Pesti Napló, 1939. március (90. évfolyam, 49-74. szám)

1939-03-05 / 53. szám

Vasárnap PESTI NAPLÓ 1939 március 5 - - ______________________________ Áthangoló kúrák A latin államokban bevált orvosi módszer a „Lavato de organismo“, a szervezet átöblítése. Hatásaképpen a belek, az epe, és húgyutak megszabadulnak a salaktól, tehát felfrissül az emésztés, -a e­pe és zsírlerakódás is eltűnik. A magyar orvosok a nagy gyógy­eredményű áthan­goló kúráknál előírják, hogy 4—6 héten át, reggel, éhgyomorra, langyosan egy pohár Mira glaubersós gyógyvizet kell fogyasztani. Kérdezze meg orvosát! Svábság és zsidóság a Bánságban A bánsági magyarság húsz éve Romániában (Saját tudósítónktól.) Húsz esztendeje múlt nemrég, hogy a Bánság magyarsága az anyaországtól elkülöní­tetten új államhatalom alá jutott és ebből az alkalom­ból Jakabffy Elemér és Páll György, az ottani magyar­ság két vezetője részletes könyvben foglalta össze a bánsági magyarság Romániában töltött húsz évének történetét. A kötet nyomon követi az impériumválto­­zás előzményeit, lefolyását és következményeit, majd megírja a politikai szervezkedés, közművelődés, iskola­­ügy, egyházi élet és gazdasági helyzet kétévtizedes történetét és eközb­en egész sor rendkívül érdekes és eddig ismeretlen adatról tájékoztat. A legérdekesebb azonban a könyvnek az a része, amely a bánsági sváb­­ságnak és zsidóságnak húszéves szerepével foglalkozik. Mackensen kérdése A szerzők abból indulnak ki, hogyha a világháború alatt az osztályellentétek felfokozódtak és sok helyen az elkeseredés mind kirívóbbá vált is, a nemzetiségi ellentétek egy darabig nem élesedtek ki. A némikép elhalkult román és szerb propaganda mellett azonban a háború folyamán egy új, a nagynémet keletkezett. Ennek nyomai a Bánságban eleinte csak szórványo­san mutatkoztak, képviselői főkép a távolból igyekez­tek céljukat elérni és a sváb tömegeket a magyarság­tól elfordítani. Hogy ezt a propagandát — mondja a könyv — külföldről irányították és ettől a legmaga­sabb német körök sem állottak távol, annak legjobb bizonyítéka az, hogy Mackensen tábornagy, a híres német hadvezér, aki 1915 őszén Temesvárott tartóz­kodott, Geml polgármestertől megkérdezte, hogy miért vannak a németek Magyarországon annyira elnyomva. A tábornagy a magyarok németgyűlöletére felemlí­tette, hogy amikor Galiciában volt, egy magyar csa­pat vonult el előtte, énekelve a Mégis huncut a német dallamára. »Magyarországon magyarérzésű volt minden valamirevaló sváb. Azután végetért a háború és a bánsági magyarsá­got az anyaországtól való elszakadás után két nagy probléma érdekelte: a magyar érzelmű, vezetőrétegeiben szinte teljesen elmagyarosodott falusi svábságnak és a magát majdnem teljes létszámában magyarnak valló zsidóságnak a magatartása. Az októberi forradalom előtt a Bánság városainak ezek a rétegei még szinte egysé­gesen magyarnak vallották magukat. Amint Metzger Márton prépost, a bánsági svábság együk vezetője meg­állapította: »a teljes polgári egyenlőség, a faji, vallási és tradicionális szokások bölcs megbecsülése, a hazájuk javát komolyan akaró magyar állampolgárok őszinte szereteté,, a hivatalok betöltésénél teljes egyenlőség eredményezte azt, hogy Magyarországon magyarérzésű volt minden valamirevaló svába. Hogy pedig — folytatja Jakabffyék könyve — a Bánságban a zsidóság is a ma­gyar nemzeti gondolat hordozója lett, az főleg annak az általános szabadelvű politikának tulajdonítható, amely a svábság egyik legnagyobb fiának, Wekerle Sándornak kormánya alatt az egyenjogúsítás törvénybe iktatása ál­tal a zsidósággal szemben is tökéletesen érvényesült. Az átmenet éveiben azonban a bánsági magyarság véglege­sen elvesztette régebbi hű fegyvertársait, a bánsági svábok nagy részét és cionista alapon megindult a levá­lási folyamata a bánsági magyarajkú zsidóságnak is. Mind a két jelenségnek történeti okai vannak és ezeket a könyv