Pesti Napló, 1906. december (57. évfolyam, 330-359. szám)
1906-12-29 / 357. szám
n Budapest, szombat; PESTI NAPLÓ, 1906. december 29. 357. szám . Gyermek, felnőtt a Soltán-féle csukamájolajat szive" | ■en szedi. Üvegje 2 K. Zoltán'gyógylár. Szabadság-tér. } · Újévi alkalmi árak harisnyák, kötények és szövött árukban Röslemél Budapest, V., Harmincad-u. és József tér sarkán. — Talzsirosnok "„Erényi Schlyol-Salicyr'-szappazili viszketegségi börtönjok és söndör egyedüli ellenszere, S korona. Erényi Béla gyógyszerész. Budapest, Károlykörut 5. — „Milleniumtelep“, Nagyösz, Torontálmegye, kiváló minőségű, elismert fajtiszta szőlőoltványokat szállit olcsó árban. Magyar vagy német, vagy román, vagy szerb főárjegyzék ingyen és bérmentve. — A radioaktiv Schmidthauer féle Igmándi keserűvíz reggel félpohárral használva, páratlan hatású, gyomor-, bél- és vértisztitó, mint ivókúra a karlsbadi és marienbadi gyógymód meglepően gyors és sikeres helyettesítője. — Az első magyar ásványvíz, amelyben rádium fedeztetett fel- Gyógyereje rendkívüli- — Kapható kis és nagy üvegben- Főszétküldés a forrástulajdonos: Schmidthauer Lajos gyógyszerésznél Komáromban- PESTI ERKÖLCSÖK. Esik IT I1 5. Beszélget két ember a körúton, a rettenetes Kő-barrikádok közt. Az egyik: Ha tudom, hogy ez történik, nem szavazok Vázsonyiékra. A másik: Mi történt? Az egyik: Az történt, hogy alig vonultak be a demokraták diadalmasan a városházára, elkezdett esni a hó és esett, és esett, és esett és most itt fekszik a nyakunkon, a kocsik nem tudnak mozoggni, a szánkósok negyven forintot kérnek egy félórára, az emberek kitörik a kezüket, lábukat, a nyakukat, a lovak elesnek, a forgalom tökéletesen megakad és az ember azt hiszi, hogy Szibériában van, pedig nem is követett el politikai bűncselekményt. A másik:sem tudom, mi közük ehez a demokratáknak ? Az egyik: Hogy mi közük hozzá? Hát azért szavaztunk rájuk, hogy már az első napon a legnagyobb bajunk legyen? Itt fekszik a hó és senkinem takarítja el. Mintha valami árva város volnánk, ahol senki sem ügyel a közrendre. Vagy mintha olyan kevés volna a munkás, hogy napi tíz pengőért nem lehetne kapni embert, aki havat üienjen lapátolni! Meg kell buktatni ezeket. És a pokolba a polgármesterrel. A másik: de mit akar a polgármestertől? Nem ő hullatja a havat! Az egyik: Na, még csak az kéne! A másik: Hát mit akar tőle? A polgármester fogjon lapátot és menjen havat hányni, Vázsonyival? Az egyik: No hiszen, csak ezt próbálják megtenni! Milyen utálatos pózolás volna! Meg aztán elvenni a kenyeret attól a pár szegény embertől, aki most ebből él? Még képesek volnának erre is! A másik: Hát mit csináljanak? Amit tehetnek, azt megteszik. Drága pénzen embereket fogadnak, , akik szekerekre rakják a havat. És drága pénzzel fizetik a szekereket is. Az egyik: Persze! A mi keserves pénzünkből. Azt dobálják ki az ablakon. A másik: Ez se jó? Hát mit akar? Fúrjanak talán egy nagy lyukat Pest alá, rakjanak v Űzet a lyukba és olvaszszák fel az egész havat ily módon? Az egyik: Hogyne! Megint valami nagy vállalat, nagy panama, amin nyerjen a vállalkozó! Sáp! .Vesztegetés! Panama! Panama! • A másik: Ez igazán hallatlan. Maga talán örült? A legfurcsább a dologban az, hogy maga ma már a hatodik ember, aki ugyanígy beszél a hóesésről, aki városi kabinetkérdést csinál belőle Mi van magukkal? Az egyik: Velünk az van, öregem, hogy bennünket nem választottak meg a gazemberek városatyáknak. És most kapóra jön nekünk ez a kis hó. Majd megmutatjuk mi nekik! Majd adunk mi nekik hóesést! Majd megtanítom én őket, kihagyni az érdemes embereket a szavazólistából! Pfuji Micsoda forgalom! Micsoda közlekedés! Az embernek az élete sem biztos! És mindennek a polgármester az oka, meg Vázsonyi! Le velük! (Orditva, lázongva megy tovább a havas utcán.) Tarka krónika. (Halászat. — Amerikai önérzet.