Pesti Napló, 1930. május (81. évfolyam, 98–122. szám)

1930-05-22 / 115. szám

Csütörtök PESTI NAPLÓ 1930 május 22 ­­s — Felmentették Minich professzort a rágal­mazás vádja alól Szerdán délelőtt dr. Minich Ká­roly állott vádlott­ként dr. Avedik Félix, a büntető járásbíróság elnö­ke előtt. Minich egyetemi tanárt, a törvényszék orvos­szakértőjét dr. Weitzner Jenő or­vos jelentette fel rágalmazásért, mert Minich egyik tör­vényszéki orvosi véleményében azt állította, hogy Weitzner »műtéti beavatkozása feles­leges volt és csak azért történt, hogy az orvos nagyobb honoráriumot kap­hasson.« Minich pro­fesszor a tárgyalá­son is fentartotta a­ véleményt, hogy az orvosi operáció nyereségvágyból történt. A sértett Minich Károly ügyvédje kérte, hogy Hajós Lajos egyetemi magántanár, törvény­széki orvosszakértő véleményét ismertessék. Ha­jós Minichével teljesen ellenkező véleményt nyil­vánított. A bíróság dr. Minich Károlyt felmen­tette egyrészt azért, mert az orvos feljelentésével elkésett, másrészt azért, mert a professzor, mint hites törvényszéki szakér­tő hivatali bűntettet, vagy fegyelmi vétséget követhet el csupán, már pedig egyikről sem lehet szó. — Aránytalanul magas a ruhatár a színházakban. (Levél a szerkesztőhöz.) A színházdirektor urak ne cso­dálkozzanak, ha a közönség a mozit jobban pártolja a színháznál, mert a jegyek árát alaposan megdrágítja az aránytalanul nagyra megállapított ruhatári díj. Így a napokban hárman mentünk a Király-színház egyik elő­adására s hogy kevesebb ruhatárt kelljen fizetnünk, kalap helyett sapkát tettünk föl, amit a kabátzsebben helyeztünk el. Annál nagyobb volt a fölháborodásunk, amikor a ruhatárosnő a sapkákért is külön-külön 30 fillért követelt s így a ruhatári díj 1,80 pengőt tett ki, annyit, amennyiért már egy igen jó jegyet lehet kapni a legjobb mozikban is. Ehez járul még egyes ruhatáros­nők viselkedése, ami aztán alaposan elveszi a kedvét az úgynevezett középosztálynak a színházbamenéstől. Tisztelettel: dr. Pázmándy Dénesné. T- ' ! " 1 — Közös irodát létesítettek a közszállító iparo­sok a közszállítási szabályzat pontos betartásának ellenőrzésére. A közszállító iparosok a gróf Hadik János elnöklése alatt álló Országos Kézművestes­tü­let keretében­­»Közszállító Iparosok Közös Iro­dája« címmel központi szervet létesítettek. Az iroda figyelemmel fogja kísérni a közmunkák és közszállítások kiírásánál, odaítélésénél és lebonyo­lításánál a közszállítási szabályzat pontos betartá­sát, a vállalkozók és szállítók panaszait és azokat orvoslás végett az illetékes fórumok elé terjeszti. Az iroda célja, hogy a közszállítóknak, mint a kiíró hatóságokkal egyenrangú szerződő feleknek érdekeit képviselje és jogait megvédje. — Házasság. Fleischmann Rózsi (Csorna), Schiff Siegfried (Wien—Bratislava) jegyesok. — 25 esztendős érettségi találkozó. Mindazok, kik 1905-ben a győri felsőkereskedelmi iskolában érettsé­giztek, felkéretnek, hogy pontos címüket Granitz Ro­dol­foval (Fiume) sürgősen közöljék. — A Rapid—Nicholson bajnoki mérkőzésen súlyosan megsérült a Nicholson kapusa. Bécsből jelentik: A Rapid—Nicholson ligabajnoki mérkő­zés folyamán a Nicholson kapusa. Weinisch oly súlyosan sérült meg, hogy kórházba kellett szállí­tani. A Rapid győzelmével bebiztosította bajnok­ságát. — Sacher gyógyház és szálló Baden, Bécs mellett, Baden legszebb pontján, 130 minden kényelemmel be­rendezett szobával. Teljes penzió 20 S-től. Prospektu­sok Az Est menetjegyirodájában. — Orvosi hír. Dr. Derera Henrik, az Újságíró Sza­natórium Egyesület nőgyógyász szakorvosa új lak­címe: VII., Stefánia út 31. sz. Telefon: 7. 