részletesen ismerteti. Főként arra a kettős szervezkedésre mutat rá, amely a bánsági svá­bok között jelentkezett, ahol egyrészt Muth és Blas­­kovits, a régi magyar függetlenségi párt tagjai a ma­gyarság iránt barátságos szellemben vezették a sváb­­ságot, viszont ezzel szemben a Brandsch Rudolf el­nökletével szervezkedők a németországi Alldeutscher Verband irányítása szerint működtek. Muthék mindent megtettek, hogy a szélsőséges irány térhódítását meg­akadályozzák. Sajtójuk egyre-másra közölte a figyel­meztetéseket: Mi svábok — mondta egy ilyen cikk — kétszáz év óta ebben a hazában a magyarsággal megf­­osztottunk örömet, és bánatot és most, amikor ez a sze­rencsétlen nemzet szétmarcangolva lent fekszik, most legyen részünk abban a szégyenletes, csúnya szerepben, hogy éppen mi, mint ahogy bizonyos urak a mi zászlónk alatt cselekszik, naponként belerúgjunk a haldokló oroszlánba. „Kívánjuk ..." A harc mindinkább kiélesedett a magyarbarát mérsékelt svábok és a magyargyűlölő radikálisok kö­zött nemcsak­ Temesvárott, hanem a Bánság többi ré­szén is. Amikor pedig kiderült, hogy Temesvár sorsa megpecsétel­te­tett, a bánsági svábok 1919 augusztus 10-én nagygyűlésen mondták ki határozatukat: »Mint­hogy Temesvárt, a Bánság életének gazdasági és társa­dalmi központját Romániához csatolták és őfelsége, Románia királya felségjogait kiterjesztette a Bán­ságra, miután mi a gyulafehérvári határozatokban biztosítékot látunk arra, hogy jövő államunkban népi jellegünket szabadon fejleszthetjük, anyanyelvünket szabadon használhatjuk s mindkettő politikai, kulturá­lis, gazdasági és társadalmi téren szabadon és korlá­tozás nélkül fejlődhet és ezáltal nemzeti jövőnket biz­tosíthatja, kívánjuk, hogy az egész Bánság egységesen és osztatlanul Nagy-Románia királyságához csatoltas­­sék. Ez a határozat a békekonferenciával közlendő.« De nem elégedtek meg ennek a szélsőséges mozga­lomnak a vezetői ezzel az éles állásfoglalással sem, hanem lapjukban, a Deutsche Wachtban még a denun­­ciálástól sem riadtak vissza. Az úgynevezett sváb nem­zeti tanács — írták — már régen feloszlott. Egyes urak titokban összejönnek ugyan, hogy vezetőjük szónoki tehetségét megcsodálják, de az egé­sz dolog csak játék. Elvárjuk a román kormány képviseletétől, hogy véget­­vet ennek a káros helyzetnek, amely itt sváb köpenyeg alatt magyar célokat szolgál. Végül mégsem lehet eltűrni, hogy egy ember nagyravág­gása miatt egy népen ragadjon az irredenta törekvések gyanúja. A Deutsche Wacht kívánsága rövidesen teljesült: a román hatóságok Muth Gáspárt és három társát letartóztatták és a fogarasi várba szállították. A „magyarónok“ Ami pedig ezután következett, azt a könyv így jel­lemzi: »A magyarónoknak nevezettek nem maradhattak meg ebben a társadalomban. Kerülniök kellett mindent, ami látszatát adhatta, hogy ők a jövőben a magyarok­kal együ­tthaladni igyekeznek. És amikor az iskolák benépesítése érdekében ők is a névelemzés alapjára ál­lottak és a magyar érzelmű német szülőktől az államha­talom igénybevételével ők is megkövetelték, hogy gyer­mekeiket a német tannyelvű iskolába írassák, és min­dent elkövettek, hogy ezeknek ellenkező akarata ne ér­vényesülhessen, amikor ők is részesei lettek annak a lelki kényszerítésnek, amely a teljesen elmagyarosodott szatmári svábok visszanémetesítése érdekében megin­dult, s már a magyar társadalom is olyan fájó érzé­sekkel nézett e »magyarónok« felé, amelyek következ­ménye csak a teljes szétválás lehetett. Azért még sokáig maradtak a svábok közül is sokan a magyar kultúra tá­mogatói és a magyar társadalom szívesen látott tagjai, mint ahogy még ma is vannak, de ezek már csak egye­sek. A svábságnak, mint egésznek leválása a magyar társadalomról már régen beteljesedett.