Pesti Napló, 1897. november (48. évfolyam, 304-332. szám)
1897-11-02 / 304. szám
, Budapest, kedd 3 PESTI NAPLÓ, 1897. november 2304. szám, tartjuk a németek érdekében, akik most elég jó pozícióban vannak, hogy mérsékletüket senki sem veheti gyengeségnek. Ha csak valamelyes taktikai érzék volna bennük, észre vennék, hogy eddig sem a többség, hanem az obstrukció tartotta Badenit a kormányon. A tanfelügyelet reformja. Budapest, november 1. _ (—ed.) A Magyarországon statisztikai megállapítás szerint élő 175 milió lakosnak 99 egész és 99 század százaléka a tanfelügyelői állásról nem tud többet, mint azt, hogy ez egy kiválóan kellemes és rendkívül kényelmes állás, amely igen sok fizetéssel és ennek megfelelően fölötte kevés munkával jár, — és hogy még ez a csekély munka is, ha elmarad, kiváló előnyére van úgy az ügynek magának, mint a királyi tanfelügyelő urak egészségének. A beavatottak tudni vélték ugyan, hogy valami 1868. évi XXXVIII. törvénycikkben szó esik a királyi tanfelügyelőségekről is, — és mintha ennek a törvénynek a végrehajása tárgyában kiadott miniszteri utasítások azt is körülírnák, hogy a tanfelügyelőnek a havi fizetése fölvételén kívül még holmi egyéb hivatali kötelmei is vannak, de viszont azt is tudja mindenki, aki igényt tart rá, hogy a műveit emberek közé soroltassék, hogy az utasítások nem azzal a naiv célzattal hatnak, hogy valaki azokat még be is tartsa, hanem csupán csak azért, mert egy kulturállamban ilyeneknek is illik, hogy legyenek. Minthogy pedig a királyi tanfelügyelők is többé-kevésbbé a többi halandókhoz hasonló emberek, ennélfogva nem csodálkozhatunk, ha teljesen magukra hagyatva, soha senkitől és semmiben feleletre nem vonatra és nem ellenőrizve: akadtak közöttük is olyanok — szerencsére mindig csekély számmal — akik az utasítások betartása tárgyában maguk is a művelt közönség álláspontját vallották a magukénak. És ha a magyar népoktatásügy a lefolyt századnegyed alatt a föntebb jelzett viszonyok dacára mégis odafejlődött, hogy «egy szabad és virágzó nemzeti magyar államnak alapja lehessen», akkor ez, mint Wlassics miniszter igen találóan mondta, egyedül és kizárólag annak a lelkes kis csapat vágyam, többet ígértek nekem ennél.» Végre arra is hivatkozik Maleissye, hogy nagynénje, aki akkor Mortmorencyben lakott, közel az orleánsi herceg és madame Genlis gyermekeihez, szavára beszélte el, hogy útra kelvén, hogy valami újságot halljon, minden órában találkozott pompás angol paripákon ülő, parasztnak öltözött emberekkel, akik madame Genlisnek vitték a híreket. Egyiküket megszólítván Maleissye nagynénje, hogy mi újság? ez így felelt: «Rossz hir, a király Parisba megy.» Mindezekből meg volt győződve Maleissyre, hogy a forradalom legelső véres összeütközéseit maga az orleánsi herceg szervezte. Ha hihetünk Maleissye előadásának, úgy a varennes-i szökés balsikere sem volt titok a királyi család előtt már Párisból való elindulásakor sem. Gouvion, a nemzetőrség parancsnoka, aki a Tuileriákban ütötte föl szállását s azt soha el nem hagyta, fölfedezte a távozókat, de úgy tett, mintha semmit sem látna. Sőt a királyi hercegnő is észrevette ezt s Erzsébet nagynénjéhez simulva fölkiáltott: «Jaj, nagynéném, veszve vagyunk. Gouvion látott minket.» Még többet is kockáztat Maloissye, így azt az állítást, hogy a királyné bizalmas komornája maga vitte a nemzetgyűlésbe annak a ruhának a mintáját, amelybe úrnőjét az útra öltöztette s igy valószínűnek tartja, hogy a királyi menekülőket föltartóztató Drosiet postamester értesítve volt már a királyi család Varennesbe érkezte előtt. De ha igy lett volna, mi célból kellett inszcenálni az egész szökési tervet? Bizonyítékokat akartak XVI. Lajos