Pesti Napló, 1915. március (66. évfolyam, 60–90. szám)
1915-03-12 / 71. szám
Péntek • Portugália A portugáliai polgárháború Zendülés a kenyérdrágaság miatt Lisszabon, március 11. A kenyérdrágulás következtében összeütközés volt a tengerészeti arzenál munkásai és a rendőrség között. A rendőrség, miután kövekkel dobálták meg, lőfegyverét használta, miközben több embert megsebesített. Este munka után újabb összeütközések voltak. A rendőrség a munkásokat karddal szétverte. A rendet végre helyreálltatták. Barcelona, március 11. Jelentettük már, hogy a portugál forradalom egyik legfontosabb eseménye március 6-án történt, amikor a demokrata párt népgyűlésén határozatilag kimondották, hogy a diktatúrát lemondottnak tekintik. Ugyanezen a napon jelentette ki Lisszabon városi tanácsa, hogy a portugál főváros ezentúl autonóm terület. Ezeknek az eseményeknek a hatása alatt, a diktatúra március 7-én Lisszabonból áthelyezte székhelyét Coimbrába. Még ugyanaznap intézkedett, hogy Oportóba hadihajók menjenek és az azokból partraszállítandó katonaság fojtsa el a lakosság forrongását. Letartóztatások néhány nap óta nagyon gyéren fordulnak elő, mert ilyen alkalmakkor a katonaság és a polgárság között mi még véres összeütközés történik és a tömeg megakadályozza a letartóztatásokat. A helyzet általában nagyon válságos és az egész nép óriási izgalomban él, amit még az is fokoz, hogy az angol ágensek újból elkezdték aknamunkájukat Manuel exkirály érdekében. A lakosság tehetősebb része már korábban Spanyolországba menekült, azonban ott a legnagyobb nélkülözéseknek vannak kitéve, mert a portugál bankok nem folyósítják a betéteket és spanyolországi fiókjaik egyáltalában nincsenek üzemben. A portugál állampapírokra jóformán lehetetlen pénzt szerezni. A középosztályból számosan szintén átmenekültek a spanyol határon, azonban ezek is a legrettenetesebb bajban vannak, mert már a határ közelében sem fogadják el a portugál bankjegyeket. Genf, március 11. A madridi Liberal jelenti Lisszabonból, hogy az elnök ismét felfüggesztette az alkotmánybiztosítékokat. Az angol követség előtt a legutóbbi napokban az élelmiszerdrágaság miatt nagy, lármás tüntetések voltak. A követség épületét a rendőrségnek el kellett zárnia. A demokrata párt klubját, ahol még mindig a háborúba való beavatkozás érdekében agitálnak, Castro tábornok parancsára bezárták. Varázsló a cári udvarban Epizód II. Miklós életéből II. Miklós nagy szeretettel foglalkozott természetfölötti dolgokkal. Nem csoda tehát, ha varázslók, kuruzslók és másféle „szentek“ teljesen a hatalmukba kerítették s néha napokon keresztül e különös emberek társaságában lakosztályába húzódott vissza, hogy a lekülönbözőbb problémákkal foglalkozzék, amelyek részint vallásos, részint spiritiszta természetűek voltak. A cár legutolsó kegyeltje Besobratosz államtanácsos, akiben sokan az orosz-japáni háború okozóját látják, valamint Fülöp varázsló különösen nagy hatással volt a cárra. Fülöp varázsló, — tulajdonképpen egy egész közönséges kalandor, kuruzsló,— II. Miklós nagyszámú kedvencei között az utolsó volt, aki a cárt híven szolgálta s a pétervári udvar ellen vezetett hadjáratot. Kuruzslását nem hagyta abba, nem is hagyhatta, mert mint csodaembert hívták meg Pétervárra s igy a pétervári udvarnál is tovább kellett játszania a szerepét. Fülöp Lyonban született. Később spiritiszta, gondolatolvasó és varázsló lett. „Olyan csodás ereje volt — hívői szerint — hogy kezének érintésével a betegek meggyógyultak.“ Lyonban a Fülöp-imádók nagy társaságot képeztek, akik hittek a varázsló csodatevő erejében és esküvel erősítették, hogy szemükkel látták a csodákat, amelyeket az ő földöntúli ereje tett. Fülöp később Párisba költözött, ahol szintén sok hívője akadt. Egy alkalommal egy kiváló párisi orvost, akit nagyhírű kollég■ PESTI NAPLÓ 1915. március 12. 