Pesti Napló, 1915. április (66. évfolyam, 91–119. szám)
1915-04-01 / 91. szám
Csütörtök PESTI NAPLÓ 1918. április 5 . siralom völgyéből A Pesti Napló Égő városok, falvak a Dnieszter mentén — Solotwinai borzalmak — Kozák uralom délkeleti Galíciában — haditudósítójától Orosz tábornokok a lengyelek és a zsidók ellen * —, március 27. (A hadisajtó szállás engedélyével.) A siralmak völgye: a Dnieszter völgye. Ide küldte az orosz hadvezetőség ázsiai zászlóaljait és azokat a kozák csapatokat, amelyeket otthon, pogromoknál használ. Így nincs rajta csudálkozni való, hogy a Dnieszter mentén, ahol most véres harcok folynak, alig maradt ép ház, majorság, templom; óriási pislákoló máglyához hasonló az egész vidék. Februári offenzivánk délkeleti Galiciában néhány várost felszabadított. Agyonkínzott, rémülettől hisztériás lakosságuk a bevonuló csapatok parancsnokságának sírja el mártíromsága történetét. A ... . -ik gyaloghadosztály tisztjei bocsátották rendelkezésemre itt következő feljegyzéseiket: Solotwina. Sok szerencsétlen város népével érintkeztem a februári harcok folyamán, de a legszánnivalóbb mégis Solotwináé volt. Októberig alig történt bántódásuk, még a piactér pirosfedelű emeletes házai, a környék kis nyaralói, a szabályos utcácskák érintetlenek maradtak. Október huszadikán, amint a polgármester noteszkönyvéből naplóm számára lediktálta, még vidám népünnepélyt rendeztek, mert a lengyel légió egy zászlóalja vonult be a városba, Roja kapitány vezetése alatt. Huszonhetedikén a zászlóalj megerősítéseket kapott és kétezer főre növekedve, éjszakai rohammal bevette Nadvornát. Másnap azonban már teljes orosz hadtest közeledtét jelezték a légionáriusoknak, akik sietve visszavonultak, sorsára hagyván a kedves Solotwinát. Az ellenség megszállotta a város körüli magaslatokat és huszonkilencedikén éjszaka, talán nem tudta, hogy a mieink már messzi az erdőkben járnak, másfél óráig bombázta négy nehéz üteggel a várost. Hajnalban az égő külvároson át masíroztak be az orosz csapatok. Kozák tisztek. Az ellenség vezénylő tábornoka kilenc tisztjével a polgármester házában ütötte fel szállását. Az orosz tisztek teát kértek, igen udvariasan. Este vacsorára hívták a polgármestert, családjával együtt, ő azonban alázatosan lemondta a meghívást, főként, mert a feleségét féltette. A törzskarhoz egy fiatal vezérkari kapitány is tartozott; tökéletesen beszélt franciául, németül, lengyelül és magyarul. Bár soha sem teljesített kozák csapattesteknél szolgálatot, mégis közéjük osztották, mert az ázsiaiak nyelvét is értette, dalaikat énekelte, úgy, hogy a vad emberek tűzbe, vizbe követték. Ez a huszonhat-huszonnyolc esztendős vezérkari tiszt különben egész nap zongorázott, a háború nem érdekelte, reggelig sétált egyedül és a fontos katonai megbeszéléseknél ülve elaludt. Mégse történt bántódása, mert a legelőkelőbb katona családból származott és a tábornok tudta, hogy hajlamai ellenére küldték a tisztképző akadémiára. A többi kozák hadnagy, főhadnagy, kapitány egyébként alárendelt szerepet játszott a hadtest társadalmi életében, nem tekintették őket egyenrangúaknak. Rabolják, gyilkolják a polgárságot. A derék solotwinaiak azt hitték, hogy a főtisztek majd megvédik őket a legénység durva kedveléseitől. Nem így történt. A kozákok első SOF-ban, de rendes