Politika, 1947 (1. évfolyam, 1-39. szám)
1947-06-14 / 11. szám
OLITIKA 1 9 í 7 J 0 N 1 U S 1 4 11P MŰSORON KÍVÜL Búcsú Egyed Zoltántól írta: STELLA ADORJÁN 1918 tavasszán „snájdig“ fiatal hadnagy viharzott be a kolozsvári helyőrségi kórház irodájába. Két óra felé járt az idő, a nagyfejnek már ebédelni mentek, jómagam is köpenyben, sapkával a fejemen készültem a menázsfosztáshoz. A hadnagy összecsapta a bokáját: — Egyed Zoltán vagyok. Szamosújvárra akarok utazni, nyílt parancsot kérek. — Sajnálom, hadnagy úr, de a kapitány úr már ebédelni ment, a hivatalos óra elmúlt, tessék holnap délelőtt jönni. Éktelen dühbe gurult. Az asztalt csapkodva üvöltötte . — Ültök itt a jó meleg irodákban, dekkoltok és ha egy frontot járt sebesült bajtárs el akar utazni a családjához, akkor ebédellek! Rohadt, lapuló banda! Majdnem pofonvágott. A katonai fegyelem nem engedi meg a fellebbvalóval való vitatkozást. Némán kellett tűrni a temperamentumos hadnagy sértéseit. Így ismerkedtem meg harminc évvel ezelőtt Egyed Zoltánnal. Este a színház nézőterén összeütköztünk, Berky Lili énekelte a Csárdáskirálynő fülbemászó dallamait és a pattogó fiatal hadnagy viharosan tapsolt. Megismert és hozzám lépett. Most köpeny nélkül látott és felfedezte a mellemen a frontszolgálat nyomait. — Én tőled ünnepélyesen bocsánatot kérek! Megölelt, megcsókolt a színház nyilvánossága előtt. Ilyen volt Egyed Zoltán. Szertelen, rapszodikuis, könnyen robbanó ifjú, akit impulzív természete sokszor elragadott. Féktelen természete csaknem jóvátehetetlen kalandba sodorta. Az ellenforradalom idején Bécsben el akarta rabolni Göndör Ferencet, a kiváló baloldali újságírót. Ezt a kísérletet Göndör a felszabadulás után „ifjúkori csínynek“ minősítette és a nagy nyilvánosság előtt bölcs szavakkal bocsátott meg a demokrácia szolgálatába szegődött, derék és bátor Egyed Zoltánnak. Nincs az a kalandorregény, amely gazdagabb lenne fordulatokban, mint Egyed Zoltán viharos élete. Felkerült Budapestre és a Déli Hírlapnál riportereskedett. Később Rivalda címen színházi lapot indított, de ennek a hetilapnak a beköszöntője egyáltalán nem volt sablonos. Két héttel a lap megjelenése előtt csinos szőke hölgy jelent meg a Színházi Élet szerkesztőségében. Előadta, hogy kecskeméti színésznő és menyasszony. Szeretné a fényképét közöltetni a lapban. — Menyasszony vagyok és a vőlegényemet boldoggá tenném, ha megjelenne a képem az újságban. Bus Fekete László, a lap segédszerkesztője, gyanútlanul közölte a képet. Egyed lapjának első száma szenzációs leleplezéssel szolgált. Megállapította, hogy a szőke nő utcai lány és klisében mellékelte a rendőri lapját. Egyed bérelte fel, hogy diszkreditálja a konkurrens újságot. Bus Fekete kétségbeesetten és logikusan védekezett: — Nem priorálhatok minden fényképet a rendőrség erkölcsrendészeti osztályán! A furcsa eset nagy port vert fel. De a „leleplezés“ és a botrány nem használt Egyed lapjának. Megbukott. Később ő maga is a kelepcébe csalt színházi laphoz szerződött és csakhamar a budapesti színházi újságírás elsőszámú híressége lett. Két évtizedig ő volt a színházi világ fenegyereke. Sokan szidták, sokan imádták, de mindenki becsülte bátor és éles tollát és mindenki rettegett tőle. Külön stílust teremtett, azt a furcsa, agresszív írásmódot, amelyet csakhamar két tucat színházi újságíró kezdett reménytelenül utánozni. Ezeket a pesti argó „negyedzoltánoknak“ nevezte. Rajongott a színházért. Heves vérmérséklete incidensekbe, botrányokba sodorta. Hol párbajt vívott az ország legjobb kardforgatóival, hol összeverekedett az ellenfeleivel, gyakran szerepelt a főváros társadalmi életének krónikájában. Érdekes feje megvillant minden főpróbán és a színpadról a fiatalok izgatottan kukucskáltak le: várjon tetszem-e Egyed Zoltánnak? Szenvedélyes felfedező volt. Bár egyik legkedvesebb gazdája, a hétfői lap főszerkesztője, mosolyogva