Pesti Napló, 1939. március (90. évfolyam, 49-74. szám)
1939-03-05 / 53. szám
Vasárnap PESTI NAPLÓ 1939 március 5 - - ______________________________ Áthangoló kúrák A latin államokban bevált orvosi módszer a „Lavato de organismo“, a szervezet átöblítése. Hatásaképpen a belek, az epe, és húgyutak megszabadulnak a salaktól, tehát felfrissül az emésztés, -a epe és zsírlerakódás is eltűnik. A magyar orvosok a nagy gyógyeredményű áthangoló kúráknál előírják, hogy 4—6 héten át, reggel, éhgyomorra, langyosan egy pohár Mira glaubersós gyógyvizet kell fogyasztani. Kérdezze meg orvosát! Svábság és zsidóság a Bánságban A bánsági magyarság húsz éve Romániában (Saját tudósítónktól.) Húsz esztendeje múlt nemrég, hogy a Bánság magyarsága az anyaországtól elkülönítetten új államhatalom alá jutott és ebből az alkalomból Jakabffy Elemér és Páll György, az ottani magyarság két vezetője részletes könyvben foglalta össze a bánsági magyarság Romániában töltött húsz évének történetét. A kötet nyomon követi az impériumváltozás előzményeit, lefolyását és következményeit, majd megírja a politikai szervezkedés, közművelődés, iskolaügy, egyházi élet és gazdasági helyzet kétévtizedes történetét és eközben egész sor rendkívül érdekes és eddig ismeretlen adatról tájékoztat. A legérdekesebb azonban a könyvnek az a része, amely a bánsági svábságnak és zsidóságnak húszéves szerepével foglalkozik. Mackensen kérdése A szerzők abból indulnak ki, hogyha a világháború alatt az osztályellentétek felfokozódtak és sok helyen az elkeseredés mind kirívóbbá vált is, a nemzetiségi ellentétek egy darabig nem élesedtek ki. A némikép elhalkult román és szerb propaganda mellett azonban a háború folyamán egy új, a nagynémet keletkezett. Ennek nyomai a Bánságban eleinte csak szórványosan mutatkoztak, képviselői főkép a távolból igyekeztek céljukat elérni és a sváb tömegeket a magyarságtól elfordítani. Hogy ezt a propagandát — mondja a könyv — külföldről irányították és ettől a legmagasabb német körök sem állottak távol, annak legjobb bizonyítéka az, hogy Mackensen tábornagy, a híres német hadvezér, aki 1915 őszén Temesvárott tartózkodott, Geml polgármestertől megkérdezte, hogy miért vannak a németek Magyarországon annyira elnyomva. A tábornagy a magyarok németgyűlöletére felemlítette, hogy amikor Galiciában volt, egy magyar csapat vonult el előtte, énekelve a Mégis huncut a német dallamára. »Magyarországon magyarérzésű volt minden valamirevaló sváb. Azután végetért a háború és a bánsági magyarságot az anyaországtól való elszakadás után két nagy probléma érdekelte: a magyar érzelmű, vezetőrétegeiben szinte teljesen elmagyarosodott falusi svábságnak és a magát majdnem teljes létszámában magyarnak valló zsidóságnak a magatartása. Az októberi forradalom előtt a Bánság városainak ezek a rétegei még szinte egységesen magyarnak vallották magukat. Amint Metzger Márton prépost, a bánsági svábság együk vezetője megállapította: »a teljes polgári egyenlőség, a faji, vallási és tradicionális szokások bölcs megbecsülése, a hazájuk javát komolyan akaró magyar állampolgárok őszinte szereteté,, a hivatalok betöltésénél teljes egyenlőség eredményezte azt, hogy Magyarországon magyarérzésű volt minden valamirevaló svába. Hogy pedig — folytatja Jakabffyék könyve — a Bánságban a zsidóság is a magyar nemzeti gondolat hordozója lett, az főleg annak az általános szabadelvű politikának tulajdonítható, amely a svábság egyik legnagyobb fiának, Wekerle Sándornak kormánya alatt az egyenjogúsítás törvénybe iktatása által a zsidósággal szemben is tökéletesen érvényesült. Az átmenet éveiben azonban a bánsági magyarság véglegesen elvesztette régebbi hű fegyvertársait, a bánsági svábok nagy részét és cionista alapon megindult a leválási folyamata a bánsági magyarajkú zsidóságnak is. Mind a két jelenségnek történeti okai vannak és