Pesti Napló, 1932. március (83. évfolyam, 49–72. szám)

1932-03-13 / 60. szám

1932 március IS ASZ, IFJÚSÁG Soha édesanyám ! írta: Bakos Ákos Az édesanyja leszalajtotta a szomszédos kézim­unkából tba, hogy a Veronika kisasz­szonytól hozzon piros pamutot, itt a minta ilyent, mert hiányzik még egy darabka a szőnyegből é­s annak a darabkának éppen pirosnak kellene lenni. Veronika kisasszonynak vásárlója volt. — Mingyárt Tomika, csak kiszolgálom őnagyságát — mosolygott a fiúra Veroni­ka kisasszony örökösen rezgő, feketezsinó­ros cvikkerével. A gonosz ördög a megmondhatója, ho­gyan is történt ezután a szörnyű eset. A pulton a széthányt kézimunkák kö­zött ott hevert egy pár finom, bélelt, drá­ga bőrkesztyű. A vásárló hölgy kesztyűi. — Ha nekem egyszer ilyen szép bőrkesz­tyűm lenne — sóhajtott nagyot Tomi. — Vedd ell — súgta valaki Tominak. — Vedd ell A kesztyűk már a Tomi kék matrózblú­zában voltak. De dobogott is a szíve olyan kegyetlenül, hogy lélegzetet is alig kapott. — Megengedi, drága nagyságos asszo­nyom, csak egy pillanatra! Mit kér anyu­ka, Tomika? — fordult Tomihoz Veronika kisasszony. Arra emlékszik a Tomi, hogy este titok­ban a párnája alá rejtette a lopott kesz­tyűket. És most, am­i csak, mit lát. A paplanja tetején a két kesztyű és már csúszik is fel először a bal, aztán a jobb kezére a pár kesztyű. És milyen világos van­ már oda­kint. Anyukája már nincs idehaza, igen, mondta az este, reggel korán elmegy, hogy elvigye a kézimunkákat. Mingjárt nyolc óra, a reggelije odakészítve az asztal sar­kára. Sem a tanár úr, sem az osztálytársai nem csodálkoztak, hogy a Novák Tomi­ak milyen szép kesztyűi vannak és le sem veti azokat, csak úgy kesztyűsen ül a pad­jában. A szomszédja, Kovács Laci, észre sem veszi, hogy a Tomi nyúl a pad alá és zsebrevágja a fehér bádogskatulyát , sok­sok színes ceruzávaal, festékkel. Ott van a Kovács Laci uzsonnapénze is a könyvei mellett, az is a Tomi zsebébe kerül. Tíz percre csöngetnek. A kesztyű Tomi kezén. A Veszely Pista órája a padja sar­kában. Már nyúl is a Tomi az óra után. Ellopja a Thaly Karcsi szép piroskötéses útleírását is, amit tegnap kapott a Karcsi a születésnapjára a papájától. Halmos tanár úr a harmadik órán a tér­képhez hívja ki Tomit. A tanár úr arany­ceruzája ott a katedrán. Amikor a tanár úr félrefordul, már Tominál az aranyce­ruza. Csodálatos, a gyerekek egyike sem kiáltja: — Tanár úr kérem, a Novák Tomi el­lopta a tanár úr aranyceruzáját! Egy óra, a fiúk mennek haza. A sarki boltos ajtajában Tomi kesztyűs keze bele­kap az ajtóba kitett zsákba és rakja zseb­re marokszámra az amerikai mogyorót. Vak öregember árulja az újságokat a má­sik sarkon. Vevői csak beledobják az ölébe tolt kalapjába az újságért járó pénzt. To­mi odalopózik az öreg mellé s kifosztja a kalapot. Szép szál, pirosképű rendőr áll az út kö­zepén. Micsoda ördögi gondolata támad a Tomi gyereknek. El kellene lopni a rendőr derekáról a pisztolyát. Már ott is áll a rendőr mögött. Kesztyűs keze már ott bab­rál a pisztoly tokján, amikor a rendőr egyszerre hátrafordul s mint a bilincs szo­rul két kemény keze a Tomi kezeire. — A csirkefogó gazemberségedet! — kiált nagyot a rendőr. Nohát, hogy valaki világos nappal a rendőrt próbálja meg­lopni, még hozzá egy ilyen becsületes­képű kis diákgyerek!... No, gyere csak velem gyorsan a kapitányságra! ... — Nem én, a kesztyűk — kiabálja Tomi. A felháborodott rendőr keményen fogta a Tomi bűnös, kesztyűs kezét. De úgy, hogy Tomi nem bírta tovább a fájdalmat és keservesen jajgatni kezdett. — Drága gyerekem, mi az? — hajolt ijedten Tomi fölé az édesanyja. — Mi ba­jod! Mi rosszat álmodtál, ami így meg­ijesztette! ... Tomi csodálkozva nézett szét kis szobá­jukban. Az óra éjfélre járt. Sápadt édes­anyja kézimunkái ott hevertek az aszta­lon. Ott a maradék piros pamut is. De hol vannak a kesztyűk a kezéről?