Pesti Napló, 1909. január (60. évfolyam, 1–26. szám)
1909-01-02 / 1. szám
1. szám, 1909. január 1 PESTI NAPL( Budapest, péntek 103 képesek elfeledni, hogy rendes életmódjukban meg vannak zavarva. Reggelijüket nem költhették el a szokott nyugalommal, első, legizletesebb szivarjukat csak felében szívhatták el és egész lényükön elömlik az a hangulat, amit a körúti kávéházakban ékes németséggel úgy fejeznek ki, hogy „Wir sind nicht zu unserm Vergnügen da “ A rivaldán túl pedig ki nem pihent, kedvetlen, rekedt hangú színészek. És ami a legsúlyosabb: a főpróbán kivétel nélkül mindig hiányzik a főszereplő. Az a főszereplő, aki fontosabb szerepet játszik a hősszerelmesnél és a primadonnánál, akinek jelenléte felvillanyozza a színpadot és a nézőteret, aki nélkül a színház nem színház, hiányzik a közönség. A főpróba lényegében ugyanolyan próba csak mint a többi. Ennek a tanulságait is értékesítik az előadáson. Hiszen alig van színdarab, amely a bemutató estén teljesen abban a formában kerülne színre, mint a főpróbán. Igen gyakran jeleneteket húznak ki, helyeznek át, sőt tudok esetet, amikor egy egész felvonást hagytak ki a főpróba után. Az a bírálat tehát, amely ilyen viszonyok között születik meg, igen gyakran téves, mivel befejezetlen munkáról mond véleményt Ezért fáj nekünk, színigazgatóknak, az este megjelenő lapok előzetes bírálata. És akárhányszor milyen bajokat okoz ez! Megdicsérnek színészeket, akik a premieren fel sem lépnek és megrónak jeleneteket, amelyeket a közönségnek el sem játszottak. Nem mondom, hogy a főpróbán nyert benyomás mindig kedvezőtlen, csak azt állítom, hogy az rendesen hamis. Előfordult az az eset, hogy a különben unalmas színdarabban megfogja a finom lelkű, művelt kritikust egy szerencsés szó, egy eredeti ötlet, egy az életből ellesett művészeti szituáció, amelyet a nagyközönség azonban észre sem vesz. Viszont könnyen elkerülheti figyelmét az, amire elsősorban súlyt helyez a közönség: a cselekmény érdekessége. Innen van az, hogy a főpróbáról kijövet ilyeneket hallhat az ember: — Micsoda fércmunka! Milyen bukás lesz! A színészek holnap este nem lesznek képesek végigjátszani a darabot. És azután másnap, no másnap, a színészek mégis végigjátszák baj nélkül a darabot és ezenkívül még vagy negyvenkilencszer... Az este megjelenő lap tudósítója azonban nem látja a másnapi előadást, ő a főpróba hatása alatt informálja olvasóit, amivel feltétlenül nagy sérelem esik a színházon. Ezt a tényt az enyéimnél sokkal meggyőzőbb érvekkel konstatálta már a bíróság is. Tavaly télen bepörölték a „Matin“ című párisi újságot, mert az „Affaire des Poisons“-ról a főpróba után, az előadás előtt tett közzé bírálatot. A bíróság a „Matint" súlyos pénzbírságra ítélte. De nem volt ez az első ilyen eset. Vagy húsz évvel ezelőtt már hoztak Párisban egy ilyen ítéletet, amelynek indokolása annak idejében művészi körökben rendkívüli szenzációt keltett. A Szajna kerületi első törvényszék Anképin biró elnöklete alatt így indokolta meg ítéletét: „Tekintettel arra, hogy a Oil Bias 1887 november 24-én kiadott számában részletes tudósítást közölt Sardou Victorien „Tosca“ című drámájáról, amelyet aznap este adtak elő először a Porte- Saint-Martin-színházban és azzal egyenesen megsértette a szerző ama jogait, amelyek őt a publicitás tekintetében a nyilvános előadás időpontjáig megillették. Tekintettel továbbá arra, hogy a színpadi munka nem megy át a nyilvánosság tulajdonába mindaddig, amíg azt elő nem adták, mint ahogy más irodalmi mű is csak nyomtatásban történt megjelenése után bírálható meg, megengedhetetlen, hogy a szerző és az igazgató hozzájárulása nélkül, akár részleteiben, akár egészében bírálatot írjanak róla az előadás előtt. Tekintettel végül arra, hogy máskép a szerző meg volna fosztva attól az elvitázhatatlan jogától, hogy munkáján megtegye mindazokat a változtatásokat, amelyeket még szükségesnek tart, sőt esetleg tetszése szerint elhalássza a nyilvánosságra hozatal időpontját és különösen a színpadi szerző ki volna téve annak, hogy művének előzetes leszólása által meggyöngítsék, vagy teljesen eloszlassák az az érdeklődés, amelyre a bemutató alkalmával színpadi hatások, vagy valamely neves művész alakítása révén számít, továbbá a közönség általános benyomása (impression générale du public) kezdettől fogva meg lenne hamisítható, sőt még a szerző is meg lenne fosztható munkája értékének helyes megítélésétől, amire nézve csak az előadás lefolyása lehet mérvadó: az ítéletben foglalt rendelkezés szerint kellett határoznunk.