Pesti Napló, 1915. április (66. évfolyam, 91–119. szám)

1915-04-01 / 91. szám

Csütörtök PESTI NAPLÓ 1918. április­­ 5 . siralom völgyéből A Pesti Napló Égő városok, falvak a Dnieszter mentén — Solotwinai borzalmak — Kozák uralom délkeleti Galíciában — haditudósítójától Orosz tábornokok a lengyelek és a zsidók ellen * —, március 27. (A hadisajtó szállás engedélyével.) A siralmak völgye: a Dnieszter völgye. Ide küldte az orosz hadvezetőség ázsiai zászló­aljait és azokat a kozák csapatokat, amelyeket otthon, pogromoknál használ. Így nincs rajta csudálkozni való, hogy a Dnieszter mentén, ahol most véres harcok folynak, alig maradt ép ház, majorság, templom; óriási pislákoló máglyához hasonló az egész vidék. Februári offenzivánk délkeleti Galiciában néhány várost felszabadított. Agyonkínzott, rémülettől hisztériás lakosságuk a bevonuló csapatok parancsnokságának sírja el mártí­romsága történetét. A ... . -ik gyaloghadosz­tály tisztjei bocsátották rendelkezésemre itt következő feljegyzéseiket: Solotwina. Sok szerencsétlen város né­pével érintkeztem a februári harcok folyamán, de a legszánnivalóbb mégis Solotwináé volt. Októberig alig történt bántódásuk, még a piac­tér pirosfedelű­ emeletes házai, a környék kis nyaralói, a szabályos utcácskák érintetlenek maradtak. Október huszadikán, amint a pol­gármester noteszkönyvéből naplóm számára le­diktálta, még vidám népünnepélyt rendeztek, mert a lengyel légió egy zászlóalja vonult be a városba, Roja kapitány vezetése alatt. Hu­szonhetedikén a zászlóalj megerősítéseket ka­pott és kétezer főre növekedve, éjszakai ro­hammal bevette Nadvornát. Másnap azonban már teljes orosz hadtest közeledtét jelezték a légionáriusoknak, akik sietve visszavonultak, sorsára hagyván a kedves Solotwinát. Az ellenség megszállotta a város körüli magaslatokat és huszonkilencedikén éjszaka, talán nem tudta, hogy a mieink már messzi az erdőkben járnak, másfél óráig bombázta négy nehéz üteggel a várost. Hajnalban az égő külvároson át masíroztak be az orosz csa­patok. Kozák tisztek. Az ellenség vezénylő tá­bornoka kilenc tisztjével a polgármester házá­ban ütötte fel szállását. Az orosz tisztek teát kértek, igen udvariasan. Este vacsorára hív­ták a polgármestert, családjával együtt, ő azonban alázatosan lemondta a meghívást, fő­ként, mert a feleségét féltette. A törzskarhoz egy fiatal vezérkari kapi­tány is tartozott; tökéletesen beszélt franciául, németül, lengyelül és magyarul. Bár soha sem teljesített kozák csapattesteknél szolgálatot, mégis közéjük osztották, mert az ázsiaiak nyelvét is értette, dalaikat énekelte, úgy, hogy a vad emberek tűzbe, vizbe követték. Ez a hu­szonhat-huszonnyolc esztendős vezérkari tiszt különben egész nap zongorázott, a háború nem érdekelte, reggelig sétált egyedül és a fon­tos katonai megbeszéléseknél ülve elaludt. Még­se történt bántódása, mert a legelőkelőbb katona­ családból származott és a tábornok tudta, hogy hajlamai ellenére küldték a tiszt­képző akadémiára. A többi kozák hadnagy, főhadnagy, kapitány egyébként alárendelt sze­repet játszott a hadtest társadalmi életében, nem tekintették őket egyenrangúaknak. Rabolják, gyilkolják a polgárságot. A derék solotwinaiak azt hitték, hogy a főtisztek majd megvédik őket a legénység durva kedv­eléseitől. Nem így történt. A kozákok első SOF-ban, de rendes sorkatonaság, tehát gyalogo­sok és tüzérek is, naponként betörtek az üz­letekbe, a tulajdonost leütötték és ami kezük ügyébe esett, hátizsákjukba tömték. Tisztjeik nevetve nézték a fényes nappal elkövetett rab­lásokat, sőt a piacon a lakosság szeme láttára válogatták ki a legénység zsákmányából, amire éppen szükségük volt.