Pesti Napló, 1931. július (82. évfolyam, 146–172. szám)
1931-07-26 / 168. szám
"Vasárnap PESTI NAPLÓ 1931 július 26 39 Írta: Szász Zoltán Salzburg, július. Gyerekkoromban szinte rögeszmém volt, hogy Valahányszor egy városba jutottam, rögtön azt vizsgáltam, milyen magas házak vannak benne és némileg aszerint állapítottam meg a magam számára az illető városok értékét, hogy a földszintes, az egyemeletes vagy a többemeletes házak dominálnak-e benne. Ez az eljárás természetesen gyerekes volt, de minden egyoldalúsága és korlátoltsága mellett is volt benne valami; megérzése annak, hogy a kultúra és a civilizáció valami felfelé menő, inkább a növények növésére, mint a vizek folyására emlékeztető jelenség, valami függőleges vonallal jelképezhető folyamat. Azóta megépültek az amerikai felhőkarcolók . Le Corbusier, aki nemcsak a legkiválóbb mai építész, de igen szellemes író is, egész Párizst néhány óriási felhőkarcolókból álló tömbbé akarja átépíteni. Valószínű, hogy ez sem a fejlődés utolsó szava, mert hiszen a felhőkarcolók se nőnek az égig, ami azt jelenti, hogy ennek a felfelé terjeszkedésnek is van határa. A lényeg azonban az, hogy a függőleges tagolódás, a függőleges vonal szereplése az életben tagadhatatlanul egyik jele a kultúra és civilizáció jelenlétének. Mindig eszembe jut ez, ha magyar tájak vonulnak el egy-egy utazás folyamán szemem előtt. A magyar élet túlságosan vízszintes jellegű. Már a szoros értelemben vett magyar tájak, az ország földrajzi alakulása is nagyobbára sík, az emberi lakóhelyek, a falvak és városok pedig benne inkább belesimulnak, mint kiugranak belőle. Mindez összefügg az éghajlati, földrajzi és gazdasági viszonyokkal, de egyben a nép lelkiségével is. Nyilvánvaló ez abból is, hogy a magyarországi német városok és falvak, melyek pedig szintén a magyarországi talaj kivirágzásai, már nem ilyen horizontális jellegűek. Különösen tudatossá válik mindez, ha az ember átlépi nyugat felé az ország határát. Bécs előtt, de főleg Bécs után egymásután következnek a kis falvak és városok, melyek csupa emeletes, sőt többemeletes épületből állanak s nem szélesen szétterpeszkedők, hanem ináteáibb kis helyen tömörülő s felnyúló arcitektúrájukkal tűnnek fel. Már első látásra szembeötlik ezeknek a kis helységeknek, amelyeknek hírét sem hallotta az ember, fejlett városiassága. Építkezési stíljük nagyobbára egy igen ízléses parasztbarok, szintén sokkal fejlettebb, mint a mi stílustalan, dísztelen vidéki városaink architektúrája. Egy ilyen kis városban rögtön érzi az ember, hogy milyen régi és mély kultúrterületre lépett, míg a magyar városokban, még a legnyugatiasabbakban is az az érzése támad, mintha az egész egy sátortelep volna s benne a műveltség is inkább csak átutazó hotelvendég. Más szempontból nézve is, különös az a viszony, mely a mai Ausztria és Magyarország közt fennáll. Egyrészt még mindig meglepő hasonlóságokból, másrészt ég földnyi különbségekből szövődik ez a viszony. A hasonlóságok inkább a múlt felé mutatnak. Nem volt két európai nagyváros, mely annyira hasonlított volna egymáshoz, mint a régi háború előtti Bécs és az ugyane korbeli Budapest. Az építkezés, az emberek életstílusa, a napi életberendezés, a lakás, az öltözködés, az étkezés szempontjából Bécs, ez a német város inkább emlékeztetett a magyar Budapestre, mint a szintén német Berlinre. Persze a két város szelleme már akkor is különböző volt. ha a helyzet egészen más: mind a két ország és bennük mind a két város lényegesen különböző ábrázatot mutat. S a legérdekesebb az, hogy a két város két, majdnem teljesen ellenkező szellemi irányba távolodott el egymástól. Bécs minden nyomora, szürkesége és ernyedtsége ellenére egészen távoli jövőkbe mutató vonásokat mutat, Budapest ellenben minden csillogó nagyvárosiassága mellett a rossz értelemben vett vidékiesség s a kegyeletet nem érdemlő maradiságok telephelye. Ez az új bécsi, illetve ausztriai mentalitás sok szempontból annyira új, hogy párját ritkítja az egész világon. Van például innek az új Ausztriának egy politikusa, dr. Ender, aki Vorarlbergben, a szövetség legkisebb országában vezető