Politika, 1947 (1. évfolyam, 1-39. szám)

1947-06-14 / 11. szám

OLITIKA 1 9 í 7 J 0 N 1 U S 1 4 11P M­ŰSORON KÍVÜL Búcsú Egyed Zoltántól írta: STELLA ADORJÁN 1918 tavasszán „snájdig“ fiatal had­nagy viharzott be a kolozsvári hely­őrségi kórház irodájába. Két óra felé járt az idő, a nagyfejnek már ebédelni men­­tek, jómagam is köpenyben, sapkával a fejemen készültem a menázsfosztáshoz. A hadnagy összecsapta a bokáját: — Egyed Zoltán vagyok. Szamosúj­­várra akarok utazni, nyílt parancsot kérek. — Sajnálom, hadnagy úr, de a kapi­tány úr már ebédelni ment, a hivatalos óra elmúlt, tessék holnap délelőtt jönni. Éktelen dühbe gurult. Az asztalt csap­kodva üvöltötte­ . — Ültök itt a jó meleg irodákban, dek­­koltok és ha egy frontot járt sebesült bajtárs el akar utazni a családjához, akkor ebédellek! Rohadt, lapuló banda! Majdnem pofonvágott. A­­ katonai fe­gyelem nem engedi meg a fellebbvalóval való vitatkozást. Némán kellett tűrni a temperamentumos hadnagy sértéseit. Így ismerkedtem meg harminc évvel ezelőtt Egyed Zoltánnal. Este a színház nézőterén összeütköz­tünk, Berky Lili énekelte a Csárdáskirály­nő fülbemászó dallamait és a pattogó fiatal hadnagy viharosan tapsolt. Meg­ismert és hozzám lépett. Most köpeny nél­kül látott és felfedezte a mellemen a frontszolgálat nyomait. — Én tőled ünnepélyesen bocsánatot kérek! Megölelt, megcsókolt a színház nyil­vánossága előtt. Ilyen volt Egyed Zoltán. Szertelen, rapszodikuis, könnyen robbanó ifjú, akit impulzív természete sokszor el­ragadott. Féktelen természete csaknem jóvátehe­tetlen kalandba sodorta. Az ellenforrada­lom idején Bécsben el akarta rabolni Göndör Ferencet, a kiváló baloldali új­ságírót. Ezt a kísérletet Göndör a felsza­badulás után „ifjúkori csínynek“ minő­­sítette és a nagy nyilvánosság előtt bölcs szavakkal bocsátott meg a demokrácia szolgálatába szegődött, derék és bátor Egyed Zoltánnak. Nincs az a kalandorregény, amely gazdagabb lenne fordulatokban, mint Egyed Zoltán viharos élete. Felkerült Budapestre és a Déli Hírlap­nál riportereskedett. Később Rivalda cí­men színházi lapot indított, de ennek a hetilapnak a beköszöntője egyáltalán nem volt sablonos. Két héttel a lap megjele­nése előtt csinos szőke hölgy jelent meg a Színházi Élet szerkesztőségében. Elő­adta, hogy kecskeméti színésznő és meny­asszony. Szeretné a fényképét közöltetni a lapban. — Menyasszony vagyok és a vőlegé­nyemet boldoggá tenném, ha megjelenne a képem az újságban. Bus Fekete László, a lap segédszerkesz­tője, gyanútlanul közölte a képet. Egyed lapjának első száma szenzációs leleple­zéssel szolgált. Megállapította, hogy a szőke nő utcai lány és klisében mellé­kelte a rendőri lapját. Egyed bérelte fel, hogy diszkreditálja a konkurrens újsá­got. Bus Fekete kétségbeesetten és logi­kusan védekezett: — Nem priorálhatok minden fényképet a rendőrség erkölcsrendészeti osztályán! A furcsa eset nagy port vert fel. De a „leleplezés“ és a botrány nem használt Egyed lapjának. Megbukott. Később ő maga is a kelepcébe csalt színházi laphoz szerződött és csakhamar a budapesti színházi újságírás elsőszámú híressége lett. Két évtizedig ő volt a