ellen szerezni, kétségbe nem vonható, kézzel fogható bizonyítékokat ? Ezt csak akkor tehették volna, ha teljesen meg lettek volna győződve az szőkék meghiúsításának sikeréről, ha nem embernek az örök érdeme, akik hivatásérzetből és áthatva a hivatás meleg szeretetétől, léptek a tanfelügyelői pályára. A népoktatási tanfelügyelet egyikmásik ágának tervbe vett reformjában, csak a beteges szenzibilitás láthatná a múltnak kicsinylését, vagy ócsárlását. Több ízben volt alkalmunk hallani az országházban és, hogy senki nagyobb lojalitással nem nyillatkozhatik hivatali elődeiről, mint azt Wlassics miniszter teszi. De a népoktatási törvény innen-onnan harminc esztendős lesz — és minden habozás nélkül kijelenthetjük, hogy az lenne a lefolyt három évtized kulturális törekvéseinek és alkotásainak legelvetőbb kritikája, ha ez a harminc év előtt, egy — úgyszólván tanügyi tabula rasa-val szemben alkotott törvény — minden rendelkezéseivel együtt még ma is kifogástalanul megállaná a helyét. Ennek a népoktatási törvénynek egyik legfontosabb és eredményeiben nagyhorderejű alkotása minden kétségen kívül a tanfelügyelői intézmény, mert hiszen első pillantásra szembeszökő, hogy a népoktatás fejlődése és felvirágzása egyenesen ezen fordul meg. Az intézmény maga külföldi, idegen minták után szerveztetek és mindössze egy kis hazai nembánomság belevegyítése által nyomták rá a magyar nemzeti jelleget. Példátlan és hallatlan dolog a hivataloskodás annal esetben, hogy létezzék hivatal, vagy hivatalnok, akinek működése soha és senki által nem ellenőriztetik; aki nem tartozik felelni az ő sáfárkodásáról soha senki másnak, mint a saját lelkiismeretének. Minthogy pedig a lelkiismeret — köztudomás szerint — olyan, mint a gyomor, amelyet szoktatás által tetszés szerint lehet tágítani, ennélfogva sok vármegyénk tanügye még ma is fájdalmasan sínyli egyik-másik volt tanfelügyelőjének lelkiismereti gyomortágulását. Nem csodálkozunk rajta, hogy Wlassics miniszternek a tárcája ügykörébe eső minden mozzanatra kiterjedő élénk figyelme és éles vizsgáló tekintete ezen a képtelen állapoton mindjárt kormányzása legelején fennakadt. Igyekezett is a fölismert bajon segíteni, elrendelvén, hogy a tanfelügyelői hivatalok egy részét, tizet-tizenkettőt, egy a központból kiküldendő biztos évenként kockáztatták volna azt, hogy a király csakugyan kisiklik kezeikből. Ámde Maleissye maga bizonyítgatja lapokon át, hogy mennyire a véletlentől függött csak a szökés sikere. Érezve maga is az ellenmondást, még kalandosabb föltevésre ragadtatja magát az emlékíró, s nem tartja kizártnak, hogy a nemzetgyűlés uralkodó pártja félig meddig a király részén volt s nem akarván őt valósággal fogolylyá tenni, csak félrendszabályokhoz folyamodott, hogy vértezze magát a nép dühe ellen. Ránk nézve különösen érdekes, hogy a varennesi Colonel-general huszárok parancsnoka magyar ember volt ez időben. Dessewffy kapitány, testtel-lélekkel hive a királyi háznak, ki nem habozott volna életet tenni kockára királyáért, ha értesítették volna a vakmerő vállalkozásról, de Bouille marquis teljesen titokban tartotta azt, s ezzel lehetetlenné tette a szélesebb körű elővigyázati intézkedésekről való gondoskodást. • A szökés intézésénél elmulasztott óvatossággal szemben viszont Maleissye még több jelét sorolja fel annak, hogy a király elárulása már elindulása előtt bevégzett tény volt. Soha úgymond nem léptek be hozzá reggeli kilenc óra előtt; egy alkalommal, a szökést követő reggelen már hét órakor jelentkeztek lakásán. Soha a nemzetgyűlés nem nyitotta meg ülését féltizenegy előtt, ezúttal pedig már nyolc előtt egybeült. Annyi bizonyos, hogy Maleissye-nek már állásánál fogva jól kellett értesülve