Pesti Napló, 1896. május (47. évfolyam, 120-149. szám)
1896-05-11 / 130. szám
130. szám Budapest, hétfő Profi, NAPLÓ, 1896. május 11. 5 Tudomány és irodalom. (*) Pályanyertes miniszter. Párisiul irják, hogy a francia akadémia tegnap döntött az általa kitűzött pályadijak odaítélése dolgában. A legnagyobb, 9000 frankos dijat a Richelieu története című mű nyerte el, amelynek szerzője Hanotaux külügyminiszter. Érdekes, hogy a második díjat (1000 frank) Daudet Ernő nyerte el ily című történeti munkájával: La police et les Chouans sous le Consulat et VEmpire. (*) Georgiosz Bizienosz. Athénból jelentik, hogy Georgios Bizienosz, a legtudományosabb, a legszellemesebb új görög költő a napokban meghalt négy esztendei elmebetegség után. Munkáit a forma tökéletessége jellemzi. Trákiai regéit csak nemrég fordították le németre, de erről már nem vehetett tudomást a költő a városi elmegyógyintézet cellájában. Bizienosz valamikor szabó volt, később azonban egy Georgiosz Zarisi nevű gazdag ember kiképeztette, miután Tantalidesz Éliás görög költő figyelmeztette a fiatal Bizienosz tehetségére. Bizienosz azután kilenc esztendeig utazott Németországban, Franciaországban és Angolországban s hallgatta Göttingában a filozófiát. Athénbe visszatérve, a filozófia tanára lett s különösen a pszichológiát adta elő nagy buzgósággal. Bizienosz 1854-ben született Bizieban, Trákiában, az apja mészégető és fazekas volt. Kodrosz című eposza megnyerte a királydíjat . Attikai illatok és Heszperoszi illatok című dalgyűjteményei az uj görög irodalom legkiválóbb alkotásai. A Petőfi-Társaság ünnepe. — A Pesti Napló tudósítójától. — Budapest, május 10. A millenniumi ünnepek mindegyikének megvolt idáig a díszes közönsége, mennyivel bizonyosabb volt tehát, hogy az Akadémia aranyékes díszterme a Petőfi Társaság tegnapi millennáris ülésére meg fogja kapni előkelő hallgatóságát, amikor előre nyilvánossá lett, hogy a felolvasóasztalhoz erre az alkalomra a legelső, a legékesebb szavú felolvasó — Jókai Mór fog elfáradni. A közönség már jóval kilenc óra előtt kezdett gyülekezni. A széksorokat színes, illatos ruhás fiatal leányok, szép asszonyok, tisztes, előkelő matrónák foglalták el, hátul és a fal mentén az oszlopok között a férfiak verődtek össsze, akiknek már szék nem jutott. Fönt a karzaton pediga minden szépért, jóért hevülő ifjúság lelkes társasága gyűlt össze. Itt-ott az erkélyen kivált egy-egy fekete magyar ruha, sas-tollas kucsma, világos női kalap. Tíz órára már együtt voltak mindazok, akikre biztosan lehetett számítani s a nagy terem zsongott, hullámzott. Tizenegy óra lett, amikor az ősz költőfejedelem belépett a nagy ajtón, társelnökétől, Bartók Lajostól, a társaság titkáraitól Jakab Ödöntől és Szana Tamástól, továbbá a társaság több tagjától kisérve. A közönség a szelíd szemű, ősz Jókai Mórt lelkes éljenzéssel fogadta. Bartók Lajos röviden megnyitotta az ülést, bejelentvén, hogy a Petőfi Társaság nem mulaszthatta el, hogy együtt ne ünnepeljen a nemzettel. Azután Váradi Antal adta elő hatással Ábrányi Emilnek következő szép költeményét: Ezer év. Népek őre, népek atyja, Áldva nézz le a magyarra! Ezer év a tanúságunk, Hogy helyünkön jól megálltunk! Ez a szent föld a mienk s az is marad, Mig lesz bennünk ész, erő és akarat! Mig az égen csillag, a mezőn virág lesz, Mig világ világ lesz! Nemcsak kardunk