szín­házi világ fenegyereke. Sokan szidták, sokan imádták, de mindenki becsülte bá­tor és éles tollát és mindenki rettegett tőle. Külön stílust teremtett, azt a furcsa, agresszív írásmódot, amelyet csakhamar két tucat színházi újságíró kezdett re­ménytelenül utánozni. Ezeket a pesti argó „negyedzoltánoknak“ nevezte. Rajongott a színházért. Heves vérmér­séklete incidensekbe, botrányokba so­­dorta. Hol párbajt vívott az ország leg­jobb kardforgatóival, hol összeverekedett az ellenfeleivel, gyakran szerepelt a fő­város társadalmi életének krónikájában. Érdekes feje megvillant minden főpró­bán és a színpadról a fiatalok izgatottan kukucskáltak le: várjon tetszem-e Egyed Zoltánnak? Szenvedélyes felfedező volt. Bár egyik legkedvesebb gazdája, a hétfői lap fő­­szerkesztője, mosolyogva jegyezte meg, hogy „felfedezettjeinek legnagyobb része kórista marad“ — meg kell állapítani, hogy Egyed rengeteg fiatal művészt fe­dezett fel, közöttük két hírességet: Haj­­mássy Ilonát és Karády Katalint. Mind a kettőnél csalódás érte és mind a kettőt később regényben énekelte meg. (Haj­­mássy: Hollywoodi kaland. — Ivarády: A szerelem elfárad.) Hajmássy miatt Holly­woodba is elzarándokolt. Tízezer pengő értékű ajándékot vitt a szép szőke mű­vésznőnek, de a filmfővárosban még azt sem engedték meg neki, hogy találkozzék imádott­jával. Két szerelme volt: a színház és a nő. Mind a két területen érték sikerek és ku­darcok. Háromfelvonásos darabját, az Égő szoknyát, nagyobb izgalommal várta Budapest, mint egy Molnár-premiert. Megbukott. Versenyeztek a kritikusok a ledorongálásában. „Amikor a hóhért akasztják.“ Többször nősült és mégis mint agg­legény halt meg. A feleségei között akadt színésznő, úrilány, elvált asszony. Az egyik esküvője után egyenesen az Ott­hon-klubba hajtatott a két tanúval (Ná­das Sándor és Tarján Vilmos) és soha egy pillanatig sem élt együtt a hitvesével. Nehéz időkben bátran viselkedett és élete kockáztatásával tett tanúságot a szabadság és a humánum eszméi mellett. A zsidótörvények idején a lapjában kizá­rólag zsidók dolgoztak. Azonnal otthagyta az árjásított Az Est-et. Súlyos betegen is hirdette a nácik közeli pusztulását és a demokratikus népek győzelmét. A nyilas uralom alatt elhurcolta a Gestapo és Egyed Zoltán végigszenvedte a mártírok szomorú sorsát. Élőhalottként érkezett vissza a deportálásból. Mult szombaton újfajta műtéttel próbáltak rajta segíteni, de gyönge, sokat zakatolt szíve felmondta a szolgálatot. A halál előszobájában is csak a nőkre gondolt. Elsuttogta utolsó kívánságát két nagy szerelméről. Az egyiknek a fény­képét helyezzék a koporsójába, a másik­nak a virágját ne tegyék a ravatalára. Fejfája szerint 54 esztendőt élt. Moz­galmas életében megkóstolta ennek a ke­gyetlen századnak minden örömét és min­den borzalmát, az írók elgondolkozva bámultak a leve­gőbe, a tovább siető emberek között. Nem értették miért kell ott ülniük a jó­­szagú, friss könyvek mögött, mint valami szégyenpadon, a szegénység pellengérén. De az ő némaságuknál még csúfondá­­rosabb volt a mikrofonokon keresztül felkínálkozó, grammofon-kíséretes sátrak hangulata. Az