Pesti Napló, 1931. július (82. évfolyam, 146–172. szám)
1931-07-19 / 162. szám
39 Vasárnap PESTI NAPLÓ 1931 július 19 •SS* Zöldfrakkos regényírók írta: Jimbrus Zoltán Abban a megöregedett tanárban, akit akár személyes tulajdonságai, akár összeköttetései— vagy mind a kettő — magas pozícióra, nagy hatáskörhöz és ennek megfelelő hatalomhoz juttattak, ki szokott fejlődni és néha valóságos szenvedelemmé fokozódik az a hajlandóság és az az igyekezet, hogy vagy legújabb tanítványait, akik a legjólesebben hízelegtek neki vagy akik majdan, a kellő időben a leghatásosabb dicsőítéseket írhatják róla, és ezeken kívül családjaAmbrus Zoltán tagjait, az összeköttetéseihez tartozó embereket — utolsó sorban talán régi barátait is — a legjobb állásokba helyezhesse el, kitüntetéseket szerezhessen nekik és bejuttathassa azokba a társaságokba vagy egyesületekbe, ahol törekvései a leghosszabban tartó sikerre számíthatnak. Mindenütt vannak ilyen tanárok vagy volt tanárok és René Doumbc, a Francia Akadémia örökös titkára meg a Revue des Deux Mondes szerkesztője ennek a típusnak csak legismertebb megtestesülése. Mert mindenki tudja, akit érdekel, milyen hosszú idő óta nem szokott megtörténni, hogy olyan valaki jut be a Francia Akadémiába, akit Doumic nem jelölt. De nemcsak a tanári pályán leginkább érvényesülők, néha a szerkesztők is rajta vannak, hogy táborukban és utódaikban biztosítsanak maguknak és törekvéseiknek bizonyos jövőt. Így Doumicnak, a lazacszín borítékú l«Revue de Deux Mondes« szerkesztőjének és a Francia Akadémia első »nagy választójának állandó ellenzéke és számottevő ellenfele is van Marcel Prévostban, a narancsszín borítékú »Revue de France « szerkesztőjében, aki a Francia Akadémia másik nagy választója. Őik azok, akik a heti üléseken kívül szemléik révén a legtöbbet érintkeznek a többi akadémikussal; ők győzik meg a habozókat olyan új érvekkel, amelyekre ezek nem gondoltak és ők nyerik meg azokat, akiknek nincs véleményük, mert minden választáson sok olyan választó van, aki csak a végső szükség esetén nem zárkózik el a kellő tájékozódás elől. Tehát — kivéve azokat az eseteket, amelyekben a közvélemény parancsol, így olyankor, amikor nagy katona vagy államférfi helyét kell betölteni más nagy katonával vagy államférfival — ők döntenek arról, ki jusson be az Akadémiába. Doumic jóval erősebb, mint Prévost, de hogy némelyik jelöltjét beerőszakolhassa, kénytelen paktumot kötni Prévost-val és pártjával; ilyen paktummal sikerült elérnie Prévostnak, hogy nagynehezen, végre is beválasztathatta a régóta pályázó Abel Hermant-t, akinek a nyelvtan körül szerzett érdemei sohase tudták végképpen elfelejtetni, hogy valaha vérfakasztó szatírákat írt az uralkodóházakról, a diplomatákról meg az arisztokrácia hölgyeiről és urairól. Ha véletlenül, kivételesen, akad pályázó, akinek jelöltségét Doumio is, Prévost is, egyforma melegséggel pártolják, ez a szerencse fia bizton számíthat a sikerre. így, amióta Pierre Benoit regényeit nemcsak fölfedezőjének, Prévostnak narancsain borítékú szemléje közölte, hanem ezzelváltakozva Doumio lazacszín borítékú folyóirata is, könnyű volt megjósolni, hogy az, első regényíró, aki hozzájuthat a zöld frakkhoz, Pierre Benoit lesz. Ez meg is történt, bár erős versenytársai