Pesti Napló, 1902. augusztus (53. évfolyam, 209-239. szám)
1902-08-01 / 209. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: 5B-d?l évfolyam. 209. szám. jEgész évre _ 28 kor. — fill. Félévre ... 14 , — „ Negyedévre — 7 * — „ Egy bóra... _ 2 , 40 v Egyes Siám _ ^ — 8 fill. Vidéken_ w ~ 10 „PESTI NAPLÓ Apróhirdetések ára Egy szó 4 fillér, vastagabb betűvel 8 fillér. Hirdetések petti számítássá^ díjszabás szerint Megjelenik minden nap, itinap és vasárnap után is. Budapest, 1902. Szerkesztőség és kiadóhivatal, 21., Andrássy-út 27. Péntek, augusztus 1. Angol gondok és remények. Budapest, julius 31. (in) Csak gyarmatügyi minisztere Angliának Chamberlain, de a politikai vezéré is. Nem a kormányelnök a vezető államférfi, hanem ez a szikár, rideg ember, akinél inkább nem gyűlöltek és nem szerettek egyhamar államférfit az angolok. Ez a rideg, minden izében akaratember, aki a kormányzatba bevitte megint az idealizmust, amely a «nagy öreg ember» halála óta kiveszett az angol politikából. Másfajta idealizmus az övé, mint Gladstoneé volt. A birodalmi nagyság fanatikusa, míg Gladstone a birodalom becsületességének volt rajongója, úgy akarta látni hazáját, mint amely minden népének jogát, szabadságát respektálja. A home rule politikusa más világban élt, mint az imperializmus hőse. A szabadság és népjog idealizmusa mozgatta. Chamberlain is szabadságot és jogot akar tenyészteni, de csak az angol fensőség alatt. Az angol dölyf, amely a kultúra tenyésztésének monopóliumát követeli magának, amely az angol polgári szabadságot rá akarja kényszeríteni arra a világra, mely megelégszik a maga korlátolt szabadságával és kultúrától való elzártságával, megtestesült Chamberlainben, Anglia vezérében. Anglia is az emberiség ama feltevői közé tartozik, akik elpusztítják azokat, akik nem akarnak boldogok lenni. A szabadság és fölvilágosodás nagy terroristái közé, akik a kultúrát vérben füröszlik, hogy erős, életbíró, a világot boldogító legyen. Chamberlain ennek az Angliának legigazibb kifejezője , kellett, hogy vezérévé legyen hazájának, hogy uralkodjon azokon a szenvedelmeken, indulatokon, akaratokon, amelyekből az angol néplélek formálódik. És Chamberlainen, a kíméletlen vezéren, az akarat tántoríthatatlan mesterén ime eluralkodott a bölcseség. A bölcseség, amely szépít és békít. A fanatizmust enyhíti a szemlélődés, az indulatot mérsékli a fontolgatás. A diadal, a nehéz, a keserves diadal vitte a bölcseség útjára. A diadal, amelytől ma Angliát félelmetes nagyságban látja, amelytől mintha megtérnének az imperializmus ellenségei is, s amely százféle néplakta, százféle kultúrát hordó óriási birodalomban pirkadni kezd az egység napja. Az a beszéd, amelylyel Chamberlain az angol képviselőház tegnapi ülésén a világbirodalmi politikát ismertette, ennek a diadalban fogant bölcseségnek nyilvánulása. A kíméletlen akarat alig-alig szólal meg benne, a bölcs latolgatás, a nemes fontolgatás szólal meg érdekes mondataiban. S ennek az uralomra jött bölcseségnek nyomában a gondok is felütik a fejüket. A világbirodalmi nagyság intézője egyszerre A két gyerek a kút mellett, egy dézsára fektetett deszkaszálon hintázott s valamelyik barackon egy feketerigó fütyölt időnkint. Filó kisasszony a verandán ült és hímezett. Egész skálája a himzőselymek színeinek feküdt előtte az asztalon s a vén kisasszony tűje alatt soha nem látott alakú és szinü virágok teremtek az elefántcsontszinü, rámára feszített nagy darab selymen. Csodálatos formájú vízililiomok, vékony, hullámosan hajló karcsú szárakon, hervadó, bágyadt fűszálak agyoncsókolva a nap szerelmétől, amint színtelen sápadtsággal hajodak meg a merengő liliomok lábainál. Filó kisasszony negyven évesnél több lehetett, de a haja még fekete volt és simára fésülve, szoros fonatokban simult a tarkójára; az ajka szigorú, de a lelke titkait nem tudja megőrizni; selyem oltárterítökre rakja le. Amint végig simítja ujjával a selymet, ahogy belefűz a tűjébe, a mozdulatai mind olyan színtelenek, mint az imádságos könyvbe zárt rózsa s a hangja nyugodt és tompa csengésű