Angolpark jutott eszembe, ahol különböző automaták és apparátu­sok kényszerítik az embert arra, hogy szórakozzék, aztán kijáratán keresztül kidobja a kellően szórakoztatott egyént, aki holtfáradtan és boldogan merül vissza a hétköznapi élet sivárságába. Ilyen Angolpark-élményt nyújtott ez a szerencsétlenül sikerült könyvnap, amely­nek vásári zajából boldogan menekült vissza az író íróasztalához, az olvasó pedig könyveihez a hétköznapiság zavar­talan csendjébe. A könyvnap idejét múlta intézményét éppen úgy megszoktuk, mint annyi mást a múlt kis komédiáiból. Nem is vesszük észre, hogy feleslegesen bosszankodunk miatta. Mert igazán nem kell túlzott for­­radalmiság ahhoz, hogy a kultúra hom­lokáról levegyük azt a csörgősipkák amelyet megszokásból felrakunk reá a könyvnapok elavult cécójában. Nyissuk csak meg a magyar könyvek előtt az évek sokaságát — vagy legyünk bátrabbak —­ a termékeny, gazdag em­beri időt. SZELLEMI ILLET Kultúra csörgősi írta: GYÁRFÁS MIKLÓS Joyce Ulyssesébe illő jelenet volt a könyvnapok rikító vásáriasságában való bolyongásom. A hőség ibolyántúli vibrálá­sába tákolt sátrak mutatványos jellege, a finom verseket hadaró és üvöltő hangszó­rók, a hevenyészett sorsjátékok népmulat­sága, a reklámok fenyegető színes erő­szakossága az embert csakugyan Leopold Bloommá kényszerítette és csak állt, állt bámulva az ízléstelenségnek ebben a fenn­költségében. Mi a csodának ez a léha kavargás, a könyv, a kultúra, a szellem ügyének ez a járdaszéli profanizálása? — kérdeztük álmélkodva oly sokan ebben a tudatos bloom-i állapotban és az oktogoni hangszóró visongó női hangja már felelt is szenvedélyes gyorsasággal. ... a nép­­szerű író megkezdte dedikálását tessék lehet­kérem szíveskedjünk a sátorhoz közelebb­­fáradni .. . És ott állt az író, kínosan mosolyogva, zavartan pislogva a szikrázó melegben, a sátor színes árnyéka alatt. Esetlenül és magányosan nézett a járókelőkre, mint aki attól tart, hogy itt most valami cso­dát kell művelnie, talán megkérdezik tőle, hogy mi van a sárga kalapos úr bal­zsebében vagy le kell nyelnie egy lexikont a közönség mulattatására. Mindez természetesen túlzás, de még­sem lehet könnyelműbben megszövegezni, mert a könyvnapok kérdésében mindig volt valami megabízó és bosszantó. Tény az, hogy a város főbb útvonalain például egyenruhás zenekar vonult fel, csattogott a cintányér, recsegtek a trombi­ták és a menet végén hatalmas, kasíro­zott könyveket cipeltek karneváli lele­ményességgel. Csak éppen a Múzsák nem vonultak fel elefántháton, bizonyára azért, mert a könyvkiadóknak ez idő sze­rint nincs elefántjuk. A múlt szelleme nemcsak konspirációk­ban nyilvánul meg, hanem egészen nyílt dolgokban is. Itt van az orrunk előtt, csak éppen nem foglalkozunk vele, megszoktuk és nehezünkre esik észrevenni azokat az ostobaságokat, amelyekre hivatalosan nem hívják fel a figyelmünket. Ez a hamis „jótékonysági szellem“ kegyes uralkodó osztályok kitalálása, arisztokrata hölgyek unaloműző játéka, a feudális világ ünne­pélyes ajándéka az úgynevezett alsóbb néposztályoknak. A könyvnap végered­ményében ugyanoda tartozik, mint a hadiárváknak szentelt