ezeket a könyv részletesen ismerteti. Főként arra a kettős szervezkedésre mutat rá, amely a bánsági svábok között jelentkezett, ahol egyrészt Muth és Blaskovits, a régi magyar függetlenségi párt tagjai a magyarság iránt barátságos szellemben vezették a svábságot, viszont ezzel szemben a Brandsch Rudolf elnökletével szervezkedők a németországi Alldeutscher Verband irányítása szerint működtek. Muthék mindent megtettek, hogy a szélsőséges irány térhódítását megakadályozzák. Sajtójuk egyre-másra közölte a figyelmeztetéseket: Mi svábok — mondta egy ilyen cikk — kétszáz év óta ebben a hazában a magyarsággal megfosztottunk örömet, és bánatot és most, amikor ez a szerencsétlen nemzet szétmarcangolva lent fekszik, most legyen részünk abban a szégyenletes, csúnya szerepben, hogy éppen mi, mint ahogy bizonyos urak a mi zászlónk alatt cselekszik, naponként belerúgjunk a haldokló oroszlánba. „Kívánjuk ..." A harc mindinkább kiélesedett a magyarbarát mérsékelt svábok és a magyargyűlölő radikálisok között nemcsak Temesvárott, hanem a Bánság többi részén is. Amikor pedig kiderült, hogy Temesvár sorsa megpecsételtetett, a bánsági svábok 1919 augusztus 10-én nagygyűlésen mondták ki határozatukat: »Minthogy Temesvárt, a Bánság életének gazdasági és társadalmi központját Romániához csatolták és őfelsége, Románia királya felségjogait kiterjesztette a Bánságra, miután mi a gyulafehérvári határozatokban biztosítékot látunk arra, hogy jövő államunkban népi jellegünket szabadon fejleszthetjük, anyanyelvünket szabadon használhatjuk s mindkettő politikai, kulturális, gazdasági és társadalmi téren szabadon és korlátozás nélkül fejlődhet és ezáltal nemzeti jövőnket biztosíthatja, kívánjuk, hogy az egész Bánság egységesen és osztatlanul Nagy-Románia királyságához csatoltassék. Ez a határozat a békekonferenciával közlendő.« De nem elégedtek meg ennek a szélsőséges mozgalomnak a vezetői ezzel az éles állásfoglalással sem, hanem lapjukban, a Deutsche Wachtban még a denunciálástól sem riadtak vissza. Az úgynevezett sváb nemzeti tanács — írták — már régen feloszlott. Egyes urak titokban összejönnek ugyan, hogy vezetőjük szónoki tehetségét megcsodálják, de az egész dolog csak játék. Elvárjuk a román kormány képviseletétől, hogy végetvet ennek a káros helyzetnek, amely itt sváb köpenyeg alatt magyar célokat szolgál. Végül mégsem lehet eltűrni, hogy egy ember nagyravággása miatt egy népen ragadjon az irredenta törekvések gyanúja. A Deutsche Wacht kívánsága rövidesen teljesült: a román hatóságok Muth Gáspárt és három társát letartóztatták és a fogarasi várba szállították. A „magyarónok“ Ami pedig ezután következett, azt a könyv így jellemzi: »A magyarónoknak nevezettek nem maradhattak meg ebben a társadalomban. Kerülniök kellett mindent, ami látszatát adhatta, hogy ők a jövőben a magyarokkal együtthaladni igyekeznek. És amikor az iskolák benépesítése érdekében ők is a névelemzés alapjára állottak és a magyar érzelmű német szülőktől az államhatalom igénybevételével ők is megkövetelték, hogy gyermekeiket a német tannyelvű iskolába írassák, és mindent elkövettek, hogy ezeknek ellenkező akarata ne érvényesülhessen, amikor ők is részesei lettek annak a lelki kényszerítésnek, amely a teljesen elmagyarosodott szatmári svábok visszanémetesítése érdekében megindult, s már a magyar társadalom is olyan fájó érzésekkel nézett e »magyarónok« felé, amelyek következménye csak a teljes szétválás lehetett. Azért még sokáig maradtak a svábok közül is sokan a magyar kultúra támogatói és a magyar társadalom szívesen látott tagjai, mint ahogy még ma is vannak, de ezek már csak egyesek. A svábságnak, mint egésznek leválása a magyar társadalomról már régen beteljesedett.