amint kiszól a veranda ablaka alatt álló fiatal parasztasszonyhoz. — Mit csinál a fia, Sára? A szikár, csontos arcú, szomorú szemű asszony elmosolyodik. — Tessen csak kinézni ! Rossz gyerekkocsiban, nagy, ducos kenyérre hajtott fejjel, másféléves fiúcska szunnyadt. A feje féloldalt billent a kenyér ducos hátán, az arca ki volt pirulva s a délutáni meleg napsugár az arcába sütött. A vén kisasszony elmosolyodott. — Jó párnája van a gyereknek! Hány kenyér van a kocsiban , csak érzi, hogy ideálja mellé tolakszik a felelősség. A nap igazán nem tér nyugovóra Chamberlain birodalmában, de a gondok nemcsak az éjszaka álomrontói, hanem a napolnak kötelességre figyelmeztetői is. A diadal nemcsak dicsőséget, hanem munkát, nehéz munkát is ad az angol politikának, a nagyság nemcsak fényességgel tündöklik, hanem tűrő melegséggel befut is. Chamberlain úgy látja, hogy álma teljesedni kezd, de azt is látja, hogy a kezdet folytatása még keservesebb munka, mint amilyen nagy a teljesedés megkezdése volt. A birodalmi érzés hódítani kezd, de a hódító útján olyan ellenkezésre talál, amely azelőtt, amíg föl nem ébresztették, egyáltalában nem zavarta az angol politikát. A gyarmatok a birodalmi érzést nemcsak lelkesedéssel táplálják, hanem art is kérnek érte az anyaországtól. Ausztrália azt akarja, hogy áldozza föl, érte Anglia a maga dicsőséges gazdasági hagyományait, Kanada azt kívánja, hogy a hadikészülődést bírálhassa. És a népjog és a népszabadság becsületén való alkudozást kívánja a délafrikai gyarmat egyesítése az angol világbirodalommal. Így lehet, hogy a nehézségeket le tudja és le fogja küzdeni a Chamberlainek Nagy-Britanniája, de most úgy tornyosulnak, úgy ránehezednek a birodalmi álmot állaodók mellére, hogy — Négy, — felelt az asszony. — Kettő meg a hátamon. Tetszik látni? Filó kisasszony bólintott a fejével s elkomolyodott. — Magának is kijutott a bajból, Sára. Legalább boldogul ezzel a kenyérsütéssel? Az asszony keserűen vállat vont. — Csakhogy éppen éhen nem halunk. A búza drága, a helypénz sok, a strapa nagy, de hát mit tegyek? Ezelőtt egy kenyérnél többet nem dagasztottam be, most meg tizet, tizenkettőt is bedagasztok egyszerre. — Hát a szülei ? — kérdezte Filó kisasszony. Az asszony a földre nézett és szomorúan rázogatta a fejét. — A szüleim most se akarnak rólam tudni semmit. Igen ha ... — Itt elhallgatott s a szája széle keserűen rándult meg. — Hát még mindig azon vannak a szülei, — kérdezte a kisasszony csodálkozva — hogy hagyja ott az urát ? Azt a beteg embert ! Ej, ej . . . E percben egy piros napernyővel kinyitották az alacsony utcaajtót s egy fehérruhás fiatal nő a verandának tartott. Sára nagyot sóhajtott az ablak alatt. — Azt biz’a kérem. Pedig hát a világ kincséért se hagynám el. Az utolsó mondatot a piros napernyős is hallotta s a veranda lépcsőjén mosolyogva állt meg. — Kit nem hagyna el a világ kincséért sem, Tóthné ? — nézett vissza a lépcsőről s lehajolt, hogy a keblére tűzött rózsát megszagolja. — Az uramat — szólt az asszony. Egyedül. Mozdulatlan, hallgatag a tenger. Szél se rezdül, hab se fodrozik. Szürke égbolt felhős sejtelemmel Ráborítja lomha árnyait. Vad vihar, mi végigszántott rajta, Elcsitult most, szélvész elpihent. Napsugárt se tükröz vissza habja . — Mindenütt nyomasztó néma csend ... Mint a tengere megbénult csendben, ő van mozdulatlan, hallgatag, Gondredőtlen, váytalan a lelkem, Benne gyönyör, bánat nem fakad. Átölel a végtelen nagy Semmi, Buhai nem bánt, kedvem nem derül... — Jó nekem igy egymagamban lenni, Társtalanul járni, egyedül.. . Csergi Hugó. Asszonyok sorsa. — A PestiNapló eredeti tárcája. — Irta: Lux Terka. A Filó kisasszony kertjére melegen sütött le az áprilisi napsugár s a barackfa hullatta a virágot. Minden fehér volt a földön. A törpe pöszmetebokrok, a tüzes liliom széles, kardformájú levelei, az alacsony, rossz kis deszkakerítés s túl a kerítésen Werther, a német kertész kis leánya mesélgetett a hatesztendős öcscsének, hogy a Filó kisasszony kertjében éjjel tündérek hintáznak a fehér barackfákon. Mai számunk 16 oldal.