« A zsidó „nemzetiség" A másik probléma a zsidókiválások kérdése. Ma­gyarországnak az a része, amely a Bánságból Romániá­hoz került, az országnak zsidók által egyik legkevésbé lakott része volt. A Bánságban arányszámuk 1,6 száza­lék. Azon a területen, amely a Bánságból Romániához jutott, az 1910. évi magyar népszámlálás 15.570 izrae­lita vallását írt össze, és ugyanezen a területen az 1920-as román népszámlálás 13.949 zsidó nemzetiségűt számolt. Ennek az újonnan kreált nemzetiségnek a történe­tét világosan látjuk a kolozsmegyei prefektusnak fal­ragaszokon is publikált rendeletéből, amely így hang­zik: »Tudomásunkra jutott, hogy különösen a zsidók nemzetiségi kérdésében izgatás folyik, amely a múlt­ban hamisan és mesterségesen csak mint hi­tf­ele­kezet vétetett figyelembe. Szem előtt tartva azonban, hogy a békeszerződés és az államtitkár úr rendelete sze­rint a zsidók nemzeti kisebbséget alkotnak, valamennyi Mózes-vallásúnak (ortodox, neológ, stb.) zsidó nemzeti­ségűnek kell jelentkeznie, nehogy büntetés alá essék.« Ez volt tehát a magyarázata annak, hogy a zsidó­ság száma a bánáti magyarságéból levonásba került, de — mint Jakabbffyék könyve mondja — különösen a városokban az asszimilált zsidók hevesen tiltakoz­tak az ellen, hogy őket zsidó nemzetűeknek minősítsék és az összeíró közegek több esetben ennek a tiltakozás­nak helyt adtak, sok esetben azonban ragaszkodtak a kapott utasításhoz és tiltakozások ellenére is az izrae­lita vallásúakat zsidó nemzetűeknek írták ... * „Határozott magyarbarát magatartást tanúsított“ Az államhatalom változás után — mondja tovább a könyv — a bánsági keresztény magyarság a maga gyengeségének és anyagi eszközei hiányának tudatá­ban egy pillanatra sem gondolt arra, hogy a zsidóság­gal szemben megváltoztassa szabadelvű felfogását. Elhá­rította magától az antiszemiták csábításait és hatás­talanok maradtak reá azok a vádaskodások is, amelyek a határokon túlról érkeztek. A kommunizmus bukása utáni események nyomán azonban a zsidóság egy része, különösen a fiatalabbak, felkapták a cionizmus gondo­latát, de a magyar kulturák­ zsidósági többsége még ekkor is idegenkedve állott szembe ezzel a mozgalom­mal, amelyet inkább érzelmi, romantikus elképzelésnek tekintett, mint komoly politikai és társadalmi tényező­nek. »Az átmenetnek ez­ éveiben a bánsági magyar­­nyelvű zsidóság akár magyarnak vallotta magát, akár nemzeti alapon álló zsidónak, akár pedig, ami a leg­gyakoribb eset volt, tartózkodott a nyílt színvallástól, határozottan magyarbarát magatartást tanúsított és szívesen juttatott kenyérhez sor, arra rászámló, hivata­lát vesztett intellektuelt.« De még a cionista résznek is az volt a felfogása (lásd Gábor Dezső fejtegetéseit a »Zsidó Nemzeti Szövetség« egyik kiadványában), hogy »a­ zsidó nacionalizmus nem jelent elszakadást és nem érinti a zsidóság hazafiasságát, ellenkezőleg, egyedül „A HI­MS­A" Előzetes nekrológ Mahatma Gandhiról Az esemény péntek délelőtt tizenegy órakor történt. A hetvenéves férfi leült utolsó ebédjéhez. Főzeléket evett, korpakenyérrel, aztán egy csésze meleg kecsketejet ivott. Elbúcsúzott feleségétől és visszavonult. Visszavonult az emberektől, vissza­vonult a testtől a nagy nép hatalmas vezére, aki­nek egyetlen szavára ötvenmillió ember kezd bár­milyen harcba: a vezér mindentől visszavonult, most már csak Nagy Lélek, Mahatma. Az esemény sok más esemény mellett nem kap valami nagy helyet a fehér emberek tudatában, a keresztény emberiség sok izgalom és zűrzavar közepette nem ér rá azzal a csont-bőr félmeztelen, barna aggastyánnal foglalkozni, aki egy földes kunyhó padlóján gubbaszt és csendben, derűs lé­lekkel várja a halált. Az esemény idegesítően hat a fehér emberre. A rajkori maharadzsa nem akar szabadságjogokat adni a népnek és Gandhi »mindhalálig« tartó böjtöt kezdett tiltakozáskép­pen. A furcsa zsarolásnak micsoda példája ez az indiai népvezér, akinek tar koponyáját, szemgöd­rében mélyenü­lő mozgékony szemét néhányszor mindenki látta a heti hangos híradóban, e merő­ben huszadik századi intézmény termékeiben, ahol békésen és egyenrangúan megfér egymás mellett öt méter Gandhiról, öt méter az ifj párizsi divat­ról és az új amerikai bombavetőről. »A Mahatma kijelentette, hogy úgy szereti a maharadzsát, mintha saját fiát volna és tulajdon élete feláldozásával akarja a maharádzsa jelle­mének­ nemesebb vonásait érvényre juttatni.