Pesti Napló, 1936. június (87. évfolyam, 126–147. szám)

1936-06-28 / 147. szám

/ Nemzetközi , Bécs, június 27. PROSTEJOV-ADMIRA 4:01 Az első KK fordulójában ez az eredmény jelentette az egyetlen vaskos meglepetést. A Prostejov csapatáról ed­dig csak annyit tudtunk, hogy a csehszlovák bajnokság harmadik helyén végzett és hogy idegenben lényegesen gyengébben szerepelt, mint saját otthoniban, ahol a Victoria­ Pilsen kivételével valamennyi ligaellenfelét legyőzte! Jogos volt tehát a feltevés, hogy a Proste­jov együttese nemzetközi rutin hiányában a bécsi Sta­dionban el fog vérezni és az is valószínűnek látszott, hogy az Admira az első mérkőzésen olyan gólelőnyre fog szert tenni, amelyet a Prostejov még a prossnitzi »oroszlánbarlangban« sem lesz képes behozni. Az Ad­mirát a csehszlovák szaksajtó is a mérkőzés reál favo­ritjának tekintette, ami még az »utolsó formán elmé­letének alapján is indokolt volt, hiszen a Prostejov a KK próbagaloppján csak ádáz küzdelem után tudta 4:3-ra legyűrni azt a troppaui csapatot, amelyet az Admira két héttel ezelőtt Troppauban 17:1 arányban vert tönkre! Az Admira kudarca nem is magyarázható meg egyedül a futball »dicsőséges bizonytalanságával«. Ez a 0:4-es eredmény arra mutat, hogy az Admiránál komoly »üzemzavarok« lehetnek, olyan természetű bajok, amelyek a csapat teljesítőképességére bénító hatást gyakorolnak. Arról suttognak bécsi futball­körökben, hogy az Admira játékosai három hónap óta fizetésüknek csak egy töredékét kapják meg, a csapat tagjai és a vezetőség között — a hírek szerint — olyan feszült a viszony, hogy az egyenesen hadiállapothoz hasonlítható. Az Admira játékosainak elkeseredéséhez — infor­mátorunk szerint — az is hozzájárult, hogy míg a csapat többi tagjai hiába várakoznak hátralékos köve­teléseik folyósítására, addig Bicánnak, a csapat tökreikéjének az Admira már a szeptemberre járó gá­zsiját is kifizette. Egyesületi belügyről lévén szó, nehéz dolog ezeket a kósza híreket ellenőrizni, az osztrák bajnokcsapat vasárnapi feltűnően léleknélkü­li játékát a benfentesek mindenesetre ezekre az »üzemzavarokra« vezetik vissza. A Prostejov csapatáról különben megállapítja a bécsi szaksajtó, hogy tudásban legalább is­ egyenrangú­ futballnapló a Spartával és a Slaviával, küzdőképesség tekintetében pedig még azokon is túltesz. Az Admira vezetősége most mindent elkövet, hogy helyreállítsa a csapat megingott egységét és Kotzaurek szakosztályvezető nyilatkozatában annak a reményé­, nek ad kifejezést, hogy az Admira Prossnitzban a Prostejov 4 gólos előnyét be fogja hozni. A szakértők ezzel szemben reménytelennek ítélik meg az osztrák bajnokcsapat helyzetét a prossnitzi revánsmeccsen... (B. F.) Vasárnap PESTI NAPLÓ 1936 június 28 574 SPORTNAPLÓ Budapest, 1936 június 21—27 Az olasz atléták budapesti vendégszereplésének tanulságai Genova, június. Pont tíz évvel ezelőtt volt az első hivatalos olasz-magyar mérkőzés Budapesten. Tíz évvel ezelőtt az olasz diszkoszdobást Pighi Albino kép­viselte és az egyik magyar reprezentáns Dono­gán István volt. Akkor és azóta hosszú időkön át az olasz atléták arca ünnepélyessé komolyo­dott, ha a magyar diszkoszdobókat emlegették. Azonban tíz év múlt el. Ez idő alatt sokszor változtak az olasz szövetség vezető emberei, a mai elnök a harmadik, a mai főtitkár az ötödik azóta. Csupa fiatal, lelkes, friss erők, akiknek a munkája nagy lépésekkel vitte előre az olasz atlétikát. A Pighi-diszkoszgenerációt hamarosan elsö­pörte a fiatalabb Mignani, Ponzoni és Bononcini­gárda, de az is eltűnt, hogy helyet adjon a mos­tani