Pesti Napló, 1936. június (87. évfolyam, 126–147. szám)
1936-06-28 / 147. szám
/ Nemzetközi , Bécs, június 27. PROSTEJOV-ADMIRA 4:01 Az első KK fordulójában ez az eredmény jelentette az egyetlen vaskos meglepetést. A Prostejov csapatáról eddig csak annyit tudtunk, hogy a csehszlovák bajnokság harmadik helyén végzett és hogy idegenben lényegesen gyengébben szerepelt, mint saját otthoniban, ahol a Victoria Pilsen kivételével valamennyi ligaellenfelét legyőzte! Jogos volt tehát a feltevés, hogy a Prostejov együttese nemzetközi rutin hiányában a bécsi Stadionban el fog vérezni és az is valószínűnek látszott, hogy az Admira az első mérkőzésen olyan gólelőnyre fog szert tenni, amelyet a Prostejov még a prossnitzi »oroszlánbarlangban« sem lesz képes behozni. Az Admirát a csehszlovák szaksajtó is a mérkőzés reál favoritjának tekintette, ami még az »utolsó formán elméletének alapján is indokolt volt, hiszen a Prostejov a KK próbagaloppján csak ádáz küzdelem után tudta 4:3-ra legyűrni azt a troppaui csapatot, amelyet az Admira két héttel ezelőtt Troppauban 17:1 arányban vert tönkre! Az Admira kudarca nem is magyarázható meg egyedül a futball »dicsőséges bizonytalanságával«. Ez a 0:4-es eredmény arra mutat, hogy az Admiránál komoly »üzemzavarok« lehetnek, olyan természetű bajok, amelyek a csapat teljesítőképességére bénító hatást gyakorolnak. Arról suttognak bécsi futballkörökben, hogy az Admira játékosai három hónap óta fizetésüknek csak egy töredékét kapják meg, a csapat tagjai és a vezetőség között — a hírek szerint — olyan feszült a viszony, hogy az egyenesen hadiállapothoz hasonlítható. Az Admira játékosainak elkeseredéséhez — informátorunk szerint — az is hozzájárult, hogy míg a csapat többi tagjai hiába várakoznak hátralékos követeléseik folyósítására, addig Bicánnak, a csapat tökreikéjének az Admira már a szeptemberre járó gázsiját is kifizette. Egyesületi belügyről lévén szó, nehéz dolog ezeket a kósza híreket ellenőrizni, az osztrák bajnokcsapat vasárnapi feltűnően léleknélküli játékát a benfentesek mindenesetre ezekre az »üzemzavarokra« vezetik vissza. A Prostejov csapatáról különben megállapítja a bécsi szaksajtó, hogy tudásban legalább is egyenrangú futballnapló a Spartával és a Slaviával, küzdőképesség tekintetében pedig még azokon is túltesz. Az Admira vezetősége most mindent elkövet, hogy helyreállítsa a csapat megingott egységét és Kotzaurek szakosztályvezető nyilatkozatában annak a reményé, nek ad kifejezést, hogy az Admira Prossnitzban a Prostejov 4 gólos előnyét be fogja hozni. A szakértők ezzel szemben reménytelennek ítélik meg az osztrák bajnokcsapat helyzetét a prossnitzi revánsmeccsen... (B. F.) Vasárnap PESTI NAPLÓ 1936 június 28 574 SPORTNAPLÓ Budapest, 1936 június 21—27 Az olasz atléták budapesti vendégszereplésének tanulságai Genova, június. Pont tíz évvel ezelőtt volt az első hivatalos olasz-magyar mérkőzés Budapesten. Tíz évvel ezelőtt az olasz diszkoszdobást Pighi Albino képviselte és az egyik magyar reprezentáns Donogán István volt. Akkor és azóta hosszú időkön át az olasz atléták arca ünnepélyessé komolyodott, ha a magyar diszkoszdobókat emlegették. Azonban tíz év múlt el. Ez idő alatt sokszor változtak az olasz szövetség vezető emberei, a mai elnök a harmadik, a mai főtitkár az ötödik azóta. Csupa fiatal, lelkes, friss erők, akiknek a munkája nagy lépésekkel vitte előre az olasz atlétikát. A Pighi-diszkoszgenerációt hamarosan elsöpörte a fiatalabb Mignani, Ponzoni és Bononcinigárda, de az is eltűnt, hogy helyet