« Furcsa népvezér, aki tulajdon élete elpusztításá­val fenyegetőzik. Nem, Európát és Amerikát, az egész fehér földgolyót nem tudja igazán meg­fogni ez az indiai híradás. Európa és Amerika jól értesült. Tudja Gandhiról, amit a heti hangos híradó s a vasárnapi újságok fogyasztóinak tudni illik. A »nem-beavatkozás« és az »erőszak nem­­alkalmazása« ismert fogalmak. Azt is tudjuk, hogy vannak államférfiak, akik mások életének kioltásával fenyegetőznek, s van olyan, aki az öngyilkosságával »zsarol«. A »zsarolás« ez esetben valószínűleg nem fog célra vezetni s a világ talán elveszti Mahatma Gandhit, akit egyáltalában nem érdemelt meg. Halálát elősegíti a radsputok faji jellegzetessége, a maharádzsa konzervativizmusa és irtózása a népi politikától, az angol alkirály be nem avatko­­zási politikája és Gandhi jelleme. A radsputok eredetüket India hadi kasztjára vezetik vissza. Ma is a radsput India egyik leg­­harciasabb néptörzse. Előkelőik, amint azt vala­mennyi lexikon megállapítja, »büszke lenézéssel megvetik hindu hitsorsosaikat és sokat adnak nemességükre«. A maharadzsa már nyilatkozott is: sajnos, nem áll módjában alkotmányt adni a népnek. Az alkirály, az angol nép izrazi és hűsé­ges képviselője, természetesen a be nem avatkozás nemes álláspontjára helyezkedik, így segítvén elő Gandhi halálát. A Mahatma pedig nem enged. Életének, rop­pant művének, óriási győzelmeinek, hatalmának és példaadásának éppen ez az ereje. Soha nem engedett. Az »Ahimsa«, vagyis az »erőszak nem­alkalmazása« volt mindig a politikája, az Ahim­­sával és a békés ellenállással harcolta ki Dél- Afrika 150.000 hindujának függetlenségét. Indiába való visszatérése után ezzel emelte fel a hindu tömegeket mai színvonalukra, így alakította meg a nemzeti Indiát, így tudta a nemzeti gondolat jegyében egységessé tenni a sokszáz néptörzsre széthulló indiai világot s így aratta nagy gazda­sági győzelmeit az angolok ellen. Amikor híres zarándoklatába öt páriát is bevett és a hindu tömegek nem lázadtak fel ellene, legyőzte az év­ezredes hindu kasztrendszert. Most a népi szabad­ságjogokért harcol. Ellenfele egész életében a vi­lág leghatalmasabb birodalma volt s egyetlen fegyvere a­ lélek. A rajkori maharádzsa lelkét talán nem fog­ja megváltani, de ha Indiában va­laha megszületik a nagy hindu nemzeti állam, azt életével és halálának módjával érte el. És az esemény, amely péntek délelőtt tizenegy­kor indult el, bizony fontosabb minden más ese­ménynél, ami korunkban történik. Egy ember fel­ajánlotta életét testvéreiért. Orvosi jelentés Gandhi állapotáról London, március 4. (Stefani.) A bombayi országgyűlés orvosi je­lentést adott ki Gandhi egészségi állapotáról. A jelentés szerint Gandhit több orvos vizsgálta meg. Megállapították, hogy egészségi állapota viszony­lag kielégítő. (MTI.). ad módot a zsidóságnak arra, hog­y magyar hazájának használhasson. Még ha egyes területek elszakadnának is Magyarországtól vagy nemzetiségi autonómiát kap­­nának, akkor is csak a nemzetiségként szereplő ma­­gyarnyelvű zsidóság lehet e vidékeken a magyarság támasza, migt a nemzetiségként nem szereplő zsidóságot hamar tótnak, románnak, szerbnek asszimilálná a nem­zetiségek természetes pressziója­. A román államhatalom berendezkedése után termé­szetesen már lényeges eltolódás mutatkozott a zsidó nemzeti mozgalomban. A későbbiekről a könyv csak annyit mond, hogy »1920 végén a magyarnyelvű bán­sági zsidóság jelentékeny részének útja már nem a magyar irány felé haladt«. A részletekkel azonban adós marad. (K. L)

Next