sorkatonaság, tehát gyalogosok és tüzérek is, naponként betörtek az üzletekbe, a tulajdonost leütötték és ami kezük ügyébe esett, hátizsákjukba tömték. Tisztjeik nevetve nézték a fényes nappal elkövetett rablásokat, sőt a piacon a lakosság szeme láttára válogatták ki a legénység zsákmányából, amire éppen szükségük volt. Egyszer a polgármester egy cipészüzlet előtt találkozott az előkelő, fiatal vezérkari tiszttel. A bolt tulajdonosa, betört fejjel, az utca porában hevert, a katonák rajta keresztül cipelték skatulyákban az áruit. — Kapitány úr, esedezem, segítsen rajtunk! — szólította meg a polgármester. A vezérkari tiszt vállat vont, aztán mosolyogva mondta: — Beszéljen a cárral, a háború az ő reszortjába tartozik! A város öreg lelkészét — Jarek József a neve — Staniszlauba, annyin Szibériába hurcolták, mert egyik prédikációjában a lengyelek ősi királyságáról tett említést. Ugyanez a sors érte Linskiert gyógyszerészt, a bűne: a rubeleket nem orosz, hanem osztrák kurzus szerint számította. Később, hogy egyes csapatok közt tífusz ütött ki és kevés orvosuk volt, Linskiert visszahozatták Lembergből, hogy az orosz betegeket kezelje. Hálából három hét múlva végleg deportálták. Háromszor gyújtották fel az oroszok Solotwinát. Először, mert ötven főnyi lengyel légiónárius patrus a város közelébe jutott és egy Zielemow nevű orosz közigazgatási tisztviselőt lelőttek, másodszor: ugyancsak légionárius felderítő csapat kidöntötte a távirópóznákat, harmadszor: kivonulásuk közben. Az erdő szélén báró Liebig történelmi értékű régi kastélyát, ismeretlen okból, a levegőbe röpítették. A lengyel légionáriusok ellen. A vezénylő tábornok elég művelt ember volt, de rettenetesen gyűlölte a lengyelt és a zsidót. A lengyel légionáriusok ellen pedig, amint a polgármester mondta, „irtó hadjáratot viselek a la Kitchener!" Az elfogott légionáriusokat valóban más elbánásban részesítette, mint a magyar-osztrák hadsereg többi katonáit. Ezeket a fiatal embereket éheztették, kínozták, haditörvényszék elé állították. Az orosz invázió után keleti és délkeleti Galícia minden városában és községében a következő hivatalos felhívást hirdették ki: Galíciában, sok helyen, hirtelen feltűnnek kisebb-nagyobb csoportokban felfegyverkezett suhancok, főleg hidakat robbantanak, távíróvonalakat zavarnak meg és felderítő osztagaink tevékenységét akadályozzák. E felfegyverzett fiatalemberek, ha a mi hatóságaink kezébe kerülnek, nem tekinthetők másnak, mint szervezett rablóbandák tagjainak. Aki a bandákat, akár útbaigazítással, akár szállással és élelemmel támogatja, nemére való tekintet nélkül, hadbíróság elé kerül. Ahonnan ezek a fiatalemberek ránk tülnek, a porral egyenlővé tétetik. Ha város, házai az orosz államkincstár tulajdonába hatnak, ha falu, felperzseltetik. A főparancsnok helyettese: Nikoláj. Az orosz hadvezetőség gyűlölete határtalan a lengyel legionáriusok iránt. Nadvornától északra, ahol sűrű erdők borítják a magaslatokat, a lengyel légionáriusok gyakran fogtak orosz őrjáratokat. Egy ilyen lefegyverzett kis csapat parancsnoka, fiatal kaukázusi altiszt, átlőtt lábbal elmenekült a fogságból és villba-. tért Sztaniszlauba. A tábornoknak jelentette az esetet, a század parancsnoka ugyanis kitüntetésre, pénzjutalomra ajánlotta. — Kik fogták el? — Lengyel légionáriusok! — volt a válasz. — Ugy korbácsoljátok meg. A Dnieszter völgye augusztusban boldog paradicsom volt. Ma siralom völgye, romhalmaz, pusztaság, temető. Lázár Miklós Stein tábornoknál * Német főhadiszállás, március 28. St.