Pesti Napló, 1899. április (50. évfolyam, 91-119. szám)
1899-04-21 / 110. szám
r is Budapest, péntek INNEN-ONNAN. Anekdoták Csokonairól. — A Magyar Anekdotakincsből.* — Debrecenben mindenki doktor. Csokonai Vitéz Mihály és Budai Ézsaiás professzor között egyszer barátságos beszélgetésben az a kérdés is szóba került, vajjon micsoda mesterember van Debrecenben legtöbb ? •— Alkalmasint csizmadia, tímár vagy csapó, vélekedett a professzor, hanem ezt a statisztikának kellene kiderítenie, ha tudniillik volna Debrecenben statisztika. Csokonai elmosolyodott. — I ht én minden statisztika nélkül is tudom, hogy Debrecenben legtöbb a doktor. — Ugyan ne szóljon, édes öcsémuram! — mondotta a tudós professzor. — Hova gondol ? Hiszen egész Debrecenben nincs több hat orvosdoktornál, meg tizenöt kirurgusnál. — Már pedig én csak azt vallom, hogy Debrecenben legtöbb a doktor és ha a nagytiszteletű úr nem átallja, hát fogadjunk tiz font jó verpeléti dohányba, hogy nekem van igazam. Budai Ézsaiás nevetve tartotta oda a tenyerét: — Hát fogadjunk öcsémuram, már csak azért is, mert egy kis jó dohány mindég elkél a magamfajta szegény embernek. — Holnap délben bebizonyítom a nagytiszteletü professzor úrnak, hogy nekem van igazam, — mondotta Csokonai és elbúcsúzott a jeles tudóstól Másnap reggel jó Vitéz Mihály bekötötte az orcáját fehér kendővel, mint akinek a foga fáj és elindult a piac felé. Alig tette ki a lábát a házból, szemközt jövelő nemes Bisothka uram, a gubásmester, és az első szava, hogy: •— A foga fáj a ténsornak ? Meleg hamut rá, nem segít egyéb. Csokonai szépen megköszönte a jó tanácsot és Bisothka uram nevével együtt beleírta a könyvecskéjébe. Alig megy tizenöt lépést, találkozik a szeniorral, aki már messziről kiáltja: Hideget rá, Miska, hideget ! Tapasztalásból tudom, mert nekem is sok bajom volt már a kutya fogammal. Vitéz Mihály ezt is szépen megköszönte és ugyancsak beleírta a könyvecskéjébe. Míg kiért a piacra, legalább is húsz minden rendű jó emberre akadt, aki kérés nélkül is legott ajánlott valamit a cudar fogfájás ellen. De a piacon kezdődött csak igazán a komendálás. A sok jó kofaasszony körülvette a poétát és szapora nyelvük forgott, mint a kerepelő. — Zsálya használ arrul, nemzetes ur. — De már csak jobb a kőrisbogár ! — Székfaolaj kell arra, Vitéz uram! — De bizony fodormentaolaj! •— Majoránnaolaj ! — Hallgasson, Sári néni ! A fogfájásnak csak egy orvossága van: fekete kutya szőre égett borba főzve. No, én meg azt mondom, hogy a gőzölés használ ! Így és százféleképpen beszéltek a jó kofaasszonyok, és Csokonai mindent följegyzett, a tanácsadók nevével egyben. Mikor aztán a főbíró, a fiskus, a nótárius, meg még ötven honorácior is elmondta, miként szabadulhat meg az ember a fogfájástól, szembe jő a poétával nagytiszteletű Budai Ézsaiás professzor uram, és ráteszi a kezét Csokonai vállára: — A foga bomlik öcsémuramnak ? Nohát én csak annyit mondok, hogy az ellen csak egy jó orvosság van: a borbély hideg vasa. Csokonai ezt is följegyezi, aztán átadta a könyvecskét az érdemes tudósnak : Nagytiszteletű urammal együtt épp