millennium alkalmából megrendelt nagyobb művekkel. Ezek nem is jutnak ezúttal a műcsarnokba, hanem tervben van, hogy a Nemzeti Szalon termeiben állítják ki a millennáris ünnepségek alatt. Nem lesznek a műcsarnokban a budai királyi palotában függő képek sem, mert a királyi udvar budapesti tartózkodása következtében a képek* kiadását megtagadták. * Dürer-kép Magyarországon. A közoktatásügyi minisztérium nemrég ajánlatot kapott Dürer Albert egy képének megvételére. A kép, mely egy brandenburgi herceg arcképét mutatja papi talárban, az Ungvárott elhunyt Mislinszky József földbirtokos képtárába tartozott. A képért tulajdonosa tizenötezer forintot kér. A Hollósy-iskola itthon. — Müvésztelep Nagybányán. — Budapest, április 14. Gerjedez, rügyet fakaszt s talán bimbózásnak is indul a magyar piktúra későn ojtott szerény csemetéje. Bizony sok idő kellett, amig végre meggyomlálták, föllazították körülötte a földet, hogy legyen miből élnie. Valami igen nagyon most se ápolják. Az elegáns napi élet zsebredugott kezekkel sétál el mellette s néha még hangosan csodálkozni is mer azon, hgy ime még mindig nem nyíl rajta valami nagyszerű virág, amivel pompázni lehetne idegenben is. A lóversenyek, kártyaklubbok, matinék és szoarék urai, s a társadalom többi, eléggé rejtélyes stílu oszlopai az ő áldott keleti eszmetbizodalmukkal egy csöppet sem lendítettek a magyar piktura ügyén s ez a szegény árva jószág ma is abban a dísztelen, kölcsönkért ruhában járna koldulni, amelyben Kisfaludy meg Barabás korában járt, ha nem akadt volna egy kis csapat derék ember, aki föltárt karokkal ment neki a munkának, nem is Magyarországon, legkevésbbé pedig Budapesten, hanem idegen földön,— otthonról bátorítás helyett cinikus mosolyt vagy legfölebb a lakájvilágban eltanult lenéző vállveregetést kapván lelkesítő ajándékul. A müncheni akadémia volt egy ideig a mi piktúránk otthona. Egy pár magyar ember tanárkodott ott, derék urak, akik becsülettel állták meg helyüket. Ők se tehettek csudát, tanítottak szorgalmatosan, jó szóval, egyszerű magyar szívvel támogatták, segítették a fiatal generációt. Az akkori idők ízlése, az akkori művészeti divatok, a Cornéliusok, Pilotyk stílje nem engedtek szabad szárnybontást. Azok a derék tanárok hát nem is tehettek egyebet, mint hogy megtanították a magyar festő-fiatalságot arra, hogy az akadémia művészeti katekizmusának paragrafusait jelesre felmondhassák. Bizony ez nem ért sokat. Nem is volt semmi hatással se közéletünkre, se kultúránkra. Az akadémiák levegője és a professzorok leckeórái nem neveltek egyetlen egy nagy magyar művészt sem. Sivár, üres, teatrális képeket és szobrokat kaptunk ebből a korból. Csak a legifjabb generáció soraiban akadt egynéhány nagy tehetség, aki becsülettel tudta megállni helyét a külföldön. Ezeket már nem az akadémia nevelte, hanem valami istencsudája által úgy maguktól termettek elő. Egyforma és megható valamennyiöknek élettörténete. A jó magyar provincia, mely oly bőségesen adja ki magából a tehetségeket, az volt a szülőhelyük. Garas nélkül, de sok lelkesedéssel és nagy szívvel jöttek ki Münchenbe. Csaknem mindnyájukat a véletlen keze vezette össze s tartotta fönn. Ezeket az embereket még nem kezdte ki a budapesti cinizmus és léhaság rozsdája, olyan lelkesedésre készek voltak, mint amilyen csak naiv művészember lehet. A napi élet nem forgácsolta széjjel tehetségüket s nem fárasztotta ki az idegeiket. Semmivel sem törődtek, csak azokkal a dolgokkal, amik mélyen benne feküsznek a szívben és annak legnemesebb ékességeit teszik ki. Mint egy glóriával körülszőtt bálvány úgy állt előttük a művészet és ennek föláldoztak mindent. Azokat a kis korcsmákat, ahol bohéme-társaságuk hosszú éjszakai konviviumokra egybegyűlt, nálunk ismeretlen poézis fogta körül Egész különös élet volt ez, emberségesebb