— A védelem.) c. A minap e helyen közölt kis gyermekhietóriának vitahangja támadt egy apa szivében. A következőket írja nekünk: Tisztelt szerkesztő úr! * A GrünwaldBéla kis fiáról szóló história késztet arra, hogy elmondjam önnek az én kis fiam históriáját. Nem vagyok barátja az ok nélküli gyerektörténeteknek, de szeretem az olyat, amelyből az ember, maga az ember sugárzik elő, egy kis gyereklélek naiv hibáin és erényein keresztül. A Balatonnál laktunk a nyáron. Az ötéves kisfiam szenvedélyesen halászott, ami alatt az értendő, hogy egy meggörbített gombostűt egy szál cérnára kötött, hernyót fűzött a tűre és mindennap ötször reszkírozta meg azt, hogy belefulladjon a Balatonba. Természetesen szigorúan megtiltottuk neki a halászáét. Egy napon kimegyek a ház elé, a partra, hát ott kuksol a gyerek a víz mellett és nagyban halászik. Ráförmedek: — Megint halászol? Hát nem megtiltottam, hogy halászszál ? Rám néz ijedten és ezt dadogja: — De hisz, apám, én nem halászok! — Hát mit csinálsz? — kiáltok rá Szepegre felel: — Én csak ... én csak... én csak ... úszni tanítom a hernyót. Az Egy Amerikában járt magyar mérnök mesélte ezt az ankedotát, annak jeléül, hogy mennyire ki van fejlődve a nemzeti önérzet az United States polgáraiban, már akkor is, amikor a polgár még iskolába jár. Azt kérdezi a tanító az iskolában: — Jimmy, ki volt az első ember? Kelel Jimmy. — Washington György. — Igen — mond a tanító — Washington György első embere volt korának, hazájának és mi tiszteljük őt. De én úgy értettem a kérdést, hogy ki volt az első ember a paradicsomban? — Hja úgy? — mondja a gyermek — most már tudom. Adám volt az első ember. Nem tudtam, hogy külföldieket tetszik kérdezni . . . .!. A pestvidéki törvényszék elé került a minap egy leány, aki a kedvese ellen vitriolmerényletet követett el, mégpedig olyan sikerrel, hogy a szerencsétlen hii mind a két szemére megvakult. — Mit tud mentségére felhozni ? — tette fel a szokásos kérdést a biró. —• Azt, hogy a szeretőm ezt maga kivánta! — Maga kivánta ? — kérdezte csodálkozva a bird. — Igen. Amikor szakított velem, kijelentette, hogy — nem akar többé látni! . . . SZÍNHÁZ ÉS MÍVÉSZET. A Faragó József-kiállítás. Vigyorgó falak közt megilletődve járok. A falakon száz meg száz torzkép, valamennyiből kegyetlen örvendezés szólal ki. Olyan ember örvendezése, aki egyebet sem tesz, csak emberek arcáról álarcát tép le. Akinek olyan látás jutott osztályul, amely a félszegségeken megakad s az embert és dolgait belőlük konstruálja meg. Látása merő analízis és ábrázolása tiszta szintézis. A művész a szétszedett részekből új egészet ró össze. Az a szétszedés és ez az összerovás neki édes gyönyörűsége. Mert emberekről való megismerést és világról való fölfogást juttatott neki. Mindent és mindenüt leleplezett. Foszlányokra tépett minden illúziót s így illúzió-mentesen életbölcsősé lett. Ez az életbölcseség nagy sxildogság, javarésze felsőséges káröröm. Ez az öröm vigyorogva köszönti a rája bámulókat. A Faragó-kiállítás falairól megrendítőn köszönt bennünket a leleplezésnek ez a művészete. Egy halott ember maró szatírájáról ád hírt. Egy boldogtalan művészről, aki a könyörtelen megismerés utján belerohant a halálba. Kegyetlen mosolygásáért az élettel fizetett meg. Élete bölcsészéből egyszer csak elpárolgott a boldogság, s a felsőséges káröröm helyébe élet-untság lépett. S a művész félretette a rajzoló tollat, a karcoló tűt és pisztolyt fogott. Búcsút mondott mindennek, amit megismert, elemésztette magát. Mikor már minden öröme, káröröme, boldogsága szertefoszlott, még egy nagy érzése maradt, amelyet élettel való számlolásába aktívumnak jegyzett be. Feleségéhez való szerelme. Egyetlen érzése, melyet