adjon a mostani legfiatalabb diszkoszgárdának, melynek legidősebb tagja a 23 éves Oberweger, hazájában verte meg a még mindig Donogán is Pista bácsi« által képviselt és valaha rettegett magyar diszkoszdobókat. És a többiek!! Beccali, Caldana, Maffei szintén elintézik a legjobbjainkat, a magyar olimpiai reménységeket. A jövőt illetőleg aggodalmas gondolatok töltenek el. Arra gondolok, hogy nem volt Budapesten Cerati, akiről még a híres finnek is aggódva kérik az információkat: nem volt ott Lanzi, a Facellit verő 20 éves Bidli, az olaszok többi húszéves, 45 m-en felüli diszkoszdobói, mint Biancani, az újdonsült juniorbajnok Silvestri (két méter magas, világklasszis), Spaggiari, Brisco, Gasti, nem volt ott a két 32 percen belüli tízezres Bavilaqua és Torassa, hiányzottak a 48 m-en felüli kalapácsdobók is. Arra gondolok, hogy a vasárnapi 800-as juniorbajnokság finisében négyen futottak 1. 58 mp-en belül (a győztes ideje 1.56.5" volt), hogy idén, itt is ketten ugrottak rúddal 390-en felül és hogy milyen tömege »érik« a fiatalok táborában a jövő nagy atlétáinak. Azután keserűen égő szemekkel gondolok arra a kincsesbányára is, amely a magyar ifjúságban rejlik. És vádolok! Vádolom mindazokat, akik okai annak, hogy a magyar atlétikát belepte a penész, akik egy-egy pislogóbb eredmény nyomán olimpiai győzelmi harangokat kongatnak, hogy elnyomják azoknak a szavát, akik már régóta sürgetik a friss levegőt, a bátor újításokat, amiknek nyomán a magyar atlétikai sport új erőre kaphatna. Vádolom azokat, akik vakon mindent a közállapotokra kennek. Miért tud a magyar úszás »egyetlen« fedettuszodájával tömegeket mozgatni és évről-évre új, nagytehetségű úszókat kitermelni? Miért vannak az összes európai államoknak fiatal, lelkes és sokszorrangnélküli vezetői? Miért kell a magyar atlétikát még mindig régimódi és minden fiatalító eszmétől rettegő öreguraknak és hozzáférhetetlen méltóságoknak megrozsdásítani? Hogy lehet az, hogy az istenadta tehetségekben gazdag magyar fiatalságból még nem akadt Donogán Pista bácsinak (kit mint embert, mint atlétát szeretve tisztelek és csodálok) utóda? De vádolom azokat is, akik a magyar atlétikáról írva, túlzóan mámorosan dicsérik azokat, kik egy-két jobb eredményt érnek el és nem látják az egy-két kiváló atlétánk mögötti utánpótlás képtelenül sötét reménytelenségét. Hosszú esztendők fárasztó munkájára lesz szükség, míg a magyar atlétika újra utol tudja érni az olaszokat. A tavalyi rövid pesti tartózkodásom alatt fájó szívvel láttam a kétségbeesetten tanulni és fejlődni akaró fiatal atlétagárdát, melyen nekm nem volt szabad segíteni. Álljanak félre a fáradtak és eltompultak. Adják át helyüket a dolgozni akaróknak. Gondoljanak arra, hogy a négy olasz atléta pesti szereplésének nagyon nagy visszhangja kell Európában. Mert kár illúziókban ringatózni, kár merész álmokat szövögetni! Rettenetesen kell dolgozni, különben az idei olaszok elleni atlétikai mérkőzésen a magyar csapat súlyos vereséget fog szenvedni. És ne ábrándozzanak az otthoniak olimpiai győzelmekről, ne tömjénezzenek agyon néhány jobb eredményt. Berlin már nagyon közel van, ott pedig nem csak az olaszok lesznek. Aki pedig ma nem tud, az ott sem fog eredményt elérni. Ha minden nagyon jól megy, egy-két számban feljutunk a döntőbe, de győzelemről ne álmodozzanak sem a vezetők, sem a közönség. Arra másképpen és nem az utolsó hónapokban kell készülni! Az atlétákat pedig na bántsák, ők nem bűnösök mindebben. Ők úgyis minden erejükkel és lelkesedésükkel azon vannak, hogy minél