61—97. — A TESz vezetőinek német kitüntetése. A legna­gyobb magyar nacionalista egyesületnek, a Társadalmi Egyesületek Szövetségének két érdemes vezetőjét, dr. Szontagh Tamás udvari tanácsost, a TESz országos elnökét és Szörtsey József kormányfőtanácsost, a TESz ügyvezető elnökét a német császár által alapított né­met becsületrend érdemkeresztjével tüntették ki. — Találkozó. Akik 1905 június 21-ikén végezték az I. ker., Győri úti tanítóképzőt és a 25 esztendős találko­zóra még nem kaptak meghívót, azonnal közöljék című­ket Gerhard Lajossal (Berlini tér 2.). — A mesemondó Oszkár bácsi jubileuma. A jövő hónapban lesz tizenöt éve, hogy Oszkár bácsi mese­délutánokat rendez az Állatkertben a fővárosi gyer­mekeknek. A szülők és az iskolásgyermekek körében most mozgalom indult meg abból a célból, hogy ün­neplésben részesítsék jubileuma alkalmából a nép­szerű mesemondót. Május 27-ikén, kedden délelőtt tíz órakor lesz az első ünnepség a Hűvösvölgyben, ahol Oszkár bácsi a fővárosi elemi iskolák kis tanulóinak fog meséket mondani. — Adomány. Nagyvelegi Grünfeld Pál nagybir­tokos elhalálozása alkalmából koszorúmegvált­ás címén Friedmann Izidor és neje 35 pengőt küldött hozzánk az Izraelita Fiúárvaház részére és 25 pengőt az Izrae­lita Leányárvaház részére.. MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Toscanini és a newyorki filharmonikusok hangversenye Kodály „Nyári esté jének felújítása Toscanini Arturo neve: fogalom. Művészete: eszmény. Ha más rendkívüli előadóművészeket hallgatunk, kétféle világ lebeg szemünk előtt; az egyik, határozatlan, elmosódó és elvont: magának a »Művészetnek« birodalma, a maga sejtelmes, megfoghatatlan általánosságban; a másik, hatá­rozott, eleven és valóságos: az az emberi élet, az a zárt egyéniség, mely a Művészetben kifejeződést, megnyilatkozást, vagy éppen megváltást keres, a körülhatárolt élet küzdelme valami határtalan eszményért. Toscanini művészetében ez a küzde­lem eldőlt: az egyéniség gigászi ereje teljesen meghódította a művészet ideáljának birodalmát. Az egyéni élet itt eszménnyé vált, a Művészetnek lelkünkben csak homályosan ködlő, általános ideálja itt megtestesült, eleven, határozott való­ságra vált. »Minden művészetnek előlegeznünk kell vala­mit, csak a görög művészetnek maradunk örökké adósai.« — ez a Goethe-mondás ráillik Toscanini művészetére is. Nem kell »előrebocsátanunk« semmit sem, hogy ezt a poézist megérthessük. Fentartás nélkül borulhatunk le előtte, akárcsak Pheidias Zeusz-szobra előtt. Tökéletes é­s teljes, klasszikus. Stílusának nincsen szüksége »gondo­latjelre«. Minden mondanivalóját olyan világo­san, maradéktalanul mondja el, hogy nyugodtan pontot tehet utána. Egyenesen megdöbbentő, mágikus hatású ez a pregnancia, ez a lezárt egy­ség. A régi görög gondolkodás annyira át volt hatva a világ lényegének logikus, változhatatlan formai egységétől, hogy misztikusan megborzon­gott a számok birodalma előtt. El tudom kép­zelni, hogy valaki Toscanini hatása alatt — a régi szám-misztikusok módjára — babonája lesz a zenei formák birodalmának. Mert Toscanini művészetének sorsszerű befe­jezettsége nem »korlátoltság«, nem mesterségesen megszűkített élet. Nem zárkózik el a világtól, ha­nem magába zárja azt. Mikor ez­ a művészet azt mondja: nézzétek, milyen teljes és egységes forma vagyok önmagamban, egyszersmind azt is mondja: nézzétek, ugyanilyen teljes és egységes forma maga a kozmosz is. Toscanini a művészet határaival az egész életet lekerekítő végső hatá­rokat idézi, ieisze vallásos meggyőződéss­el. A zenei forma zártsága szimbólum lesz, örökkévaló­ságok keringenek acélgyűrűiben, akᣣsak: Dante terzikáiban. Dante... Valóban van ebben a művészben valami danteszk vonás: a gigantikus viziók izzó láza ég szemeiben. Karmesterpálcájának lenyű­göző gesztusai azonban épígy Michelangelo vagy Monteverdi roppant lendületű, emelkedett, tra­gikus pátoszát is eszünkbe tudják juttatni és ha belemerülünk zenekarának káprázatos szín­pompájába, önkénytelenül Tizian ecsetjére gon­dolunk; itt Palestrina szférikus, sugárzó harmó­niája oldja föl az érzéki szépséget minden földi soly alól, amott az öreg Verdinek, a Falstaff Verdijének mélyen emberséges, bölcs tekintete