akadtak az akadémiai körökben kedvelt Abel Bonnard és a nagyon befolyásos Fels gróf — a »Revue de Paris- szerkesztő-tulajdonosa -- személyében és bár Benoit negyvenötéves korában lett Benjáminja az Akadémiának, ami — nem számítva Edmond Rostand-t, aki harmincegyedik évében lett, akadémikus — ebben a nagytekintélyű testületben most már szinte példátlan eset. Ahoz, hogy egy regényíró szert tehessen erre rá, nagy tisztességre, nem okvetetlenül szükséges az, hogy valaki remekműveket írjon, hiszen az, hogy mi a remekmű, sokáig vitás marad, majdnem minden esetben. Frédéric Masson például, temérdek semmitmondó történelmi munka szerzője, igen elítélően nyilatkozott Flaubertről, bárezzel a véleményével az Akadémiában is meglehetősen egyedül maradt. Nem okvetetlenül szükséges az sem, hogy a pályázó regényíró művei minden tekintetben megfeleljenek annak az esztétikai ideálnak, amelyet az Akadémia akkor tart szeme előtt, amikor bírál és kitüntet, hiszen úgyis mindenkinek más-más a véleménye arról, hogy valaki ezt az ideált mennyire közelíti meg. A legfontosabb nem az, hogy mit ír, hanem, hogy vajha ki ő és merre van hazája? Hogy Pierre Benoit kicsoda, honnan jött és milyen utakon járt, megtudhatjuk saját nyilatkozatából. Katonatiszt fia volt — tehát jó családból való — és Tuniszban meg Algériában végezte iskoláit. Aztán költeményeket adott ki, amiből látni, hogy nem a tömegeket akarta meghódítani, amikor megjelent a nyilvánosság előtt. Majd megírta Koenigsmark című regényét, amely Németországban játszik, bár ő maga sohase járt Németországban, és ezzel a regényével mingjárt nagy közönséget szerzett. Aztán megírta La Chaussée des Géarts című regényét, amely Izlandban játszik, bár ő maga sohase volt Izlandban, majd a Le Txte Salé-t, amely az amerikai Sóstó környékén lakó mormonok életével ismerteti meg az olvasót, bár ő maga a Sóstónak még a tájékán 60 járt, mert sohase volt az Egyesült Államokban. Ezekből a regényekből, amelyek izgatták, sőt lázassá tették a közönséget, csinos jólétre tett szert, ami megengedte neki, hogy többször is bejárja a világot (Nem mondja el, hogy ekkor már sokan gúnyolgatták a folyton otthonülő regényírót, aki mindig más-más messzi vidéken játszatja le kalandos történeteit.) Először Japánba ment el, aztán kétszer is ellátogatott Ausztráliába és más földrészekbe is. (Csak Európát hanyagolta el, mert Londonban, Berlinben, Rómában és Madridban még nem járt soha.) Ez persze megkönnyítette, hogy újabb regényeit is mindig más-más távoli országban játszathassa és hogy ezekben a »helyi színezet« már ne legyen olyan tisztán a »levegőből kapott«, mint első regényeiben. (Tizenöt műve között csak kettő van, melynek a meséje Francia- országban:. játszik:. Mademoiselle de la Ferté és utolsó regénye: Le Véjeuner de Sousceyrnc.) Közben jól megválogatta, hogy kikkel barátkozik. Mikor birtokot vásárolt, De Monzie-től kért tanácsot, aki akkor közoktatásügyi miniszter volt. Mikor világkörüli útjára készült és véletlenül megtudta, hogy Clemenceau 1867-ben végighallgatta Dickens egy amerikai felolvasását, kihallgatást kért Franciaország megmentőjétől, aki szívesen fogadja és Jáváról beszélgetett vele. Mikor Szíriában tartózkodott, tisztelgett Weygand tábornoknál, akit — miután