­ Egyszer a polgármester egy cipészüzlet előtt találkozott az előkelő, fiatal vezérkari tiszttel. A bolt tulajdonosa, be­tört fejjel, az utca porában hevert, a katonák rajta keresztül cipelték skatulyákban az áruit. — Kapitány úr, esedezem, segítsen raj­tunk! — szólította meg a polgármester. A vezérkari tiszt vállat vont, aztán moso­lyogva mondta: — Beszéljen a cárral, a háború az ő re­szortjába tartozik! A város öreg lelkészét — Jarek József a neve — Staniszlauba, annyin Szibériába hur­colták, mert egyik prédikációjában a lengye­lek ősi királyságáról tett említést. Ugyanez a sors érte Linskiert gyógyszerészt, a bűne: a ru­beleket nem orosz, hanem osztrák kurzus sze­rint számította. Később, hogy egyes csapatok közt tífusz ütött ki és kevés orvosuk volt, Linskiert visszahozatták Lembergből, hogy az orosz betegeket kezelje. Hálából három hét múlva végleg deportálták. Háromszor gyújtották fel az oroszok So­lotwinát. Először, mert ötven főnyi lengyel légiónárius patrus a város közelébe jutott és egy Zielemow nevű orosz közigazgatási tiszt­viselőt lelőttek, másodszor: ugyancsak légio­nárius felderítő csapat kidöntötte a táviró­­póznákat, harmadszor: kivonulásuk közben. Az erdő szélén báró Liebig történelmi értékű régi kastélyát, ismeretlen okból, a levegőbe rö­pítették. A lengyel légionáriusok ellen. A ve­zénylő tábornok elég művelt ember volt, de rettenetesen gyűlölte a lengyelt és a zsidót. A lengyel légionáriusok ellen pedig, amint a pol­gármester mondta, „irtó hadjáratot viselek a la Kitchener!" Az elfogott légionáriusokat valóban más elbánásban részesítette, mint a magyar-osztrák hadsereg többi katonáit. Eze­ket a fiatal embereket éheztették, kínozták, haditörvényszék elé állították. Az orosz invázió után keleti és délkeleti Galícia minden városában és községében a kö­vetkező hivatalos felhívást hirdették ki: Galíciában, sok helyen, hirtelen feltűnnek kisebb-nagyobb csoportokban felfegyverkezett suhancok, főleg hidakat robbantanak, távíró­vonalakat zavarnak meg és felderítő osztagaink tevékenységét akadályozzák. E felfegyverzett fiatalemberek, ha a mi hatóságaink kezébe ke­rülnek, nem tekinthetők másnak, mint szerve­zett rablóbandák tagjainak. Aki a bandákat, akár útbaigazítással, akár szállással és élelem­mel támogatja, nemére való tekintet nélkül, had­bíróság elé kerül. Ahonnan ezek a fiatalemberek ránk tü­lnek, a porral egyenlővé tétetik. Ha város, házai az orosz államkincstár tulajdonába h­atnak, ha falu, felperzseltetik. A főparancsnok helyettese: Nikoláj. Az orosz hadvezetőség gyűlölete határta­lan a lengyel legionáriusok iránt. Nadvornától északra, ahol sűrű erdők borítják a magasla­tokat, a lengyel légionáriusok gyakran fogtak orosz őrjáratokat. Egy ilyen lefegyverzett kis csapat parancsnoka, fiatal kaukázusi altiszt, átlőtt lábbal elmenekült a fogságból és villba-. tért Sztaniszlauba. A tábornoknak jelentette az esetet, a század parancsnoka ugyanis kitün­tetésre, pénzjutalomra ajánlotta. — Kik fogták el? — Lengyel légionáriusok! — volt a válasz. — Ugy korbácsoljátok meg. A Dnieszter völgye augusztusban boldog paradicsom volt. Ma siralom völgye, romhal­maz, pusztaság, temető. Lázár Miklós Stein tábornoknál * Német főhadiszállás, március 28. St.