Pesti Napló, 1914. szeptember (65. évfolyam, 212–241. szám)

1914-09-27 / 238. szám

41 *Jb3apes?,­­ PESTI NAPLÓ QföTt. szeptember 27 #38. sorm.) kötnémák intézetében helyezkedett el. A hír­lapok csak tengődnek és kölcsönösen egymás lenyomtatásával segítenek magukon. Az egye­düli információs források azok a mindenféle híresztelések, amelyek egész Bordeauxig szi­várognak. A hírlapok főforrásául az angol új­ságok szolgálnak. A szerkesztők attól félnek, hogy hasábjaik üresen maradnak és így inkább lenyomtatják konkurrenseik vezércikkeit. Az angol újságokat a különböző követségektől és kormányhatóságoktól kérik kölcsön. Egy hely­beli bankár, aki elkérte tőlem a Timest, be­szélte nekem, hogy 1870-ben Páris a külső események tekintetében teljesen az angol hír­adásokra volt utalva. Az ő nővére, aki ott maradt a körülzárt városban, a Times hasáb­jain, amelyeket léggömbök hoztak Párisba, híreket talált vidéki rokonairól. A leveleken, amelyek Bordeauxba érkeznek a táborból, nincs dátum és a feladóhely sincs megnevezve. Térjen vissza a kormány London, szeptember 26.­­Kerülő úton érkezett­ Clemenceau sürgetésének és a szocialisták tá­madásának hatása alatt a Times-nak egy bordeauxi távirata már annak lehetőségét mérlegeli, hogy a kormány visszatérjen Párisba. Poincaré és Viviani Londonban Milano, szeptember 26. Francia lapok jelentik Bordeauxból, hogy poincaré elnök Viviani miniszterelnökkel és Briand-nal szeptember 20-án Londonban volt­­ ott illetékes angol tényezőkkel tanácskozott. A rheimsi székesegyház A bombázás után Berlin, szeptember 26. Londonból jelentik Rotterdamon keresztül. Rai, a „Times" tudósítója a reimsi székesegyház bombázásáról a következőket közli lapjában: A tűztől a templom hajója szenvedett legtöb­bet, a tetőzet teljesen elpusztult, a kőfalak fölötti szennyezet egy része azonban megmaradt. A főoltár még áll, a székek és a padok, valamint a többi tor­gtyak, amelyek különben a templom hajójában és­­ karzaton állani szoktak, eltűntek. Az oldalhajó kevésbbé sérült meg. A falak és a tornyok termé­szetes színe a tűz következtében sokat szenvedett. Semmiféle ok sincs arra az aggodalomra, hogy a katedrálist ne lehetne újból helyreállítani. A ke­rek számban ötvenre rugó angyalszobrocskák közül soknak nincs meg a feje. Az alacsony, széles lép­csőkön a törmelékek egész tömege látható, míg a tátongó ajtónyílások közelében egy kőből faragott és erősen megsérült Krisztus-szobor fekszik. A­ ha­talmas templomablakoknak mintegy fele elpusztult. Berlin, szeptember 26. A Wolff-ügynökség jelenti: A „Norddeutsche Allgemeine Zeitung" dr. Bode, a berlini királyi mú­zeum főigazgatójának a következő nyilatkozatát teszi közzé: Ugo Ojetti a tarini Gazetta del Popolo­ban azt mondja, hogy a rheimsi székesegyhá­zat felgyújtották és pedig boszuból, mert az a tervem, hogy Franciaországból műkincseket hozzunk el, meghiúsult. A valóság az, hogy a székesegyházat nem gyújtották fel, hanem a tüzérség tüzelése megrongálta, mert egy fehér lobogó védelme alatt a székesegyház tornyá­ból jelzéseket adtak a németek állásáról. Ne­vetséges és őrültséggel határos az az állítás, hogy az elrablandó műkincsekről egy jegyzé­ket állítottam volna össze és éppen ilyen az a gondolat is, hogy az általunk is nagyon fáj­lalt megrongálása a székesegyháznak más, mint tisztán katonai okokból történt volna. Luxemburg kártalanítása Berlin, szeptember 26. Luxemburgból jelentik. A német kormány itt központi irodát állított fel, hogy az hitelesen kiszá­mítsa azokat a károkat, amelyeket egy­es városok és vidékek népe a csapatok átvonulása következté­ben szenvedett. Ezeket a károkat a német birodalmi kancellár ígérete szerint Németország készpénzben