Pesti Napló, 1939. május (90. évfolyam, 99-122. szám)
1939-05-31 / 122. szám
Budapest, 1939 A 90. évfolyam 122. szám Szerda, május 31 ELŐFIZETÉS* ÁRAK: Egy hóra . . ..5 pengő Negyedévre. 10.80 pengő Félévre .... 21.60 pengő Egyes szám ára Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon. 16 fillér Vasárnap.............32 fillérFESTI NAPLÓ SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL* VTL ker., Rákóczi út 64. Telefon: *145-559,*146-419 Jegypénztár, hirdetési*, előfizetési-, utalási- és könyvosztályi VII., Erzsébet körút 18—20 MI VOLT AZ URNÁKBAN? ÍRTA: DERNŐI KOCSIS LÁSZLÓ A Gömbös Gyula utáni korszak egyik miniszterelnöke hatalma teljében, maga mögött a töretlen Nemzeti Egység Pártjával, szűk baráti körben Bethlenről és Eckhardtról beszélt. Százhetven embere volt a képviselőházban, ezek közül csak néhány ment ki egy-egy szavazás elől az ülésteremből, különben mind megbízható volt és hűséges. A miniszterelnöknek Bethlenre és Eckhardtra lett volna szüksége. Szívesen felállított volna két urat a bársonyszékből, hogy ezt a két urat a helyükre ültethesse. — Sajnos, — mondta — nem lehet meghívni őket a kormányba. Nem vállalhatom a kockázatot. Az egész országban hirdették és hirdetik róluk, hogy zsidóbérencek ... Az egyik barát szelíden megkérdezte a miniszterelnököt. — És valóban zsidóbérencek. — Dehogy! — Te tudod, hogy nem azok ... — Tudom kiváló hazafiak, rendkívüli tehetségű emberek. Akkor a barát valamit kérdezett, amire azután sohse kapott választ: — Miért nem élsz a hatalmaddal, hogy ugyanazon a módon, amint elhiresztelték róluk a zsidóbérencséget, hireszteljék el az igazságot is? Ez a történet valahogy idekívánkozik az 1939-ik évi országgyűlési képviselőválasztások históriájához. A most lezajlott választás meglepetéseinek gyökerét azokban az időkben kell keresnünk, mikor divattá vált zsidóbérenccé kikiáltani a politikai ellenfeleket és kormányférfiak jobb meggyőződésük ellenére hallgattak, nehogy ők maguk is részesedjenek a támadásokban. Nagy hajtóvadászat volt, a lelkesedés tüze — vagy a gyűlöleté — magas lánggal lobogott a vadászok szívében. Az egymásután következő kormányok részben tűrték, részben szívesen látták, részben maguk is elősegítették a hajtást s ha már-már úgy látszott, hogy ellobban a láng, nem sajnálták, odavetettek rá egy-egy száraz gallyacskát. Bethlen elmondta véleményét a dologról abban a drámai nyílt levélben, melyet nagykanizsai híveihez intézett, búcsúzóban a képviselőháztól. Eckhardt még csak ezután beszél. Nem kétséges, hogy beszélni fog, azon túl is, amit petíciós perében mond majd el a közigazgatási bíróság előtt, ahová a tiszamarosi kerület meglepő választási eredménye kerül. Lesz néhány petíció és élénkebb lesz a politikai élet. A kormány óriási többséggel került ki a választási harcból. Új színezésű ellenzék kerül szembe a nagy többséggel. Azt a dinamizmust, mellyel 1935-ben a választási harcban vaserővel elnyomott kisgazdapárt vonult fel Gömbös Gyula ellen, most a nyilaskeresztesek képviselhetik a Házban. Azt az ellenzéki támogatást, amely Darányi Kálmán számára, de hosszú ideig Imrédy Béla számára is lehetővé tette a nyugodt kormányzást s amelynek az 1935—40-es országgyűlés legnagyobb alkotásait köszönhetjük. Teleki Pálnak saját pártjában kell megtalálnia, mert az új ellenzéktől, melynek célkitűzéseiről és módszereiről sohse titkolta véleményét, — nem remélheti. A választások kiírása után népszerű társasjáték volt