Pesti Napló, 1913. november (64. évfolyam, 259–283. szám)
1913-11-01 / 259. szám
1913 november 1-én új előfizetést nyitunk a „Pesti Napló“-ra. Kérjük azokat az olvasóinkat, akiknek előfizetése október 31-ikén lejárt, méltóztassanak a megújításról idejekorán gondoskodni, hogy a lapot akadálytalanul küldhessük tovább. Temetőben. Valahogyan rosszkor jött az idén Halottak-napja. Különösen azoknak, akik már egyszer — pár hónap múlva kilenc éve lesz éppen — kinn feküdtek elföldelve a politikai temetőben. Hogy éppen most kell ezeket a kegyetlen kalendáriumnak emlékeztetnie az enyészetre, amely mindnyájunk osztályrésze, de melynek szele őket most másodszor éri. Tegnap Istenítélet, holnap Halottak-napja. Bizony, ez rossz ómen. S nem csoda, ha sokaknak azok közül, akiknek eszükbe jut a fagyos, jeltelen sírokban töltött öt keserves esztendő, összefut a libabőr a hátukon. Hát tényleg csak kisérteni, hivő lelkeket rémízgetni szólította volna őket elő koporsójukból a mindenható Mam- I mon-isten? Hát csakugyan vissza kellene !j megint menni az elmúlás gyászos sötétségébe, ahonnan elővétettek? Annyi sok pénz és pálinka hiába ömlött volna szét az országon, annyi pezsgőspalack eredménytelenül durrogott volna bele a vidám fővárosi élet derűs zajába? Korteskurjongatás, fegyvercsörömpölés, öklözés és hatalmi mámor mind csak rövid, lidércnyomásos halotti álom lett volna? ■gjwlljniijrr............ .............■".ni Még élnek, de fázósan borzongnak össze az ijesztő jeltől, amelyet egymás arcán felfedeznek: ez a facies hyppokratika, így volt akkor is, az első nagy temetkezés előtt. Egy pár lealázó botrány, egy-két szégyenteljes parlamenti vereség és megkondult a lélekharang a fejük felett. Pedig nem ezt akarták, nem így gondolták. El voltak határozva, hogy ezután csak ők temetnek, őket senki. És meg kell adni, a maguk szándéka szerint jól végezték a dolgukat. Csak temettek és temettek. Az ország öszszes temetőinek összes sírásói egész életükben nem dolgoztak annyit az enyészet számára, mint ők harmadfélszázan három év alatt. Az első halott, akit sírba fektettek, a Nemzeti Bank volt. Együtt földelték el az ország pénzügyi önállóságával és a készfizetésekkel. Pedig fogadkoztak, hogy ennek a reményteljes csemetének meg fognak kegyelmezni. Második halottjukat Rezoluciónak hívták. Saját gyermekük volt, hazafias gerjedelmük szerelmes szülöttje. Az apja felesküdött, hogy agyonvág mindenkit, aki hozzá mer nyúlni; törvényhatósági sirató asszonyokat tucatszámra állítottak melléje őrzőknek, hogy megoltalmazzák gyenge életét. Aztán ezt a tulajdon magzatukat is elhajtották, elföldelték. Most aztán nagy halottak következtek, akiket erőszakos kézzel kellett eltenni láb alól, hogy gyorsan megteljenek a sírok, melyek folytonosan tátogatták feléjük falánk szájukat. Rendőrkézzel fojtatták meg a képviselői immunitást, fegyveres erővel ölették meg a Szólásszabadságot és fényes katonai temetést rendeztek a magyar Parlamentarizmusnak. A tömegsírt körülállították cifra pompes-funebreshuszárokkal, mint ahogy a farizeusok egykor őriztették Krisztus kőkoporsóját, hogy valamiképpen fel ne támadjon. Mindössze negyvenöt évet élt a magyar parlamenti Alkotmány. El kellett pusztulnia, mert útjában volt a kriptájából kikelt nemzeti reakciónak. Uj halotti fejfához jövünk. A Közéleti Tisztesség fekszik a hant alatt. Világéletében beteges volt és sok miazma rágta életfáját, mégis tiszteletben állott, féltek tőle és hódoltak előtte. Szemtől-szembe támadni, nyíltan megsérteni soha senki se merte. Most letépték róla a ruhát, elszedték ékességeit, nyílt piacon arculköpték. Szégyenletében a föld alá sülyedt. Sirhalmára, miként a Rajna varázslatos kincsére a förtelmes sárkány, úgy feküdt rá terpeszkedve, győzedelmesen a legmodernebb szörny, a Panama. A halottak komor birodalmában ez a legelevenebb élőlény. Segítőtársa, de egyúttal végzete az ország sírásóinak. Ez is folyton öl és temet s már kinyújtotta karmait a bűnös istenek felé, kik odadobták neki prédául a legbecsesebb közkincset. A végén járunk a temetőnek. És itt friss sírgödrök merednek felénk. Még üresek, de már ki vannak szemelve a drága halottak, akik ide kerülnek. A Sajtószabadságnak ásták az egyiket, az önkormányzatot fogják a másikba fektetni. Mindkettő Tango. írta: Színi Gyula. Egy nagybátyám azt mondta nekem: „Zöld szamár vagy. Többet kellene asszony társaságban forognod. Olyan vagy mint az új dió. Előbb le kellene hántani rólad a burkot, hogy élvezhetővé legy.