gyűjtési nap, me­lyeken a múltban rendszerint a háborús bűnösök hitvesei (csak akkor még nem hívták őket háborús bűnösöknek, hanem főhercegasszonyoknak) szoktak védnö­kölni. Annak a világnak egyik jellegze­tessége volt, hogy mindenféle napokat kaptunk tőle, csak éppen folyamatos szép időt nem. A magyar írók is megkapták a maguk jótékonysági napját, teáztak rá az erre a célra alkalmas irodalom-párt­fogó dámák és a Várban azt hitték, ezzel a kultúra ügyének eleget is tettek, nyu­godtan tovább alhat a nemzet. A múlt világ frazeológiájából észrevétlenül át­került sok minden, amit már akkor is mulatságosnak tartottak az­­ízléssel meg­áldott polgárok, hogy csak a zászló­­anyákat említsük, akik áldozatos tevé­kenységükkel, naiv, patetikus viselkedé­sükkel kabarészínpadra kívánkoztak. És most megint itt vannak, komoly arcot követelve tőlünk, a haza szabad fiaitól. A könyvnap hűhója sem jobb kitalálás a zászlóanyáknál. Nyomorúságos, buta kis ötlet, de már megszoktuk, hát nem törődünk vele. Most azonban figyeljünk fel néhány pillanatra és vizsgáljuk meg, hogy milyen létjogosultsága van mégis a könyvnapnak. Ha csupán az árusítás motívuma vezé­reli a könyvnapokat, akkor igazságtalan­nak kell neveznünk, hiszen ebből a szem­pontból éppen úgy rendezhetnénk fog­pasztanapokat és kályhacsőnapokat is. Vásárlás céljaira rendelkezésre állanak a különféle üzletek, ahol mindenki meg­vásárolhatja magának azt, amire szük­sége van. könyvet, fogpasztát, kályha­csövet. Az árusítás szemszögéből nézve tehát csak abban az esetben volna erköl­csös külön napokon, sátrakban árusítani a könyveket, ha nem lennének könyv­kereskedések és terjesztésükre nem nyílna más lehetőség. Társadalmilag? Elfogadható, hogy a múltban úgy tekintett ránk, a „tömegre“ uralkodó osztályunk, mint valami tudat­lan csőcselékre, amelynek figyelmét fel kell hívni az irodalomra és ebből a cél­ból kirívó, ünnepélyes alkalmakat terem­tettek, az úgynevezett könyvnapokat. E napokon aztán a „bamba nép“ az orra elé dugott könyvekből, mint valami ál­lami etetőnél kultúréhségét kielégíthette. A múlt világa lehűlt. Szabad emberek lettünk. Ez az intézmény felesleges. A demokrácia nem elégszik meg azzal, hogy polgárai dísz­napokon járuljanak a kultúra elé. A demokrácia feltételezi népének állandó érdeklődését a könyvek iránt és ebből a célból könyvtárakat, olvasótermeket, olcsó­ könyv-sorozatokat bocsát rendelkezésére, pártok, társadalmi egyesületek ugyanezt a munkát végzik. Maguk az írók különféle úton előadáso­kat tartanak az állam kulturális szer­vezete segítségével. Az üzemek elősegítik dolgozóik számára a könyvvásárlást. Mindennek pedig állandó jellege van. Legfőbb okunk azonban, amely miatt „könyvnapok“ rendezését feleslegesnek tartjuk, az, hogy sok ízléstelenségnek adnak teret, ez pedig magát az irodalmat támadja meg. Miután semmi értelme nincs a komolytalan utcai ricsajnak — hiszen a legnagyobb handabandázás mel­lett anyagilag csaknem eredménytelen volt az idei könyvnap — az olvasókat is zavarba hozza. Sok ismeretlen olvasó megállt a könyvsátraknál és mentege­tőzve közölte, hogy nagyon szívesen vásá­rolna, de sajnos