mikroszkóp alá tenni a kormánypárti jelölteket és kiválogatni közülük a »Teleki-pártot«, s azokat, akik — nem Teleki-párt. Hol a mikroszkóp volt hamis, hol a kutató szándékaiba csúszott egy kis célzatosság, de társasjátéknál apró hibákra nem néznek. Most új lendülettel folyik a játék, hiszen már nem jelöltekről, hanem megválasztott képviselőkről van szó. Ezerszer visszatérő kérdés: lesz-e Telekinek többsége a képviselőházban. Mi nem kételkedünk benne, hogy lesz. Ha száznyolcvan marad a Magyar Élet Párt képviselőinek száma, akkor száznyolcvan tagú lesz a kormánypárt. Ha szaporodik a létszám, szaporodni fognak a kormánytámogató szavazatok is. Ha volnának is a kormánypártban a MÉP határain kívül maradt szélsőjobban kacérkodó képviselők, a Ház üléstermében hamarosan meggyőződnek róla, hogy onnan, — a törvényalkotó felelős helyéről — igen sok dolog egészen más színben mutatkozik. S főleg a lehetőségek mutatkoznak rideg valóságban, ha a miniszterelnök nem dolgozik vetített díszletekkel és egyéb színpadi fényhatásokkal. Márpedig Teleki a reflektorokat meg fogja hagyni a színpadnak. Minden jel arra mutat. Mindaddig, amíg Teleki Pál kormányon van, a kormánypártutána igazkedik, Telekinek programja van, terveiről beszélt székfoglalójában s később agitációs szónoklataiban is. Munkáját a legnagyobb ellenzéki párt — a nyilasok — radikálisabb követelésekkel fogja kísérni. Hogy az ellenzéki hang csak tartalomban lesz-e radikális vagy a türelmetlenségtől fűtve felvesz-e valami viharsarki árnyalatot: a jövő titka. A viharsarki hang hasonló visszhangot szül; az 1935-ös példa azt mutatja, hogy bizonyos időre munkaképtelenné teszi a parlamentet. A parlamenti tárgyalás megnehezítése pedig nem lehet célja a nyilas pártnak sem, ha komolyan veszi saját követeléseit s komolyan veszi programjának az első Szálasi-párt feloszlatása után lépten-nyomon, szóban és írásban hangoztatott tételét, hogy céljait parlamentáris úton akarja elérni. Igaz, hogy azóta elhangzott bírósági ítéletek megállapításai jogos kételyeket ébreszthetnek a közvéleményben a parlamentáris célok felől de bizonyos ideig a programoknak is hinni kell. Mindaddig, amíg be nem bizonyosodik róluk, hogy a »cél szentesíti az eszközt« jegyében születtek. A kormány kötelessége őrködni az alkotmány és az alkotmányosság épsége felett s nem kétséges, hogy Teleki Pál ezt a kötelességét százegy per centig teljesíteni fogja. Akkor is, ha kiderülne, — reméljük nem derül ki — hogy a nyilas-program trójai faló volt a parlamentarizmus ellenfelei számára. Éppen elég gondolkozásra késztető tünet inti óvatosságra a kormányt és a közvéleményt. Ilyen tünet volt az a feltűnő megállapítás is, hogy a Basch-szervezetek mindenütt német jelöltre szavaztak, ahol német jelölt volt, de ahol nem volt, ott egyöntetűen a nyilas jelölt mellé álltak. Vájjon véletlenből fakadnak-e az ilyen tünetek? Nem lesz irigylésreméltó a kormány helyzete, de ha a Magyar Élet Pártja teljesíti a kötelességét, a kormány megbirkózhatik nemcsak feladataival, hanem új ellenzékével is. A feladat nehezebbik részét elődeinek köszönheti Teleki Pál. Elsősorban Darányi Kálmánnak, aki Eckhardt Tibor segítségével megoldotta a legnehezebb közjogi problémákat,— ha Eckhardt nem áll mellé és nem közvetít minden irányban, már első javaslatával elbukhatott volna s még nagyobb veszélyben forgott a második javaslat benyújtása után, — minden vonalon élvezte az ellenzék által vállalt treuga dei