“ Minden elfogulatlan ember osztani fogja a francia bíró felfogását az előzetes „leszóló“ kritikáról. Különösen, ha szem előtt tartjuk a közönségnek azt a furcsa szokását, hogy nem igen hisz a sajtónak, amikor az dicsér egy színdarabot, de viszont igen könnyen hitelt ad a nyomtatott betűnek, amikor az rosszat mond az új darabról. Faludy Miklós, a Vígszínház igazgatója. A dologházakról, írta: dr. Pekáry Ferenc főkapitány-helyettes. Az állami és társadalmi renddel szembehelyezkedő elemek elleni védelmi rendszerünk terén új áramlatok törnek utat, új eszmék foglalkoztatják a gondolkodó elméket. Letűnőben van a régi dogmatikus iskola. A megtorlás, a büntetés mellett és helyett előtérbe nyomul a hatékonyabb individualizáció és ennek révén egyrészről célirányosabb és hatályosabb védekezés a javíthatlannak bizonyult, megátalkodott közveszélyes bűnösökkel szemben és viszont másrészről a megelőzés és mentés munkája a többi bűnöző egyénekkel, valamint azokkal szemben is, akik veleszületett hajlamaik, környezetük és életviszonyaik miatt züllés veszélyének, erkölcsi romlásnak, bűnbeesésnek vannak kitéve. Ennek az utóbbi áramlatnak köszönhető a feltételes elítélés jogintézményének immár a folyó évben bekövetkezett megvalósulása, a büntető novellának a bűnbe esett fiatalkorúakra vonatkozó óvó, javító és nevelő rendelkezései, a rehabilitáció nagyfontosságú kérdésének egyrészről s ugyanakkor másrészről a közveszélyesség tanának szakkörökben élénk lelkesedéssel való tárgyalása és előkészítése, a gyermekvédelmi törvények és rendeletek, a „Gyermekvédő Liga“, a patronage-egyesületek szervezkedése, propaganda és előkészületek a különböző elnevezésű úgynnevezett társadalmi védőintézetek létesítésére, gyermekbíróságok. Amikor a lelkeket ily fogékonyaknak látom nagy társadalmi problémák megoldására, illetve előbbrevitelére, a közfigyelmet felhívni óhajtanám egy ugyanezen a téren mozgó, elhanyagolt ügyre. Ez a kényszermunka, illetve a dolog házak kérdése. Bizonyításra nem szorul, hogy a modern védelmi berendezkedésbe feltétlenül beletartozik a kényszermunka, amint hogy az a kulturállamok jelentékeny részénél mint büntetési nem alkalmazva is van. Elvileg a kényszermunka szükségessége nézetem szerint kétségen kívül áll, a kérdés csak az, hogy a bűnöző és veszélyes egyének melyik kategóriáira nyerjen alkalmazást és hogy minő foglalkozási ágak és hogyan vonassanak be a kényszermunka körébe? Nem lehet nekem célom e cikk keretében büntetőjogi fejtegetésekkel rámutatni egyenként azokra a deliktumokra, amelyeknél a kényszermunka alkalmazandó lenne. Van azonban, rendőri praxisom szerint, a bűnöző, illetve, a társadalmi rendre veszélyes egyéneknek egy bizonyos kategóriája, kikre nézve a kényszermunka behozatala ezerfajta társadalmi bajaink között, nézetem szerint, égető szükséget képez. Ez a kategória, a csavargók és koldusok nagyszámú gárdája, amely állandó veszéllyel fenyegeti a társadalmi rendet, mert hisz tudvalevő, hogy a csavargás és koldulás számtalan esetben csak ürügy, lopások, betörések, rablások és egyéb bűncselekmények elkövetésére vagy azok sikeres elkövetése érdekében a helyi viszonyok kikémlelésére stb. Természetes, hogy a csavargásnál élesen meg kell különböztetnünk azokat: 1. akik aggkor, gyengeség vagy egyéb akaratukon kívül eső okokból nem jutnak munkához; 2. a dolog kerülő csavargóktól. Az előbbiekkel szemben nemcsak, hogy semmi megtorlásnak nincs helye, de sőt a társadalomnak kötelessége ezeket a szerencsétleneket megélhetéshez, illetve munkához segíteni. Ellenben az egészséges, munkabíró, de mégis dologkerülő csavargók ellen kellő megtorlásnak, büntetésnek van helye. Ez irányban én, hosszú rendőri tapasztalataimra támaszkodva, tételes törvényünk intézkedéseit elégtelennek, sőt sok tekintetben céltévesztettnek tartom. Kihágási büntetőtörvényünk ugyanis a csavargást első esetben 8 napi visszaesés esetén, akárhányszor ismétlődik is a visszaesés, 30 napig terjedhető elzárással bünteti, de ugyanakkor kimondja (1879: XL. t.