megmentette Lengyelországot a bolsevista veszedelemtől — éppen akkor neveztek ki szíriai főbiztossá és akit — nem azon a címen, hogy Turenne-ről és a francia hadsereg legújabbkori történetéről értékes könyveket írt, hanem,hogy Joffre helyét méltó utód foglalja el, ugyanaznap választották be a Francia Akadémiába, amelyiken Pierre Benoit-t. Mikor Musztafa Kemal legyőzte a görögöket, Benoit bemutatkozott neki és úgy találta, hogy Törökország megmentője a legérdekesebb emberek egyike a világon. Mikor Kelet-Ázsiában járt, megismerkedett Gsang-Co-Lin tábornaggyal, a mancsu hadsereg fővezérével és Kína megmentője, aki — bár épúgy egy szót se tudott franciául, mint ahogy Benoit nem beszél kínai nyelven, sőt az anyanyelvét kivéve, semmiféle más nyelven — a francia kitűnőséget ebédre hívta meg, amelyről különben kissé elkésett, mert előbb agyon kellett lövetnie egyik alvezérét. De Benoit azalatt, míg világszerte így ismerkedett, nem felejtkezett meg párizsi ismerőseiről sem és különösen sűrűn levelezett Henri Bremond abbéval, aki a Francia Akadémia egyik legmozgékonyabb tagja. Mert, ha Benoit regényeiben nem is szolgál sok örömmel azoknak, akik olvasmányaikban főképpen a vallásos épülést keresik, sohase hanyagolta el azokat, akik az Akadémiában az Egyház vagy a katolikus irodalom képviselői. Általában, ha akadémikussal találkozott, nem tett úgy, mint Lord Gregory a szürke baráttal: nem fordult félre mozdul. Aztán elmondja, hogy a regényírók közül kik voltak rá a legnagyobb hatással. Ezek: Huysmans, az első megtérő, Wilde, természetesen Barrés is — mert hiszen enélkül nem lehetne az a kifogástalan hazafi, akinek helye lehet az Akadémiában — és ami Barrés után legalább is meglepő: Dickens! Ez az egyszerű angol regényíró, aki sohase hirdetett kereszteshadjáratot a helytelenül gondolkozók ellen és beérte azzal, hogy remekműveket írt, bizonyára elámultvolna ezen, ha véletlenül olyan hosszú ideig él, hogy megismerheti Benoit munkáit. Jellemzi Benoit-t egy másik nyilatkozata is. Sikerén érzett örömében elbeszéli, hogy első regényeinek egyikét megbírálta a néhai Paul Souday is, aki úgy találta, hogy Benoit rosszul ír és sokat vét a francia nyelv törvényei ellen. Ezt a megbírált munka egyes mondataival bizonyítgatta. Benoit, tudva, hogy »a klasszikusokat magyarázgató kritikusok kivételes szépségeknek szokták mondani azt, amit a mai írókban hibáztatnak, hogy a nem kedvező bírálatot megtorolhassa, az övéhez hasonló mondatokat írt ki Pascal Bossuet és Voltaire műveiből és ezeket beleillesztette abba a munkájába, amelyen akkor dolgozott. Mikor aztán ez az új munka megjelent és Souday csakugyan: »rávetette magát a csalétekre», Benoit azt felelte neki: »Kifogásaival forduljon Bossuchez, Pascalhoz és Voltaire-hez. Különben jóakaratúan figyelmeztetem, hogy — ha ítélkezni akar — a jövőben legyen óvatosabb, mert azokban a könyvekben, amelyeket ezután fogok írni, szintén lesznek ilyen kelepcék«. Souday munkáinak gyűjteményéből, amelynek még csak kisebb része jelent meg könyvalakban, ki fog tudódni, hogy ez az elbeszélés nem szorul-e egy kis helyesbítésre, de nem ez az érdekes, hanem Bonoitnak az a vallomása, hogy nem voltak aggodalmai, amikor a tréfa kedvéért egy kis kölcsönözgetéssel tarkította