villantja felénk megértő, de keserű pesszimiz­musát. És e hihetetlenül gazdag, a képzeletet ezerfelé röpítő világ köré mintha Lionardo da Vinci mágikus nyugalma vonná varázskörét. — Igaz, mindezek kicsit olcsó asszociációk, melyek­től nehezen szabadulhat az elragadtatott hall­gató képzelete, melyek azonban csalhatatlanul jelzik­, ez a nagyszerű muzsikusszellem,­ népének legnagyobb fiaival együtt, az olasz lélek leg­mélyéről szól hozzánk. Mert a művészetnek az az eszménye, mely Toscanini interpretálásában megtestesül, tiszta olasz ideál. Természetesen minden inkább, mint az a felületes­­italianizmuc, mely a negédes gondo­liérák, kulisszahasogató komédiások és érzéki hév­vel harsogó tenoristák jegyében került be a köz­tudatba. A Szépség itt nem csábítás, hanem mo­numentális harmónia, mely aranybilincsekkel fogja körül a legszélsőségesebb indulatok vad küzdelmeit. A színpadiasság itt a legdémonikusab­b megjelenítő erővé nemesedik, mely hihetetlen biz­tosan ragadja meg a zenei gondolatok legjelleg­zetesebb alakját, s olyan élesen látja meg a karak­terisztikumot, hogy nincsen szüksége arra, hogy azt külsőséges eszközökkel »kiélezze«. És végül: itt minden »érzéki«, minden szenzuális gyönyörű­ségek kútforrása, de abban az értelemben, hogy a lélek legtitokzatosabb, legsejtelmesebb mélységei is szabadon, tisztán, szinte kézzelfoghatóan bonta­koznak ki a zene napsugaras felszínén, olyan pá­ratlan plasztikával, hogy a legbonyolultabb pro­blémák is egyszerűnek látszanak. És talán éppen ez a legdöbbenetesebb: az ember a kezébe kap egy darab pompásan megfogható valóságot és ugyan­akkor érzi, hogy ez a valóság a legmegfoghatat­lanabb, legmerészebb, legföldöntúlibb álmok szim­bóluma. Toscaninii előadóművész s mint ilyen, az élet roppant egységét az alkotóművészek művein keresztül idézi fel. Neki ezért a Mozartok, Beetho­venek, Bachok és Wagnerek alkotásaiban mind­megannyi mikrokozmoszt lát, tisztel és szolgál, olyan megindító alázattal, olyan aprólékos gond­dal, melynek ma hiába keressük párját az elő­adóművészet birodalmában. Végsőkig kicsiszolt szobrokat farag a művekből; karmesterpálcája — ahogyan azt egyik nagy muzsikusunk mondta —, önkénytelenül a szobrász vésőjét juttatja eszünkbe. Ilyen »szobrászművészet« természete­­sen a legtökéletesebb műszereket követeli. Tosca­nini ilyen tökéletes műszert kapott a newyorki filharmonikus zenekarban. És ahogy Toscanini a legnagyobb karmester, aki Mahler és Richter óta Budapesten megfordult, épúgy bátran mond­hatjuk: a newyorki együtteshez fogható orchesz­tert nem hallhatott még fővárosunk közönsége. Itt minden muzsikus, művész a legjavából és de művésze nemcsak zenekari szólamának és hang­szerének, hanem annak az önmegtagadó alázat­nak is, mellyel egy karmesterzsenit szolgálni kell. És most képzeljük el: ilyen karmester, ilyen zenekarral egymásután szólaltatja meg Rossini »Olasz nő Algír«-ban nyitányát, Beethoven VII. szimfóniáját, Debussy »La mer«-jét, a Tristan nyi­tányát a »Liebestad“-dal! Kell-e mondanunk ezek­után, hogy ez az est évtizedekre visszamenőleg hangversenyéletünk legnagyobb eseménye volt. És hogy örömünk teljes legyen: ebből a leg­nagyobb eseményből a magyar géniusz is kive­hette részét: a műsort Toscanini legkedvesebb modern zeneszerzőjének, Kodály Zoltánnak Nyári est című szimfonikus költeménye egészítette ki. Ezt a művet még 1906-ban, zeneakadémista korá­ban írta Kodály. Annak idején bizony nem vették észre a zsenit, ki ezekben az újszerű hangokban megjelent a magyar zeneélet porondján. Ki gon­dolta volna akkor, hogy ez a félredobott ifjúkori munka egykor a világ első karmesterének tolmá­csolásában fog felhangzani diadalmasan, hódítón, két világrészben! Ahogy azonban ma felhangzott ez az opusz úgy éreztük, elfeledettsége nem volt egyéb, mint a méltó, az igazi interpretátor meg­várása. Valami csodálatos dallamboldogság várt benne az olasz szépség legnagyobb