egyéniség. - vrvAz összeomlás után ez az ember szűkebb hazájában azt javasolta s azon munkálkodott, hogy hagyja ez ott Ausztriát s csatlakozzék a svájci államszövetséghez. Olyasvalami, ha nem is pontosan, de nagyjában olyasvalami volt az, mintha a háború után valami tiszántúli vezérember ennek az országrésznek Romániához való csatlakozását javasolta volna. Egy ilyen ötlet nálunk nagyon gyorsan a fegyházba vagy az emigrációba vezetett volna! Aminthogy még Németországban is s ma is számosan ülnel fegyházban olyanok, akik a Rajnavidéket vagy Bajorországot a birodalomtól elszakítani akarták. A kommunisták és nemzeti szocialista forradalmárok, sőt mindenféle politikai gyilkosok itt már régóta amnesztiát kaptak, ezek a birodalom megcsonkításán dolgozó agitátorok azonban még jórészt ülnek. Ausztriában ellenben? Dr. Ender, miután nem sikerült neki Vorarlberget áttolni Ausztriából a kétségtelenül sokkal csábítóbb svájci szövetségbe, belenyugodott abba, hogy szűkebb hazája s ő maga osztrák maradjon, sőt igen tevékeny osztrák politikussá is nőtte ki magát. S mivel igen tehetséges és népszerű ember, végül is az ország miniszterelnöke, illetve kancellárja lett Ez az, ami talán sehol máshol, mint Ausztriában nem volna lehetséges. Ez ugyanis a hazafiságnak egy olyan új felfogását tételezi fel, amely még ma igen demokratikus szellemű, mindenféle haladási vívmányokkal felszerelt kultúrállamokban sem otthonos. Ma még a legfelvilágosodottabb kultúrállamok hivatalos hazafiassága is úgy ragaszkodik az állam területi állományához, mint valami szentséghez. Veszteségesre forduló háborúkban, mikor felborong az a veszedelem, hogy a győztes ellenség területeket fog követelni, minden országban felhangzik az is egyetlen követ se városainkból, egyetlen fűszálat se mezőinkből ér vagy rövidebben »egyetlen akácfát se« s más ilyen dac-jelszavak. A régi Ausztria talán megakadályozhatta volna, hogy Olaszország a világháborúban megtámadja, ha lemond 1915-ben Dél-Tirolról és Triestről, amiknek elvesztése az előző osztrák-olasz háborúk eredményei után igazán logikusnak és esedékesnek látszott. S mégis akadtak osztrák, sőt osztrák-magyar államférfiak, akik hevesen tiltakoztak az ellen, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia földjéből bármit is, még ezeket az azt lehet mondani perforált területeket is átengedjék. A mai Ausztria ennél sokkal okosabb. Az osztrák boldogság alapját nem egy bizonyos területi állomány érintetlenségében látja,hanem abban, hogy minél több osztráknak jól menjen a sora. Ha tehát úgy alakulna a helyzet, hogy egy csomó osztráknak, egy egész kis országnak elszakadása s belépése egy más államközösségbe, egy ilyen javulást idézhetne elő, ebben ez a mai ottani felfogás nem lát semmi elvetendőt. Annyira nem, hogy azt a férfit, aki ezt a gondolatot felvetette, később az egész állam, az illető szándéka ellenére meg nem csonkult állam élére állította. De más szempontból is átalakult Ausztriában a haza fogalma. Néhány hónap előtt egy mozgalom indult itt meg, mely tömeges kivándorlást propagált Jellemző, hogy ennek is egy volt miniszter állt az élén. Persze, ma a kivándorlásihoz is pénz kell, legalább is vasúti költség, ami éppen azoknak, akik kivándorolni akarnak, gyakran nincs, így aztán nem lett ebből a tízezreket hevítő kivándorlási lázból egyéb, mint százas és ezres emberrajok gyalogos igyekezete az országhatár felé. Ezek a naiv tömegek úgy gondolták, hogy a tengerig valahogyan csak eljutnak, s azon majd olcsóbb a közlekedés. A modern államok azonban nem szeretik az ilyen tömeges országúti vándorlásokat. A jugoszláv határról ezeket a naiv osztrákokat szépen visszaküldték Bécsbe, ahol most azon töprengenek, hogy miképpen jussanak pénz nélkül valami olyan hazába, ahol megélhetnek. A mozgalommal kapcsolatban fel sem hangzott olyasvalami, hogy hazát változtatni nem erkölcsös, ellenkezik a nemzeti érzéssel. Az: ubi bene ibi patria — az, ahol jól megy a sorom, ott a hazám, itt teljesen elismert tétel. A probléma csupán az, hogy hol az a haza, ahol jól mehet az ember sora. • LO 1932-ben dől el a világ Gilbert Murray