Pesti Napló, 1936. június (87. évfolyam, 126–147. szám)

1936-06-03 / 126. szám

6 Szerdi. PESTI NAPLÓ 1936 június . csodahajó fedélzetén 12 óra az angol London, június. (A Pesti Napló londoni szerkesztőségétől.) Tizenkét óra a La Manche-csatorna szelíden fodrozó vizén. Tizenkét órában összesűrítve huszonkét esztendő fejlődéstörténete. A diadalútjára induló »Queen Mary« vitt Cherbourgba — az Óceán egykori királynéja, a legendás Aquitánia hozott vissza Southamptonba. Negyven perc különbség volt a két út között. Negyven perccel gyorsabb Anglia óriás bébije, mint a vénleánysorba került Mauretánia. Az elröppenő életű ember ma órákért és percekért harcol. Ernyedetlen küzdelme az idővel gyorsítja a hajók múlandóságát. Amikor az Aquitánia pincérei csendes rezignációval érdeklődnek, hogy ízlett a Queen Mary ebédje, titokban arra gondolnak, hogy az újszülött hajóóriás evőeszközeit a lebontott, a szétszedett, a végkiárusított Mauretánia ezüstjéből öntötték. Hasonló végzet felé közeledik az Aquitania is. »Pedig öt nap alatt mi is megtesszük az utat« — mondják bánatos büszkeséggel az »öreg« hajó matrózai. A Queen Mary azonban csak négy és fél nap türelmet igényel utasaitól. Egy fél nap pedig óriás idő Mr. Rickett — ő is ott volt a Queen Mary utasai között — életében. Egy fél nap alatt például összeomolhat az abesszin császárság, egy fél nap alatt győzhet a paraguayi forradalom. A Ricketteknek, a ma világrészekben gondolkodó nagy üzletembereinek meg kell előzniök még a történelem rohanását is. Amint álomszerű gyorsasággal megváltozik körülöttünk egy korszakot átölelő utunk színpada, reájaeszmélünk, hogy milyen végtelen távolságba hanyatlott a tegnap... a visszasírt régi béke, a világháborút megelőző évek békéje. Az Aquitania a maga előkelő nyugalmával, szundikálásra késztető öblös plüssfotóseivel, andalítóan parázsló kandallóival — egy öreg stewart élesztgeti hangtalanul a zsarátnokot — úgy hat a Queen Mary premierjének túlfűtött lüktetése után, mintha egy világvárosi luxusszálloda örvénylő forgatagából egy múltnak élő vidéki kastély exkluzív magányába vetődtünk volna el. Az Aquitánia körülölel, mint az otthon, a Queen Mary áthatolhatatlan és kiismerhetetlen, mint egy idegen város, melynek minden szögletében új meglepetések és szenzációk ígéretét érezzük. Mintha a jövő vetné előre árnyékát, az úszó csodaváros utcasorait a megállást nem ismerő liftek kötik össze. A lépcső teljesen elvesztette jelentőségét és elkeskenyesedve a háttérben szerénykedik. De a lift egy török gőzfürdő márványpompájából a térré szélesedő üzletnegyed szikrázó kirakatai közé röpít, egy-egy gombnyomásra válogathatunk huszonhárom bálterem, szalon, bár, vendéglő csábításai között. Ha megelégeltük a hajó benső életének, utazást felejtező városias gyönyöreit, egy fürdőhely tengerparti sétányát felülmúló tökéletességében tárul elénk a végtelennek látszó fedélzet, ahol vérpezsdítően, izmot fiatalítóan körülsimogat az óceáni szellő. Megértjük itt a falba vert bronztábla emléksorait, s ezt a fedélzetet Lord Burghley utcai ruhában minden tréning nélkül ötvennyolc másodperc alatt futotta körül 1936 május tizennyolcadikán.