Magán leánygimnázium, Pestszenterzsébet, 1939
hosszú, bizonytalan jövő, amelyet egyedül kell élnünk és egyedül kell irányítanunk. Eddig olyan vágyakozva tekintettünk azon idő elé, amikor már nem kötnek az iskolai szabályok és nem riaszt az elkészítetlen lecke, de most nem kívánjuk mindezt. Előttünk áll a sokszor elképzelt gondtalanság és most látjuk csak, hogy gonddal teli élet vár ránk. És most, amikor ez elé a kilátástalan jövő elé tekintünk az eltöltött diákévek után, amikor arra gondolunk, hogy mennyi meg nem értéssel fogunk találkozni, ellentétben azzal a sok szeretettell, amelyet Tanár úrnőinktől kaptunk és képzeletben összetalálkozunk azzal az ismeretlen embertömeggel, amely ezután várni fog ránk a kedves 13 ismerős leány helyett, akkor mindenki azt érzi magában, hogy nem kell a várva várt gondtalanság és a sokat emlegetett függetlenség, mindenki valahogy titkon azt kívánja, hogy jó volna még egyszer elsősnek lenni. Amikor ma utoljára öltöttük fel az intézeti ruhát, mint VIII.-os diákok, képzeletben együtt voltunk mind a 13-an és egy kis meghatottság lett úrrá rajtunk arra a gondolatra, hogy soha többé nem lesz rajtunk ilyen egyforma megszokottság, amely együvétartozásunknak külső megnyilatkozása volt. Hosszú ideig lehetne beszélni azokról az érzésekről, amelyek eltöltenek most bennünket, de a kimondott szónál maradandóbb emléket hagy a csendes hallgatás és az a hangulat, amely ezt a percet örökké emlékezetessé teszi számunkra. Mélyen tisztelt Igazgató Úrnő, most tessék megengedni, hogy egy pár szót szóljak azon társaim nevében, akik a leánygimnázium nevet nyert iskola első tanulói vagyunk. 18-an kezdtük el tanulmányainkat, mint tehetetlen, független kis elsősök és heten jutottunk el idáig. Heten vagyunk, kik most egy olyan eseménynél vagyunk jelen, amit ünnepélyesség tekintetében már egyszer átéltünk. Az egyik volt az első találkozás és most elérkezett az utolsó együttlét. örökké emlékezetes marad nekem és társaimnak Az a nap, amelyen az Igazgató Úrnő először tűzte sapkánkra a Leánygimnáziumi jelvényt a református ház III. emeleti fogosóján, ezzel a figyelmeztetéssel: „Legyetek méltók a viselésére!“ Mi akkor büszkén vettük fel a jelvényes sapkát és viseltük nyolc éven át, míg végül eljutottunk ide, ahol meghatódottan letesszük. Nyolc év! Ebben a két szóban van mindaz,, amit átéltünk, az a sok nap, amit együtt töltöttünk. Ez a nyolc év forrasztott bennünket annyira össze, hogy nem tudjuk elképzelni, hogy ez után más következzék. Arra a gondolatra, hogy talán soha többé nem lesz ilyen bensőséges szeretetben együtt ez a tizenhárom lány, mindenkinek szemében az őszinte ragaszkodás könnye csillan meg. Szeretnők megállítani az időt, hogy ne múljék el ez a boldogság, de mindez nem lehetséges. A világ rendje az, hogy a kis elsősökből nagy nyolcadikosok lesznek. A helyet át kell adni másoknak is, most már egyedül kell járni azon az úton, amelyet az Isten kijelölt számunkra és amelyen Tanár úrnőink tanítottak meg helyesen haladni. Valahányszor elmegyünk majd az iskola előtt, mindig büszkeséggel fog eltölteni bennünket az a tudat, hogy mi léptünk először az Igazgató Úrnő által létesített iskola falai közé, mint elsősök, hogy mi végigéltük az iskola kifejlődését, gyarapodását.És amikor minderre visszagondolunk, hálával adózunk az Igazgató Úrnőnek, aki az iskola megalapításával lehetővé tette nekünk és az utánunk következő diákoknak a tudományban való előrehaladást. Minden köszönetünk és hálánk most az Igazgató Úrnő személye és az egész Tanári kar felé irányul, akiket arra kérünk, tartsák meg emlékezetükben ezt a kis elsősökből felnövekedett leánycsapatot. Most