Magán leánygimnázium, Pestszenterzsébet, 1939

hosszú, bizonytalan jövő, amelyet egyedül­ kell élnünk és egyedül kell irányí­tanunk. Eddig olyan vágyakozva tekintettünk azon idő elé, amikor már nem kötnek az iskolai szabályok és nem riaszt az elkészítetlen lecke, de most nem kívánjuk mindezt. Előttünk áll a sokszor elképzelt gondtalanság és most látjuk csak, hogy gonddal teli élet vár ránk. És most, amikor ez elé a kilátástalan jövő elé tekintünk az eltöltött diákévek után, amikor arra gondolunk, hogy mennyi meg nem értéssel fogunk találkozni, ellentétben azzal a sok szeretettell, amelyet Tanár úrnőinktől kaptunk és képzeletben összetalálkozunk azzal az ismeretlen embertö­meggel, amely ezután várni fog ránk a kedves 13 ismerős leány helyett, akkor mindenki azt érzi magában, hogy nem kell a várva várt gondtalanság és a sokat emlegetett függetlenség, mindenki valahogy titkon azt kívánja, hogy jó volna még egys­zer elsősnek lenni. Am­ikor ma utoljára öltöttük fel az intézeti ruhát, mint VIII.-os diákok, képzeletben együtt voltunk mind a 13-an és egy kis meghatottság lett úrrá rajtunk arra a gondolatra, hogy soha többé nem lesz rajtunk ilyen egy­forma megszokottság, amely együvétartozásunknak külső megnyilatkozása volt. Hosszú ideig lehetne beszélni azokról az érzésekről, amelyek eltöltenek most bennünket, de a kimondott szónál maradandóbb emléket hagy a csen­des hallgatás és az a hangulat, amely ezt a percet örökké emlékezetessé teszi számunkra. Mélyen tisztelt Igazgató Úrnő, most tessék megengedni, hogy egy pár szót szóljak azon társaim nevében, akik a leánygimnázium nevet nyert iskola első tanulói vagyunk. 18-an kezdtük el tanulmányainkat, mint tehe­tetlen, független kis elsősök és heten jutottunk el idáig. Heten vagyunk, kik most egy olyan eseménynél vagyunk jelen, amit ünnepélyesség tekinte­tében már egyszer átéltünk. Az egyik volt az első találkozás és most elér­kezett az utolsó együttlét. örökké emlékezetes marad nekem és társaimnak Az a nap, amelyen az Igazgató Úrnő először tűzte sapkánkra a Leánygim­náziumi jelvényt a református ház III. emeleti fogosóján, ezzel­ a figyelmez­tetéssel: „Legyetek méltók a viselésére!“ Mi akkor büszkén vettük fel a jel­­vényes sapkát és viseltük nyolc éven át, míg végül eljutottunk ide, ahol meghatódottan letesszük. Nyolc év! Ebben a két szóban van mindaz,, amit átéltünk, az a sok nap, amit együtt töltöttünk. Ez a nyolc év forrasztott bennünket annyira össze, hogy nem tudjuk elképzelni, hogy ez után más következzék. Arra a gondolatra, hogy talán soha többé nem lesz ilyen ben­sőséges szeretetben együtt ez a tizenhárom lány, mindenkinek szemében az őszinte ragaszkodás könnye csillan meg. Szeretnők megállítani az időt, hogy ne múljék el ez a boldogság, de mindez nem lehetséges. A világ rendje az, hogy a kis elsősökből nagy nyolcadikosok lesznek. A helyet át kell adni másoknak is, most már egyedül kell járni azon az úton, amelyet az Isten kijelölt számunkra és amelyen Tanár úrnőink tanítottak meg helye­sen haladni. Valahányszor elmegyünk majd az is­kola előtt, mindig büszke­séggel fog eltölteni bennünket az a tudat, hogy mi léptünk először az Igaz­gató Úrnő által létesített iskola falai közé, mint elsősök, hogy mi végig­éltük az iskola kifejlődését, gyarapodását.­­És amikor minderre visszagondo­lunk, hálával adózunk az Igazgató Úrnőnek, aki az iskola megalapításával lehetővé tette nekünk és az utánunk következő diákoknak a tudományban való előrehaladást. Minden köszönetünk és hálánk most az Igazgató Úrnő sze­mélye és az egész Tanári kar felé irányul, akiket arra kérünk, tartsák meg emlékezetükben ezt a kis elsősökből felnövekedett leánycsapatot. Most

Next