3 Magyarország és a „Times“ A Times-ban cikk jelent meg „Magyarország és a háború“ címen, amelyet egy semleges állambeli polgár, aki Magyarországon utazott, irt.Az egész cikk szórólszóra megjelent a párisi Le Matinban is, amelynek révén hozzánk is eljutottak a semleges állampolgár tapasztalatai Budapestről és a magyarokról. A cikk szószerinti fordításban így hangzik: Wien és Budapest közt frappáns az ellentét. Míg Wien apatikus, közömbös, a magyar főváros élénk a mozgalmasságtól és érdeklődéstől. Budapestre kell elmenni, hogy láthassa az ember, minő népszerűsége lehet egy háborúnak. Senki nem fogadja itt az embert ilyen szavakkal: „Nem mi kezdtük a háborút“, mint ahogy ezt változatlanul hallani lehet más városokban. Ellenkezőleg, a magyarok valóságos tűzzel adják tudtodra, hogy ez a háború az ő háborujuk és hogy ők ébresztették fel a konfliktust. És büszkeséggel látszik őket eltölteni a tény, hogy a konflagráció általánossá vált. A magyarok egyszerre úgy mutatkoznak, mint a Habsburg-monarkia egyetlen hatalmas eleme. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Magyarország a valóságban független állam, amely diplomáciai célból és közös megegyezéssel egyesült az osztrák császársággal. Névleg Bécs a főváros és a külügyminisztérium székhelye, de nincs ebben a minisztériumban talán egyetlen nagyrangú hivatalnok, aki ne magyar lenne, beleértve magát a minisztert is, aki rendeleteit a budapesti miniszterelnöktől kapja, annyira, hogy a valóságban Budapest a kettős monarkiának az igazi fővárosa. A magyarok, akik a saját hazájukban kisebbségben vannak (a húszmillónyi lakosság felét sem teszik ki), amilyen nyersek, érzéketlenek, uralkodni vágyók, a jelenlegi válságban minden forrásukat kiaknázzák, minden erejüket összeszedik a nagy esemény céljaira. Számaikra csakugyan elérkezett a régóta lesett alkalom, hogy megvalósítsák álmaikat a magyar fenhatóságról, nemcsak a heterogén lakosság fölött, mely Magyarországon él a Kárpátoktól egész az Adriáig, hanem az öszszes Habsburg tartományok, sőt Wien fölött is. A magyarok cseppet sem tanúsítnak türelmet és elnézést az osztrákkal szemben, vagy azok ingadozó eljárásával szemben. Nyilatkozataikban ritkán beszélnek Ausztriáról. „Négül semmiképpen nem tudtak meggyógyítani, az ő varázsereje meggyógyította. Ettől kezdve hite és tekintélye Franciaország határán túl még Oroszországban is elterjedt. A miszticizmusra hajló cár szintén értesült Fülöp prófétai varázserejéről. Azt hitte, hogy megtalálta azt az embert, aki képes lesz prófétai adományaival megmutatni a helyes utat a kormányzásban és a cárt titkos ellenségeitől megszabadítani. (!) Fülöpnek a cári udvarban kezdettől fogva igen nehéz szerepe volt. Eredetileg nem is akarták a cár közelébe bocsátani. Amikor a kis emberke a cár meghívására Pétervárra érkezett, az udvaroncok az elképzelhető legnagyobb megvetéssel fogadták. Ahol csak alkalom kínálkozott, kellemetlenséget okoztak neki s minden alkalommal megsértteték. Szándékuk könnyen érthető volt: azt hitték, hogy a csodaember, akinek Párisban oly nagy hírneve volt, ilyen bánásmód után hamarosan búcsút vesz Pétervártól. De Fülöp, úgy látszik, nem akarta ezt észrevenni. Minél udvariatlanabbak voltak vele szemben, annál udvariasabb volt ő. A téli palotától igen messze, ötödrangú fogadóban szállásolták el és megkísérelték, hogy első találkozását megakadályozzák. A párisi orosz titkos rendőrség Fülöpről azt a jelentést írta, hogy az anarkisták ágense és ellenséges szándékkal ment Pétervárra, sőt az sem lehetetlen, hogy II. Miklós ellen merényletet tervez. A pétervári rendőrség gyanúsnak találta, hogy Fülöp megérkezésével egyidejűleg néhány ,,gyanús külföldi“ tűnt fel az orosz fővárosban, akiket az anarkisták ágenseinek tartottak. Természetesen a ■ rendőrség ezeket rögtön letartóztatta*metország a mi szövetségesünk.