előnyeit, s engedte, hogy a szélsőjobboldal éppen a treuga deit kihasználva szerezze meg első magyarországi hadállásait, Eckhardt Tibor pártjának és népszerűségének rovására. A polgári ellenzék lábhoz tett fegyverrel állt, hogy a kormány nyugodtan dolgozhassák, közben állásaiba benyomultak a nyilaskeresztesek. Igen sok helyen a kormánypárttól kapták meg a hátsó kapu kulcsát, nehogy felébredjen a gazda. A gazda nem is volt otthon. Éppen kormányt támogatott, a lábhoz tett fegyverrel. S ezért ellenszolgáltatást nem kapott, de nem is kért. Mikor azután kiderült, hogy a szélsőjobboldalnak kormánypárti hadállások is kellenének, Darányi nem talált ellenük alkalmasabb módszert, mint »kivenni a szelet vitorláikból«. Ebből a módszerből később Imrédy reprízt csinált, körülbelül hasonló sikerrel, mint elődje. Telekinek kellett jönnie, hogy felfedezze: már túlságosan sok a vitorla ahhoz a kis tengerhez képest, melynek hullámait a magyar szelek szántják. S bizonyára nem ok és alap nélkül mondta utolsó választási beszédében, hogy némelyik vitorlát olyan pénzért szabták, »amihez nemzetéhez hű magyar embernek nem volna szabad nyúlnia«. ... Bizonyos ideig tetszett is a kormánynak, hogy a nyilaspártok célpontja Eckhardt és Bethlen volt. A két ellenzéki vezér támadások és rágalmak közepette teljesítette törvényhozói kötelességét. Egyik se lépett a hordóra, hogy visszaverjen olyan támadásokat, melyek a hordóhoz is méltatlanok voltak. Nálunk néha hang szerint ítélik meg a politikust: néha annak van igaza, aki nagyobbat mond, — de a parasztság előtt csak bizonyos ideig!s ritkán hisznek annak, aki hallgat. Bethlen a sok támadás után visszavonult a felsőházba, amelynek június 10-ike után már döntő jelentőségű szerepe lesz a törvényhozásban. Eckhardt nem vonult vissza, noha nem ő választhatta meg az időt, mikor maga és pártja népszerűségi szempontoktól függetlenül végzett kötelességteljesítéséről ítéletet kér a választóktól. Nem vonult vissza, mert országos párt élén áll s hogy pártja ma is országos erőt képvisel, arról szavazatok százezres tömege tanúskodik. Nem vonult vissza sok minden egyéb mellett talán azért sem, mert nem ez a politikai stílusa. Akik látták 1935-ben, barátaiban csalódva maroknyi párt élén bevonulni a képviselőházba s ott már az első nap szembefordulni egy százhetven főnyi mammut-többséggel, hatalma csúcspontján álló miniszterelnökkel és a viharsarokkal, mely ha érvekkel nem is győzte, annál jobban bírta hanggal, — azok megértik, hogy Eckhardt Tibor belevetette magát ebbe a választási harcba is, amely nemcsak azért volt kilátástalanul nehéz, mert a hatalom és a pénz, a titkos választás két fontos harci eszköze csak az »ellenségnél« volt meg... Két front ellen kellett harcolnia s ha nem akart méltatlan lenni a múlt országgyűlésen vállalt építő ellenzékiségéhez, nem követhette ellenfeleit az ígéretekben. Volt itt bőven jelölt, aki az utolsó csillagot is leígérte az égről, volt kormánypárti is fölös számmal, aki sok csillagot fogyasztott... — Teleki Pál ígéretektől szigorúan tartózkodva, igen kis társaságban járta volna az agitációs ugart, ha nem csatlakoznak hozzá néhányan ellenzékiek is, közöttük Eckhardt a kidolgozott földreformtervével, amiről Telekivel sokat vitatkoztak és még fognak is vitatkozni. A politika az érdekek egyeztetésének művészete. Eckhardt ezt a művészetet — a közérdek szolgálatában — a tökéletességig fejlesztette, nem törődve azzal, hogy az ellenzéki