­... Igen, most már visszaemlékezett. Őszin­te gyerek volt. Elmondta édesanyjának, micsoda bűnös gondolat burjánzott fel lelke kertjében délután a Veronika kis­asszony boltjában. Édesanyja rémült tekintettel hallgatta Falusi verebek Gyerekek, pesti gyerekek, lá­ttatok-e már falusi verebeket télen? Ugy­e nem? Pedig hát azok csak igazán virgonc legények. Szép fényes tollazatuk nem olyan mocs­kos, mint a pesti verebeké. Ezeknek gú­nyáját bepiszkolja a főváros sok-sok ké­ményének szálldogáló korma, mikor egész napon át az uccák porában ugrándozva keresik a hulladékot, hogy abból kikapar­gassák sovány táplálékukat. Téli időben úgy néznek ki, mint a mosdatlan, boglyas uccagyerekek s az egész napjuk folytonos küzdelemben múlik el az élelemért. Némelyik ház jólelkű madárkedvelő la­kói az ablakpárkányra szórják a maradék kenyérmorzsákat. De abból ritkán jut a kis verebeknek, mert az uccák szemfüles galambjai elcsipkedik előlük a zsákmányt. Szegény kis városi verebek! Alkonyatkor többnyire éhesen lepik el a sétányok és az uccák fasorait, a megszokott éjjeli szállá­sukat, ahol fejecskéjüket a szárnyuk alá dugva, szélben, hóviharban fagyoskodva húzzák meg magukat a kopár ágakon. Mennyivel jobb dolguk van a falusi ve­rebeknek. Ezek vidéki friss levegőben, szép tiszta tollazattal röpködnek a tanyák s a falvak udvarai körül. Nem kell egész napon át élelem után szálldogálniok. A baromfiudvarokon elszórt ocsúból a szár­nyas háziállatokkal együtt lakmározhat­nak, míg az öreg kakas el nem zavarja őket a dús terítéktől. De hát ezek a ha­szontalan kis madarak elég szemfülesek, hogy a másik oldalon ismét visszaszállja­nak a tyúkok közé s míg a kakas megin­t észreveszi őket, hirtelenében ott is felcsíp­nek egy-ké­t magot. Azután meg a falusi szemétdombok is milyen kincsesbányái a hulladékoknak, melyekből a kis verebek könnyűszerrel csipegethetik ki az enni­valójukat. Így persze a falusi verebeknek mindig elég eledelük akad s télen sem térnek éhe­sen nyugalomra a jól kiválasztott éjjeli szállásaikba. Ezek nem a fák tetején guny­nyasztják ám át a téli zord éjszakákat, mint a szegény kis pesti verebek, hanem bebújnak a szalmakazlakba meg a széna­boglyákba. Ha csak szerét tehetik, beoson­nak az istállók padlására meg a juhaklok­ba is s ott összebújva, jó meleg helyen bóbiskolják át az éjszakát. Szörnyű szemtelenek ezek a csapatosan szálldogáló kis madarak. Mindenüvé be­tolakodnak, ahol jól érzik magukat. Ta­vasszal párosan szétoszolva a háztetők eresze alá, a padlások védett zugaiba, a vén fák odvas ágai közé rakják fészküket, ahol nem éri őket a vihar, a zápor. Ha­csak tehetik, elfoglalják a még vissza nem tért fecskék tavalyi fészkeit. Friss tollak­kal kipárnázzák azok belsejét s ott költik ki fiókáikat. Szegény kis fecskék, mikor tavasszal ide visszajönnek s felkeresik régi fészküket, már ott