“ — „Azonosítjuk magunkat a német eszmékkel és ideálokkal.“ Ilyen kijelentéseket gyakran hall az ember és azt hiszem, hogy ezek az uralkodó osztály véleményét fejezik ki, bár valószínű, hogy a magyarok német-barátsága inkább politikán alapszik, mint igazi rokonszenven. Az oroszfaló magyar. A háború a magyarok szemében tiszta ügy. A magyaroknak van egy ellensége, egyetlen ellensége. Semminő világprobléma nem tudná elterelni figyelmüket arról, hogy minden erejükkel küzdjenek ez ellen az ellenség ellen, amely nem más, mint Oroszország. Az oroszgyűlölet nem halvány hipotézis a magyarok számára; az idegen előtt nehezen megérthető valóság. Oroszország a magyarok szemében dajkáló anyja a pánszlávizmusnak, nemcsak Szerbiában, hanem Magyarország határain belül is. Meg nem ingatható hite a magyaroknak, hogy országuk exisztenciáját a pánszláv áramlat fenyegeti, és minthogy a pánszláv propagandát nagy tevékenységgel űzték Szerbiában, Budapest vágya az volt, hogy tönkretegye ezt az országot. Az az állítás, hogy Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolása adta a magyarok kezébe a régvárt alkalmat, galád történelmi hazugság. Én magam azt tapasztaltam Budapesten, hogy az emberek mintha megkönnyebbültek volna, amikor megtudták, hogy a trónörökös, a magyar uralom egyetlen akadálya megszűnt élni. Nyilván kitűnő alapja van annak a hírnek, amely szerint a magyar vezető államférfiaknak sikerült meggyőzni Németországot arról, hogy a kettős monarchiában csakis a magyaroknak van elég erejük ahoz, hogy hathatósan támogassák a németeket. Valaki, aki arról is tudott, hogy a németek energikus hadműveletei keleten nagyrészt budapesti információknak köszönhető, azt mondta nekem, hogy ha az oroszoknak sikerült volna előnyomulniok a Kárpátokban, ennek következménye teljes szakítás lett volna a monarchiában és ami ennél is rosszabb, véget ért volna a német —osztrák-magyar szövetség. Az angol és francia háború csak kevés visszhangra talál Budapesten. Itt nem viseltetnek ellenséges indulattal Angliával szemben, ellenkezőleg a magyarok, mintha még most is némi közösséget éreznének Angliával. Valaki így szólt hozzám: Először azt tanácsolták a cárnak, hogy ne is fogadja audiencián, hanem hagyja jó ideig a rendőrségtől megfigyelni. II. Miklós valószínűleg úgy gondolkozott, hogy a párisi orosz rendőrség jelentését Pétervárról rendelték meg és a ,,gyanús külföldiek“ megjelenése Péterváron nem az anarkisták, hanem az orosz rendőrség fölbérelésére történt. Amikor a cár a kormányzónak előterjesztéseit végighallgatta, mosolyogva így válaszolt: — Nem félek és szeretném látni ezt a szörnyű embert. Ez ellen már nem lehetett semmit cselekedni. Fülöp megjelent a téli palotában. De valami kellemetlenséget mégis kellett neki okozni. Két órával előbb hívták mint a cár parancsolta. A két órát a szolgák között töltötte, akik gúnyolódással bosszantották. Végre megjelent egy udvari hivatalnok, aki hűvös udvariassággal a cár lakosztályához vezette, egyben keserű szemrehányásokkal illette, hogy elkésett. — Ha a cárhoz hívnak valakit, annak pontosnak kell lenni! Mielőtt Fülöp a cár dolgozószobájába lépett volna, a belügyminiszter telefon útján kérdezősködött, vájjon megmotozták-e Fülöpöt, mert nem lehet tudni, vájjon nem tervez-e merényletet. A miniszter azonkívül még megpróbálta, hogy rábeszélje a cárt, hogy ne fogadja Fülöpöt egyedül. A cár azonban hajthatatlan maradt. A varázsló egy óra hosszat időzött a cárnál. Mi mindent beszéltek négyszemközt, az természetesen titok maradt. Aznap este Fülöp elhagyta a Téli-palotától messze fekvő szállóját és a császári palotáig költözött, ahol a cár parancsára elszállásolták