legfiatalabb diszkoszgárdának, melynek leg­idősebb tagja a 23 éves Oberweger, hazájában verte meg a még mindig Donogán is Pista bácsi« által képviselt és valaha rettegett magyar disz­koszdobókat. És a többiek!! Beccali, Caldana, Maffei szin­tén elintézik a legjobbjainkat, a magyar olim­piai reménységeket. A jövőt illetőleg aggodalmas gondolatok töl­tenek el. Arra gondolok, hogy nem volt Buda­pesten Cerati, akiről még a híres finnek is ag­gódva kérik az információkat: nem volt ott Lanzi, a Facellit verő 20 éves Bidli, az olaszok többi húszéves, 45 m-en felüli diszkoszdobói, mint Biancani, az újdonsült juniorbajnok Silvestri (két méter magas, világklasszis), Spaggiari, Brisco, Gasti, nem volt ott a két 32 percen belüli tízezres Bavilaqua és Torassa, hiányzottak a 48 m-en felüli kalapácsdobók is. Arra gondolok, hogy a vasárnapi 800-as juniorbajnokság finisé­ben négyen futottak 1­­. 58 mp-en belül (a győztes ideje 1.56.5" volt), hogy idén, itt is ketten ugrottak rúddal 390-en felül és hogy milyen tö­mege »érik« a fiatalok táborában a jövő nagy atlétáinak. Azután keserűen égő szemekkel gon­dolok arra a kincsesbányára is, amely a magyar ifjúságban rejlik. És vádolok! Vádolom mindazokat, akik okai annak, hogy a magyar atlétikát belepte a penész, akik egy-egy pislogóbb eredmény nyomán olimpiai győzelmi harangokat kongatnak, hogy elnyomják azoknak a szavát, akik már régóta sürgetik a friss leve­gőt, a bátor újításokat, amiknek nyomán a ma­gyar atlétikai sport új erőre kaphatna. Vádolom azokat, akik vakon mindent a köz­állapotokra kennek. Miért tud a magyar úszás »egyetlen« fedett­uszodájával tömegeket mozgatni és évről-évre új, nagytehetségű úszókat kitermelni? Miért vannak az összes európai államoknak fiatal, lelkes és sokszor­­rangnélküli vezetői? Miért kell a magyar atlétikát még mindig régimódi és minden fiatalító eszmétől rettegő öregurak­nak és hozzáférhetetlen méltóságoknak megrozs­dásítani? Hogy lehet az, hogy az istenadta tehetségek­ben gazdag magyar fiatalságból még nem akadt Donogán Pista bácsinak (kit mint embert, mint atlétát szeretve tisztelek és csodálok) utóda? De vádolom azokat is, akik a magyar atléti­káról írva, túlzóan mámorosan dicsérik azokat, kik egy-két jobb eredményt érnek el és nem lát­ják az egy-két kiváló atlétánk mögötti utánpót­lás képtelenül sötét reménytelenségét. Hosszú esztendők fárasztó munkájára lesz szükség, míg a magyar atlétika újra utol tudja érni az olaszokat. A tavalyi rövid pesti tartózkodásom alatt fájó szívvel láttam a kétségbeesetten tanulni és fejlődni akaró fiatal atlétagárdát, melyen nek­­m nem volt szabad segíteni. Álljanak félre a fáradtak és eltompultak. Adják át helyüket a dolgozni akaróknak. Gon­doljanak arra, hogy a négy olasz atléta pesti sze­replésének nagyon nagy visszhangja kell Euró­pában. Mert kár illúziókban ringatózni, kár me­rész álmokat szövögetni! Rettenetesen kell dol­gozni, különben az idei olaszok elleni atlétikai mérkőzésen a magyar csapat súlyos vereséget fog szenvedni. És ne ábrándozzanak az otthoniak olimpiai győzelmekről, ne tömjénezzenek agyon néhány jobb eredményt. Berlin már nagyon közel van, ott pedig nem csak az olaszok lesznek. Aki pedig ma nem tud, az ott sem fog eredményt elérni. Ha minden nagyon jól megy, egy-két számban feljutunk a döntőbe, de győzelemről ne álmodoz­zanak sem a vezetők, sem a közönség. Arra másképpen­ és nem az utolsó hónapokban kell készülni! Az atlétákat pedig na bántsák, ők nem bűnö­sök mindebben. Ők úgyis minden erejükkel és lelkesedésükkel azon vannak, hogy minél többet