Pesti Napló, 1915. március (66. évfolyam, 60–90. szám)

1915-03-12 / 71. szám

­ Péntek • Portugália A portugáliai polgárháború Zendülés a kenyérdrágaság miatt Lisszabon, március 11. A kenyérdrágulás következtében összeüt­közés volt a tengerészeti arzenál munkásai és a rendőrség között. A rendőrség, miután kö­­­vekkel dobálták meg, lőfegyverét használta, miközben több embert megsebesített. Este munka után újabb összeütközések voltak. A rendőrség a munkásokat karddal szétverte. A rendet végre helyreál­ltatták. Barcelona, március 11. Jelentettük már, hogy a portugál forradalom egyik legfontosabb eseménye március 6-án történt, amikor a demokrata­ párt népgyűlésén határozati­­lag kimondották, hogy a diktatúrát lemondottnak tekintik. Ugyanezen a napon jelentette ki Lissza­bon városi tanácsa, hogy a portugál főváros ezen­túl autonóm terület. Ezeknek az eseményeknek a hatása alatt, a diktatúra március 7-én Lisszabon­ból áthelyezte székhelyét Coimbrába. Még ugyan­aznap intézkedett, hogy Oportóba hadihajók men­jenek és az azokból partraszállítandó katonaság fojtsa el a lakosság forrongását. Letartóztatások néhány nap óta nagyon gyéren fordulnak elő, mert ilyen alkalmakkor a katonaság és a polgárság kö­zött mi még véres összeütközés történik és a tömeg megakadályozza a letartóztatásokat. A helyzet ál­talában nagyon válságos és az egész nép óriási iz­galomban él, amit még az is fokoz, hogy az angol ágensek újból elkezdték aknamunkájukat Manuel exkirály érdekében.­­ A lakosság tehetősebb része már korábban Spanyolországba menekült, azon­ban ott a legnagyobb nélkülözéseknek vannak ki­téve, mert a portugál bankok nem folyósítják a be­téteket és spanyolországi fiókjaik egyáltalában nin­csenek üzemben. A portugál állampapírokra jó­formán lehetetlen pénzt szerezni. A középosztály­ból számosan szintén átmenekültek a spanyol ha­táron, azonban ezek is a legrettenetesebb bajban vannak, mert már a határ közelében sem fogadják el a portugál bankjegyeket. Genf, március 11. A madridi Liberal jelenti Lisszabonból, hogy az elnök ismét felfüggesztette az alkot­mány­biztosítékokat. Az angol követség előtt a legutóbbi napokban az élelmiszerdrágaság miatt nagy, lármás tüntetések voltak. A kö­vetség épületét a rendőrségnek el kellett zárnia. A demokrata párt klubját, ahol még mindig a háborúba való beavatkozás érdekében agi­tálnak, Castro tábornok parancsára bezárták. Varázsló a cári udvarban Epizód II. Miklós életéből II. Miklós nagy szeretettel foglalkozott természet­fölötti dolgokkal. Nem csoda tehát, ha varázslók, kuruzslók és más­­féle „szentek“ teljesen a hatalmukba kerítették s néha na­pokon keresztül e különös emberek társasá­gában lakosztályába húzódott vissza, hogy a lekülönbözőbb problémákkal foglalkozzék, amelyek részint vallásos, részint spiritiszta ter­mészetűek voltak. A cár legutolsó kegyeltje Besobratosz államtanácsos, akiben sokan az orosz-japáni háború okozóját látják, valamint Fü­löp varázsló különösen nagy hatással volt a cárra. Fülöp varázsló, — tulajdonképpen egy egész közönséges kalandor, kuruzsló,­­— II. Miklós nagyszámú kedvencei között az utolsó volt, aki a cárt híven szolgálta s a pé­­tervári udvar ellen vezetett hadjáratot. Ku­­ruzslását nem hagyta abba, nem is hagyhatta, mert mint csodaembert hívták meg Péter­­­várra s igy a pétervári udvarnál is tovább kel­lett játszania a szerepét. Fülöp Lyonban született. Később spiri­tiszta, gondolatolvasó és varázsló lett. „Olyan csodás ereje volt — hívői szerint — hogy ke­zének érintésével a betegek meggyógyultak.“ Lyonban a Fülöp-imádók nagy társaságot képeztek, akik hittek a varázsló csodatevő erejében és esküvel erősítették, hogy szemük­kel látták a csodákat, amelyeket az ő földön­túli ereje tett. Fülöp később Párisba költözött, ahol szintén sok hívője akadt. Egy alkalommal egy kiváló párisi orvost, akit nagyhírű kollé­g■­­ PESTI NAPLÓ 1915. március 12. 