Pesti Napló, 1936. november (87. évfolyam, 251–274. szám)

1936-11-06 / 254. szám

Vasárnap PESTI NAPLÓ 1936 november 19­81 osztrák törvény másolata, rendelkezéseinek jó része elavult. Pár hónap alatt készen lesz a modern ter­vezet, azt azonban már most kijelentette Borne­misza, hogy a terráriumot esze ágában sincs el­venni. A recski bánya mellett nyersolajat remélnek Beszámolt a magyarországi­ kutatások állásá­ról. A dunántúli­ nyersolaj-kutatás biztatóan ha­lad, de eredmény még nincs. Sokkal kedvezőbb a helyzet a kincstár által egy parádi vonulaton vég­zett kutatásnál. A recski kőbánya közelében olaj­nyomok mutatkoztak. Most két mélyfúrás kezdő­dik Recsknél. Nyersolaj szempontjából ez a leg­reményteljesebb területünk. Földgázra csak Bu­dapest környékén fúrnak. A miniszter ezután utalt a városrendezésről és építésről szóló törvényjavaslatra, amelyet a jövő héten nyújt be a képviselőházban. A javaslat a városrendezésen kívül a telekhatárrendezést, telek­átalakítást s ezzel kapcsolatban a kisajátítási jogot szabályozza és egységesen oldja meg az építés­rendészet alapelveit. Bornemisza ezután a hozzáintézett kérdésekre válaszolt. Az ipari zártszámra vonatkozólag hang­súlyozta, hogy a zárlat bevezetése egy-egy ipar­ágnál csak átmeneti rendelkezés lehet. Felvetették a kérdést: mennyibe kerül az ipari minisztérium önálló működése? A miniszter kijelentette, hogy szó sincs tízmillió többlet­kiadásról, amennyiről politikai körökben beszél­tek. Az ipari minisztérium költségvetése emelke­dett, az emelkedés azonban egy csomó intézmény­nek az ipari minisztérium hatáskörébe történt át­utalásából származik. Az egész minisztériumot 32 alkalmazott vezeti és költségei csak annyiban lépték túl a szétválasztás idején emlegetett mini­mális összeget, amennyiben szociálpolitikai téren és a továbbképző tanfolyamok szaporítása miatt emelni kellett a kiadásokat. Ez az emelkedés azonban bekövetkezett volna szétválasztás nél­kül is. Eltemették Kosztolányi Dezsőt (Saját tudósítónktól.) Csütörtök délután írók, költők és olvasók vonultak némán, megilletődöt­ten a kerepesi úti temető halottasháza felé, mely­ben virágok közt feküdt a ravatalon Kosztolányi Dezső. A ravatal előtt állt Almássy József krisz­tinavárosi segédlelkész, az­ Operaház férfikórusá­ból néhány komoly, feketébe öltözött úr elénekelte a Circumdederant-ot. Talpig gyászban zokogott a ravatal körül a költő özvegye, Ádám fia, Mária és Árpád testvére. És jöttek sorra— Jött az egész élő magyar irodalom. A költő társai, kik egy iro­dalmi hőskort vívtak meg vele, a fiatal költők, írók, kiknek Kosztolányi már életében is az volt, ami halálában lett: halhatatlan. Jött a közönség, jöttek az olvasók s jöttek, akik a hivatalos gyászt képviselték: Mak­ay Ödön miniszteri tanácsos a kultuszminisztériumból, Felkay Ferenc tanácsnok a fővárostól és de Vial követségi tanácsos a fran­cia követségről, aki Franciaország nevében adta meg a végtisztességet a francia becsületrend ma­gyar lovagjának. Jött a Kisfaludy-Társaság élén Voinovich Géza és Kéky Lajos, megérkezett Her­czeg Ferenc, Légrády Ottó, a Magyar Újság­írók Egyesülete Márkus Miksa és Boros László vezetésével, a Hírlapírók Nyugdíjintézetének kép­viselete, az IGE, a Nyugat, a Pen Club, a Vajda János­ Társaság, a Lafontaine-Társaság, az Eszté­tikai Társaság, a szabadkai öregdiákok — és egy lilasar­kás fiatal diákcsapat­­a, pontyuccai felső­kereskedelmi iskola növendékei, akiket derék ta­náruk elhozott a költő temetésére. Kihozták a koporsót és letették a halottasb­iát p.lőtti bársonyos szeretmihály lovára. A Jókai-lepel borította a koporsót s közvetlen mellette, mintegy helikoni díszőrség, a Nyugat nagy nemzedékének maradéka sorakozott. Kosztolányi Dezső költő­társai, a modern magyar írás legelső művészei. Először Benda Jenő állott elő, hogy a Pesti Hírlap nevében elbúcsúzzék. — Mesterünk voltál az írásban, — mondotta — de mesterünk voltál a gőgben és az alázatban, is. Gőgös voltál s egy pogány isten rátartiságával viselted művészetedet s alázatos voltál, meghajtott fejjel, csodálkozó, lelkendező gyermeki szemmel álltál a lét és nemlét nagy titkai előtt. E titkok izgattak, meghajszoltak, meggyötörtek — de sze­med most már mindent lát... Boros László az újságírók búcsúszavát mondta el. — Író, költő és újságíró — szólt megbontha­tatlan emberi egységben élt Kosztolányi Dezsőben. Távoli nemzedék számára írói munkája jelzi majd élete Gaurizankár-csúcsait, de a szürke, robotos hétköznapok baráti melegsége, el nem fojtott sóhajai, apró, de mély döbbenetei a mieink vol­tak. Ünnepnapjaid, Kosztolányi Dezső, az iroda­lomtörténetei, de hétköznapjaid, melyek vörös be­tűkkel vannak beírva a