százhetvenkilenc doktorom akadt ma reggel és ha akarnám, lenne még ezer is. Mert Debrecenben mindenki doktor. Kérem hát azt a tíz font jó verpelétit. Azzal leoldozta képéről a kendőt. —• Nagy imposztor vagy, öcsém, de igazad van, — mondotta nevetve, — csak legyen elég börböncéd, küldöm a dohányt, és pedig húsz fontot, mert megéri a tanulság, hogy milyen bolond tudákos állat az ember! Csokonai és Bessenyei. Bihar megyében járván Csokonai Vitéz Mihály, eszébe jutott, hogy illenék meglátogatnia Bessenyei Györgyöt, az érdemes öreg litterátort, aki már pusztakovácsi birtokán remetéskedett abban az időben. A gyalogszerrel utazó poétának jókora vargabetűt kellett csinálnia, hogy eljusson a babéros aggastyánhoz. Már félnap talpalt, és aggódni kezdett, hátha el is tévedt. A félreeső után nem járt senki, akitől kérdezősködhetett volna. Végre fölbukkanik egy parasztbundás öregember. No, csakhogy van útmutató, — gondolja magában Csokonai. És — Bár túl volnék már ezen a napon! — suttogta Borbála. Mind a hárman beléptek a villába. Gerő, aki lassú léptekkel követte az előre siető Alfrédet és Borbálát, becsukta maga után az ajtót, rákiált az atyafira, — mégpedig versben, szép leoninus hexameterben, mert a poétának mindig ritmuson, kádencián jár az esze: — Hallja-e kend, bácsi, messze van-e Puszta-Kovácsi ? A bundásember meg legott visszavág neki, leoninus pentameterrel. •— Menjen az úr szaporán, még ma eléri korán. Csokonai elálmélkodik a hevenyébe verselő paraszton , de csakhamar kitalálja, ki lehet a bundás öreg. — Bessenyei! — kiáltja örvendve, és lekapja a süvegét. — Te meg, öcsém, nem lehetsz más, csak Csokonai Vitéz Mihály! — felel az öreg és ölelésre tárja a karját. A vers és a poéta. Nyughatatlan vérű ember volt Csokonai Vitéz Mihály. A csurgói református gimnáziumban is csak egynéhány hónapig bírta ki a professzorkodást, noha nem vola ott semmi bántódása, sőt igen megbecsülték. Egy nap azzal állított be a direktorhoz: — Megyek. — Hát csak menjen, öcsém, — hagyta helybe a direktor — de mikor jön vissza? " •— Azt tartom, soha ! •— Isten úgyse, tréfál, kedves öcsémuram. ■— De Isten úgyse nem tréfálok, kedves bátyámuram, megyek ebben az órában. — Kár itt hagyni ezt a kis biztos hivatalt, mégis csak megélhet belőle. ■— Nyűg nekem, nem bírok lekötve lenni. — De az élet, az élet, édes öcsém! •— Az élet nem ér egy üret taplót, ha lelkem a tanítószékhez van láncolva. — Látszik, hogy poétaember, öcsémuram. Csokonai vállat vont. — Édes barátom, — kezdte megint a direktor. —• lássa, még a kiszabott versnek is mérték szerint kell menni. — Csakhogy én nem vers vagyok, hanem poéta, — mondotta Csokonai és örökre hátat fordított Csurgónak. Csokonai a szakácskönyvvel. Legátus korában Csokonai egyszer egy csupa jókedvű komposszesszorokból álló faluba vetődött ünnepekre. Jókedvű emberek meg akarták őt tréfálni és prédikációs könyvét elcserélték a hasonló táblába kötött szakácskönyvvel. Csokonai csak a katedrában vette észre a cserét, amikor nagy gondtalanul elkezdő olvasni, ami a szeme elébe jött, azt genigen fontos ügyben. Ha lehet, segítségét is. Az az