munkáját. Második regényének megjelenése után plágiummal vádolták. Ez gyermekesség volt, mert ma már, amikor olyan gondos az ellenőrzés, józan ember nem plagizál; az utolsó, aki egész oldalakat írt ki Balzacból és Guy de Maupassantból, D'Annunzio, Fiume megmentője volt. De nyilvánvaló, hogy Benoit, aki négy regényében írt le olyan vidékeket, amelyeket sohase látott — a negyedik: Pour Don Carlos — könyvekből »merítette ezeket a leírásokat. És ha nincs is nagy hajlandósága a spuskázás«-ra, szívesen tanulja meg más írótól, amit eddig még nem tudott, ami nem hiba, mert a jó pap holtig tanul. De ha most ő maga áll elő azzal, hogy regényeiben formákat is készséggel hódítgat a klasszikusokból, ez először is nem vall valami nagy leleményre és másodszor, arra mutat, hogy nagyon vitatható nézetei lehetnek az írás céljáról, amely csak a veszedelmes megalkuvásokra kész, jelentéktelen írónál lehet, pusztán a siker, az igazi, az elsőrangú írónál mindig: az egyéniség minél teljesebb érvényesítése. • Újabb időben, amióta már mindenki unja azt az elfajzott — tegnap és tegnapelőtt még divatos — regényt, amely csupa tudákosság, bölcselkedés vagyimpresszió- és amióta a már jónevű írók között is akárhány Pierre Mac Orlan találkozik, aki Stevenson sikerére vágyódva, kedvet kapott kalandregények írására: egyre többen teszik magukévá azt az elméletet, hogy a kalandregényt, amelynek csakugyan nagyszerű ősei vannak, meg kell különböztetni a pusztán szórakoztató regénytől, az utóbbi rovására. Ebből annyi kétségtelen, hogy a kalandregényt is művészivé, értékessé teheti az író lélekbelátó és megelevenítő ereje, az ilyen kalandregény tehát elvitathatatlan felsőbbségben van azzal a másfajta regénnyel szemben, amelynek szerzőjéből hiányzik ez az erő, és így csak azt az olvasót érdekelheti, aki nem sokat törődik a pszichológiai igazsággal — márpedig pusztán szórakoztató regénynek az ilyen munkát szokás mondani. Az is igaz, hogy vannak nagy mesélők és hogy az»zseni« mindent pótol. De ha a kalandregényben nincs egyéb, csak a kíváncsiságot ébrentartó meseszövés, közte és a »pusztán szórakoztatót, erőtlen regény közt a különbözőség meglehetősen elmosódik, akkor is, ha a kalandregény ki tudja elégíteni a mese iránt érdeklődő tömeg szükségletét. Hogy Benoitból nem hiányzik minden lélekbelátó és megelevenítő erő, ezt először a Le Lac Salé-ban és később, a leghatásosabban, Mademoiselle de la Ferté-ben mutatta meg. De ezzel a két legkülönb regényével volt a legkevesebb sikere és mióta láthatja, hogy minél inkább összeszedi magát, annál nagyobbat kell csalódnia, egyre kevesebbet törődik alakjai lelkével. Kár, mert ezt az előadás könnyedsége, egy kis humor és egy kis irodalmi máz nem pótolhatja. Hogy eszes, művelt, finom író és kitűnő szórakoztató, aki — a vidéket nem számítva —nem beszél arról, amit nem ismer és akinél nem találni a mindenkori Ohnet-kra emlékeztető baklövéseket, ezt senki se tagadja. Csakhogy ennyi még nem elég ahoz, hogy valakit a regényirodalom kiválóságai közé lehessen sorozni. De ezek közé került-e? A Francia Akadémiában Benoit-n kívül ma tizenegy regényíró ül: Bourget, Lavedan, Bazin, Prévost, H. de Siégnier, Bordeaux, Estaunle, Lecomte, L. Bertrand, Hermant és Le Goffic. Ezek közül a regény irodalom