meg fogja téríteni. Erre a célra a német kormány egyelőre négyszázezer márkát utalványozott a luxemburgi államkincstár pénztárához, hogy kezdje meg a kártalanítást. Hétszázötvenegymillió hadisarc Genf, szeptember 26. Francia becslés szerint az a hadisarc, amelyet a németek az eddig elfoglalt francia és belga városokra kivetettek, összesen 751 millió frankra rúg. Ennek az összegnek ed­digelé csupán a tizedrészét fizették ki a meg­sarcolt városok. A pusztuló Antwerpen Miniszterek a pincében­­. •• v i i i .. . n'rvisv Krisztiánia, szeptember 26. A Post munkatársa a következőket írja lapjá­nak az ostromlott Antwerpenből: Az a fal, amely ötven év óta körülöleli Antwerpent és tele van rakva ágyukkal és kö­rül van futtatva árkokkal, valamikor erős vé­delme volt Antwerpennek. Ma azonban ez a fal már mit sem ér, mert a német ágyúk tüze alatt úgy fog összetörni, mint az üveg. Ezt tud­ták a belgák, ezért építettek óriási költséggel tizennyolc, vagy húsz erődöt. Lüttich és Na­mur után azonban mi várható ezektől az erő­döktől? Antwerpen utcáin minden második ember katona és az egész belga haderő körül­belül kétszázezer ember, itt van Antwerpenben. Este halotti csend borul a városra, csendőr­őrjáratok járnak körül, hogy mindenki elol­totta-e a világosságot, mert a Zeppelinektől borzasztóan félnek. A legtöbben ma is pincék­ben laknak. Több miniszter és a pápai nun­cius az Antoine-szálló pincéjében rendeztek be lakást. A francia haditengerészet panamai Genf, szeptember 26. Toulonban kiderült, hogy az arzenál és a haditengerészet parancsnokságának gazdasági osztályában hallatlan sikkasztásokat fedeztek fel. Ez a leleplezés ma, amikor már nem lehet tovább titkolni a német seregek nagy győzel­meit, érthetően kínos feltűnést keltett. „Utolsó csepp vérig" Riehepin nyílt levele Gallieni tábornokhoz Páris, szeptember 26. Riehepin, aki Gallieni tábornokkal egy csapat­ban szolgált, nyílt levelet intézett Páris katonai fő­parancsnokához, hogy a francia fővárost az utolsó francia utolsó csepp véréig meg kell védelmezni. A francia komitácsik Berlin, szeptember 26. A VVd­H-ügynökség jelenti: A tábori egészség-­­ügyi szolgálat főnökének jelentése szerint e hó 23-án délelőtt francia frankti­örök megtámadtak egy sebesült szállítmányt, amely francia sebesülte­ket szállított el a harctérről. Egy főorvos és hét ön­kéntes betegápoló részben meghalt, részben megse­besült. Beismerik a dum-dum lövegeket Berlin, szeptember 26. A párisi Figaro és a Journal bevallja, hogy a francia hadseregben dum-dum lövedékek voltak,, de hozzáteszi, hogy ezeket csak békében, a hadgya­korlatok idején használták. A fecsegő h­adosztályparancsnok Berlin, szeptember 26 Hogy a francia hadvezetőség mennyire iparko­dik azon, hogy csapatmozdulatait titokban tartsa, világosan kiderült Joffre tábornok egyik parancsá­ból, amely a németek kezére került s amely így szól: A nyugati hadsereg főhadiszállása. Vezérkar első iroda 4. sz. Általános parancs. A főparancs­nok a hadsereg tudomására hozza, hogy egy han­ A fcai is hamarabb keletkeznek. Azután a külső embernek a nyaka hátulról hamar ráncoso­dik, olyan, mint a pamuksapka. Ez talán on­nan is van, hogy valami régi módi szerint a nyakukat is borotváltatni szokták. — No — mondja az asszony, nyújtva a kezét az urának — én már majd elmegyek haza. A gyerekek ... — Hát csak eredj — szól az ember. — A gyerekekre vigyázz. Te csak tudod, hogy hova megy, de hogy minket hova visznek, ezt én már nem tudom. Ez az éppen. Nem tudták, hogy hova mennek és mégis jöttek tömegesen, hogy menjenek oda, amiről nem tudják, hogy hol van. Népfölkelési mozgósítás még nem volt, amióta törvény van róla. Eddig csak papiroson volt az egész. Senki