és jobbat érhessenek el nemzetük és fajuk dicső­ségére. Ők arról nem tehetnek, hogy a vezető kezek már fáradtan reszketők és egy hibás ös­vény felé mutogatnak. Ahol már minden fakult és színeveszett. Gáspár Jenő adata az lenne, hogy újra rendszeresítsék a nyári tré­ninget. Talán ily módon újra előnyre tehetünk szert. Vagy inkább behozhatjuk a prágai há­trányunkat. A leghelyesebb lenne, ha a nyáron a szövetségi kapitány keretet állítana fel, s azt rendszeresen fog­lalkoztatná. A nyári tréning nem egyesületi, hanem szövetségi kérdés, hiszen a magyar asztalitennisz jövő­jéről van szó. Az asztalitennisz nyáron »telel«. Viszont mi úgy tudjuk, hogy a tenniszezők s a többi sportágak ver­senyzői a telet arra használják fel, hogy a nyári idényre felkészüljenek. A bécsi világbajnokságokra nekünk már most meg kell kezdenünk az előkészületeket, s nem pedig az utolsó hónapra hagyni. Ebben a kérdésben klubviszály­nak helye nem lehet, mert végeredményben az egyesü­letek jövője is csupán a szövetség jövőjétől és a nem­zetközi eredményektől függ. A­z A ping-pongozó színészek Az egyik képeslapban képes riport jelent meg asztalitenniszező színészeinkről, akik Vilcsek szövetségi kapitány és Szabados exvilágbajnok felügyelete mellett folytatják tréningjeiket, a jelszó pedig: m­incs semmi baj, itt a hőn óhajtott utánpótlás«. Mi csak örülhetünk annak, hogy ez a sportág, amely még nem is olyan régen annyi dicsőséget hozott a magyar színeknek, újra népszerűsödni kezd és polgárjogot nyer a színész­világban is. Az semmi esetre sem árthat az asztali­tennisznek, ha sokan kedvtelésből ping-pongoznak. Félő azonban, ha így megy tovább, úgy az asztalitennisz a nagy általánosságban is a ping-pong színvonalára süllyed, természetesen hazánkban, mert a külföldön igazán más a helyzet. A prágai kudarc után elvártuk, hogy valamilyen formában megindul a reorganizálás munkája. Meg is indult, mégpedig olyként, hogy a szövetségi kapitány és egyik legjobb versenyzőnk a színészeket trenírozza? Inkább azt a hatvan KISOK-istát, akik elindultak a versenyükön, kellene trenírozni, de természetesen a színészeket sem szabad elhanyagolni, idővel talán kö­zönséggé nevelhetők, békés és szenvedélyes ping-pon­gozók válhatnak belőlük. Még tavaly, amikor üstökösként, világítottunk az asztalitennisz egén, megírtuk, hogy a hegemóniánkat főként annak köszönhetjük, hogy a mai versenyzőgárda az egész nyarat a szabadban végigjátszotta. Sajnos azonban, az utóbbi esztendőkben a nyári tréningek teljesen elmaradtak. Idén tehát az illetékesek első fel­ A tizenkettedik óra Tenniszsportunk a tavasz elején végre feléb­redni látszott az utóbbi évek fásult tespedéséből és kidörzsölve szemeiből az álmot, nagy lendü­lettel látott neki, hogy az elmúlt gyengeségi periódus mulasztásait behozva, ismét a fejlődés útjára lépjen. A szövetségbe új tisztikar jött, átdolgozták az elavult versenyszabályokat, a re­formbizottság gyártotta a reformokat és kint a pályákon is több kedv, több élénkség mutatko­zott... Azonban csodálatosképen egy dologról —­ és pedig éppen a legfontosabbról! — mintha az OTT, a szövetség, az egyesületek és mindenki, akit csak illet, tökéletesen megfeledkeztek volna, az utánpótlásnak végre igazán komoly alapokra való helyezéséről! Szinte érthetetlen az a végte­len közöny és nemtörődömség, amivel az illeté­kesek ezen a problémán magukat túlteszik és engedik, hogy évről évre rengeteg tehetséges, fiatal katonát veszítsen el a magyar tenniszsport, csak azért, mert senkinek sincsen gondja rá, hogy meghódítsa őket a fehér sport amúgy sem