nincs pénze. A mutatvá­nyosok zaja — vagy néhol dermedt csendje — tehát felesleges volt. Mert nem mindenütt volt cirkuszi lárma. Egyes sátrakban némán ültek az elárusítók és Pop? de Vega: fivi ny ! Első magyar nyelven konyhaiakban megjelenő műve ez a spanyol irodalom egyik legnagyobb alakjának, aki ugyan­azt a szerepet töltötte be a spanyol dráma, mint nagy kortársa, Cervantes, a regény megteremtésében. Lope de Vegát azonban a külföld jóval kevésbbé ism­eri, mint a „Don Quijote“ szerzőjét. A spa­nyol dráma, amely nemcsak Spanyol­­ország színpadain uralkodott másfél év­századon át, hanem az egész európai drámairodalomra igen nagy hatást tett, a spanyol iroda­lom­ két, századokig egy­mástól elkülönülve futó fővonalának, a népi és a tudós (papi és nemesi) iroda­lomnak szintéziséből született meg, épúgy mint a spanyol regény. Ez a nagy szin­tézis, ennek a mindenkihez szóló, egyete­mes nemzeti műfajnak a megalkotása, egyetlen nagy lángelmének, Lope de Vegának nevéhez fűződik. Közismert tény, hogy Lope de Vega, akit Cervantes „raon­­struo de la „naturaleza“-nak, a „természet csodájáénak nevezett, a világ legtermé­kenyebb írója, nagyszámú egyéb munkáin kívül kb. 2000 drámát írt. Bár tárgyköre hihetetlenül gazdag (merített többek kö­zött a magyar történelemből is) általában azokat tartják legsikerültebb darabjainak, amelyekben saját korának, vagy a közeli múltnak spanyol történelmét dolgozza fel. Ilyen a „Gyilkos falu“ is. (Eredeti címe: „Kuente övejuna“.) Tárgya egy valóban megtörtént esemény, amelyet Francisco Rodes krónikás ír le 1572-ben megjelent művében. 1476-ban­ Fuente Ovesuna köz­ség lakói fellázadtak és bosszút állva a tőle elszenvedett bántalmakért, megölték zsarnok földesúrrukat Ferdinánd király vizsgálóbírót küldött ,a faluba, de a tettes személyét nem lehetett kideríteni, mert a község lakói együttesen vállalták a fele­lősséget­­ a gyilkosságért, s így a király (minthogy akkoriban még nem volt szo­kás kész falut kiirtani) kénytelen volt a további eljárástól elállni. A „Gyilkos falu‘‘-nak nemcsak Lope de Vega drámái közt, hanem az egész világirodalomban kivételes helyet juttat az, hogy hőse,nem az egyik, vagy másik alak (bár Lope ki­tűnően ismerte a spanyol parasztot és tipikus, de mégis egyénített alakjai nagy realistára vallanak), hanem maga a nép. Ezért most is időszerű, és van mondani­valója a mai olvasó számára is. Irodalmi értékének méltatása helyett hadd idézzük Grillparzer véleményét. Szerinte Lope de Vega erényei: „ten­észerhűség, művészi érzék, sokféleség és ábrázolókészség“, amelyekben „nem igen fogható hozzá senki". Mindezek a kiválóságok a „Gyil­kos falu“-ban is megtalálhatók. A darab fordítójának, Gáspár Endrének munkájá­ról csak a legnagyobb elismeréssel szól­hatunk; Lope de Vega virtuóz verselését, a párbeszédek fordulatosságát és szelle­mességét, egyszóval a mű minden szépsé­gét szinte hiánytalanul tolmácsolja, s e mellett fordítása színpadi előadásra is ki­tűnően alkalmas. Ugyancsak ő írt a könyv elé alapos, Lope de Vega irodalom­­történeti jelentőségét mélyrehatóan meg­világító előszót. („Budapset“ kiadása ) (n. a.) an

Next