professzor, az oxfordi egyetem világhírű tanára a békerevízióról és a leszerelési konferenciáról Genf, július. (A Pesti Napló tudósítójától) Gilbert Murrayt fölösleges bemutatni a magyar közönség előtt Ki ne ismerné ennek a nagy és nemes gondolkozású angol tanárnak a nevét, aki a magyar nép iránt annyi rokonszevet tanúsított és valljuk be, nagy mértékben hozzájárult ahoz, hogy az egész angol nép szimpátiája a magyar nép oldalán van. Gilber Murray, az oxfordi egyetem világhírű tanára jelenleg Genfben a Szellemi Együttműködés végehajtó bizottság ez évi összejövetelét elnökli és amidőn értésére adjuk, hogy magyar újságíró szeretne vele beszélni, az agg professzor azonnal abbahagyja munkáját és kíváncsian figyeli, melyek azok a kérdések, amiket vele a magyar nép számára megválaszoltatni akarok. Úgy érzem, ettől a nagy embertől olyasvalamit kell kéredzni, ami univerzális, ami emberi. — Tanár úr, mit kell tennünk a békéért? Elegendő-e, ha politikusainkra bízzuk a leszerelés kérdését! Murray láthatólag örül, hogy kedvenc témájáról, a békéről beszélhet. — Nem. Egyáltalán nem tettünk eleget emberi kötelességeinknek, amidőn a világbéke megalapítását csupán az államférfiakra bízzuk A nemzetek széles rétegeiben, akik igazán, szívből, meggyőződésből kívánják a békét, kell egy olyan nyílt pacifista véleménynek kialakulni, hogy ez a közvélemény elég erős legyen ahoz, hogy a kormányokat befolyásolja. Népgyűléseket tartani, agitálni, tüntetni a béke mellett és a kormányok értésére adni, hogy csak akkor vagyunk hajlandók elismerni őket, ha ebbeli kívánságunkat teljesítik. Igen örvendetes tény, hogy hazámban az elmúlt napokban egy olyan grandiózus manifesztáció volt a leszerelés érdekében, amelyen az ország minden rétegei képviselve voltak, az egyszerű polgártól, a hadvezér és a különböző politikai pártokhoz tartozó miniszterelnökökig, mind, egyhangúlag követelték a fegyverkezés csökkentését. — A nagy leszerelési konferencia küszöbén állunk. 1932-ben dől el a világ sorsa. E pillanatban nem is mhild timra gondolnunk, mint erre a konferenciára. Még a békerevízió gondolatát is félre kell tennünk erre az időszakra. Önök jól tudják, hogy állandóan a békerevízió mellett foglaltam állást és meg is vagyok róla győződve hogy az igazságtalan békefeltételek nem fognak örökké tartani, de ismétlem, ebben a pillanatban hallgatnunk kell erről, mert biztosan ártana a leszerelési konferenciának. Márpedig ennek a konferenciának kell, muszáj, hogy sikerüljön, különben olyan pusztításoknak, embertelen rombolásoknak a szemtanúi leszünk, hogy azt még a tizedik generáció sem fogja megbocsátani nekünk. Természetes, hogy a fegyverkezések csökkentésében nem szabad különbséget tenni győző és legyőzött között. Egyenlő rendszer alapján kell meghatározni a korlátolt fegyverkezés ellenőrzését. A magam részéről nem a versaillesi békeszerződésekben elfogadott számozási rendszert óhajtom, tehát, hogy az ellenőrzés úgy történjen, aminthogy ez Németországban és Magyarországon be van vezetve. Sokkal praktikusabbnak találom a költségvetési rendszert, miszerint a genfi leszerelési konferencia meg fogja határozni, hogy ez és ez a nemzet ennyi és ennyi pénzt költhet fegyverkezési célokra. Ugyanakkor persze meg kell szüntetni a számozási rendszert, mely a legyőzött államokban uralkodik, nehogy a büdsetáris rendszer bevezetése következtében újabb egyenetlenségek keletkezzenek. . . Hogyan van az Tanár úr, hogy most, amidőn annyit beszélnek leszerelésről, Amerikából olyan hírek jönnek, hogy az ottani flottaállomány megerősítése céljából újabb háborús gőzösöket bocsátanak a tengerre? A professzor kézlegyintéssel kíséri kérdésemet és aztán: — Presztízskérdés az egész. Igazán őrület volna még csak álmodni is arról, hogy bármilyen nemzet az Egyesült Államok fegyveres megtámadására gondolna. Mondom presztízskérdés, mert a tengeri egyezmény alapján Amerika számára kiszabott tengeri felfegyverkezés határa nem érte el azt a nívót, mint a többi tengeri hatalmaké. Amerika flottája aránylag olyan csekély, hogy még messze van attól, hogy elérje a számára meghatározt. n.Iváti L. B.