jegyezte meg, hogy „felfedezettjeinek legnagyobb része kórista marad“ — meg kell állapítani, hogy Egyed rengeteg fiatal művészt fedezett fel, közöttük két hírességet: Hajmássy Ilonát és Karády Katalint. Mind a kettőnél csalódás érte és mind a kettőt később regényben énekelte meg. (Hajmássy: Hollywoodi kaland. — Ivarády: A szerelem elfárad.) Hajmássy miatt Hollywoodba is elzarándokolt. Tízezer pengő értékű ajándékot vitt a szép szőke művésznőnek, de a filmfővárosban még azt sem engedték meg neki, hogy találkozzék imádottjával. Két szerelme volt: a színház és a nő. Mind a két területen érték sikerek és kudarcok. Háromfelvonásos darabját, az Égő szoknyát, nagyobb izgalommal várta Budapest, mint egy Molnár-premiert. Megbukott. Versenyeztek a kritikusok a ledorongálásában. „Amikor a hóhért akasztják.“ Többször nősült és mégis mint agglegény halt meg. A feleségei között akadt színésznő, úrilány, elvált asszony. Az egyik esküvője után egyenesen az Otthon-klubba hajtatott a két tanúval (Nádas Sándor és Tarján Vilmos) és soha egy pillanatig sem élt együtt a hitvesével. Nehéz időkben bátran viselkedett és élete kockáztatásával tett tanúságot a szabadság és a humánum eszméi mellett. A zsidótörvények idején a lapjában kizárólag zsidók dolgoztak. Azonnal otthagyta az árjásított Az Est-et. Súlyos betegen is hirdette a nácik közeli pusztulását és a demokratikus népek győzelmét. A nyilas uralom alatt elhurcolta a Gestapo és Egyed Zoltán végigszenvedte a mártírok szomorú sorsát. Élőhalottként érkezett vissza a deportálásból. Mult szombaton újfajta műtéttel próbáltak rajta segíteni, de gyönge, sokat zakatolt szíve felmondta a szolgálatot. A halál előszobájában is csak a nőkre gondolt. Elsuttogta utolsó kívánságát két nagy szerelméről. Az egyiknek a fényképét helyezzék a koporsójába, a másiknak a virágját ne tegyék a ravatalára. Fejfája szerint 54 esztendőt élt. Mozgalmas életében megkóstolta ennek a kegyetlen századnak minden örömét és minden borzalmát, az írók elgondolkozva bámultak a levegőbe, a tovább siető emberek között. Nem értették miért kell ott ülniük a jószagú, friss könyvek mögött, mint valami szégyenpadon, a szegénység pellengérén. De az ő némaságuknál még csúfondárosabb volt a mikrofonokon keresztül felkínálkozó, grammofon-kíséretes sátrak hangulata. Az Angolpark jutott eszembe, ahol különböző automaták és apparátusok kényszerítik az embert arra, hogy szórakozzék, aztán kijáratán keresztül kidobja a kellően szórakoztatott egyént, aki holtfáradtan és boldogan merül vissza a hétköznapi élet sivárságába. Ilyen Angolpark-élményt nyújtott ez a szerencsétlenül sikerült könyvnap, amelynek vásári zajából boldogan menekült vissza az író íróasztalához, az olvasó pedig könyveihez a hétköznapiság zavartalan csendjébe. A könyvnap idejét múlta intézményét éppen úgy megszoktuk, mint annyi mást a múlt kis komédiáiból. Nem is vesszük észre, hogy feleslegesen bosszankodunk miatta. Mert igazán nem kell túlzott forradalmiság ahhoz, hogy a kultúra homlokáról levegyük azt a csörgősipkák amelyet megszokásból felrakunk reá a könyvnapok elavult cécójában. Nyissuk csak meg a magyar könyvek előtt az évek sokaságát — vagy legyünk bátrabbak — a termékeny, gazdag emberi időt. SZELLEMI ILLET Kultúra csörgősi írta: GYÁRFÁS MIKLÓS Joyce Ulyssesébe illő jelenet volt a könyvnapok rikító vásáriasságában való bolyongásom. A hőség ibolyántúli vibrálásába tákolt sátrak mutatványos jellege, a finom verseket hadaró és üvöltő hangszórók, a hevenyészett sorsjátékok népmulatsága, a reklámok fenyegető színes erőszakossága az embert csakugyan Leopold Bloommá kényszerítette és csak állt, állt bámulva az ízléstelenségnek ebben a fennköltségében. Mi a csodának ez a léha kavargás, a könyv, a kultúra, a szellem ügyének ez a járdaszéli profanizálása? — kérdeztük álmélkodva oly sokan ebben a tudatos bloom-i állapotban