ülnek a verebek s kemény csőrükkel kergetik el onnan a régi gazdáit. No de azért a falusi verebek sorsa sem egészen rózsás. Azoknak is akad sok ellen­ségük. Nemcsak a macskák leselkednek rájuk, hanem a vércsék, szarkák, kányák röptükben is elfogják őket s egykettőre végeznek velük. Azután meg nemcsak a gumipuskás gyerekek vadásznak rájuk, hanem nagy puskával a felnőtt emberek is közéjük lőnek, mikor az eléjük szórt csal­étekre csapatostul leszállanak. Egy-egy lö­vésre 20—25 veréb is áldozatul esik s ízle­tes pecsenye lesz belőlük. Persze, ti pestii gyerekek még nem ette­tek verébpecsenyét? Azt csak faluhelyen szokás sütni. Talán már ott is kimegy a divatból. Pedig finom pecsenye szalonnába takarva a pirosra sült verébmelle. Csak az a baj, nagyon apró falatok esnek belőle. Harminc veréb is kell hozzá, hogy egy kis tálra való pecsenye legyen. Azután meg, akinek nincs puskája, annak nagy fortély­lyal kell hozzálátni, hogy ennyi kis mada­rat tőrbe csalhasson. De hát hogyan is lehet ennyi verebet összefogdosni? Bizonyára kíváncsiak vagy­tok rá, kis olvasóim. Sokféle ravasz módja van annak, de a legérdekesebb, ahogyan Mihály bácsi, az öreg juhászgazda csinál­ja. No ezt elmesélem nektek. Mihály bácsi sötét este, a fejősszéken, a birkaakol belsejének egyik sötét sarkában ül. Magára teríti földig érő nagy bundáját, maga körül krinolint formál belőle s a térdei alatt kissé nyitvahagyo­tt rés mögé állítja az égő istállólámpást. Míg így csen­desen üldögél, a juhászbojtárok hosszú póznákkal bökdösik az akol szalmatetejé­nek belső részét, hova a verebek éjjeli szállásra szoktak bebújni. Ezek a szokat­lan zajra felriadnak s a tető alól kiröp­pennek a sötét akolba. Ott meglátva Mi­hály bácsi lámpásának fényét, zavarukban azt hiszik, hogy onnan egy kis nyílás vi­lágít feléjük, amelyen át kirepülhetnek a szabadba. Mindnyája nekirepül hát a lám­pafénynek s a bunda alá buknak, honnan Mihály bácsi hirtelen összekapkodja s a tarisznyájába rakja a tőrbeesett verebeket. Ugy­e, édes kis olvasóim, sajnáljátok azokat a kis madarakat. Kár is értük, mert sokkal kevesebb bajt okoznak a tor­kosságukkal, mint amennyit használnak azzal, hogy tavasszal s nyáron át pusztít­ják a hernyókat és kukacokat, a gyümölcs­fák nagy ellenségeit. Annuska nagymama fia beszédét, aztán könnyes arccal bo­rult rá: — Ebből a csúnya álomból megtanul­hattad gyerekem, hogy egyik bűn szüli a másikat. Ugy-e megígéred, hogy még gon­dolatban sem fogsz többé ilyen aljasságra gondolni. Ügy-e soha, soha?!... — Soha édesanyám! — ugrott fel kis ágyában Tomi és átölelte édesanyját. — Soha édesanyám, soha! POSTA Ronny. Versei tehetségesek és a 4-es szá­mút közölni is fogjuk. De (és ezt mások­nak is üzenjük) a közlésre elfogadott ver­sekre csak az Önképzőköri verspályázat­ra beküldött versek után kerülhet sor. Ezért kérjük az ifjú költőket, hogy ne sürgesse­nek és várjanak szépen a dolgok rendjére. Versei csinosak, tiszták, és ha kifejezési formájuk nem is valami egyéni, megér­demlik, hogy buzdításul foglalkozzunk ve­lük. A jó vers, amely kiemelkedik a köze­pes versek sorából, ritka dolog. Spelter Angyalka: Nagyon szépen visel­kedtél. Megdicsérlek érte. Várom újabb leveledet. Kunszegi Iván: Leveleid rendesen meg­érkeznek. Üdvözöllek. Sulyok Jancsika: Remélem, vágyaid mi­előbb teljesülnek. Milyen volt a bizonyít­ványod? Vértes