magyar sajtó történetébe, a mieink. Mert újságíró voltál, szíved nyugtalan zakatolásával, álmaid elolthatatlan tündöklésében és elérhetetlen színeiben, lelked törhetetlen illú­zióiban. Ahogy napról-napra csiszoltad, tisztítot­tad, nemesítetted a magyar újságírás szótárát, az író Kosztolányi számára készítetted a fegyve­reket, de egyben szobrot emeltél magadnak min­den magyar újságíró szívében. Most Rédey Tivadar állt a koporsó elé. — A Kisfaludy Társaság fájdalma, amelynek tolmácsa vagyok, — mondta — nem egy irodalmi társaságé, nem is csu­pán egy baráti közösségé: lesujtottan és büszkeséggel érezzük, hogy a mi panaszszavunk belevegyül a magas szellemi érté­keit számontartó és megbecsülő magyarság egyete­temének feljajdulásába. Te sohasem tartoztál föl­ded és fajtád szapora szavú és gyér meggyőződésű széptevői közé; te a szót ejtetted gyérebben s neked a szíved vert szaporábban, mikor magadat ,a vén Magyarország énekes ifjú fiának­ vallottad. Ide­hozom sírodhoz hálánkat és idehozom hűségünket is, mellyel eddig barátságunkat kínáltuk s mellyel ezután már csak emlékedet őrizhetjük és ápolhat­juk. De a te emlékeden őrködő kegyeletünk a mulandóságnak csak azt a géniuszát választhatja jelképéül, mely egyik karjában földnek szegezett fáklyát tart, de a másikkal a magasságba mutat. Te imár életedben alkotóerőddel győzedelmeskedtél az enyészeten, mikor a szenvedés mellett azt is a szépség és a költészet szolgálatába állítottak. Tár­saságunk két lángot gyújt meg: egyet a halott költőnek és egyet élő művének. Amattól megtört szívvel búcsúzunk, ezt kitáruló lélekkel köszöntjük. Schöpflin Aladár reszkető alakkal, csendesen, búcsúzkodik a Nyugat nevében. — Megrendülten állunk ravatala előtt s alig bírjuk megérteni, hogy a nagy költő életének két forrása kiapadt, a lélek összehajtotta szárnyait, a magyar szónak ez a tiszta és nemes harangjá­téka elnémult. Harminc esztendőn át közénk tar­tozott, részese volt a mi eszményeinknek, vezérlő munkása annak a nagy munkának, melyet a ma­gyar irodalom megújításáért végeztünk. Szeretett Dezsőnk, nagy hézag támadt utána­d, mert a költő egyetlen, semmi mással nem pótolható. Be­léptél a magyar nemzet halhatatlan költőinek so­rába, Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi és Arany mellé. Kárpáti Aurél is megindultan, halkan mondja el a Vajda János Társaság búcsúját. — Leteszem társaságunk koszorúját kopor­sódra, drága barátunk s felejthetetlen társunk, Kosztolányi Dezső. Jól tudom, a te költészeted koszorúja enélkü­l is teljes. Örök virágokkal ékes s illata átleng a halhatatlanságba. Nem hiányzik belőle semmi. Mégis elhoztuk neked búcsúzóul ezt a szerény koszorút, mert mi ebbe szeretetünk, há­lánk soha el nem hervadó virágszálait kötöttük bele. Te tiszta művész, te merész költő — Isten veled! Móricz Zsigmond szomorúan, csendesen, né­hány megilletődött, szép szóban mondta el a Színpadi Szerzők Egyesülete nevében búcsúját s utána még az IGE nevében Szegedy István s a szabadkai öregdiákok képviseletében dr. György Károly beszélt. A koporsót feltették a gyászhintóra s a dísz­sírhelyhez vitték. Kosztolányi legszebb pasztell­jeinek édes, lankadt színeiben borult a gyász­népre a kezdődő alkony, amikor Almássy József lelkész rövid gyászszertartása után gyertyák fénye mellett lebocsátották a sírba Kosztolányi Dezső koporsóját. Kosztolányi Károly őrnagy egy marék földet szórt a koporsóra Nemes-Koszto­lány földjéből. A gyászolók még sokáig állták körül a friss sírt, csoportok verődtek össze, az írók, költők ne­hezen mentek el a temetőből. A Turul Szövetség országos táborozása Miskolcon Csütörtökön kezdődött meg Miskolcon a Tu­rul Szövetség 17. követtábora. Az ország minden részéből ötszázhatvan követ érkezett a városba, akiket a pályaudvaron a miskolci helyi szervezet díszszázaddal és zenekarral fogadtak. Dr. Trégi-Török Andor helyettes polgármester üdvözölte­ a Turul Szövetség képviselőit a vendéglátó­­ Mis­kolc város nevében. Dr. Végváry József fővezér az üdvözlésre válaszolva hangoztatta, hogy ma minden magyar összefogására van szükség. A kö­vettábor ünnepélyes megnyitása délután fél hat órakor volt a miskolci Zenepalotában. Akom La­jos orgonaművész, zeneművészeti főiskolai tanár, a Turul Szövetség egyik magistere, preludiumot orgonált, majd dr. Szöllőssy László, a követtábor elnöke mondott megnyitóbeszédet. Ezt követték a helyi rokonszervezetek üdvözlései, amelyekre Végváry József fővezér válaszolt. Este két dísz­táboron vettek részt a követtábor tagjai. Kosztolányi Dezső temetése A gyászolói csond, elöl Kosztolányi Adám, a költő/far,_balról Móric* Xinomond beszél a ravatal, előtt 1 l&ammeh; pesa eg/jBfes«^« f&semme. '

Next