-Quentintől negyven kilométernyire északnyugat felé fekszik Bapaume városka. A város körüli mezőségen már sok vér folyt. A német hadsereg újjácsoportosítása után a franciák az Aisne-től északra megkísérelték a német sereg körülzárását, persze sikertelenül, mert a németek még idejekorán észrevették ezt a szándékot és frontjukat szintén északi irányba fordították. Bapaume és Peronne közt októberben mindkét részről áttörési próbálkozások történtek, végül a franciákat Bapaumetól délre vetették vissza. Még most is ott állnak húsz kilométernyire a várostól és az Ancre-patak idillikus völgye jelzi körülbelül a határt a német és francia állások közt Ezen a vidéken nem kisebb ember a parancsnok, mint Stein tábornok, aki nemcsak kiváló katona, hanem — mint jól emlékezhetünk a háború első győzelmes fázisából, — nagyszerű katonai író is. Győzelmi jelentéseidben a leírási művészet mesterének mutatkozott és hogy ma is megmaradt művésznek, miután a főhadiszállásmesteri állást a parancsnokló tábornoki állással cserélte fel, annak bizonyítékát nemrég szolgáltatta a la boisselle-i csata leírásával. Hallani benne az ágyudörgést, szinte látjuk a gránátok lecsapását, az össze-vissza lövöldözött majorság romjaiba, élénk részt vesz az olvasó a hősök lázas igyekezetében, amelylyel éjszakai rohamra készülnek. Az ebédnél, melyre a kegyelmes úr bennünket meghívott, személyesen tanultam megismerni a kiváló férfit. Szép, nyúlánk ember, barna hajjal és élesvonalú arccal, amelyből barna szeme komolyan és gondolkozóan tekint a világba. Erőteljes álla és élesen kiugró orra nagy energiára vall és a nemesen formált ajkakon elmés mosoly játszadozik. A tábornok nem sokat beszél, de ai mit mond, annak komoly jelentősége van. Asztalszomszédommal, K. alezredessel, aki a háború előtt diplomáciai szolgálatban működött, arról csevegtem, hogy mit várunk el egy jó diplomatától és megegyeztünk abban, hogy csakis a jó emberismerő lehet egyszersmind jó diplomata. Ekkor szólt közbe Stein tábornok. — ön a legnagyobbat követeli, amit egyáltalán embertől követelni lehet. Aki az emberek megismerni, gondolkodásuk és cselekvésük után megítélni, cselekvésük indokait megérteni akarja, annak nagyon, nagyon magasan kell az ember fölött állani, a legmagasabb nézőszempontból kell rá letekinteni. Csak nagyon kevesen tudják ezt és éppen ők lesznek tisztában azzal, hogy mily kevéssé lehet azt a bonyodalmas valamit megismerni, amit emberszívnek nevezünk. A legtöbb férfit érdemetlenül szokták megtisztelni azzal, hogy emberismerőnek tartják. Így szólt a tábornok és nekem úgy tűnt fel, mintha ő kegyelmességének igaza volna. Arra gondoltam, hogy a köztudatban a szállodaportások és főpincérek is emberismerők, csupán azért, mert a zsebekből olvassák ki, mennyi pénz van azokban. De ennyire egyszerűnek mégsem lehet az emberismeretet tartani. Az az óra, melyet Stein tábornoknál töltöttünk, épp élvezetességénél fogva, nagyon rövid volt, de egy parancsnokló tábornok még békében sem ülhet hosszú ideig vendégei mellett az asztalnál, hát még háborúban. Nekünk is boss.