« A zsidó „nemzetiség" A másik probléma a zsidókiválások kérdése. Magyarországnak az a része, amely a Bánságból Romániához került, az országnak zsidók által egyik legkevésbé lakott része volt. A Bánságban arányszámuk 1,6 százalék. Azon a területen, amely a Bánságból Romániához jutott, az 1910. évi magyar népszámlálás 15.570 izraelita vallását írt össze, és ugyanezen a területen az 1920-as román népszámlálás 13.949 zsidó nemzetiségűt számolt. Ennek az újonnan kreált nemzetiségnek a történetét világosan látjuk a kolozsmegyei prefektusnak falragaszokon is publikált rendeletéből, amely így hangzik: »Tudomásunkra jutott, hogy különösen a zsidók nemzetiségi kérdésében izgatás folyik, amely a múltban hamisan és mesterségesen csak mint hitfelekezet vétetett figyelembe. Szem előtt tartva azonban, hogy a békeszerződés és az államtitkár úr rendelete szerint a zsidók nemzeti kisebbséget alkotnak, valamennyi Mózes-vallásúnak (ortodox, neológ, stb.) zsidó nemzetiségűnek kell jelentkeznie, nehogy büntetés alá essék.« Ez volt tehát a magyarázata annak, hogy a zsidóság száma a bánáti magyarságéból levonásba került, de — mint Jakabbffyék könyve mondja — különösen a városokban az asszimilált zsidók hevesen tiltakoztak az ellen, hogy őket zsidó nemzetűeknek minősítsék és az összeíró közegek több esetben ennek a tiltakozásnak helyt adtak, sok esetben azonban ragaszkodtak a kapott utasításhoz és tiltakozások ellenére is az izraelita vallásúakat zsidó nemzetűeknek írták ... * „Határozott magyarbarát magatartást tanúsított“ Az államhatalom változás után — mondja tovább a könyv — a bánsági keresztény magyarság a maga gyengeségének és anyagi eszközei hiányának tudatában egy pillanatra sem gondolt arra, hogy a zsidósággal szemben megváltoztassa szabadelvű felfogását. Elhárította magától az antiszemiták csábításait és hatástalanok maradtak reá azok a vádaskodások is, amelyek a határokon túlról érkeztek. A kommunizmus bukása utáni események nyomán azonban a zsidóság egy része, különösen a fiatalabbak, felkapták a cionizmus gondolatát, de a magyar kulturák zsidósági többsége még ekkor is idegenkedve állott szembe ezzel a mozgalommal, amelyet inkább érzelmi, romantikus elképzelésnek tekintett, mint komoly politikai és társadalmi tényezőnek. »Az átmenetnek ez éveiben a bánsági magyarnyelvű zsidóság akár magyarnak vallotta magát, akár nemzeti alapon álló zsidónak, akár pedig, ami a leggyakoribb eset volt, tartózkodott a nyílt színvallástól, határozottan magyarbarát magatartást tanúsított és szívesen juttatott kenyérhez sor, arra rászámló, hivatalát vesztett intellektuelt.« De még a cionista résznek is az volt a felfogása (lásd Gábor Dezső fejtegetéseit a »Zsidó Nemzeti Szövetség« egyik kiadványában), hogy »a zsidó nacionalizmus nem jelent elszakadást és nem érinti a zsidóság hazafiasságát, ellenkezőleg, egyedül „A HIMSA" Előzetes nekrológ Mahatma Gandhiról Az esemény péntek délelőtt tizenegy órakor történt. A hetvenéves férfi leült utolsó ebédjéhez. Főzeléket evett, korpakenyérrel, aztán egy csésze meleg kecsketejet ivott. Elbúcsúzott feleségétől és visszavonult. Visszavonult az emberektől, visszavonult a testtől a nagy nép hatalmas vezére, akinek egyetlen szavára ötvenmillió ember kezd bármilyen harcba: a vezér mindentől visszavonult, most már csak Nagy Lélek, Mahatma. Az esemény sok más esemény mellett nem kap valami nagy helyet a fehér emberek tudatában, a keresztény emberiség sok izgalom és zűrzavar közepette nem ér rá azzal a csont-bőr félmeztelen, barna aggastyánnal foglalkozni, aki egy földes kunyhó padlóján gubbaszt és csendben, derűs lélekkel várja a halált. Az esemény idegesítően hat a fehér emberre. A rajkori maharadzsa nem akar szabadságjogokat adni a népnek és Gandhi »mindhalálig« tartó böjtöt kezdett tiltakozásképpen. A furcsa zsarolásnak micsoda példája ez az indiai népvezér, akinek tar koponyáját, szemgödrében mélyenülő mozgékony szemét néhányszor mindenki látta a heti hangos híradóban, e merőben huszadik századi intézmény termékeiben, ahol békésen és egyenrangúan megfér egymás mellett öt méter Gandhiról, öt méter az ifj párizsi divatról és az új amerikai bombavetőről. »A Mahatma kijelentette, hogy úgy szereti a maharadzsát, mintha saját fiát volna és tulajdon élete feláldozásával akarja a maharádzsa jellemének nemesebb vonásait érvényre juttatni.