volt hatalmas, Hős csatákban diadalmas! Arra is volt szivünk, lelkünk, Hogy nagyságot érdemeljünk! Aki bántott, megbüntette férfikat, De hóhérrá sohasem vált a magyar! Akit leigáztunk, még azt is szerettük, S testvérünkké tettük! Ezer éves küzdelemben Vergődtél a sorssal szemben! Most megállhatsz egy időre, Nagy, ünneplő pihenőre! Higyj hazádban, mint Istenben a hivő, Hidd, magyar nép, hogy még szebb lesz a jövőj Virulóbb a nemzet ezer éves fája, Büszke koronája! Állj be bátran Árpád népe Munkás népek versenyébe! A dicsőség, a szabadság Soha földed el ne hagyják! Magyar legyen a legelső mindenütt, Ott is, ahol a műveltség napja süt! Jó barát szeressen, ellenség csodáljon, Hired égig szálljon! Édes nyelvünk, szivbe hangzó, Csendülj most, mint a harangszó ! Aki magyar, ünnepeljen, Szépen szóljon, dalra keljen! Magyar ajkról hadd röpüljön égre ma Kárpátoktól Adriáig szent ima: Hogy e nép, mely győzött száz s ezer veszélyen Mindörökre éljen! Népek őre, népek atyja, Áldva nézz le a magyarra! Ezer év a tanúságunk, Hogy helyünkön jól megálltunk! Ez a szent föld a mienk s az is marad, Mig lesz bennünk ész, erő és akarati Mig az égen csillag, a mezőn virág lesz, Míg világ világ lesz! Éljen és taps hangzott fel és zajosan hívták a szerzőt, aki azonban nem volt jelen az ülésen. Most Jókai lépett a felolvasóasztalhoz és állva olvasta fel A költő joga című gyönyörű munkáját. Hangja tisztán, megnyerően, mindinkább élénkebben hangzott s hallgatósága, amely feszült figyelemmel leste a szavát, egyre jobban hevült, gyönyörködött és lelkesedett, amikor a remek, szellemes, fordulatos, színes, sok ötletes szatírával megírt munka kiemelkedő részeihez jutott. Beszélt arról, hogy a realizmus következetesen győzedelmeskedik az idealizmuson és elsősorban azt hangoztatta, hogy a költőnek joga van lenni. Igaz, hogy erre a merész szóra minden fal azt visszhangoztatja, hogy: ugyan minek? De hát van-e ezen a beépített, bekövezett, aszfaltozott és makadamozott talajon még egy helyecske, ahol a költészet virága gyökeret verhet? Pedig a nemzeti költészet és a nemzeti közélet együtt emelkedik és együtt hanyatlik. Minden nemzetnek az volt a fényes korszaka, amikor a költészete virágzott. Nekünk is voltak — folytatta — nagy költőink, akiknek művei díszes kötetben ott ragyognak a könyves polcokon. A mai realista korszak nem szorul a költő kobrára. Van forum s van hordófenék, ahonnan az eszmét hirdetni lehet, így vélekednek a realisták, akik feledik, hogy száz évvel ezelőtt a magyar szellem milyen jól volt meghalva. Sírjára kavicsréteget vont a latin nyelv és élő pázsitot a német. S a magyar költőknek kellett a magyar szellemet sírjából fölébreszteni, az ő lelkesedésük törte át a kavicsréteget és az eleven pázsitot. De egyebet is felednek a realisták, például azt, hogy a sajtószabadság arról a napról datálódik, amelyen Petőfi először szavalta el a Talpra magyart. A költőtől tehát senki se akarjon megfosztani bennünket. Akármint akarja is korlátozni a költő jogát a realizmus, egy jogáról nem mondhat le most sem: arról, hogy a közszellemnek irányt szabjon. Gyönyörű rész következett erre: «Minden előre tör: tudomány, művészet, technika, csak a poézis maradjon hátra? A költő felelős nemzetének a közszelleméért, felelős a közerkölcsért, felelőssége kiterjed még a csatatér fátumaira is; mert ha a költő