Pesti Napló, 1917. február (68. évfolyam, 32-59. szám)

1917-02-01 / 32. szám

Csütörtök : PESTI NAPLÓ 1917. február 1. 3 Bethmann-Hollweg nyilatkozata a kíméletlen búvárhajóharc megindításáról Berlinből jelentik a Magyar Távirati Irodának. A német birodalmi gyűlés nagybizottsága ma délután tartott ülésén nemcsak a bizottság tagjai, hanem meghívás folytán a német birodalmi gyűlés számos tagja is részt vett. A gyűlés folyamán szólásra emelkedett Bethmann Hollweg német birodalmi kancellár is, aki a következőket fejtette ki: December 12-én a birodalmi gyűlés ülésén fejtegettem azokat az okokat, amelyek békeajánlatunk megtételét indokolták. Ellenségeink válasza egyszerűen az volt, hogy megtagadják a velünk való béketárgyalásokat és hogy nem akarnak tudni más békéről, mint amelyet ők diktálnak nekünk. Ezzel az egész világ előtt el van intézve az a kérdés, hogy a háború továbbfolytatásáért kit terhel a felelősség. A bűn egyesegyedül ellenségeinket terheli. Ugyanilyen világosan és szilárdan áll előttünk a mi feladatunk. Az ellenségek által felállított feltételekről nem tárgyalhatunk. Azokat csak egy fejbe sújtott nép fogadhatná el. Tovább kell tehát harcolnunk. Wilson elnöknek a kongresszushoz intézett üzenete bizonysága ama komoly óhajtásának, hogy ismét helyreállítsa a világbékét. Az általa felállított sarkigazságok közül számosan teljesen fedik a mi céljainkat. Ilyenek a tengerek szabadsága, a balance of power elvének megszüntetése, mely egyre újabb és újabb bonyodalmakat idézne fel, a nemzetek egyenjogúsága, a nyílt ajtó joga. De mik az entente békefeltételei? Meg kell semmisíteni Németország véderejét, el kellene veszítenünk Elzász-Lotharingiát és a keleti tartományokat, fel akarnák oszlatni a dunamenti monarkiát, újra megrabolni Bulgáriát nemzeti egységétől és Törökországot kiszorítva Európából, Ázsiában feldarabolni. Ellenségeink megsemmisítésre irányuló szándékait keményebben nem lehet kifejezni. Kihívtak bennünket a végsőig való küzdelemre. Latba vetjük minden erőnket és győzni fogunk. Az ügyek e fejlődése folytán a buvárhajóhadjárat folytatása kérdésében eljutottunk a döntés végső stádiumához. A buvárhajóhadjárat kérdése, mint az urak emlékezni fognak, háromszor foglalkoztatta ezt a bizottságot: a múlt év március, május és szeptember hónapjában. Mindannyiszor behatóan fejtegettem az urak előtt azokat az érveket, amelyek a búvárba jó hadjárat ellen és mellette szólottak. Nyomatékkal utaltam arra, hogy mindenkor pro tempore szólottam, nem mint elvből híve vagy ellenfele a hadviselés ezen módjának, hanem mérlegelve a katonai, politikai és gazdasági helyzetet és mindenkor vizsgálva azt a kérdést: közelebb juttat-e bennünket a korlátlan búvárhajó-hadjárat a békéhez, vagy sem? Márciusban kifejtettem, hogy a leghumánusabb az az eszköz, amely alkalmas a háború tartamának megrövidítésére. Kifejtettem akkor, hogy alkalmazni kell még a legkíméletlenebb eszközt is, ha az a győzelemre, a gyors győzelemre segít bennünket. A kancellár ezután kifejtette, hogy márciusban és májusban miért ellenezte a korlátlan búvárhajós hadjáratot és miért nem érett meg teljesen ez a kérdés még szeptemberben sem a diplomáciai és katonai vezetőség ítélete szerint Ezek kapcsán megismételte régebbi ki-jelentését: Mihelyt egyetértésben a legfőbb had- vezetőséggel, arra a meggyőződésre jutok, hogy a kíméletlen búvárhajó-harc közelebb hoz bennünket a békéhez, meg fog indulni ez a harc. Ez az időpont most elérkezett. A múlt év őszén az idő még nem érett meg arra, ma azonban elérkezett az a pillanat, amelyben a sikerre való legtöbb kilátással belemehetünk a vállalkozásba. Későbbi időpontot tehát nem szabad megvárnunk. Hol állott be változás? Mindenekelőtt a legfontosabbat emelem ki: búvárhajóink száma a múlt év tavaszához képest tetemesen növekedett. Ezzel megteremtettük a siker egyik biztos alapját. A másik, szintén döntő jelentőségű pont, az, hogy a világ gabonatermése ez évben rossz volt. Emiatt Anglia, Franciaország és Olaszország már most komoly nehézségekkel küzd. Erős a reményünk, hogy ezek a nehézségek a búvárhajó-hadjárat korlátlan folytatása révén elviselhetetlenekké válnak. Életkérdés a háborúban a szénnel való ellátás kérdése is. Mint tudják, Franciaországban és Olaszországban a szénhiány miatt máris válságossá vált a helyzet. Búvárhajóink még válságosabbá fogják ternni. Ezenkívül Angliának a lőszergyártáshoz ércbehozatalra, a szénbányászathoz fára van szüksége. Ellenségeink mindezen bajait még fokozza egyre növekvő hajótérhiányuk. Az idő és búvárhajóink e tekintetben előkészítették a döntő csapást. Az entente minden tagjában érzi a hajótérhiányt. Nem kevésbé