és az oktogoni hangszóró visongó női hangja már felelt is szenvedélyes gyorsasággal. ... a népszerű író megkezdte dedikálását tessék lehetkérem szíveskedjünk a sátorhoz közelebbfáradni .. . És ott állt az író, kínosan mosolyogva, zavartan pislogva a szikrázó melegben, a sátor színes árnyéka alatt. Esetlenül és magányosan nézett a járókelőkre, mint aki attól tart, hogy itt most valami csodát kell művelnie, talán megkérdezik tőle, hogy mi van a sárga kalapos úr balzsebében vagy le kell nyelnie egy lexikont a közönség mulattatására. Mindez természetesen túlzás, de mégsem lehet könnyelműbben megszövegezni, mert a könyvnapok kérdésében mindig volt valami megabízó és bosszantó. Tény az, hogy a város főbb útvonalain például egyenruhás zenekar vonult fel, csattogott a cintányér, recsegtek a trombiták és a menet végén hatalmas, kasírozott könyveket cipeltek karneváli leleményességgel. Csak éppen a Múzsák nem vonultak fel elefántháton, bizonyára azért, mert a könyvkiadóknak ez idő szerint nincs elefántjuk. A múlt szelleme nemcsak konspirációkban nyilvánul meg, hanem egészen nyílt dolgokban is. Itt van az orrunk előtt, csak éppen nem foglalkozunk vele, megszoktuk és nehezünkre esik észrevenni azokat az ostobaságokat, amelyekre hivatalosan nem hívják fel a figyelmünket. Ez a hamis „jótékonysági szellem“ kegyes uralkodó osztályok kitalálása, arisztokrata hölgyek unaloműző játéka, a feudális világ ünnepélyes ajándéka az úgynevezett alsóbb néposztályoknak. A könyvnap végeredményében ugyanoda tartozik, mint a hadiárváknak szentelt gyűjtési nap, melyeken a múltban rendszerint a háborús bűnösök hitvesei (csak akkor még nem hívták őket háborús bűnösöknek, hanem főhercegasszonyoknak) szoktak védnökölni. Annak a világnak egyik jellegzetessége volt, hogy mindenféle napokat kaptunk tőle, csak éppen folyamatos szép időt nem. A magyar írók is megkapták a maguk jótékonysági napját, teáztak rá az erre a célra alkalmas irodalom-pártfogó dámák és a Várban azt hitték, ezzel a kultúra ügyének eleget is tettek, nyugodtan tovább alhat a nemzet. A múlt világ frazeológiájából észrevétlenül átkerült sok minden, amit már akkor is mulatságosnak tartottak azízléssel megáldott polgárok, hogy csak a zászlóanyákat említsük, akik áldozatos tevékenységükkel, naiv, patetikus viselkedésükkel kabarészínpadra kívánkoztak. És most megint itt vannak, komoly arcot követelve tőlünk, a haza szabad fiaitól. A könyvnap hűhója sem jobb kitalálás a zászlóanyáknál. Nyomorúságos, buta kis ötlet, de már megszoktuk, hát nem törődünk vele. Most azonban figyeljünk fel néhány pillanatra és vizsgáljuk meg, hogy milyen létjogosultsága van mégis a könyvnapnak. Ha csupán az árusítás motívuma vezéreli a könyvnapokat, akkor igazságtalannak kell neveznünk, hiszen ebből a szempontból éppen úgy rendezhetnénk fogpasztanapokat és kályhacsőnapokat is. Vásárlás céljaira rendelkezésre állanak a különféle üzletek, ahol mindenki megvásárolhatja magának azt, amire szüksége van. könyvet, fogpasztát, kályhacsövet. Az árusítás szemszögéből nézve tehát csak abban az esetben volna erkölcsös külön napokon, sátrakban árusítani a könyveket, ha nem lennének könyvkereskedések és terjesztésükre nem nyílna más lehetőség. Társadalmilag? Elfogadható, hogy a múltban úgy tekintett ránk, a „tömegre“ uralkodó osztályunk, mint valami tudatlan csőcselékre, amelynek figyelmét fel kell hívni az irodalomra és ebből a célból kirívó, ünnepélyes alkalmakat teremtettek, az úgynevezett könyvnapokat. E napokon aztán a „bamba nép“ az orra elé dugott könyvekből, mint valami állami etetőnél kultúréhségét kielégíthette. A múlt világa lehűlt. Szabad emberek lettünk. Ez az intézmény felesleges. A demokrácia nem elégszik meg azzal, hogy polgárai dísznapokon járuljanak a kultúra elé. A demokrácia feltételezi népének állandó érdeklődését a könyvek iránt és ebből a célból