Pesti Napló, 1930. december (81. évfolyam, 274–296. szám)

1930-12-02 / 274. szám

6 Kedd PESTI NAPLÓ 1930 december­e Levágott szárnyakkal ! Bár nagy tisztelője vagyok — természetesen kissé távolabbról — az összes színművésznőknek, nemcsak a fllmeresek­nek, hanem a hírnévteleneknek is, sőt nemcsak a legifjabbnak, hanem a már nem legifjabb­inak is, senki sem fog­hatja rám, hogy a színművészet ügyeiben valamiképpen érdekelve vagyok. Engem évti­zedek óta nem látott senki színházban, de ez nem any­nyit jelent, hogy szerintem a színház valami szükség­telen dolog; annak is megvan a maga nagy hivatása és mérhetetlen értéke s ha én nem megyek színházba, ez csak azt mutatja, hogy én és a színház két külön körben végezzük munkánkat és pályánk véletlenül sohasem keresztezi egymást. Teljes érdektelenségem mindenesetre kvalifikál engem arra, hogy legelőször én fejezzem ki megütközé­semet­­ azon, hogy az állami színházak művészeinek fizetését le akarják szállítani tíz százalékkal, s egyese­ket el akarnak bocsátani, másokat pedig nyugdíjazni akarnak. Ezek igen helytelen ötletek, mert vannak dolgok, amelyekben, takarékoskodni nem szabad, s ezek között első helyen áll a kultúra ügye. „Az egész világon minden intelligens embernek rossz véleménye lesz Magyarországról, ha azt fogja hallani, hogy a pénzügyi politika a kultúra korlátozására is rávetette magát. Nekem mindig gyanús volt minden takarékossági propaganda, mert aki takarékoskodni kezd, az legelőször is kulturális szükségleteiről mond le, s lelke, szíve és elméje ahelyett, hogy nemesednék, elkezd pudvásodni. Az egyén mindig ráfizet az ilyen takarékoskodásra; lehet, hogy öregségére meggazdago­dik általa, de addig az élete többnyire olyan, hogy a végén felteheti magának azt a kérdést, hogy »hát érde­mes volt így élni?!« A kultúrában való takarékoskodás azonban, nem­csak egyéni ügy, hanem egyszersmind közügy is. Vizs­gáljuk csak meg például a színművészet kérdését. Köztudomású, hogy Magyarország ezen a téren nagyon produktív. Egy nemzetnek sincs aránylag oly sok kitűnő színésze, mint a magyarnak. Minden téren, s így a színészet terén is, minden valódi tehetség egy része a nemzet szellemi vagyonának; léte és fejlődése mindenképpen biztosítandó. Erre a célra tartja fenn az ország az állami színházakat. A művészetek terén numerus­­ cla­usus­t csinálni tisztára képtelenség. Ennek következtében olyan színházi politikát kellene folytatni, hogy minden valódi tehetség helyet­ kapjon, ahol dol­gozhatik. Azokat, akik valódi tehetségek és bármely oknál fogva a magánszínházaknál nem tudnak elhe­lyezkedni, az államnak kellene alkalmaznia. Ma a Nemzeti Színház és az Operaház körülbelül annyi mű­vészt alkalmaz, amennyit az esetben is alkalmazna, ha magánszínház volna. Hol, miben teljesít akkor külön­leges nemzeti hivatást? Ha véletlenül négy olyan mű­vészünk volna, aki remekül játssza Hamlet szerepét s ezek közül egy sem talált helyet a magánszínházaknál, mikkor közülük a Nemzeti Színháznak csak egyet kell alkalmaznia és a többi hármat szélnek kell eresztenie? Tagadom, hogy ez helyes és észszerű politika volna. Azt esetleg elhiszem, hogy ebben a szerepkörben ma csak egy művészt tudnak foglalkoztatni, de a ma még nem alkalmazott valódi tehetségeket fel lehetne hasz­nálni arra, hogy oda, azokba a néprétegekbe is elvi­gyék a magasabb művészetet, ahol ezt eddig még nem élvezhették. Nem is olyan nagy összegről van szó, hogy ettől az új kiadástól meg kellene ijedni. Köztudomású, hogy az állam rosszul fizet. Vannak művészek, akik az állam­nak olcsóbbért dolgoznak, mint másnak. A Nemzeti Színháznak még mindig van presztízse, de én nem sze­retem azt, hogy az állam ezt a presztízst fizetési pótlék­nak tekinti. Aki szegény ember, annak a munkáját kész­pénzzel és ne­m presztízzsel kellene honorálni. Amikor egy művész a Nemzeti Színházban sokkal olcsóbbért dolgozik, mint a magánszínházban, akkor a különböze­tet borravaló gyanánt adja az államnak. Ismétlem, hogy ezt én, mint adófizető nem