Pesti Napló, 1933. május (84. évfolyam, 98–122. szám)
1933-05-21 / 115. szám
V IRTA: MÓRICZ ZSIGMOND 47 — Azt tanácsolom nagyságos asszony, tessék megegyezni az illetővel azon az alapon, hogy el méltóztatik engedni az egész házbért, csak költözzön ki és szabadítsa fel a lakást. A bért így se lehet tőle megkapni, úgy se; legalább a költségeket spóroljuk meg. — De hisz ez rettenetes, ez rettenetes. Újra kezdték az egészet elölről s az ügyvéd kétszer-háromszor arra az eredményre jutott, hogy a lakón úgysem lehet megvenni semmit, egy hivatalos kilakoltatás viszont biztos és nem csökkenthető százhúsz pengő készíkiadást jelent. — De hát hova menjen az a szegény ember, avval az öt gyerekkel, — mondta Valika. — Ó, kérem, van lakás Pesten elég. Én nekem magamnak is van egy házam, oda beköltözhetik. Egy másik olyan lakó helyére, akit így tessékelünk ki. De csak május elsejére. — De hát ott se fog fizetni. — Hátha fog?... Hátha májusra már megindulnak az építkezések. Most még március van. Még ilyenkor nem lehet építeni. Május, június, akkor már remélhetőleg. A főváros is nagy tervekkel foglalkozik. — De mama, ha májusig itt tűrjük, akkor itt is fizet. — Nem. — kiáltotta Mariska néni — én erre nem adok semmit. Nekem azonnal távozzon. — Az is lehetséges, — mondta az ügyvéd. — Van nekem egy ügyvéd kollégám, aki egy olyan házban csődtömeggondnok, ahol huszonegy lakó közül csak nyolc fizet, a többi semmit. Hát az hogy lehet? — Az egy klasszikus eset. A háztulajdonos, egy özvegy asszony, aki eladta a temesvári házát és itt építette be. Itt van ez is a kilencedik kerületben. Építés alatt az ura meghalt, de valahogy befejezték. Most az asszony úgy el van adósodva, hogy egy tégla nincs kifizetve a házban. Rettenetes nyomorban él szegény háztulajdonosnő. Addig, míg a csőd tart, nem fizet lakbért, ez az egész vagyona. — De hisz ez ott sem tudja lefizetni az első negyedévet. Ha tudná, nekem is kifizetné. — Kérem, nagyságos asszony, a kollégám egy, hogy is mondjam, szélesebb lelkiismeret-horizontú ember, az nem ragaszkodik a házbér kifizetéshez sem, csak azt kívánja, hogy az ő ügyvédi díjait, tizenöt-húsz pengőt fizessen ki s akkor beengedi. — Ezt maga szélesebb lelkiismeretnek nevezi? Ez egy gazember! — Ezek csak szavak, nagyságos asszony. A tény az, hogy az ő segítségével nagyságod megszabadulhat a kellemetlen lakójától — Nincs ezeknek még tizenöt-húsz pengőjük se! Nincs ezeknek tizenöt-húsz fillérjük sem. — Akkor azt tanácsolom, tessék adni neki húsz pengőt... Még mindig olcsóbb, mint százhúszat fizetni le kilakoltatási költségekre. Tizenötöt lefizet a kollégámnak, ötből meg el tud hurcolkodni. Mariska néni tehetetlenül nézett Honkára: — No látod, ez a háztulajdonosok sorsa ma Budapesten. — Ó, kérem, — mondta vigasztalva az ügyvéd — most ez a házbirtok sorsa. Ezekben a külső telki házakban a lakások nagyobb részében ingyen lakók vannak. Annyira nincs kereset, hogy az emberek nem tudnak egy fillérhez jutni. Építészek, ügyvédek, orvosok járnak a fővárosi népkonyhára. Nagy dolog kérem. Banktisztviselők százával kénytelenek igénybe venni az intelligens konyhát a Dohány utcában. Mondhatom tragikus dolog ... Több mint százezer érettségizett ember van Budapesten. Hogy lehet ennyi intelligenciát ellátni ennek a tönkretett kis országnak egy városban? — No de én? hogy jövök én ahoz, hogy én ingyenlakással lássak el valakit? — Nem az ő hanyagságán, vagy rosszakaratán múlik... — Menjen utcaseprőnek. — Jaj, kérem, uccaseprőnek... A legnehezebb dolog kérem a fővároshoz bejutni állandó alkalmazásba. A fővárosi