« Szinte magunk előtt látjuk a politikussá és képviselővé érett egykori világbajnokot, a nemrégiben Budapesten is járt szőke angol arisztokratát, amikor maga feledkezetten szétfeszíti a hivatalos látogatás ünnepélyes kereteit és nekiveti magát, hogy versenyt rohanjon a széllel... Van valami nagyszerűen angol ebben, hogy a hajó egyetlen emléktáblája nem a királyi vendégeknek hódol, hanem egy sportteljesítmény emlékét örökíti meg. És más vonatkozásban jellemzően angol a körbefutó ablaksorral minden oldalról tengerbe bámuló hatalmas bár borlapja is, — egy másik rekord — a Queen Mary harminchárom fajta whiskyt kínál utasainak. A lakosztályszerűen terebélyes kabinokban, melyeknek összeszorultságra emlékeztető elnevezését anakronizmussá bélyegezte a térrel való pazar bőkezűség, telefonok csilingelnek. Ismerősök szólítgatják egymást randevúra és már az első tizenkét óra alatt négyezer interurbán beszélgetés folyt le az úszó város és a világ között. Az óceán közepéről, ha úgy akarod, egy nyilvános telefonállomás fülkéjébe hozza a központ Budapestet és már semmi különöset sem találsz a sárga selyemben suhanó indus hölgy türelmetlenségén, hiszen a központ is érthetetlennek tartja, hogy Bombay még nem jelentkezik ... Lehet, hogy Őnagyságát vagy talán Őfenségét a kutyaszállodában már bosszankodva várja kedvence, ami annál érthetőbb volna, miután a Queen Mary többi négylábú vendégei a külön számukra fenntartott széles sétafedélzeten már élvezik az élet örömeit és felismerik, hogy a sarokkőt egy árboc is helyettesítheti... Kevés a rendelkezésünkre álló néhány óra a Queen Maryvel való bizalmasabb megismerkedésre, de vigasztaló tudat, hogy kevés még a teljes óceáni utazás négy napja is. Az eltévedés elkerülhetetlen sorsa élménnyé lesz és a szakadatlan felfedezések fárasztó boldogsága egymagában kitölti az időt. Elvetődünk egy tornaterembe, ahol villanyerővel hajtott agyafúrt gépek négy nap alatt ruganyos izmokká edzik a test ernyesztő túlsúlyát. A fedett tenniszpályán nekivetkőzött fiatalemberekre bukkanunk, akik mitsean törődve kétezer útitársuk premierláztól fűtött izgatott nyüzsgésével talán Newyorkban fejezik be Southamptonban elkezdett meccsüket. A tenger kékje szürkévé sápad a kabinoktól körülvett uszodák vizének bűvös kéksége mellett, zsánerképekre mohó fényképészek az elegáns férfidivatszalonba cipelnek egy új életkezdésre készülő tiroligúnyás fiút — tegyen úgy, mintha frakkot szabatna magának. Hat fodrászteremben »dauerolnak«, bodorítanak, fésülnek, masszíroznak és borotválnak. A rádió stúdiójának párnázott falai között filmsztárok köszörülik torkukat, hogy az óceán közepéről öt világrész számára énekeljenek. Egyenesen jólesik megpihenni pár órával később az Aquitania előkelő nyugalmában, de ijesztő elképzelés, hogy néhány év múlva a Queen Mary felülmúlhatatlannak látszó tökélye is ugyanúgy múlttá kopik, mint ősének fényűző pompája. Egy hónappal a világháború vérzivatarának kitörése előtt az első útjára induló Aquitaniát épúgy ünnepelték, mint ma az óceán új uralkodóját, a Queen Maryt. Vájjon hány évig tart az ő dicsősége? A kor egyre gyorsabban rohanó tempója számára huszonkét év túlontúl soknak látszik... És a világhajózás ujjongó ünnepén már azt kérdezzük: Utána várjon mi következik? Ráskay László Siralomházban Írta: Mikes Margit Lekísértek a siralomházzá alakított cellába. Az asztalnál ült az elítélt. Marcona férfi, úgy negyven felé járhatott. Sűrű, fekete haj, csontos, barnabőrű arc, otromba kezek, amelyen a kókadt fej támaszkodik. Jöttemre fölemelte tekintetét és mikor közel léptem hozzá, fölállott. Valami melegség csillant meg a különben sunyi nézésű, kicsi fekete szemekben. — Hivatott engem. Itt vagyok. Fönn az irodában azt mondta az őrnagy úr, hogy maga azt állítja, ismer engem, együtt voltunk az olasz harctéren és még kitüntetésre is fölterjesztettem. — Igenis kérem. Én ismerem a Halasi urat, bár úgy látom, a Halasi úr nem ismer engem. — Megvallom, nem emlékszem magára. — Pedig együtt vólunk a Doberdón. Én