-Quentintől negyven kilométernyire északnyugat felé fekszik Bapaume városka. A város körüli mezőségen már sok vér folyt. A német hadsereg újjácsoportosítása után a franciák az Aisne-től északra megkísérelték a német sereg körülzárását, persze sikertelenül, mert a németek még idejekorán észrevették­ ezt a szándékot és frontjukat szintén északi irányba fordították. Bapaume és Peronne közt­ októberben mindkét részről áttörési próbál­kozások történtek, végül a franciákat Bapau­metól délre vetették vissza. Még most is ott állnak húsz kilométernyire a várostól és az Ancre-patak idillikus völgye jelzi körülbelül a határt a német és francia állások közt Ezen a vidéken nem kisebb ember a pa­rancsnok, mint Stein tábornok, aki nemcsak kiváló katona, hanem — mint jól emlékez­­hetünk a háború első győzelmes fázisából, — nagyszerű katonai író is. Győzelmi jelentéseid­ben a leírási művészet mesterének mutatko­zott és hogy ma is megmaradt művésznek, miután a főhadiszállásmesteri állást a pa­rancsnokló tábornoki állással cserélte fel, annak bizonyítékát nemrég szolgáltatta a la boisselle-i csata leírásával. Hallani benne az ágyudörgést, szinte látjuk a gránátok lecsapá­sát, az ös­sze-vissza lövöldözött majorság rom­­jaiba, élénk részt vesz az olvasó a hősök lázas igyekezetében, amelylyel éjszakai rohamra ké­szülnek. Az ebédnél, melyre a kegyelmes úr ben­nünket meghívott, személyesen tanultam meg­ismerni a kiváló férfit. Szép, nyúlánk ember, barna hajjal és éles­­vonalú arccal, amelyből barna szeme komolyan és gondolkozóan te­kint a világba. Erőteljes álla és élesen ki­ugró orra nagy energiára vall és a nemesen formált ajkakon elmés mosoly játszadozik. A tábornok nem sokat beszél, de ai mit mond, annak komoly jelentősége van. Asztal­szomszédommal, K. alezredessel, aki a háború előtt diplomáciai szolgálatban működött, arról csevegtem, hogy mit várunk el egy jó diplo­­matától és megegyeztünk abban, hogy csakis a jó emberismerő lehet egyszersmind jó dip­­lomata. Ekkor szólt közbe Stein tábornok. — ön a legnagyobbat követeli, amit egy­általán embertől követelni lehet. Aki az em­­berek megismerni, gondolkodásuk és cselek­vésük után megítélni, cselekvésük indokait megérteni akarja, annak nagyon, nagyon ma­gasan kell az ember fölött állani, a legmaga­sabb nézőszempontból kell rá letekinteni. Csak nagyon kevesen tudják ezt és éppen ők lesznek tisztában azzal, hogy mily kevéssé lehet azt a bonyodalmas valamit megismerni, amit emberszívnek nevezünk. A legtöbb férfit érdemetlenül szokták megtisztelni azzal, hogy emberismerőnek tartják. Így szólt a tábornok és nekem úgy tűnt fel, mintha ő kegyelmességének igaza volna. Arra gondoltam, hogy a köztudatban a szál­lodaportások és főpincérek is emberismerők, csupán azért, mert a zsebekből olvassák ki, mennyi pénz van azokban. De ennyire egy­­szerűnek még­sem lehet az emberismeretet tartani. Az az óra, melyet Stein tábornoknál töl­töttünk, épp élvezetességénél fogva, nagyon rövid volt, de egy parancsnokló tábornok még békében sem ülhet hosszú ideig vendégei mellett az asztalnál, hát még háborúban. Ne­künk is boss.

Next