elpuhítja a nemzetet, az martalékul esik a kemény ellenségnek. A költő iskolája iskolája a közönségnek is. A zseni, az ész lángja — világíthat, melegíthet, elperzselhet — a maga ideálja szerint. Minderre gúnyos mosolylyal felel a realizmus: Nincsenek többé ideálok! S minthogy nincsenek, annálfogva a költőnek sem feladata azt keresni, ami nincs. A költőnek nem a szívekre kell hatni, hanem az idegekre. Ami szép, az nem szép: ami fut, az a szép. Jó az, ami nekem jó; — ami másnak rossz, az nem rossz. Ha sokan követnek el egy bűnt, akkor abból virtus lesz. A bolondnak az észficamodása — az a normális lélekállapot. A fájdalom nem fájdalom annak, aki tud nemérezni. A szerelem: ösztön: semmi más. A férj — csak firma. A házasélet csak konvenció. Okos ember az, aki csal, bolond, aki meghagyja magát csalni. Az a költő, aki a világot nem ilyennek látja, az nem csairvoyant, hanem szinvák. Zseni ? Nincsenek zsenik, csak favoritok. A költő nem próféta, hanem cicerone. Idill, szerelmi vers, hősköltemény mind meghaladott álláspont. Légyottok, cselszövények, párbajjegyzőkönyvek pótolnak mindent. Nincs vallás, csak ceremónia, nincs hitbuzgóság, csak felekezetesség. A hit csak képzelet; — a babona, az a valóság, mert divat. A férfihűség — a természet mostohaságának jele. A női hűség — sikerült hipokrízis. Becsületes, — aki jól tud lőni, vívni. Korrekt jellem, aki a társadalmi szabályokon túl nem lép. Aki úgy botlik el, hogy fölfelé esik, az dicső ember; ha lefelé esik, akkor halott. Ez a szép világ azoké, akik bírják, a túlvilág azoknak való, akik nem bírnak emebből semmit. • S minthogy ez így van, tehát jól van. S minthogy jól van, tehát nem is lehet másképp S ennek a dogmának aztán megvan az exegesise. Mindent pótolnak a szurrogátumok. A bort nem termesztik már, hanem csinálják. A festészetet pótolja a fotográfia. A zeneművészetet a harmonián. Hazaszeretet helyett jön a kozmopolitizmus Barátság helyébe áll a konzorcium. Családi kör helyett lesz klubélet. Gyermekek helyett lesznek kis öregek. Tréfás játékok helyett szerencsejátékok. Jellemek helyett sablonok. Eredetiségek helyett típusok. Inspiráció helyett idegesség. Bormámor helyett morfiumrészegség. Édes álmok helyett kínzó hallucinációk. S ha már a félszüzekig eljutottunk, miért ne következzenek utánuk a félférfiak is? Hisz egész embereket csak az idealista fantáziája teremt már mai nap. És ez legyen a reális világ?» Zúgó tapssal és éljenzéssel jutalmazta meg a hálás közönség ezeket a szép mondásokat, amire Jókai csakhamar befejezte a felolvasását. Érdekesen szólott arról, mennyivel mostohább a költői pálya kezdete, mint egyéb művészi pályáké. Ha a költő egy élet küzdelmei árán tehetségét érvényre juttatta, akkor elismerésben részesül, a társadalom s az állam gondoskodik a megrokkant poétáról. De hányan pusztulnak el a pálya kezdetén a fizikai nyomorban, csendes hivatalok kriptáiban, a napilapok fürészmalmában, amely megöli a tehetséget s aki hivatva volna monumentális szobrokat alkotni, az tajtékpipákat kénytelen faragni. És ezen nem lehet segíteni. Költői tehetségeket nem lehet tenyészteni. Egy bájos kis idillt hoz elő ennek bizonyítására, amelyet leányától hallott. Kertjük egy fáján fülemile fészek volt, a hím minden este gyönyörködtette őket csodás dalolásával. Leánya meg akarta e művészi élvezetet hálálni, hangyatojást szórt