azért érettem a Halasi urat, mertán ott tuttam, hogy hitoktató, oszt mondok, ebbe a nagy, idegen városba legalább egy ismerős búcsúztasson. Elhallgatott, én is hallgattam. Kisvártatva szóltam, csak hozzá: — És mondja, Kovács János, tudja azt is, hogy én nem vagyok pap, én csak hitoktató vagyok? — Nem tesz az semmit, — legyintett az ember — tessen hetet foglalni. Ideültem, az őr az ajtóban állott feltűzött szuronnyal. Meglehetősen kellemetlenül éreztem magam. Innen ugyan nem egyhamar szabadulok. Holnap hajnalban lesz a kivégzés, addig itt ülhetek. És a feleségem a klinikán talán ép ebben a pillanatban szüli meg a gyermekemet. Egymásra néztünk. Ő várta, hogy vigasztaljam, én vártam, hogy ő mondjon valamit, mert hiszen nem tudtam, hogy fogjak a dologhoz, hisz még soha életemben nem voltam ilyen helyzetben. Jó ideig csöndesen szemlélgettük egymást, míg végre megszólaltam: — Kovács János, tudja-e, hogy nagy bűn terheli a lelkét? — Tudom, — felelte csöndesen. — Mondja el szépen, hogy könnyítsen a lelkiismeretén. Nagyot sóhajtott, aztán rekedtes hangon, szaggatottan kezdte: — Úgy történt az kérem, hogy haszontalan, mulatós ember vólam, az én apám meg egyre kordett a rendetlen életemét. Oszt mer sose akart pézt anni a mulatozáshon, hát kimentem utánna, a szőllőbe, oszt hátulról leütöttem fejszéi». Sötéten nézett maga elé, mintha újra átélte volna szörnyű tettét. — Fejszével, avval ütöttem le... — sóhajtott — szegény apám, meg se nyikkant többé, úgy, ahogy vót, elvágódott, oszt mikor odaléptem hozzá, úgy nézett rám, hogy azt sose felejtem el, én meg elfordutam, mer nem tuttam rá visszanézni, kiesett a fejsze a kezembül. Nagy az én bűnöm, tudom, nincs arra bocsánat se égen, se fődön. — Gondoljon arra, hogy az irgalmas Isten nemcsak igazságos, hanem végtelen jóságú is, aki a bűnösnek megbocsát. Krisztus mondta: »Aki bennem bízik, nem csalatkozik«. Bíznia kell Isten bocsánatában, az Úr Jézushoz kell fordulnia, ő közbenjár a mennyei Atyánál. — És még egyéb vigasztaló szavakat is mondtam neki, amitől, úgy láttam, a fakéregszerű barna arcon a kusza, dúlt vonások mintha elsimultak volna, a nyugtalan, kódorgó tekintet mintha kissé bizakodóbban csüngött volna rajtam. És bár nekem most az lett volna a kötelességem, hogy közel férkőzzem ehhez a bűnébe burkolt lélekhez, és az ellenkezőjét éreztem: mérhetetlen távolságokba zuhant mellőlem hirtelen, mintha valami messzi parton ülne és közöttünk széles, sötét folyam dagadozik, talán az apa kiontott vére. A tömlöc vasrácsos ablakán keresztül látszott, hogy odakünn most nyugszik le a nap. Utolsó sugarai vörösen hullottak a cellába, kirajzolva a padló kőkockáin a vasrács komor hálóját. Elgondoltam, hogy holnap ilyenkor a búcsúzó sugarak már nem fogják itt találni ezt az embert, még egy éjszaka, aztán az örök éjszaka borul rá. Elővettem az imakönyvemet, amit állandóan magamnál hordok és odafordultam hozzá: — Mondja utánam az imádságot, vessen keresztet. Az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében,Rámen. Miatyánk, ki vagy a menynyekben... — végigmondtam az imádságot, ő utánam. Mikor odaértem, hogy »és bocsásd meg a mi vétkeinket«, elcsuklott a hangja és alig tudta kimondani az imádság szavait. — Van valakije? — kérdeztem. Búsan ingatta a fejét: — Senkim. Anyám meghalt, feleségem sincs. Eszembe jutott a feleségem. Mi van vele? Szenved, kínlódik? Talán már át is esett a szülésen, bizonyosan nagyon vár, el se tudja képzelni hol késem, mert nem jövök. De nekem itt kell ülnöm egész reggelig. Csak küldene már valami értesítést az őrnagy. Nem, valószínűleg még