3 Magyarország és a „Times“ A Times-ban cikk jelent meg „Magyarország és a háború“ cí­men, amelyet egy semleges állam­beli polgár, aki Magyarországon utazott, irt.­­Az egész cikk szóról­­szóra megjelent a párisi Le Matin­­ban is, amelynek révén hozzánk is eljutottak a semleges állampolgár tapasztalatai Budapestről és a magyarokról. A cikk szószerinti fordításban így hangzik: Wien és Budapest közt frappáns az el­lentét. Míg Wien apatikus, közömbös, a ma­gyar főváros élénk a mozgalmasságtól és ér­deklődéstől. Budapestre kell elmenni, hogy láthassa az ember, minő népszerűsége lehet egy hábo­rúnak. Senki nem fogadja itt az embert ilyen szavakkal: „Nem mi kezdtük a háborút“, mint ahogy ezt változatlanul hallani lehet más vá­rosokban. Ellenkezőleg, a magyarok valóságos tűzzel adják tudtodra, hogy ez a háború az ő háborujuk és hogy ők ébresztették fel a kon­fliktust. És büszkeséggel látszik őket eltölteni a tény, hogy a konflagráció általánossá vált. A magyarok egyszerre úgy mutatkoznak, mint a Habsburg-monarkia egyetlen hatalmas eleme. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Ma­gyarország a valóságban független állam, amely diplomáciai célból és közös megegye­zéssel egyesült az osztrák császársággal. Név­­leg Bécs a főváros és a külügyminisztérium székhelye, de nincs ebben a minisztériumban talán egyetlen nagyrangú hivatalnok, aki ne magyar lenne, beleértve magát a minisztert is, aki rendeleteit a budapesti miniszterelnöktől kapja, annyira, hogy a valóságban Budapest a kettős monarkiának az igazi fővárosa. A magyarok, akik a saját hazájukban ki­sebbségben vannak (a húszmillónyi lakosság felét sem teszik ki), amilyen nyersek, érzéket­lenek, uralkodni vágyók, a jelenlegi vál­ságban minden forrásukat kiaknázzák, min­den erejüket összeszedik a nagy esemény cél­jaira. Számaikra csakugyan elérkezett a régóta lesett alkalom, hogy megvalósítsák álmaikat a magyar fenhatóságról, nemcsak a heterogén lakosság fölött, mely Magyarországon él a Kárpátoktól egész az Adriáig, hanem az ösz­­szes Habsburg tartományok, sőt Wien fö­lött is. A magyarok cseppet sem tanúsítnak tü­relmet és elnézést az osztrákkal szemben, vagy azok ingadozó eljárásával szemben. Nyilatko­zataikban ritkán beszélnek Ausztriáról. „Né­gül semmiképpen nem tudtak meggyógyítani, az ő varázsereje meggyógyította. Ettől kezdve hite és tekintélye Franciaország határán túl még Oroszországban is elterjedt. A miszticiz­musra hajló cár szintén értesült Fülöp prófétai varázserejéről. Azt hitte, hogy megtalálta azt az embert, aki képes lesz prófétai adomá­nyaival megmutatni a helyes utat a kormány­zásban és a cárt titkos ellenségeitől megsza­badítani. (!) Fü­löpnek a cári udvarban kezdettől fogva igen nehéz szerepe volt. Eredetileg nem is akarták a cár közelébe bocsátani. Amikor a kis emberke a cár meghívására Pétervárra érkezett, az udvaroncok az elképzelhető leg­­nagyobb megvetéssel fogadták. Ahol csak al­kalom kínálkozott, kellemetlenséget okoztak neki s minden alkalommal megsértteték. Szán­dékuk könnyen érthető volt: azt hitték, hogy a csodaember, akinek Párisban oly nagy hír­neve volt, ilyen bánásmód után hamarosan búcsút vesz Pétervártól. De Fülöp, úgy látszik, nem akarta ezt észrevenni. Minél udvariatla­nabbak voltak vele szemben, annál udvaria­sabb volt ő. A téli palotától igen messze, ötödrangú fogadóban szállásolták el és meg­kísérelték, hogy első találkozását megakadá­lyozzák. A párisi orosz titkos rendőrség Fü­­­löpről azt a jelentést írta, hogy az anarkisták ágense és ellenséges szándékkal ment Péter­várra, sőt az sem lehetetlen, hogy II. Miklós ellen merényletet tervez. A pétervári rendőr­ség gyanúsnak találta, hogy Fülöp megérkezé­sével egyidejűleg néhány ,,gyanús külföldi“ tűnt fel az orosz fővárosban, akiket az anar­kisták ágenseinek tartottak. Természetesen a ■­ rendőrség ezeket rögtön letartóztatta*­metország a mi szövetségesünk.