Márta: Legyél továbbra is szor­galmas. Kalmár Zsuzsi: Te vagy az egyik leg­szorgalmasabb kis Olvasóm. Farkas Zoltán: Csütörtök. László Lajos: Csak aki szorgalmas. Winterstein György: A nyugatrómai birodalom utolsó császára Romulus Augus­tunus volt. Galambos Győző Miklós: A nevedet sa­játkezűleg írd alá! László Kató: Sokszor üdvözöllek. Kohn Erzsike: Örömmel várom ígért le­veled­et. Spitzer György: Minden jó rejtvény sorra kerül a beérkezés sorrendjében. Nagy Rözsike: Gratulálok, mert már a legelső megfejtésed hibátlan volt. Várom a többit. Grünwald Judit: Miért voltál olyan bá­tortalan? Feiler Lívia: Várom a versedet. Seeberg Elemér: Ügyes versedért szere­tettel szorítom meg kezedet. Fodor Ágica: Remélem, már meggyó­gyultál! (A többi levélre jövő héten válaszolunk.) Számtan (Kerekes Dénes) Melyik az a szám, amelyikhez 32-t hoz­záadva s az összegből 10-et kivonva 54-et kapunk? Megfejtések és jutalmak Vízszintes: 1. Amen. 5. Kéve. 9 Látóhatár. 11 Ide. 12 Erő. II. Lezár. 16. Am. 18. Bog. 19. Bé­vO. Teleki tfz. 23. Oda. 21. Elé. 23. Re. 26. Óra. 28. Bs. 29. Ravatal. TÖLTŐTOLLAT nyert: Tóth Eszter Budapest. CSOKOLÁDÉT nyertek: Kikter Juliska Rákos­palota els­­• T'­­!i Oyíirsk­y Kecskemét. KÖNYVET nyertek: Szántó Ágnes Arad és Csányi Gyuri Budapest. Önképzőkörök verspályázata Nyíregyházi városi felsőkereskedelmi iskola: Csak szálljatok írta: Tóth Gyula, IV. évf. Csak szálljatok ti vad gondolatok, Kergessétek egymást vadul! Hisz egyszer úgyis megállotok, Hogyha majd én leszek alul A vérfagyasztó küzdelem után, Mely a szívem hasítja szét... Pe ha megáll­tok némán és után. Végetek oly isteni szép Lesz ám majd a dühös sáskarajnak, Amely úgyis lesi, várja Bizakodón, hogy vége lesz a rajnak Ajkukon; nékik csend járja Jutalmazásul szörnyű vétkükért. Ne vessünk semmit szemükre És koszorústul vigyék a babért. Ha eltávoznak örökre, Csak szálljatok és kergetőzzetek, Mint a méhraj az ágakon, Hisz úgy sincs már semmi értéketek, Csak hulljatok porrá vakon! ... Csak szálljatok ... szálljatok, ... szálljatok, Ne tudja meg a nagy világ, Hogy holt ember szívében jártatok ... Szálljatok, a sír nyugtát ád! II. M. kir. állami mechanikai és elektro­mossági szakiskola: Jöttem hívatlan Irta: Szűcs Gábor Iván, I. évf. Itt vagyok én Nem láttok engem? Egy új Isten Egy új világ Mely jövő szentségével Imádásra vágy. Miért nem láttok? Tán azért, mert jöttem Mint a fergeteg hivatlan?! Mert akartam Vagy mert nem akartam. Vagy mert fiatal vagyok Es tüzes a vérem S mert a vetett konccal Soha be nem érem??! Mert kitárom karom Hogy megöleljek mindent Hogy lerombolok szentségtörő hitet S imádok fenséges szerelmet?! Ha elnyomtok, azt hiszitek Megöltök engem? Nem éritek el soha! A századok vajúdtak értem És megszülettem Accillesi páncéllal borítva öntott ki méhéből az isteni föld És láva a vérem Ujjongó fiatal vérem! FEJTÖRŐK A megfejtések postára adandók S napon balMl Cím: Pesti Napló. Budapest, Rákóczi út 54. A cím fölé feltűnően írandó: Fejtörök. A helyes megfejtők közt csokoládé-, öltőtoll- és könyv. Jutalmakat osztunk ki. Egy helyes megfejtéssel is lehet pályázni. Betűrejtvény (Szen­t Bözsike, Győr) Pontrejtvény (Teszáry Béla, Kecskemét) dd . g ny. jt. zk dj. . m . g . t. k. r. d . r A fenti mondatból hiányzanak az ösz­szes magánhangzók. Tessék elolvasni! Betűrejtvény (László Kató, Budapest)

Next