és derekabb, mint amilyent fővárosunkban álmodni lehetne. Amint ez a sok friss tehetség így egybeverődött, lassan kint formát kapott és megtalálta azt a szilárd magot, mely köré csoportosulhatott. E sorok írója tanuja volt akkor annak az átalakulásnak, mely oly szép tehetségekbe adott éltető erőt és fentartotta bennük a bizodalmát, amit máshonnan nem táplált semmi. Hollósy Simon volt annak a kis társaságnak a szíve meg a lelke. Mintegy tíz éve annak, hogy ezek a fiatal emberek Münchenben vele összeálltak, s amolyan iskolafélét szerveztek. Nem az akadémia mintájára, hisz az akadémiát kerülték, amennyire lehetett, hanem úgy, ahogy az ő ízlésük és érzésük jónak látta. Nagyon szerényen kezdődött a Hollósy-iskola: kibéreltek egy műtermet, modellt állítottak s aztán rajzoltak, festettek, kiki a maga hajlandósága szerint. Hollóssy pedig nem a nagyságos tanárok allűrjeivel, hanem mint szíves jó barát korrigálta munkáikat, és az ő nagy tehetségét csaknem egészen arra fordította, hogy előbbre vigye ezeket a derék jó fiukat, az ő barátait. Ilyen módon aztán páratlan sikereket ért el. A Hollósy-iskola rövid félév alatt híressé lett Münchenben, az akadémia tanárai mindent elkövettek, hogy tanítványokul megnyerjék az iskola tagjait. Az iskola lassan nőni kezdett, mire bejárta az akadémiákat, s onnan egymásután átjöttek a fiatal festők, akik megunták a sok copfot. Egy év múlva már nem volt Münchenben festő ember, aki el ne ismerte volna, hogy a bajor művészvárosnak legkitűnőbb iskolája a Hollósy-iskola. Persze itthon keveset tudtak erről a sikerről. Csak jóbarát beszélt róla jóbarátnak, s az iskola híre, hogy úgy mondjam, kéz alatt terjedt Budapesten, de csak a fiatal generáció köreiben. Hollósy fenn tudta tartani ezt a nehéz küzdelmekkel elért jó hírnevet és iskolája ma is legkitűnőbb ilyfajta intézménye Münchennek. De ez az iskola s ez az egész bohéme-társaság idővel érezni kezdte, hogy mindig idegen földön élve, nem érhetik el azokat a célokat, amelyekről oly rajongó szeretettel folyt a beszéd az esti szimpóziumok alkalmával. A magyar karakter még nincs művészetileg felfedezve s ezt tudták és érezték a magyar festészet feladatául. De ehhez honi levegő kell, ehhez kell a magyarság sziveverésének a megértése és megértése, ehhez kell a magyar táj melankóliája, a magyar élet sírvavigadása, ehhez az a miliő kell, amibe nem juthat idegenben senki sem. Elhatározták tehát, hogy ha lehetséges, átteszik évenként legalább hat hónapra az iskolát s a bohémetanyát Magyarországba. Hollósy, Réti István, Grünwald Béla voltak ennek az eszmének a kezdői. Eleinte a Balaton mellékére gondoltak, de ezzel a tervvel sok oknál fogva fel kellett hagyniok. Végre megállapodtak abban, hogy Nagybánya lesz a nyáron az iskola rezidenciája. Ennek a derék bányavárosnak intelligens közönsége az első percben felismerte nagy jelentőségét a Hollósyék tervének. Azon volt, hogy a terv kivitelét minden módon elősegítse. Igaz magyar vendégszeretettel hívta meg az iskolát falai közé, s anyagi áldozatokra is kész volt, hogy magyar Barbison váljék belőle. Az ilyenfajta vállalkozás persze nem eshetik meg az anyagi körülmények okos mérlegelése nélkül. Dacára annak, hogy a bohéme-társaságnak igazán szerények az igényei, mégis nagy gondot okozott néhány financiális kérdés, így például műteremre volna szükségük. Nyáron ugyan künn a szabadban fognak dolgozni, de kedvezőtlen időben mégis csak elkél az atelier. Ezen a hiányon Nagybánya lelkes közönsége rögtön kész volt segíteni, úgy hogy ez a kérdés meg van oldva. Nagyobb gondot okozott az utazás kérdése. De e részben alapos a remény, hogy a magyar kormány minden lehetőt megtesz a vasúti árak mérséklése vagy elengedése dolgában. Ez az utolsó körülmény tartja még Münchenben a Hollósy-iskolát. Re 1896. április 15. 104. szám?