szeretem. Mi, adófizetők tart­juk fenn az államot és benne az állami színházakat is, és nekem nem tetszik az, hogy alkalmazottaink, az állami színművészek, noha többé-kevésbé küzdenek az anyagi gondokkal, borravalókat adnak a mi összességünknek, az államnak. Ha a fizetésleszállítás mögött az a gondolat hú­zódnék meg, hogy »bátran le lehet szállítani a fizetése­ket, mert a magánszínházak most oly rossz helyzetben vannak, hogy úgysem reflektálhatnak az állami művé­szekre«, — akkor ez ellen még hangosabban tiltakoznám, mert ez nem lenne egyéb, mint visszaélés az alkalma­zottnak kedvezőtlen helyzetével. Akkor, amikor a szín­ház jó üzlet volt, az állam nem sietett az állami szín­házaknál a fizetéseket emelni, nem kellene tehát most sem sietni a fizetések leszállításával azon a címen, hogy a színház ma rossz üzlet. A kultúrát éppen úgy elviszi az ördög, mint a szerelmet, ha üzleti alapon kezdik ke­zelni. Egy-két egészen kivételes egyéniséget leszámítva­ azt tapasztaltam hajdanában, hogy a színművészek sokkal élvezhetőbbek a színpadon, mint a magánélet­ben. Azonban ahoz, hogy a színművész a színpadon igazán élvezhető legyen, nemcsak tehetség és képzett­ség szükséges, hanem­­hangulat is. Egy fillért sem ad­nék azért, hogy egy elektrotechnikus mérnöknek, egy közigazgatási bírónak vagy egy pénzügyigazgatósági számtanácsosnak jobb legyen a hangulata reggel, ami­kor munkához lát, az ő munkájukhoz ugyanis nem hangulat, hanem csak ész, energia és tisztesség kell. A színművész munkájához azonban megfelelő hangulat is kell és az oly színházban, ahol erről elfeledkeznek, százszázalékos művészi produkciót elérni nem lehet. De mit lehet várni egy oly színházban, ahol min­denki el van szontyolodva, mert leszállították a fizeté­­sét! A művészi teljesítmény nem tíz százalékkal ma­­rad alatta a normálisnak, hanem legalább­ió ötvennel, s ebben az »üzletben« a legnagyobb vesztes a közön­­ség, mely színházjegyet vásárol. Az az idea, hogy az állami színházakban le kell szállítani a fizetéseket, 0155 nagyszerű, mintha az állam postagalambokat tartana, de csupa takarékosságból minden postagalambnak a szárnyából levágna tíz százalékot, abban a szent meg­­győződésben, hogy nem a repülés a fő, hanem a tíz per­­ centnek a megspórolása. Előnyös Aspirin»­ tabletta alak­­ban kérni Minden tablettán látható a BAYER »kereszt. Jó Olcsón ADNI Roseltfeld képesített szűcsnek Ráday ucca 14. Pézsmahús SOO.— Pézsmaház...., 600.—* Peschansky 400.— Csikó 300.— Kérje 5. képes árjegyzékemet Fizetési kérnv­sek! A vasárnap választási mozgalma Minden párt több gyűlést tartott a főváros különböző pontjain (Saját tudósítónktól.) Vasárnap ismét igen sok választási gyűlés volt. Szakértők szerint több mint húszezer ember vett részt a gyűléseken. A demokraták terézvárosi gyűlésén Hoffmann Mihály, a Fűszerkereskedők Egyesületének elnöke elnökölt és Bródy Ernő mondott nagyobb beszé­det. — Alkotmányos jogállamhoz nem méltó csnya játék folyik a polgárság idegeivel, — mondotta. — Gaál Vilmost támadta ezután Bródy és kijelen­tette: csodálja, hogy mint a legmagasabb bírói testület volt tagja, ilyen eljárást követ. Vázsonyi János, Rosenák Miksa, Tarr Béla és Zimmermann Miksa beszélt még ezen a gyűlésen. A ferencvárosi demokrata gyűlésen Lendvai Andor megnyitója után Lázár Miklós bírálta a tízéves városházi rezsimet és követelte likvidá­lását. • — A választás két napján — mondotta — ar­ról a rendszerről mond ítéletet Budapest népe, am­ely első- és másodrangú polgárokként osztá­lyozott mindenkit és elsőrendű polgárnak csak egy törpe minoritást ismer el. Rusznyák Vilmos és Kiss Károly beszélt még a népes gyűlésen. A lágymányosi demokrata párt nagygyűlésén Kramer Adolf elnöki megnyitója után Pokols József a gazdasági válsággal foglalkozott . A kormány a takarékosságot hangoztatja, — mondotta — de már látjuk, hogy nem ott fog­nak takarékoskodni, ahol helye volna. A Társa­dalombiztosítónál egy Horváth Dezső nevű díj­nokon kezdték a spórolást, aki a háborúban srap­nell-lövést