többet és jobbat érhessenek el nemzetük és fajuk dicsőségére. Ők arról nem tehetnek, hogy a vezető kezek már fáradtan reszketők és egy hibás ösvény felé mutogatnak. Ahol már minden fakult és színeveszett. Gáspár Jenő adata az lenne, hogy újra rendszeresítsék a nyári tréninget. Talán ily módon újra előnyre tehetünk szert. Vagy inkább behozhatjuk a prágai hátrányunkat. A leghelyesebb lenne, ha a nyáron a szövetségi kapitány keretet állítana fel, s azt rendszeresen foglalkoztatná. A nyári tréning nem egyesületi, hanem szövetségi kérdés, hiszen a magyar asztalitennisz jövőjéről van szó. Az asztalitennisz nyáron »telel«. Viszont mi úgy tudjuk, hogy a tenniszezők s a többi sportágak versenyzői a telet arra használják fel, hogy a nyári idényre felkészüljenek. A bécsi világbajnokságokra nekünk már most meg kell kezdenünk az előkészületeket, s nem pedig az utolsó hónapra hagyni. Ebben a kérdésben klubviszálynak helye nem lehet, mert végeredményben az egyesületek jövője is csupán a szövetség jövőjétől és a nemzetközi eredményektől függ. Az A ping-pongozó színészek Az egyik képeslapban képes riport jelent meg asztalitenniszező színészeinkről, akik Vilcsek szövetségi kapitány és Szabados exvilágbajnok felügyelete mellett folytatják tréningjeiket, a jelszó pedig: mincs semmi baj, itt a hőn óhajtott utánpótlás«. Mi csak örülhetünk annak, hogy ez a sportág, amely még nem is olyan régen annyi dicsőséget hozott a magyar színeknek, újra népszerűsödni kezd és polgárjogot nyer a színészvilágban is. Az semmi esetre sem árthat az asztalitennisznek, ha sokan kedvtelésből ping-pongoznak. Félő azonban, ha így megy tovább, úgy az asztalitennisz a nagy általánosságban is a ping-pong színvonalára süllyed, természetesen hazánkban, mert a külföldön igazán más a helyzet. A prágai kudarc után elvártuk, hogy valamilyen formában megindul a reorganizálás munkája. Meg is indult, mégpedig olyként, hogy a szövetségi kapitány és egyik legjobb versenyzőnk a színészeket trenírozza? Inkább azt a hatvan KISOK-istát, akik elindultak a versenyükön, kellene trenírozni, de természetesen a színészeket sem szabad elhanyagolni, idővel talán közönséggé nevelhetők, békés és szenvedélyes ping-pongozók válhatnak belőlük. Még tavaly, amikor üstökösként, világítottunk az asztalitennisz egén, megírtuk, hogy a hegemóniánkat főként annak köszönhetjük, hogy a mai versenyzőgárda az egész nyarat a szabadban végigjátszotta. Sajnos azonban, az utóbbi esztendőkben a nyári tréningek teljesen elmaradtak. Idén tehát az illetékesek első fel A tizenkettedik óra Tenniszsportunk a tavasz elején végre felébredni látszott az utóbbi évek fásult tespedéséből és kidörzsölve szemeiből az álmot, nagy lendülettel látott neki, hogy az elmúlt gyengeségi periódus mulasztásait behozva, ismét a fejlődés útjára lépjen. A szövetségbe új tisztikar jött, átdolgozták az elavult versenyszabályokat, a reformbizottság gyártotta a reformokat és kint a pályákon is több kedv, több élénkség mutatkozott... Azonban csodálatosképen egy dologról — és pedig éppen a legfontosabbról! — mintha az OTT, a szövetség, az egyesületek és mindenki, akit csak illet, tökéletesen megfeledkeztek volna, az utánpótlásnak végre igazán komoly alapokra való helyezéséről! Szinte érthetetlen az a végtelen közöny és nemtörődömség, amivel az illetékesek ezen a problémán magukat túlteszik és engedik, hogy évről évre rengeteg tehetséges, fiatal katonát veszítsen el a magyar tenniszsport, csak azért, mert senkinek sincsen gondja rá, hogy meghódítsa őket a fehér