lennie bizonyos dolgokról, melyekről a beavatottabbak, könnyen érthető okokból, sohasem nyilatkoztak. Ezért jegyzetei becses forrást nyújtanak a forradalom epizodikus történetéhez, de az erős érdekeltséget mégsem lehet tőlük elvitázni, éppen mert közeli tanúja volt az eseményeknek. ., vizsgálja meg. Ez két ízben meg is történt, de a körülmények arról győzték meg a minisztert, hogy az ilyen előre bejelentett és egy-egy tanfelügyelőséggel szemben legjobb esetben is csak öt évben egyszer eszközölhető vizsgálatnál az elért eredmény semmi arányban sincs a reá fordított anyagi áldozatokkal. Sapientis mutare consilium in melius. Úgy vagyunk értesülve, hogy a közoktatásügyi miniszter a vármegyei főispánok által fogja ezentúl a tanfelügyelői hivatalokat évenként, váratlan időben megvizsgáltatni és a vizsgálat eredményéről magának jelentést tétetni. Az erre vonatkozó utasítások a minisztériumban már készen vannak és legközelebb megküldik a főispánoknak. Melegen üdvözöljük Wlassics minisztert ezért az intézkedéséért, és egy percig sem kételkedünk benne, hogy a főispáni kar —áthatva a reábizandók kiváló nemzeti fontosságától — éppen olyan odaadó buzgósággal fogja eme tisztét teljesíteni, mint amilyen aggódó hivatásérzettel és lángoló tettvágygyal a miniszter maga is mindent elkövet, hogy nemzeti kultúránknak minél hatalmasabb lendületet adjon. A tanfelügyelői hivatal munkásságának senki sem lehet hivatottabb ellenőrzője, mint a főispán, aki hegyéről-tövire ismeri vármegyéje pénzügyét, közlekedését, törekvéseit, embereit, minden legkisebb községének, tanyájának az anyagi, társadalmi, meg egyéb viszonyait — és legilletékesebben, legméltányosabban mondhat ítéletet arra nézve, hogy azzal, amit elvégzett, évről-évre kellőképpen megfelelt-e a tanfelügyelő kötelmeinek vagy sem ? Erős hitünk, hogy legelsősorban maguk a főispáni kar tagjai fognak köszönetet mondani Wlassics miniszternek azért, hogy intézkedése által közelebb hozta őket a magyar nemzeti kultúra ügyéhez. A tanfelügyelői kar pedig méltán örvendhet annak, hogy meg fog szűnni eddigi izolált helyzete, mert egészen rajta múlik, hogy főispánjait ezentúl, mint jóakaratú támogató munkatársakat vonja bele ténykedésének ügykörébe. Ez emelni fogja a tanfelügyelő tekintélyét is, amelyet külömben maga Wlassics miniszter is teljes jóakarattal igyekszik megóvni, midőn a főispánoktól a vizsgálatok eredményéről részletes és kimerítő jelentést láván ugyan — de minden eshetőségekre számítva — a rendelkezési jogot magának tartja fenn. De emelni fogja népoktatásügyünket is, amelynek eddigelé mindenkor az volt a kerékkötője, hogy képviselőinek — a királyi tanfelügyelőknek — munkásságát és törekvéseit a jurisdikció és exekutiva hiánya bénította; a végrehajtó hatalom letéteményese pedig «■» a főispán — gyakran annyira távol állott tőlük, hogy meg sem értette törekvéseiket. Ez az anomália meg fog szűnni most már Wlassics miniszternek szó alatt levő intézkedése által, de egy még sokkalta nagyobb visszásságnak is véget fog vetni a miniszter ez új rendelkezése. Ma, a tanfelügyelői intézmény fennállásának huszonnyolcadik évében sok száz, meg százra megy az olyan községek száma, ahol tanfelügyelő még nem fordult meg, de ezentúl már teljesen ki lesz zárva annak a lehetősége, hogy egy-két év múlva valamelyik község azzal dicsekedhessék hogy eleven tanfelügyelőt még nem látott. Tudva azt, hogy az üdvös tanfelügyelői munkásság súlypontjának az iskolalátogatásokra kell esnie, ismételten is örömmel és melegen üdvözöljük a jelzett reformot, mint olyant, amely Wlassics miniszter nagyszámú és nagyszabású alkotásai között is méltán tarthat igényt arra, hogy az elsők között emlegettessék.