kapott, százszázalékos rokkant és hat éve dolgozik havi 100 pengőért. Ezt az embert el­bocsátották. Rácz Vilmos, Klár Zoltán és Misura Jenő után Gál Jenő beszélt . Ez a választás annak erőpróbája, — mon­dotta — hogy sikerül-e más szellemet úrrá tenni a városházán, mint azt, amely a várost egy évtize­den át tönkretette. Az angyalföldi gyűlésen Fábián Béla mondott nagyobb beszédet. — Ez a kormányzat — fejtegette — tíz év óta bebizonyította, hogy tehetsége az ígér­etekben me­rül ki. Az ország népe azonban tíz esztendő kínló­dását, közvagyonának elherdálását, drágító gaz­daságpolitikáját látva, nem adja oda a szavaza­tát, ahol saját polgári életének keresztjét ácsol­ják belőle. Fábián tapssal fogadott beszéde után Föld­váry Béla beszélt. A keresztény ellenzék szintén több gyűlést tar­tott vasárnap. A Vasúti és Hajózási Klubban Takáts István azt panaszolta, hogy a MÁV-gép­gyár és a BESzKAR alkalmazottaitól az irodák­ban és a végállomásokon szedik el az ajánlójegye­ket. Friedrich István azt hangoztatta, hoggy örül a kapkodásnak, a többség durva taktikázásának, mert ebből kiderül, hogy a városházi kormányzat szénája milyen rosszul áll. Ó, ellenzéki Botond, azt hitte, hogy a konszolidációs fellegvárak kapu­ja fából van, s most látja, hogy a kapu csak papiros, elkobzott választási balettákból összeragasztva, így ezt nem lesz nehéz átszakítani. Délután a Budai Katolikus Kör dísztermében, este a Hungária úti Magyar Kertben volt a keresz­tény ellenzéknek gyűlése, Friedrichen kívül, aki mindkét helyen felszólalt, Tóth Gyula, Weiss Konrád, Hornyánszky Zoltán, Csapó Ferenc és Szigeti Gyula beszéltek az egybegyűltekhez. A Nemzeti Szabadelvű Párt gyűlésein Rassay Károly volt a vezérszónok. Az Excelsior-moziban azt hangoztatta, hogy a belügyminiszter heteken keresztül taktikázott és titokban tartotta a válasz­tás napját, majd az éjszaka leple alatt szortírozták a szavazójegyeket, de mindez hiába, az ellenzék­ sikerét csak akkor lehetne megakadályozni, ha a jegyeket el is lopnák. A pártnak a Tivoli Mozgóban tartott gyűlésére, ahol Rassay Károly és Sándor Fál beszélt vélet­lenül betévedt Scitovszky belügyminiszter is, aki tévedését észrevéve gyorsan távozott. A belvárosi szabadelvű gyűlésen Vértes Emil után Rassay Károly a belügyminisztert támadta, amiért Gaál Vilmosra bízta a szavazójegyek szétosztását. — A belügyminiszter — mondotta — egyszer már úgy választotta meg munkatársait, hogy abból panamabotrány zúdult az országra. Most a hatósági intézkedés jogát az egységes párt főkor­tesének kezébe tette le. Az Erzsébetvárosi Körben a Kozma-párt gyű­lésén Dési Géza a zsidósághoz intézett intelmet, azt hangoztatta, hogy a hazafias magyar zsidóság kövesse apáinak tanítását és legyen bizalma a magyar nemzet bölcsességében. A Községi Polgári Párt ferencvárosi gyűlésén Usetty Béla és Becseii Antal, az angyalföldi gyűlésén Dinich Vidor, Piazza Győző, Török Sámuel és Babitz Gyula be­szélt. A Keresztény Községi Párt lipótvárosi gyűlé­sén Wolff Károly mondott nagyobb beszédet han­goztatva, hogy a magántulajdonnal kötelességek is járnak és hogy sem a TÉBE, sem a GyOrs nem lehet állam az államban. „ A szociáldemokrata párt vasárnap kilenc nép­­gyűlésen bírálta a legélesebben a kormány poli­tikáját. Fájdalomtól megtört szívvel tudatom a magam, mint egész rokonságom nevé­ben, hogy drága jó férjem DUKESZ IMRE nagykereskedő, a 32. gy. ezr. tart. zászlósa 36 éves korában, 2 évi boldog házasság után a harctéren szerzett betegségéből kifolyólag, december hónap 1-én várat­lanul visszaadta lelkét a Mindenhatónak. Megboldogultamat december hónap 2-án, d. u. 3 órakor a rákoskeresztúri izr. sírkertből kísérem utolsó útjára. Dukesz Imréné szül Krausz Klári, szülők, testvérek, sógorok, sógornők. Béke legyen vele! Szomorodott szívvel tudatjuk, hogy szeretett Édesanyánk ösv. Beamter Jakabné életének 14-ik évében elhunyt. Temetése december 2-án, d. u. 3 órakor a rákoskeresztúri izr. temetőből. Beamter Ernő, dr. Szullner Lajosné, Names Zsigmondné gyermekei.

Next