sport amúgy sem túlságosan sok főből álló rohamcsapatai számára. Mert például a középiskolákban — amelyeknek diáksága pedig mindenkori tenniszgenerációk legdúsabb termőföldje kellene hogy legyen! — a tenniszsport népszerűsítésére még ma sem folyik semmiféle érdemleges propaganda. Sem annak az érdekében nem történt intézkedés, hogy a mindezek dacára esetleg mégis tenniszezni vágyó diák akkor is hozzájuthasson a kis fehér labda kergetésének gyönyörűségeihez, ha a szülei történetesen szegények! A KISOK — amely mint olyan, tulajdonképpen azért van, hogy ezt minden diák számára lehetővé tegye — nem törődik a dolgokkal és csupán arra szorítkozik, hogy évenként egyszer megrendezi a már tenniszező középiskolások bajnoki versenyét. De hogy ezeket a fiatalokat tanítja-e valaki, hogy helyes irányban haladnak-e és hogy egyáltalán tudnak-e valamit a modern tenniszjáték követelményeiről, azzal senki sem törődik. Pedig hogy mennyi, nagytehetségű versenyzőpalánta akad közöttük, akikből idejekorán elkezdett, szakszerű oktatással néhány év alatt talán világklasszist lehetne nevelni, arról az a néhány vállalkozószellemű hivatásos oktató tudna beszélni, aki nem restelve a fáradságot, megpróbálkozott egy-két csoportos oktatás megszervezésével. (Amelyek azonban, a szülők teherbíróképességének kimerülése folytán, sajnos, idő előtt megfeneklettek...) Ilyen nagy horderejű dolognak azonban nem szabadna a szülők pénztárcájától függnie, mert a diákság tenniszezésének lehetővé tételét már régen magának a szövetségnek — az illetékes hatóságokkal karöltve! — kellett volna megoldani! (Lásd úszószövetség!) Mentségéül szolgál a szövetségnek, hogy ezen a téren _ nagyban _ megnehezítik a dolgát a különböző iskolai hatóságok nehézkesen mozgó szervei. Ellenben az már egyenesen megdöbbentő, hogy azon a téren, ahol korlátlan úrnak kellene lennie, az egyesületei körében, ott sem tudja biztosítani az utánpótlás zavartalan fejlődését! Mert ugyan mivel menthető vagy indokolható az a jelenség, hogy a magyar ifjúsági csapatbajnokságban _ összesen csak négy, azaz négy egyesület tartja érdemesnek, hogy csapatot indítson? Ami legfeljebb huszonnégy játékos részvételét jelenti, szemben azzal a beláthatatlan tömegű fiatal gárdával, ami más, boldogabb nemzetek tenniszutánpótlását képezi... Végtelenül elszomorító, hogy az egyesületek vezetőségei ennyire nem érzik át az ifjúsági nevelés nagy nemzeti és sportjelentőségét és még elszomorítóbb az, hogy a szövetség nem tudja kényszeríteni egyesületeit a minden nemű és rangú csapatbajnokságokon való kötelező részvételre! Pedig egy elég hatásos fegyver van a szövetség kezében: a versenyrendezés jogának megvonása minden olyan egyesülettől, amelyik nem indítja el csapatait a csapatbajnokságokban! Ha ezt kellő eréllyel keresztülvinnék, mindjárt lenne elég kedvük és játékosuk a vonakodó egyesületeknek! És ha netalán nem lenne, majd toboroznának, vagy ami még jobb: nevelnének maguknak ifjúsági játékosokat! A középiskolákban pedig haladéktalanul meg kell indítani a legszélesebb körű propagandát! Ezen a téren végtelen lehetőségek vannak, hogy csak a legfontosabbnak említsük: 1. Tenniszoktatófilmek bemutatása. 2. Direkt az iskolák számára rendezendő, magas színvonalú bemutatómérkőzések. 3. Tehetségkutató versenyek rendszeresítése! 4. Ingyenes csoportos oktatások megszervezése, kiváló hivatásos oktatók vezetésével stb. stb. Mindezt, ha már tegnap tettük volna is mest, későn lenne, de mt későn megtenni is jobb, mint egyáltalán semmit sem tenni! 'nbrozi Pál