“ Néhány nap múlva meghívót kaptam ,a Peturék estélyére. Peturék nagyon gazdag, előkelő és független emberek voltak. Alaposan megválogatták, hogy kit hívjanak meg vendégül. A meghívás tehát büszkévé tett. ■ Peckesen lépkedtem, kiegyenesítettem a derekamat és egyáltalán igyekeztem úgy viselkedni, mint a regények hősei. Idősebb és jártasabb barátaimmal órák hosszat magyaráztattam magamnak, hogyan öltözködik, miképp viselkedik és mint hódít az ember az első zsurján. Mennél jobban közeledett a nagy nap, annál gyávább és ingadozóbb lettem. Úgy éreztem, hogy a medve nem lehet esetlenebb, mint én társaságban. Féltem, hogy az első lépésnél megbotlom és hanyatt fogok vágódni, mielőtt a háziasszonynak kezet csókolhatnék. Semmi férfiast, ruganyost nem találtam magamon. Elhatároztam tehát, hogy elsősorban szellemes leszek. Nem holmi külsőségekkel, hanem lelki szépségekkel fogok tündökölni. A nagy nap balul köszöntött rám. A cipész az utolsó pillanatban hozta a lakktopánomat, de olyan szűkre szabta, hogy nem tudtam benne talpra állni Nem maradt más hátra, mint hogy a kényelmes, ócska cipőmet magam restauráltam folyékony lakkfestékkel. Alighogy kiléptem a kapun, havas eső kerekedett és azonfelül még kocsit sem tudtam kapni. Gyalog bandukoltam tehát a zsúrra és egy utcai gázlámpa alatt elszörnyüködve láttam, hogy cipőmről a sár lemosta a lakkot. Már inkább visszafordultam volna, de egy ismerősömmel találkoztam, aki fölkiáltott: — Peturékhoz megy? Boldog ember! Tudja-e, hogy ki lesz ott? A szép Pankovicsné! El ne mulaszsza, hogy megismerkedjék vele! Voltak már emberek, akik mérföldeket utaztak éjjel-nappal, csakhogy lássák a szép Pankovicsnét. Száz lépés választott meg csak el a Peturék házától. Ismerősöm elkísért a kapuig. Nem lehetett meghátrálnom. A kapus kissé gyanakvón nézett végig rajtam, amikor hóval borítottan, csoszogó, sáros cipővel a lépcsőhöz szőnyegén végiglépkedtem. Nagy félelem fogott el a díszes helyen, de azért néhány perc múlva már benn voltam az előkelő, népes társaság kellős közepében. ■ Sehogyan sem tudtam magam jól és otthonosan érezni. Azt hittem, hogy mindenkinek a szeme egyenesen az én cipőmre irányul. Ha nem lett volna rajta olyan vastag a bőr, talán el is pirult volna a szegény bukkancs. Alig vártam, hogy valahol leülhessek és a székem alá rejthessem sáros cipőmet. — Kissé elfogult! Kissé elfogult! — mondta egy császárszakállas öreg úr, akinek valószínűleg nagyon megtetszett a képtelen zavarom. — De hát én is ilyen voltam fiatal koromban — tette hozzá jóakarón. — Mondja, olyan sár van odakinn? — kérdezte tőlem egy elegáns asszony, akinek nem mertem a szeme közé nézni. Legjobb szerettem volna hirtelen a föld alá sülyedni. — Nem tudtam kocsit találni — mentegetőztem dadogva, de szinte éreztem, hogy mindenki elmosolyodik ezen a kifogáson. És az asszony, akire még lopva sem mertem föltekinteni, váratlanul a nyakkendőmhöz nyúlt. — Félrecsúszott a kravátlija — mondta lágy, zengő hangján, amely azonban ezúttal úgy bántotta fülemet, mintha valami gúnyos szarka fecsegése volna. Állam alatt éreztem az asszony, puha, meleg kezének simogatását, amint a nyakravalómat igazgatta. — Óvás! — kiáltotta egyszerre egy fiatalember. — Micsoda óvás? — kérdezte a szép aszszony. — Én már három év óta udvariak Pankovicsné ő nagyságának — felelte a fiatalember — de még egyszer sem tudtam elérni, hogy megigazítsa a nyakkendőmet. így tudtam meg, hogy a híres, szép Pankovicsné előtt állok. Csak a kezét láttam egy pillanatra, de észrevettem, hogy ennél formásabb, szebb és jobban ápolt kacsot álmodni sem tudtam volna. Csak lassan kint mertem Pankovicsné arcára emelni a tekintetemet. Mezítelen karjáról, csupasz válláról gyáván siklott föl a pillantásom az arcára, a szemébe. És ahogy visszanézett rám, megértettem azt, amit csak regényekben olvastam addig, hogy az ember egy pillanat alatt halálosan beleszerethet egy nőbe. 64-ik évfolyam, 259. szám. Budapest, 1913. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmanicky utca 12. Szombat, november 1. Made's'átt’ink 66 oldal