érezhető az Franciaországban és Olaszországban, mint Angliában. Ha tehát a búvárhajó-hadjárat pozitív előnyeit ma sokkal inkább értékelhetjük, mint a múlt év tavaszán, úgy megállapíthatjuk azt is, hogy az ebből a hadjáratból támadható veszedelmek azóta tetemesen megcsappantak. A kancellár ezután szólott az általános politikai helyzetről, majd így folytatta: — Hindenburg tábornagy néhány nap előtt a következőképpen vázolta a helyzetet: Frontunk minden oldalon szilárdan áll. Mindenütt rendelkezésre állanak a szükséges tartalékok. A csapatok hangulata jó és bizakodó. A katonai összhelyzet megengedi, hogy vállaljuk a korlátlan búvárhajóhadjáratból származható összes következményeket. És mert ez a búvárhajóhadjárat minden körülmények között eszköz arra, hogy a legsúlyosabban ártsunk ellenségeinknek, meg kell azt kezdeni. A tengerészeti vezérkar és haditengerészetünk szilárdan meg vannak győződve arról és e meggyőződésük a búvárhajók cirkáló hadjárata során szerzett tapasztalatokban leli gyakorlati alapját, hogy e fegyver felhasználása révén a békekötésre késztetjük Angliát. Szövetségeseink teljesen osztják felfogásunkat. Ausztria-Magyarország gyakorlatilag is csatlakozik eljárásunkhoz. Amiként mi Anglia és Nyugatfranciaország partvidékét szándékozzuk zárlati zónával elvágni minden összeköttetéstől, ugyanúgy deklarálja Ausztria-Magyarország az Olaszország körüli zárlati zónát. A semleges államok mindenike részére szabad utat hagytunk e zárlati zónákon kívül. Amerikának ugyanúgy, mint már 1915-ben tettük, bizonyos modalitások mellett biztosítjuk az Angliával való személyforgalmat. A kancellár ezután felolvasta az Egyesült Államokhoz intézett jegyzéket és bejelentette, h°igy jegyzékeket intéztek a többi semleges államokhoz is. Beszédét a következő szavakkal fejezte be: — Senki közülünk nem huny szemet a teendő lépés komolysága előtt. 1914. augusztus 4-ike óta mindegyikünk tudja, hogy életünkről van szó és békeajánlatunk viszszautasítása véresen megerősítette ezt a tudatot. 1914-ben az orosz általános mozgósítás idején a népünk iránti felelősség tudatában és elszánt erőnk érzetében ragadtunk fegyvert. Képesek leszünk arra, amit meg kell tennünk. Végtelen véráradat ömlött el azóta, de a parancsoló szükségesség tekintetében a helyzet nem változott. Ha elszántuk most magunkat arra, hogy legjobb és legélesebb fegyverünket használjuk, tesszük ezt a tekintetbe jövő összes körülmények józan mérlegelése után, eltökélve arra, hogy népünket megszabadítjuk abból a veszedelemből és gyalázatból, amelybe ellenségeink akarták azt taszítani. A siker magasabb kezektől függ. Legyenek az urak meggyőződve arról, hogy ami emberileg lehetséges, mind megtörténik, hogy a sikert hazánk javára ki-erőszakoljuk. A birodalmi kancellár beszéde után a birodalmi tengerészeti hivatal államtitkára katonai és tengerészeti technikai szempontból tett kijelentéseket. A belügyi államtitkár statisztikai adatok alapján a gazdasági világhelyzetet ismertette. Ezután a külügyi államtitkár tett közléseket számos különleges kérdésben, amit a bizottság titkos ülése követett. A bizalmas tanácskozáson a centrum, a nemzeti szabadelvű és a haladó nép- párt képviselői szólaltak fel, a tanácskozást holnap folytatják, időben Páris egyik leghíresebb aranyművese volt. Amikor odamutatta neki a gyűrűt, a leány szemében a boldog diadal vidám fénye lobogott. Az aranyműves nem sokáig nézte a drágakövet. Fejcsóválva adta vissza a gyűrűt az énekesnőnek, mondván: — Ez a rubin nem drágakő, hanem üveg. — Ugyan ne tréfáljon! — szólt rá rekedt hangon a leány s a szája körül egészen sárga lett. — Nem tréfálok: üveg! — ismételte Frouchére mester. — De hiszen lord Henry St. John adta nekem! — suttogta kábultan Marion. — Hát... egy aranyat lehet érte adni, de már kettőt kár lenne rá költeni, — mondotta csöndesen a mester. Mint egy gonosz álom hősnője, Marion úgy került haza. Elővette párnája alól a selyem erszényt s amikor megszámlálta a benne levő vastag aranyakat, kissé megvigasztalódott. A vacsorából is maradt, elég volt ebédre. De amikor legközelebb találkozott a lorddal, arcára kiült a megcsalt ember haragja, Marion rászólt: — Mylord, a rubin, melyet ön nekem adott, valóban hamis! — Úgy van, kisasszony, de nem nem is mondtam egyetlen szóval sem, hogy drágakő. Hanem figyelmeztettem, hogy a rubin hamis. — De én nem hittem el — mondotta haragosan a színésznő. — Ha egy nagy úr hamis ékszert hord, az csalás s ha ajándékba adja, az is csalás! — Bocsánat, kisasszony, én egyetlen egyszer sem kérdeztem öntől, szeret-e engem igazán! — szólt rá hidegen lord Henry St. John, köszönt s otthagyta a csalódott énekesnőt.