a fa alá. — Azt hiszik, kérdezte Jókai — hogy a fülemi- jének jutott csak egy szem hangyatojás is? Dehogy jutott. Nyomban ott termettek a verebek s felfalták utolsó szemig. így volna, ha az igazi poétákat az állam segíteni akarná, ott teremnének a verebek. De azért a költőket nem lehet elpusztítani. A költőt és a csalogányt az Isten küldi, azt nem lehet tenyészteni. • A költők nemzedéke nem halhat ki, meglevőn joguk az élethez, élni fognak, a kidőltek helyébe újak támadnak s már most is van egy uj falanksz: a Petőfi Társaság. Üdvözli tagjait a millennium napjaiban. Viharos, percekig tartó taps volt a felelet a felolvasásra. Mindenki örült, mosolygott és meg volt hatva. Az ováció elmúltával Endrődi Sándor felolvasta Koroda Pálnak a Vigyázó-díjjal jutalmazott Bűvös és Cimü költeményét, amely gazdag szép lírai részletekben. A közönség hivó tapsára a szerző a felolvasó asztalhoz lépett s megköszönte a tapsokat. Azután Balogh Pál Egy nagy szónok a fórumon felolvasása következett volna, de a felolvasás elmaradt, mert a szerzőt családi gyász érte. Bartók Lajos olvasta föl még nagy tetszés mellett A nép cimü költeményét, amire Jókai Mór bezárta a díszgyűlést és a közönséget a Petőfi-Társaság további támogatására kérte fel. — A szebbik fele, úgy látom, velünk van — bókolt az udvarias öreg költő a hölgyeknek. fj Ezért még egy hatalmas éljent kapott. Az ülés után lakoma volt az István fogadóban. Az asztalfőn ülő Jókai mondotta az első felköszöntőt a királyra. Emeljük poharunkat — úgymond — a magyarok királyának egészségére. A magyar király az ezredéves ünnep alkalmával a koronázási jelvényeket egy ereklyével szaporította. Ez az ereklye az a paizs, amelylyel a magyar király a nemzetet betakarta, amelyről ellenségeink nyilai visszapattannak és amely a mi dicsőségünket sugározta szedte, minden nemzet felé. Paizson emelte föl a magyarok első fejedelmét, Árpádot a hét vezér. Ilyen hét vezére van a magyarnak most is, ezek: vallás, tudomány, költészet, hadászat, politika, kereskedelem és munka. Ez a hét vezér emelte föl a fejedelmi pajzson a magyar királyt. Bartók Lajos szerint a nemzet arisztokrata, mert íme az irodalom tündérországában is királyt választanak. Királyt, aki amaz érdemekért uralkodik, amelyeket a nemzet körül szerzett. Ez a király Jókai. (Zajos éljenzés.) Engedje meg Jókai, hogy igénytelen szavait hozzá fölemelje, mert hisz szavait a szeretet sugalja. A szeretet bátor. Jól tudja, hogy minél nagyobb valaki, annál több benne a szeretet és annál jobban kivánja is a szeretetet. Ennek a szeretetnek ad kifejezést, amikor élteti Jókait. A pohárkoccintás közt Jókai jókedvűen tiltakozott a király titulusa ellen, azt vetve ellene, hogy már csak azt énekelheti: Voltam én is valaha Szép nemzetnek kocsisa! — Különben — mondotta — kineveztek már fillokszerű grófnak, káposzta-hercegnek, most pedig hát irodalmi király vagyok. Faligatnak is a klubban: Valid már meg, milyen király vagy, makk-e vagy zöld? De ha már proklamáltok, proklamáljatok slitznek. Akkor legalább Gyulai Pál sem üthet el! Vizváry Gyula, a Nemzeti Színház művésze elismerése és tisztelete adóját jött leróni a Petőfi Társaság iránt. Azon kezdte, hogy furcsa helyzetben van, mert ő publikum és így bírálatot mondhatna. De nem mond, amivel jó példát mutat az íróknak. Váradi Antal azt indítványozta, kezdjen a társa .