úr, akiről beszélni fogok, drezdai illetőségű. Tehát a drezdai bíróság elé tartozik? — Természetesen. — Hartung Alfrédről van szó . . . •— Hartung Alfrédről! —• kiáltott Boos meglepve. Valóban kiváncsi volt rá, hogy mit fog mondani Gerö Hartung Alfrédről. — A nemrégiben elhunyt Hartung Kristóf bankár fia . . . •— Ismerem őt személyesen. És mi a panasza Hartung Alfréd úr ellen? ■— Bocsásson meg, ha egy kissé hosszadalmasnak kell lennem. Én 1887 óta ismerem Hartung Alfrédot. Berlinben gyakran érintkeztünk egymással. Mondhatnám, hogy baráti viszonyban voltunk egymással. A múlt év februárius havában Drezdában telepedtem meg. Barátságunkat folytattuk itt is. Hartung Alfréd ugyanis beteg atyja kívánságára visszaköltözött Drezdába. Összeköttetésünk azonban hosszabb időre megakadt. Hartung úr hosszabb külföldi útra indult A múlt év március havában Bodenbachban megházasodtam. Menyasszonyomat már Berlinben bemutattam Hartung urnak ... Szeptemberben véletlenül találkoztunk Ostendeben. A fiatal Boos intett a fejével. Tudom. Akkor éppen én is Ostendeben voltam és Hartung Alfréd ur vendégünk volt . Ha tudtam volna, hogy őm emlékezik ránk, akkor nem is fárasztottam volna mindezek . A Magyar Anekdotakincs. Gyűjtötte és magyarázza Tóth Béla. Budapest, Singer és Wolfner kiadása. — 3 ágens. (37) — Regény. — Irta: Lindau Pál. •— Az Istenért, mit csináltok ? — kiáltott Borbála. Alfréd megfordult s fejével köszöntve az asszonyt, így szólt: ,, — Sírt ásunk Barry számára. — Hiszen volna erre időtök akkor is, ha a nap leszáll. Gerő közbeszólt: — Te úgy látszik elfelejtetted, hogy ma este elutazom. Majd Alfréd felé fordulva hozzátette: Csakugyan felhagyhatnánk már a munkával. Majd vacsora után bevégzem én magam is. Ezzel eldobta az ásót. Alfréd erre szintén ledobta kezéből a lapátot a mély gödör szélére. Ezután felöltötte a kabátját. — Ebéd után ismét segítek önnek, — jegyezte meg. Ezután mind a hárman megindultak a villa ajtaja felé. — Gyönyörű idő! — kiáltott fel Afréd s örvendve nézett a tiszta kék égre. Olyan fiatalnak, olyan életvidámnak érezte magát. — Gyönyörű idő, — ismételte néhányszor, amíg beértek a villái.«* ■ XXI. A panaszkodó ember. Május tizenegyedikén délelőtt több látogatást tett Matilen Gere. Elment a Hartung-féle bankházba is s ott hosszasan beszélt Markellel. Nagyon komoly volt s az arca igen rossz benyomást tett sápadtságával. Délután három és négy óra között elment a bírósághoz. A szolgától megtudta, hogy Boos asszeszor van szolgálatban. — Szíveskedjék átadni a névjegyemet Boos úrnak s kérdezze meg tőle, hogy beszélhetnék-e vele azonnal egy igen fontos ügyben ? Néhány pillanat múlva a szolga bevezette őt az ifjú Boos hivatali szobájába. Mikor Gerő belépett, Boos azonnal megismerte őt. Mindjárt eszébe jutott, hogy azzal az úrral van dolga, akit Ostendeben látott egy csinos szőke nő társaságában. Miután közösen üdvözölték egymást, Boos intett Malliennak, hogy üljön le az íróasztal mellett levő székre. Gerő, miután leült, panaszos hangon igy szólt: , — Tanácsát akarom kikérni egy rám nézve PESTI NAPLÓ, 1899. április 21. 110. szám.