köztisztaságihivatalban még miniszteri protekció sem segít. Kérem, majdnem százezer ember szorul rá az ingyen konyhára. Ezek mind elmennének uccaseprőnek, nincs Budapestnek annyi uccája, mint ahányan boldogok lennének, ha seperhetnék. Mariska néni csüggedten s haragjában megkeményedve ült a székén. — Hát kik akkor ma a biztos fizető lakók? Kit lehet bevenni a házba? — Abban a házban, amiről beszélek, a kollégám házában, nyolc fizető lakó van, illetve hét, mert a háztulajdonosnőt is beleszámítom, aki nem fizet... A hét közül egy tábornok... Háromszobás lakásban. Három szobánál nagyobb lakás nincs a házban... Egy földbirtokos, tönkrement ember, de még egyelőre fizet... Kettő vasgyári munkás, akiket még nem dobtak ki. Kettő kitartott nő... Az egyiknek a barátja valami kabaréigazgató, aki nagyon hűséges a nőhöz, ahogy az csak a bohém világban szokás, a másiké nem lehet tudni ki, valószínűleg többen, de eddig fizet... A hetedik pedig közönséges uccalány, aki ellen most folyik a kilakoltatás. A lakók kívánságára soronkívül ki kell tenni, mert a háznak nincs joga erre az üzemre. — Mért vették fel? Micsoda ügyvéd ez a csődtömeggondnok. — Ó, kérem, nem érdeklődik a portás előélete után. Lefizette a házbért, sőt az első negyedévi díjat is és mélyen meghajlott előtte. — Hát ez rettenetes, mi lesz akkor velünk, háztulajdonosokkal? — Nem tarthat ez így soká. Majd megváltoznak az idők, nagyságos asszony. Mariska néni felállott. — Majd meggondolom a dolgot és holnap értesítem az ügyvéd urat. — Hálásan köszönöm, — mondta az ügyvéd s úgy állott fel, mint az orvos szokott, aki azonnal várja a maga szerény honoráriumát. Mariska néni kikísérte, aztán bejött. — Mi van a te Imréddel? — Nem tudom Mariska néni. Délben levelet küldött, ami megijesztett, de most már minden rendben van. Olyan nyugodt vagyok. Ez már az ő hangja, az ő levele. — Aludtál délután? — Dehogy aludtam, majd meghaltam az izgatottságtól. — No akkor feküdj le egy kicsit. Még van idő, még csak félhat. Az előadás csak nyolckor kezdődik. S te már fel is vagy öltözve. Ilonka hirtelen olyan bágyadtságot érzett, hogy hálásan és örömmel fogadta az ajánlatot — Felöltöztem, mert nem tudtam mit csinálni... Hogy ne kelljen újra rágondolni... — Nagyon helyes, most vetkezz le és vegyél egy pongyolát és pihenj. — De Mariska néninek nagy bosszúsága van. — Hát ehez már hozzá kell szokni. Ez a mai élet... Megsúghatom neked, hogy nemcsak ezzel a lakóval vagyok így, hanem még kettővel. És az a baj, hogy a másik kettő olyan, akire nem is gondolnál ... Nagy lakók. Egyik ötszobás, a másik hat. Egyik az Ingatlanforgalmi Iroda, a másik egy egyetemi tanár... Ezeknek felmondtam, de nagy lakás, hát augusztus elsejére lehetett csak. Most nem tudom, ne fogadjam-e meg az ügyvéd tanácsát s el kell velük intézni, hogy menjenek ki május egyre. — És akkor kit vesz be? — A lakásokat átalakíttatom egyszoba-fürdőszobás lakássá. Most ennek van a legnagyobb kerete. Úriemberek költöznek most örömmel ilyen lakásba... Csak persze, megint nagy befektetés és banki kölcsönt nem lehet kapni... Az unokanővérem ötvenezer pengő értékű ékszert tett be, hogy kétezer pengőt kapjon... No de csak feküdj le szívecském és pihenj... Ilonka átöltözött a Valika pongyolájába s a szalonban lefeküdt a heverőre s egy pillanat múlva már aludt is. Úgy érezte, nem aludt 51 percet sem, mikor arra ébredt, hogy az ebédlőben heves suttogás van. Annyira álmos volt, hogy erővel aludni akart, azok viszont úgy látszik kímélni akarták őt, a suttogás megszűnt, valószínűleg más szobába mentek. De