nem történt semmi, különben kaptam volna üzenetet. Sóhajtottam és éppen szólni akartam, mikor intett az őrnek és azt mondta, hogy,,éhes,vacso-. — Mit kíván? — kérdezte az őr. — Kirántott húst szeretnék uborkasalátával, meg bort hozzá. De a cigarettát se felejtsék el! Meg aztán két személyre hozzanak, mer a hitoktató úrnak is vacsorázni kell! Egészen úgy intézkedett, mint valami jó házigazda, akinek legfőbb gondja, hogy a vendég jól érezze magát. Egy félóra múlva, hatalmas tálcán már előttünk párolgott a vacsora. Mi tagadás, már dél óta neszt ettem, az orromat csiklandozta a jó illat. A szeletek szép világosra voltak kisütve, egész vékonyan panírozva, éppen úgy, ahogy én szeretem, az uborkasalátán sűrű tejföl fehérlett és a petrezselymes újburgonya is étvágygerjesztően csábított. Jófajta rizling csillogott aranysárgán az üvegben s egy kistányéron friss rozskenyér barnállott. A cigarettáról sem feledkeztek meg. Az őr visszavonult, az én emberem pedignekilátott az evésnek. Az arcán nyoma sem volt bár bánatnak, kétségbeesésnek, hanem ehelyett valami vizsgálódó szakértelemmel nézett végig a megrakott tálcán, gondosan mérlegelve, nem hiányzik-e valami. Só esetleg, vagy paprika. De miután az is volt, sőt asztalkendő is, megnyugodott és kezébe fogta a kést, villát. Nekem is intett vendéglátói mozdulattal, hogy tessék, lássak hozzá. Mit tegyek, nem akartam megbántani, de meg, mit tagadjam, nagyon éhes voltam magam is, így hát szó nélkül nekiláttam, fölszeleteltem a húst, ettem az uborkasalátából (kitűnően volt elkészítve minden), még a borból is fölhajtottam egy pohárkával. Ő is ivott, megtörölte a száját és egymásra néztünk, kissé csodálkozva. Aztán fogta a cigarettacsomagot, kínált. Ültünk egymással szemben és fújtuk a füstöt. Hogy is volt az előbb? Én valamit akartam, valami vigasztalásfélét _ kezdeni, már nem is emlékszem mit, mikor hozták a vacsorát. De hát hogy lehetne azt most folytatni? Nem, az lehetetlenség ez után a jó vacsora után, amelynek a hatása kellemes, meleg kipirultságban és tunya jóllakottságban mutatkozik. _Most_ már átvette birodalmát a csöndes emésztés, sőt mint kisvártatva láttam, az előrehaladott idővel járó álmosság is. Megfigyeltem, hogy emberemnek egyre lejjebb esnek szemhéjjai, már pislog és a feje is előrebukik kissé, úgy kell tartania magát erővel, hogy végleg el ne aludjék. Eszembe jutott a feleségem. Ha most úgy hirtelen itt teremhetne és bepillanthatna a vasrácsos ablakon, azt hiszem csodálkozó és szemrehányó pillantást küldene felém. Ülök és nézek az előttem bóbiskolóra. Eh mit, ez most már egészen jól megvolna egyedül is, hiszen már leplezetlenül . alszik, a,, szája nyitva, oldalt egy kis nyál is "»kicsordult-i rajta. Egyre mélyebbert,alszik s lassan. Az igazságtalan békék revíziója mellett foglalt állást a belga szocialista párt Brüsszel, június 2. A szocialisták nagygyűlést tartottak, amelyen a következő irányelveket határozták el: a sajtó pénzforrásainak nyilvános ellenőrzése, a kartellek, nyilvános ellenőrzése, az iskolalátogatás kötelezettségének kiterjesztése 16 éves korig, kötelező nyugdíjaztatás a 60. életév betöltése után, a 18 órás munkahét és a bérminimum törvénybe iktatása, a béke megszervezése a katonai védelem megszervezése útján, a hadiszállítások államosítása és a magánfegyveripar nacionalizálása, a béke megszervezésére irányuló nemzetközi munkában való aktív részvétel, az igazságtalan békeszerződések revíziója. Ennek a határozatnak azért tulajdonítank nagy jelentőséget, mert úgy tudják, hogy az új belga kormány elnöke a szocialista Van Gervelde lesz.