-c. 18. §.) az összes kihágásokra, tehát a csavargásra is kiterjedő szabályként, hogy az elitéltet nem szabad munkára kényszeríteni. Elhibázott dolognak tartom, hogy a csavargásnak annyira fontos kérdése a kihágási törvénybe lett felvéve, mert voltaképen a csavargás nem is való a bűncselekmények közé, lévén az nem is cselekmény, hanem állapot. De ha már a csavargókkal való elbánás módja a kihágási törvénybe vétetett fel, még elhibázottabb intézkedés volt a törvény 18. §-ának a kényszermunkát eltiltó rendelkezését a csavargókra is kiterjeszteni. Mert hiszen a munkától irtózó, a tunya és test csavargóra nézve csak egy büntetés, csak egy orvos-szer létezik, amely egyúttal javulására is vezethető ez a munka. 1880-ban vagyis büntető törvényünk életbelépte előtt a fővárosnak is volt dologháza, kettő is. Mihelyt azonban a törvény megtiltotta a csavargóknak munkára való kényszerítését, a főváros hatósága átalakította a dologházakat kórházakká (az egyiket ma is „dologházi kórház“nak nevezik.). Úgy hogy e téren a múlttal szemben visszaesés állott be, amely visszaesés: közel harminc év óta csökönyösen tartja magát Azóta ugyanis a csavargók egy része kint őgyeleg, más része pedig évenként sok ezerszámra a rendőri fogházakban és toloncházakban fűtött, meleg szobában, viszonyaikhoz mérten elég jól élelmezve restségben, tétlenségben és tunyaságban töltik el napjaikat, rossz példát mutatva társaiknak, különösen pedig a 15—18 éves fiatalkorúaknak. Szociális bajainknak és a kriminalitásnak mennyi veszedelme vezethető vissza a kényszermunkától való eltiltásra! Kétségen felül áll, hogy az állam azoktól, akik gondozását igénybe veszik, megfelelő elenszolgáltatást igényelni jogosítva van. Ha tehát a csavargó önszántából dolgozni nem akar, kényszeríteni kell őt arra. A dologházak kérdése időnként hol a sajtóban, hol a szakkörökben fel-felbukkan, majd ismét évekre lekerül a napirendről, tény azonban az, hogy a megvalósulás stádiumának a kezdeténél sem vagyunk. Én e téren a legsürgősebb teendőt abban látom, hogy a kihágási törvény 18. §-ának a kényszermunkára való tilalma a munkaképes csavargók és koldusokra nézve helyeztessék hatályon kívül, aminek mindjárt meglesz az az üdvös hatása, hogy addig is, míg pénzügyi viszonyok rendszeres dologházak építését illetve a meglevő fogház- és toloncházaknak megfelelő átalakítását megengedik, a ma restségben, és tunyaságban élő dologkerülő csavargók és koldusok különleges berendezkedést és különös szakismeretet nem igénylő munkára, (pl. papírzacskók, papírdobozok, szivarládák készítése, favágás, ruhavarrás és igazítás önmaguk részére stb.) már most kényszeríttetnének. Mert ma csekélyebb házi munkát csak az végez közölök, akinek tetszik. Természetes, hogy a kérdés végleg csak megfelelő berendezéssel és szervezettel bíró dologházak építése útján oldható meg. Ebben a nagyfontosságú kérdésben kell, hogy az ezer oldal felé igénybe vett államhatalomnak a társadalom, azok az ipari, kereskedelmi és egyéb szakkörök jöjjenek támogatására, amelyek szakszerű véleményt vannak hivatva adni arra nézve, hogy a mi viszonyaink közt, hol minő berendezésre s minő foglalkozási ágazatokra nézve lenne a kényszermunka rendszeresítendő Készen vagyok e téren is arra az erős ellenállásra, amely általánosságban a konkurrencia miatt perhorreskál minden rábajunkét. De erre azt válaszolom, — ad absurdum vive a dolgot, — hogy az államhatalom inkább égesse el, semmisítse meg a rabok által előállított produktumokat, sem minthogy maga az államhatalom tanítson és szoktasson tunyaságra, restségre és munkátalanságra! Mindenesetre óhajtandó lenne, ha ez a kérdés összekapcsolva azt a cigányügynek ide tartozó részével is állandóan és komoly íjakban a sajtóban is szőnyegen maradná mindaddig, amíg meg nem valósul. A VIII. nemzetközi börtönügyi kongresszus Washingtonban 1910-ben ül össze, többek között foglalkozni fog „a modern letartóztató intézetek építése és berendezése körül követett és követendő szabályokkal“ is. Mindenesetre üdvös dolog, hogy a kérdés tárgyalásánál a dologházakat, illetve a csavargók kényszermunkáját illetően már csak jó hírnevünk érdekében is ne kelljen azzal a kijelentéssel előállani, hogy nálunk ez az intézmény nincsen meg, illetve az előkészítés még nagyon kezdetleges stádiumban van.