könyvtárakat, olvasótermeket, olcsó könyv-sorozatokat bocsát rendelkezésére, pártok, társadalmi egyesületek ugyanezt a munkát végzik. Maguk az írók különféle úton előadásokat tartanak az állam kulturális szervezete segítségével. Az üzemek elősegítik dolgozóik számára a könyvvásárlást. Mindennek pedig állandó jellege van. Legfőbb okunk azonban, amely miatt „könyvnapok“ rendezését feleslegesnek tartjuk, az, hogy sok ízléstelenségnek adnak teret, ez pedig magát az irodalmat támadja meg. Miután semmi értelme nincs a komolytalan utcai ricsajnak — hiszen a legnagyobb handabandázás mellett anyagilag csaknem eredménytelen volt az idei könyvnap — az olvasókat is zavarba hozza. Sok ismeretlen olvasó megállt a könyvsátraknál és mentegetőzve közölte, hogy nagyon szívesen vásárolna, de sajnos nincs pénze. A mutatványosok zaja — vagy néhol dermedt csendje — tehát felesleges volt. Mert nem mindenütt volt cirkuszi lárma. Egyes sátrakban némán ültek az elárusítók és Pop? de Vega: fivi ny ! Első magyar nyelven konyhaiakban megjelenő műve ez a spanyol irodalom egyik legnagyobb alakjának, aki ugyanazt a szerepet töltötte be a spanyol dráma, mint nagy kortársa, Cervantes, a regény megteremtésében. Lope de Vegát azonban a külföld jóval kevésbbé ismeri, mint a „Don Quijote“ szerzőjét. A spanyol dráma, amely nemcsak Spanyolország színpadain uralkodott másfél évszázadon át, hanem az egész európai drámairodalomra igen nagy hatást tett, a spanyol irodalom két, századokig egymástól elkülönülve futó fővonalának, a népi és a tudós (papi és nemesi) irodalomnak szintéziséből született meg, épúgy mint a spanyol regény. Ez a nagy szintézis, ennek a mindenkihez szóló, egyetemes nemzeti műfajnak a megalkotása, egyetlen nagy lángelmének, Lope de Vegának nevéhez fűződik. Közismert tény, hogy Lope de Vega, akit Cervantes „raonstruo de la „naturaleza“-nak, a „természet csodájáénak nevezett, a világ legtermékenyebb írója, nagyszámú egyéb munkáin kívül kb. 2000 drámát írt. Bár tárgyköre hihetetlenül gazdag (merített többek között a magyar történelemből is) általában azokat tartják legsikerültebb darabjainak, amelyekben saját korának, vagy a közeli múltnak spanyol történelmét dolgozza fel. Ilyen a „Gyilkos falu“ is. (Eredeti címe: „Kuente övejuna“.) Tárgya egy valóban megtörtént esemény, amelyet Francisco Rodes krónikás ír le 1572-ben megjelent művében. 1476-ban Fuente Ovesuna község lakói fellázadtak és bosszút állva a tőle elszenvedett bántalmakért, megölték zsarnok földesúrrukat Ferdinánd király vizsgálóbírót küldött ,a faluba, de a tettes személyét nem lehetett kideríteni, mert a község lakói együttesen vállalták a felelősséget a gyilkosságért, s így a király (minthogy akkoriban még nem volt szokás kész falut kiirtani) kénytelen volt a további eljárástól elállni. A „Gyilkos falu‘‘-nak nemcsak Lope de Vega drámái közt, hanem az egész világirodalomban kivételes helyet juttat az, hogy hőse,nem az egyik, vagy másik alak (bár Lope kitűnően ismerte a spanyol parasztot és tipikus, de mégis egyénített alakjai nagy realistára vallanak), hanem maga a nép. Ezért most is időszerű, és van mondanivalója a mai olvasó számára is. Irodalmi értékének méltatása helyett hadd idézzük Grillparzer véleményét. Szerinte Lope de Vega erényei: „tenészerhűség, művészi érzék, sokféleség és ábrázolókészség“, amelyekben „nem igen fogható hozzá senki". Mindezek a kiválóságok a „Gyilkos falu“-ban is megtalálhatók. A darab fordítójának, Gáspár Endrének munkájáról csak a legnagyobb elismeréssel szólhatunk; Lope de Vega virtuóz verselését, a párbeszédek fordulatosságát és szellemességét, egyszóval a mű minden szépségét szinte hiánytalanul tolmácsolja, s e mellett fordítása színpadi előadásra is kitűnően alkalmas. Ugyancsak ő írt a könyv elé alapos, Lope de Vega irodalomtörténeti jelentőségét mélyrehatóan megvilágító előszót. („Budapset“ kiadása ) (n. a.) an