orcheszter­művészére, dallamok, melyek nemcsak az ember­szív bánatát, vagy ujjongását sírják vagy kiált­ják el előttünk, hanem a tű­nő fájdalmak és örö­mök, az egész esendő, kétségekkel küzdő emberi élet fölött álló Szépséget hirdetik. De Kodály művében még egyéb is leköthette Toscanini képzeletét: a kompozíciónak az a töké­letes, csorbátlan kerek és egész volta, melyhez a művész csak valami mély rezignáción keresztül érkezhetik el, de csak hatalmas szenvedélyek re­zignációján keresztül. Talán éppen az a legszebb ebben a fiatalkori kompozícióban, hogy valami nagy mámor forrong a mélyén, valami elszaba­dulni vágyó szenvedély, melyet mindegyre el­csüggeszt, de meg is nyugtat valami forró, zoko­gásra hajló melankólia, mely a szenvedély re­ménytelenségét gyászolja. Néha heroikusan vihar­zik fel ez a szenvedély, mintha meg akarná víni nagy harcát, de ilyenkor a lélek csak annál erő­teljesebben felel rá a lemondás dalával. Megszó­lal a természet, az alkonyat, a tenger. . Mert ne csitíthatná el mélyebben a fájdalmat, mint az esti tájak Szzépsége és lei,győzhetec­ k­ieg az embert a fájdalom és minden belső harc pillanatnyi voltáról, mint a természet, nagyság,,iljúság..és,klasszikus rezignáció szólal meg ebben a negyedszázados műben, lemondás, mely azóta feloldódott egy nem­zetnek, a magyar népnek diadalmas álmaiba. A közönség tombolt és együtt ünnepelte Ko­dály Zoltánt Toscanini Arturoval. Tóth Aladár (*) Toscanini és Kodály gyermekkórusai. Tosca­nini szerdán délelőtt próbát tartott az amerikai fil­harmonikusokkal a Város­ Színházban. Kodály Zoltán, zenekari művét, a Nyári est­ et próbálták. Természete­sen a próbán Kodály Zoltán is megjelent. Próba után fél egy körül Toscanini karonfogta Kodályt és beszél­getni kezdett vele. A beszélgetés során Kodály be­számolt azokról a műveiről is, amelyeket Toscanini eddig még nem ismer. Többek között így tudta meg Toscanini azt is, hogy Kodály egész sor gyermekkórust írt, amelyeket Budapesten már többször előadtak. Toscanini kíváncsian érdeklődött a részletek iránt és hirtelen a következő kéréssel fordult Kodályhoz: — Ha volna rá valami mód, nagyon szeretném azonnal meghallgatni ezeket a gyermekkórusokat! Kodály Zoltán erre azt felelte Toscanininek, hogy néhány gyermekkórusát kitűnően ismerik a budai Szilágyi Erzsébet leánylíceum növendékei, akik eze­ket a kórusokat már nyilvános hangverseny keretében többször elénekelték. Toscanini pillanatig sem habo­zott, autójába invitálta Kodály Zoltánt és átk­ajtatnik Budára a leánylíceumba. Egy óra volt, amikor az­ iskola elé érkeztek, ahol éppen akkor fejeződött be a tanítás. Az iskola igazgatónője azonnal összehivatta a növendékeket, akik felsorakoztak a líceum udvarán és Sztojanovics Adrienne vezényletével elénekelték Kodály Zoltán legszebb gyermekkórusát. Toscanini a rögtönzött előadás után elragadtatással gratulált Kodály Zoltánnak és a lelkes növendékeknek. Két órája járt már az idő, amikor Toscanini elhagyta az iskolát Kodállyal, akit ebédre hívott magához a Hun­gária szállóban lévő lakására. Az egész eset különös pikantériája az, hogy Toscanini eddig még alig foga­dott el meghívást és maga is alig látott vendégül valakit azon a napon, amikor este hangversenye volt. A Kodály Zoltánnal való esete különös kivétel. (*) Tánemattné, Adorjánná és Mérő balett és táncintéze­tének második műsoros vilsgaelőadása is az orfeumot meg­töltő közönség előtt sikerrel folyt le. A sok kedves apróság­közÜl különösen megemlítjük a kis SH éves Fröhlich Editikét, Blau Erzsi és Tsuk Klári magyar táncát, továbbá Lőw Bet­tit, Noszlopi Ibit, bájosaik voltak az Adorján katonák: Hirschweger Many, László Klári, Löwy Lili, Schmiedl Éva, Schwarcz Évi, Start Évi, Szabó Boris és Zimmermann Gyöngyi. Az előadás fénypontja ez alkalommal is a két rik­kancs, Váradi Kató és Ehrlich Luci volta­k. Nagy sikerük volt .Kéri Juci, Kálmán Évi és Vágó Mary neki

Next