« Furcsa népvezér, aki tulajdon élete elpusztításával fenyegetőzik. Nem, Európát és Amerikát, az egész fehér földgolyót nem tudja igazán megfogni ez az indiai híradás. Európa és Amerika jól értesült. Tudja Gandhiról, amit a heti hangos híradó s a vasárnapi újságok fogyasztóinak tudni illik. A »nem-beavatkozás« és az »erőszak nemalkalmazása« ismert fogalmak. Azt is tudjuk, hogy vannak államférfiak, akik mások életének kioltásával fenyegetőznek, s van olyan, aki az öngyilkosságával »zsarol«. A »zsarolás« ez esetben valószínűleg nem fog célra vezetni s a világ talán elveszti Mahatma Gandhit, akit egyáltalában nem érdemelt meg. Halálát elősegíti a radsputok faji jellegzetessége, a maharádzsa konzervativizmusa és irtózása a népi politikától, az angol alkirály be nem avatkozási politikája és Gandhi jelleme. A radsputok eredetüket India hadi kasztjára vezetik vissza. Ma is a radsput India egyik legharciasabb néptörzse. Előkelőik, amint azt valamennyi lexikon megállapítja, »büszke lenézéssel megvetik hindu hitsorsosaikat és sokat adnak nemességükre«. A maharadzsa már nyilatkozott is: sajnos, nem áll módjában alkotmányt adni a népnek. Az alkirály, az angol nép izrazi és hűséges képviselője, természetesen a be nem avatkozás nemes álláspontjára helyezkedik, így segítvén elő Gandhi halálát. A Mahatma pedig nem enged. Életének, roppant művének, óriási győzelmeinek, hatalmának és példaadásának éppen ez az ereje. Soha nem engedett. Az »Ahimsa«, vagyis az »erőszak nemalkalmazása« volt mindig a politikája, az Ahimsával és a békés ellenállással harcolta ki Dél- Afrika 150.000 hindujának függetlenségét. Indiába való visszatérése után ezzel emelte fel a hindu tömegeket mai színvonalukra, így alakította meg a nemzeti Indiát, így tudta a nemzeti gondolat jegyében egységessé tenni a sokszáz néptörzsre széthulló indiai világot s így aratta nagy gazdasági győzelmeit az angolok ellen. Amikor híres zarándoklatába öt páriát is bevett és a hindu tömegek nem lázadtak fel ellene, legyőzte az évezredes hindu kasztrendszert. Most a népi szabadságjogokért harcol. Ellenfele egész életében a világ leghatalmasabb birodalma volt s egyetlen fegyvere a lélek. A rajkori maharádzsa lelkét talán nem fogja megváltani, de ha Indiában valaha megszületik a nagy hindu nemzeti állam, azt életével és halálának módjával érte el. És az esemény, amely péntek délelőtt tizenegykor indult el, bizony fontosabb minden más eseménynél, ami korunkban történik. Egy ember felajánlotta életét testvéreiért. Orvosi jelentés Gandhi állapotáról London, március 4. (Stefani.) A bombayi országgyűlés orvosi jelentést adott ki Gandhi egészségi állapotáról. A jelentés szerint Gandhit több orvos vizsgálta meg. Megállapították, hogy egészségi állapota viszonylag kielégítő. (MTI.). ad módot a zsidóságnak arra, hogy magyar hazájának használhasson. Még ha egyes területek elszakadnának is Magyarországtól vagy nemzetiségi autonómiát kapnának, akkor is csak a nemzetiségként szereplő magyarnyelvű zsidóság lehet e vidékeken a magyarság támasza, migt a nemzetiségként nem szereplő zsidóságot hamar tótnak, románnak, szerbnek asszimilálná a nemzetiségek természetes pressziója. A román államhatalom berendezkedése után természetesen már lényeges eltolódás mutatkozott a zsidó nemzeti mozgalomban. A későbbiekről a könyv csak annyit mond, hogy »1920 végén a magyarnyelvű bánsági zsidóság jelentékeny részének útja már nem a magyar irány felé haladt«. A részletekkel azonban adós marad. (K. L)