sem tudta, hogy milyen lesz vágjon az első kísérlet a gyakorlatban, s s remély szerint sem mentek ki a barátságos Invitációk, csak a szó vert szerteszéjjel, hogy gyertek, mert baj van, s jöttek valamennyien. Még a pusztákból is, ahol bizonyára nem ra­gasztották ki a hirdetéseket a kutágas­ oldalra. Megmozdult minden és jött, mint a tenger. Néztem ezeket a dolgokat, mint érdeklődő, már mint kimustrált, mint akin­k­kor elha­ladt. Olyan ilyenkor az ember, mint a vén katonaló, hogy a trombitaszóra fölüti a fejét. Néztem, kódorogván a kaszárnyák körül, mint valamely csavargó gyerek. — Öregöm, — szólt föl az árokszélből egy tartalékos — maga nem gyón? — Már negyvennyolc. — Legyint a kezével. — Hát hiszen akkor... Az. Eltelt az idő. De nem nyom nélkül s olykor a gyakorlatokon vitézi rohammal fog­laltunk el gyárkéményeket, vasúti töltéseket és szalmaboglyákat, addig a katonai irodákban és műhelyekben nagyszerű dolgok mentek végbe. Amint egyfelől el lehet csodálkozni a bevonulás nagyszerűsége felett, akként meg le­hetett nézni a felöltöztetés és a fölszerelés rendjét is. Egymáshoz illő dolog volt ez a kettő. A raktárak végtelen bőséggel ontották a ruhát, a fegyvert, a fölszerelést, köpenyegtől a pus­kapucoló zsinegig. A hadbamenők mindent újat kaptak s hirtelen, egy napról a másikra a békeidő kék katonasága átváltozott szürke hadsereggé. A századok megnőttek, egy-egy akkorára vált, mint azelőtt egy batalion. A népfölkelő századok új kék ruhába bújtak ha­marosan s néhány gyakorlat, néhány rukkolás s a német kommandókhoz szokott volt közös seregbeli katona már beleszokott a magyar ve­zényszavakba. Pedig ott egy-egy századnál is mennyiféle nyelvű ember van. Magyar, német, szerb, román, bolgár. Mikor pihenés van, mi­kor nincsen mit csinálni, külön is válnak nyelvek szerint, meg falu szerint is az ismerő­sek s egy avizószóra megint együtt van a he­lyén mindenki. — Most mind testük­, ki csak egyit van — mondják a nemzetiségiek. — Most nem hagyni egymás. A sógorom házához cskmokos utasember tér be estefelé azzal a kérdéssel, hogy isme­rik-e még? Néznek rá és kevés gondolkozás után kisütik, hogy ez a Mátyás, a Mityi Mátyás, aki húsz év előtt a sógor műhelyé­ben tanulta ki a szabóságot. Most Berlinből jött, mert olvasta az újságban a hazahívó szó­zatot. A Matyi, a Mityimatyi azóta, hogy fel­szabadult, járt már Amerikában is, de már vagy tíz éve Berlinben dolgozik. Most, hogy hazatért katonának, a régi gazdát kereste föl éjszakai szállás irányában, mint ahogy ez il­lik is , hogy majd másnap reggel jelentkezik. Már régen népfölkelő s az első hivó szóra meg­indult. Mint mondja, jól megy a sorsa Berlin fővárosában, csak az volt a baja, hogy vad­házasságban kellett élnie a feleségével, egy berlini nővel. A házasságkötéshez annyi min­denféle hivatalos okmány kellett volna, hogy ő azokat nem bírta sehogy sem összeszedni. — De most ment, — beszélte örömmel, nevető képpel, — most már hites feleség az asszony. Most nem kellett irka-firka, fincum­táncum. Csak magyar munkakönyv kellett fordítani németre. Fizetem forditásér négy márka és mingyár megvolt esketés. Most hi­tes feleség hagytam Berlinben. Jó asszony. Én megtanitotam itet paprikás főzni. Mert azok az asszonyok Berlinben ... mig tésztát sem gyúrni tudnak, mindent boltba vesznek. De enyim tud. Én megtanítota. És Mityimatyi boldog volt, hogy négy márkáért nyélbe ütötte a házasságot. Lám, erről is jó a háború­. — De — mondják neki próbaképpen — Mityimatyi, megálljunk csak. Hát most a szer­bek ellen megy a háború, hát hogy leszöl? — Kérem, kérem, — tiltakozik Matyi — én nem vagyok olyan szerb. Én magyar-szerb vagyok. Azért gyitem Berlinből ide, magyar katonasághoz

Next