“ — „Azono­sítjuk magunkat a német eszmékkel és ideá­lokkal.“ Ilyen kijelentéseket gyakran hall az ember és azt hiszem, hogy ezek az uralkodó osztály véleményét fejezik ki, bár valószínű, hogy a magyarok német-barátsága inkább po­litikán alapszik, mint igazi rokonszenven. Az oroszfaló magyar. A háború a magyarok szemében tiszta ügy. A magyaroknak van egy ellensége, egyet­len ellensége. Semminő világprobléma nem tudná elterelni figyelmüket arról, hogy min­den erejükkel küzdjenek ez ellen az ellenség ellen, amely nem más, mint Oroszország. Az oroszgyűlölet nem halvány hipotézis a magyarok számára; az idegen előtt nehezen megérthető valóság. Oroszország a magyarok szemében dajkáló anyja a pánszlávizmusnak, nemcsak Szerbiában, hanem Magyarország határain belül is. Meg nem ingatható hite a magyaroknak, hogy országuk exisztenciáját a pánszláv áramlat fenyegeti, és minthogy a pánszláv propagandát nagy tevékenységgel űz­ték Szerbiában, Budapest vágya az volt, hogy tönkretegye ezt az országot. Az az állítás, hogy Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolása adta a magyarok kezébe a régvárt alkalmat, galád történelmi hazugság. Én magam azt ta­pasztaltam Budapesten, hogy az emberek mintha megkönnyebbültek volna, amikor megtudták, hogy a trónörökös, a magyar ura­lom egyetlen akadálya megszűnt élni. Nyilván kitűnő alapja van annak a hír­nek, amely szerint a magyar vezető állam­férfiaknak sikerült meggyőzni Németországot arról, hogy a kettős monarchiában csakis a magyaroknak van elég erejük ahoz, hogy hat­hatósan támogassák a németeket. Valaki, aki arról is tudott, hogy a németek energikus had­műveletei keleten nagyrészt budapesti infor­mációknak köszönhető, azt mondta nekem, hogy ha az oroszoknak sikerült volna előnyo­­mulniok a Kárpátokban, ennek következménye teljes szakítás lett volna a monarchiában és ami ennél is rosszabb, véget ért volna a német —osztrák-magyar szövetség. Az angol és francia háború csak kevés visszhangra talál Budapesten. Itt nem visel­tetnek ellenséges indulattal Angliával szemben, ellenkezőleg a magyarok, mintha még most is némi közösséget éreznének Angliával. Valaki így szólt hozzám: Először azt tanácsolták a cárnak, hogy ne is fogadja audiencián, hanem hagyja jó ideig a rendőrségtől megfigyelni. II. Miklós valószínűleg úgy gondolkozott, hogy a párisi orosz rendőrség jelentését Pétervárról rendel­ték meg és a ,,gyanús külföldiek“ megjelenése Péterváron nem az anarkisták, hanem az orosz rendőrség fölbérelésére történt. Amikor a cár a kormányzónak előterjesztéseit végig­hallgatta, mosolyogva így válaszolt: — Nem félek és szeretném látni ezt a szörnyű embert. Ez ellen már nem lehetett semmit csele­kedni. Fülöp megjelent a téli palotában. De valami kellemetlenséget mégis kellett neki okozni. Két órával előbb hívták mint a cár parancsolta. A két órát a szolgák között töl­tötte, akik gúnyolódással bosszantották. Végre megjelent egy udvari hivatalnok, aki hűvös udvariassággal a cár lakosztályához vezette, egyben keserű szemrehányásokkal illette, hogy elkésett. — Ha a cárhoz hívnak valakit, annak pontosnak kell lenni! Mielőtt Fülöp a cár dolgozószobájába lé­pett volna, a belügyminiszter telefon útján kérdezősködött, vájjon megmotozták-e Fü­­löpöt, mert nem lehet tudni, vájjon nem ter­vez-e merényletet. A miniszter azonkívül még megpróbálta, hogy rábeszélje a cárt, hogy ne fogadja Fü­löpöt egyedül. A cár azonban hajt­hatatlan maradt. A varázsló egy óra hosszat időzött a cárnál. Mi mindent beszéltek négy­szemközt, az természetesen titok maradt. Aznap este Fü­löp elhagyta a Téli-palotától messze fekvő szállóját és a császári palotáig költözött, ahol a cár parancsára elszállásolták

Next