akkor meg felijedt. Meg mert volna esküdni rá, hogy a Vili hangját hallotta. Erre teljesen kiment az álom a szeméből. Felült. Vili itt van, vagy itt volt?... Vili mindent ttlud... Hirtelen s remegve felállott és benyitott a szomszéd szobába. Nem volt ott senki, de távolabbról hangos beszédet hallott. Odasietett az ajtóhoz s hallgatózott. Éppen ezt hallotta: — Kérem, Mariska néni, az egész szerkesztőséget elcsapták... Ott voltam, mikor a segédszerkesztőt kirúgták... Ilonka megtántorodott s kinyitotta az ajtót és halálsápadtan lépett be. Mariska néniígy ült, mintha meg lett volna kövülve, Valika, mint egy kísértet, túlzott rémület kifejezésével egész testén. — Mi van Imrével? — siskoltotta be Honka. Vili felugrott s lángvörösen állott előtte. — Jaj Istenem, te gyermek, mert nem alszol? — kiáltotta Mariska néni. — Mi van Imrével? — sikoltotta újra Ilonka. — Imre, Imre, — dadogott Vili — azt nem tudom mi van vele, csak azt mondták, hogy: Imre jól csinálta, ő már délelőtt meglógott. Ilonka úgy tántorgott, mint a szélütött. — De mi van vele? — Azt nem mondták, de irigykedtek rá, hogy ő az utolsó percben önként kilépett. Ezt Ilonka nem értette. — Jaj ez az ember ilyen kegyetlen, hogy nem ír meg mindent, hagy engem ebben a kétségbeesésben. Ez rettenetes. Hát mi vagyok én, mik az én idegeim, hogy engem ilyen felelőtlenül enged szenvedni? — Hát fiam, nem tudta, hogy te beleavatkozol. — Mert nem tudta? Mi vagyok én, egy darab fa, vagy egy kis baba?... El lehet engem intézni egy kétsoros levéllel?... Mi dolga van? hol a fenébe csavarog? mit bujkál előlem?... Mért hagy engem kétségbeesni?... Annyit semételez fel, hogy első dolgom telefonálni a szerkesztőjének?... Egy pillanat alatt megtudhatok mindent!... Nem vagyunk a pusztaságban, az erdőben... De neki valami van a háta mögött, amit előlem takar... Ismerem én a csavaros észjárását... Rettenetes, rettenetes. — Nem tehetünk semmit, — mondta Mariska néni komolyan — nincs más hátra, várni... Ez az asszonyok sorsa. — Igen, ez a mi sorsunk, kéztől várni, amit a férfiaknak méltóztatik csinálna, el kell fogadni köszönettel... Hát én nem fogadom el és nem fogadom el... Most mit csinálna a bátyád, ha hazajön és engem nem talál a lakásban csak egy cédulát, hogy »nincs semmi bajom, légy nyugodtan«... Eljárás ez? — Te azt nem teheted, — mondta Vili, akit sértett, hogy idegenek előtt, mert neki idegenek voltak a Mariska néniek, ilyen keményen támadta meg a bátyját... — Mért nem tehetem?... Én nem vagyok ember?... — Nem. — Hát mi vagyok, állat vagyok, akit szalagon lehet vezetni? Valami macska vagyok, akit be lehet zárni a lakásba és kézből adni neki a tejet? vagy nulla vagyok, aki sem nem oszt, sem nem szoroz? — Asszony vagy. — Mit jelent az, hogy asszony vagyott Nincsenek jogaim?... Ha neki baja van, nem az a kötelessége, hogy legelőször hozzám rohanjon? és mindent elmondjon és beleavasson, mit akar tenni?... Most mit csinálok, ha most megint bolondjába valamit elhirtelenkedett! Szabad egy férfinak kockára tenni a családja jövőjét?... Nem vagyok én hites felesége? Mit jelent ez, ha nem azt, hogy mittel tartozik nekem?... — Nem lesz semmi baj, — mondta Mariska néni. — Honnan tudja Mariska néni?... Inkább azt hiszem nagyon is nagy bajok vannak... Kidobták a szerkesztőségből a kaszívnő miatt és most... Elhallgatott s összeszorított keskeny ajkaival elfordult. Sajnálta hogy kibökte a kaszírnő nevét s most hirtelen nem tudta, mit is mondjon, mert hiszen nem akarta meggyanúsítani az urát vele. (Folytatása következik.) Vasárnap PESTI NAPLÓ 1933 május 21 45