túlságosan sok főből álló rohamcsapatai szá­mára. Mert például a középiskolákban — ame­lyeknek diáksága pedig mindenkori tenniszgene­rációk legdúsabb termőföldje kellene hogy le­gyen! — a tenniszsport népszerűsítésére még ma sem folyik semmiféle érdemleges propaganda. Sem annak az érdekében nem történt intézke­dés, hogy a mindezek dacára esetleg mégis tenni­szezni vágyó diák akkor is hozzájuthasson a kis fehér labda kergetésének gyönyörűségeihez, ha a szülei történetesen szegények! A KISOK — amely mint olyan, tulajdonkép­pen azért van, hogy ezt minden diák számára lehetővé tegye — nem törődik a dolgokkal és csupán arra szorítkozik, hogy évenként egyszer megrendezi a már tenniszező középiskolások baj­noki versenyét. De hogy ezeket a fiatalokat ta­nítja-e valaki, hogy helyes irányban haladnak-e és hogy egyáltalán tudnak-e valamit a modern tenniszjáték követelményeiről, azzal senki sem törődik. Pedig hogy mennyi, nagytehetségű ver­senyzőpalánta akad közöttük, akikből idejekorán elkezdett, szakszerű oktatással néhány év alatt talán világklasszist lehetne nevelni, arról az a néhány vállalkozószellemű hivatásos oktató tudna beszélni, aki nem restelve a fáradságot, megpró­bálkozott egy-két csoportos oktatás megszervezé­sével. (Amelyek azonban, a szülők teherbíróké­pességének kimerülése folytán, sajnos, idő előtt megfeneklettek...) Ilyen nagy horderejű dolog­nak azonban nem szabadna a szülők pénztárcá­jától függnie, mert a diákság tenniszezésének le­hetővé tételét már régen magának a szövetség­nek — az illetékes hatóságokkal karöltve! — kellett volna megoldani! (Lásd úszószövetség!) Mentségéül szolgál a szövetségnek, hogy ezen a téren _ nagyban _ megnehezítik a dolgát a külön­böző iskolai hatóságok nehézkesen mozgó szervei. Ellenben az már egyenesen megdöbbentő, hogy azon a téren, ahol korlátlan úrnak kellene lennie, az egyesületei körében, ott sem tudja biz­tosítani az utánpótlás zavartalan fejlődését! Mert ugyan mivel menthető vagy indokolható az a je­lenség, hogy a magyar ifjúsági­ csapatbajnokság­ban _ összesen csak négy, azaz négy egyesület tartja érdemesnek, hogy csapatot indítson? Ami legfeljebb huszonnégy játékos részvételét jelenti, szemben azzal a beláthatatlan tömegű fiatal gár­dával, ami más, boldogabb nemzetek tenniszután­pótlását képezi... Végtelenül elszomorító, hogy az egyesületek vezetőségei ennyire nem érzik át az ifjúsági nevelés nagy nemzeti és sportjelentő­ségét és még elszomorítóbb az, hogy a szövetség nem tudja kényszeríteni egyesületeit a min­den nemű és rangú csapatbajnokságokon való kötelező részvételre! Pedig egy elég hatásos fegyver van a szövetség kezében: a versenyrendezés jogának megvonása min­den olyan egyesülettől, amelyik nem in­dítja el csapatait a csapatbajnokságokban! Ha ezt kellő eréllyel keresztülvinnék, mindjárt lenne elég kedvük és játékosuk a vonakodó egyesüle­teknek! És ha netalán nem lenne, majd toboroz­nának, vagy ami még jobb: nevelnének maguk­nak ifjúsági játékosokat! A középiskolákban pedig haladéktalanul meg kell indítani a leg­szélesebb körű propagandát! Ezen a téren végte­len lehetőségek vannak, hogy csak a legfonto­sabbnak­ említsük: 1. Tenniszoktatófilmek bemu­tatása. 2. Direkt az iskolák számára rendezendő, magas színvonalú bemutatómérkőzések. 3. Tehet­ségkutató versenyek rendszeresítése! 4. Ingyenes csoportos oktatások megszervezése, kiváló hiva­tásos oktatók vezetésével stb. stb. Mindezt, ha már tegnap tettük volna is mest, későn lenne, de m­­t későn megtenni is jobb, mint egyáltalán semmit sem tenni! '­nbrozi Pál

Next