nem analizált, amelyhez nem férkőzött hozzá az ő leleplező fanatizmusa. A szerelme több volt mámornál, az életfilozófus vigasztalása volt. Az élethez ragaszkodásának egyetlen parancsolója volt. S amikoron Jób már mindenét elsirattat, elvesztette feleségét is. A filozófia romba dőlt s a filozófus véget vetett életének. A falak vigyorgását megzavarja ennek a tragédának árnyéka. A művész felsőséges szatírája már nem rendít meg, hiszen a szánalom lesz úrrá rajtunk, amikor azt a sok száz leleplezést nézzük. Az a szatíra, mintha a sírból szólalna meg. A frissen hántolt sírból, amelybe felsőséget és irtó őszinteséget, megismerést és világról és emberekről való fölfogást elföldeltek. Tragédiatörtént, a színház diadalmaskodott a színészek leleplezője fölött, a komédia az álorcákat letépdelőnél hatalmasabbnak bizonyult. A kiállításban romok közt járok. Nem egy művész művészetének, hanem egy világismerő megismerésének romjai közt. Mindannyian, akik ezt a kiállítást végignézzük, bánatosan köszöntjük Faragó József emlékét. Művészetét valamikor úgy jellemeztem, hogy nem hisz semmi pózban és nem hisz semmi őszinteségben. Az emberben a színészt kutatja s a hangulatokban a szenvelgést. S hogy meg akarta ismerni a dolgok mivoltát, észrevette mindenben és mindenkiben kifejezésének fő alkotó elemeit. Egy-egy sajátos vonalban, egy-egy sajátos rendellenességben. Ezeket eluralkodtatja a többi rész fölült. Kihegyezi, lzélesíti, kidomborítja őket. Ez a magyarázata annak, hogy legeltorzítottabb alakjai legdeformáltabb arckifejezésül:,,ellenére is, első pillantásra fölismerhető!". A deformálásban úgy kéjeleg, hogy akárhányszor elveszti a vonalon való uralmát. A jellemző fővonalaknak és rendellenességeknek kiképzésében kimerül s a rajz ekonomiájáról megfeledkezik. Ruhát, ráncokat, tárgyiasságot éreztetni akaró vonalas távlatokat, mélységeket sejtető árnyékai akárhányszor kifejezéstelenek. De rézkarcaiban vonalvivésének biztonsága, a mélységek helyes értékelése és hangulatok iránt való érzéke értékesen nyilvánul. A tű és a rézlemez gondolkozóba ejtette és a vonal és folt beszédességének megbecsülésére bírja. Mindez a múlté. Ami jelen idő van abban a jellemzésében, régmúlttá lett. Olyan múlttá, amelyet a halál fejezett be. Pontot ’tett utána. A vonalon való uralom, a’ rajz ekonomiája, a kép megoldása már nem problémája a művésznek. Neki már semmije sincs, csak emléke és hagyatéka. És három árvája. Apjuk emléke valamikor szent lesz nekik, de ma még olyan kicsinyek, tehetetlenek, hogy még nem is siratják apjukat, anyjukat. A hagyatékot az ő javukra értékesíteni akarják jóságos emberek. Olyanok is, akikről a boldogtalan boldogult valamikor azt hitte, hogy őket is leleplezte. Ezernél több rajzból, képből, rézkarcból áll ez a hagyaték. A híres Faragó-karikatúrák eredeti rajzai. Toprajzok, tussrajzok, ceruzarajzok. Tíz esztendő politikai és társadalmi eseményeinek, hangulatainak, fölfogásainak hatalmasan szubjektív okmányai. Kortörténeten, egy művészi lelkületen át leszűrve. Mindegyik egy-egy kép s az áruk szerfölött olcsó. Nyolc koronától harminc-negyven koronáig adják őket. Az aláíróik rézkarcok s a számukra készített eredeti rajzok valamivel, de nem sokkal drágábbak. Van köztük néhány olyan, amely a nagy művészet bőrébe tartozik. Őket szemlélvén, még megdöbbentőbbnek érezzük a tragikumnak a nagyratermett művészen aratott győzedelmét. Romok közt járunk, de nem a művészet romjai közt. Egy nagy akarat s egy értékes tehetség romjai közül szépségesen szomorú virágzással kihajt a legnagyobb magyar karikaturista emléke. Publicistáé, aki belemarkolt kora érzéseibe, művészé, aki az emberit avatta művészete tárgyává. A Faragó-kiállítást a „Könyves Kálmán Művészeti Társaság“ kiállítási termeiben (Nagymező-