Politikai Ujdonságok, 1865 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1865-01-04 / 1. szám
66. A házasság szentsége csupán járuléka a szerződésnek, mely tőle elkülönítendő s a szentség pusztán a papi áldásban rejlik. (U. o.) 67. A természet joga szerint a házassági kötelék nem fölbonthatlan s különböző esetekben a válást a világi hatóság is kimondhatja s helybenhagyhatja. (Alloc. 1852. szeptem. 27.) 68. Az egyháznak nem áll jogában, hogy elválasztó házassági gátokat fölállítson, ez csupán a világi hatalmat illeti meg, mely a fönnálló akadályokat el is távolíthatja. (Apost. lev. 1852. jun. 10.) 69. Az egyház csak későbbi századokban állította föl az elválasztó házassági akadályokat, nem saját, hanem a világi hatalomtól nyert jognál fogva. (Apost. lev. 1851. aug. 22. 70. A tridenti zsinat azon kánonai, melyek egyházi átokkal sújtják az egyháznak házassági akadályok fölállítására vonatkozó jogát tagadókat részben nem dogmatikai természetűek, részben az átruházott hatalomtól származók. (U. o.) 71. A házasságkötés tridenti formája az érvénytelenség büntetése mellett tilalmas, hol az államtörvény más formát szab s a házasság érvényét ettől teszi függővé. (U. o.) 72. VIII. Bonifácz jelentette ki legelőször, hogy a fölszentelésnél letett hűségi eskü a házasságot eltörli. (U. o.) 73. Keresztyének közt puszta polgári szerződés alapján lehet valódi házasság és nem igaz, hogy vagy a házassági szerződés szentség, vagy hogy a szentség kizárásával szerződés sem létezik. (IX. Pius levele Vict. Emanuelhez 1852. szept. 9. Alloc. 1852. szept. 27. és 1860. decz. 17.) 74. A házassági ügyek természetüknél fogva a világi biróság elé tartoznak. (Ap. lev. 1851. aug. 22. Alloc. 1852. szept. 27.) IX. §. A római pápák világi hatalmára vonatkozó tévedések. 75. A keresztyén kath. egyház fiai vitáznak az egyházi és világi hatalom megegyezhetősége fölött. (Apost. lev. 1851. aug. 22.) 76. A világi hatalom eltörlése igen sokban elősegítené az egyház szabadságát és szerencséjét. (Alloc. 1849. apr. 20.) HETI KRÓNIKA. Francziaország. — (A pápa encyclicája.) A „France“ a pápa encyclicájára ezt mondja : „A vallás és hitszabadság s a világi hatalomnak az egyházi hatalomtóli függetlenségéről úgy szól, mint valami utálatra méltó romlásba vivő tévedésekről. Az ezen encyclicában kifejtett positiv elvek következők : A népek az uralkodók hatalma alá s az urlakodók a pápa felsősége alá tartoznak. A pápa belátása szerint minden világi ügyet bírói széke elé idézhet, hanem az uralkodók semmi szin és jogcím alatt nem avatkozhatnak a vallási dolgokba. Egyedül a kath. vallásnak van joga nyilvános isteni tiszteletek tartására, s az uralkodóknak kötelességük a kath. anyaszentegyházat azon előjogban támogatni, a többi vallásfelekezetek isteni tiszteleteinek nyilvános gyakorlását pedig, nemcsak a közrend fenntartásának érdekében, hanem azért is elnyomni, mivel azok az igaz vallással ellenkeznek. Az egyház még most is testi fenyiték alá vetheti azokat, a kik az ő parancsolataival ellenkezőleg cselekesznek, s az eretnekség bűne, mely immár a legtöbb nép fenyite törvénykönyveiből kihagyatott, most is csak úgy megvan, mint a középkorban! „Micsoda hatást fog előidézni Róma ezen legutóbbi nyilatkozása?! — kiált fel a „France“ taglalása végén — s ezt feleli reá: Azt tartják, hogy ugyanaz a hatása lesz, ami 1832-ben a „Mirarivos“ encyclicának volt, mely nem volt képes meggátolni, hogy a szabadelvű nézetek mindenütt utat ne törjenek maguknak még a kizárólag kath. egyesületeknél is. Pater Lacordaire, nem tekintve a pápa encyclicájára, sőt ennek daczára egész életében egyre a szabadság s katholicismus összebarátkozása mellett prédikált s az összes franczia papság a vallásszabadság terére állott szilárdan Lajos Fülöp alatt. Hát ma? — ma pedig Francziaország legkitűnőbb főpapjai nyiltan korszakuk és hazájuk gyermekeinek vallják magukat. A szabadság haladása diadalmenet, melyet nem lehet tiltakozásokkal feltartóztatni. — (A franczia lapok véleménye az encyclicáról.) A mérsékelt szabadelvűek közlönye, a „Journ. des Debats“ szóról-szóra ezeket mondja vezérczikkében : „Közel húsz esztendeje, hogy a polgárosult világ IX. Piusnak pápaságra emeltetését uj korszakkép üdvözlé, úgy az anyaszentegyházra, mint a népekre nézve. Az új pontifex megszólalása, ki ama varázshatású szavakat hallatt a haladásról, reformról és szabadelvű intézményekről, egész Olaszországot a lelkesültség és reményteljes öröm döbbenésével rendíté meg. Francziaország s Európa egyéb részei szintén fennhangon hirdeték lelkesült tetszésöket, s még most is friss emlékezetben van, hogy mily rokonszenves viszhangra találtak Thiers ezen szavai :„Csak bátran szent atya, bátran!“ És mivé lettek IX- Pius akkori szabadelvű ígéretei? Valamennyi őszinte katholikusokkal szemben, akik még a lefolyt tizennyolc év eseményei után is némi kecsegtetésekkel tudták magukat ámítani a római udvarnál uralkodó szellemre nézve, most elég lehet azon nyilatkozványra utalni, melyet IX. Pius és most bocsátott nyilvánosságra az összes püspökökhöz intézett encyclica alakjában. Ebből megláthatják, milyen kifejezésekben nyilatkozik az 1846-os pápa a modern polgárisodás elveiről, főkép pedig a vallásszabadság nagy elvéről, mely alkotmányunk legelejére van beigtatva, ugyanazon alkotmányba, a melynek hűséget esküdtek és azon püspökök, a kikhez az encyclica szól. Látják ebből, hogy IX. Pius és előde XVI. Gergely szerint, kinek szavait szóról-szóra idézi : a lelkiismeret szabadsága őrültség (delirium). De a decz. 8-ki encyclica még messzebb megy. XVI. Gergely tekintélyére, s ugyanannak 1832-ki nagyon is ismeretes encyclicájára támaszkodva, kárhoztatja azt mint hamis és viszás nézetet, melynek czélja ama üdvös erőt megakasztani s elnyomni, melyet a kath. anyaszentegyháznak az évszázadok végéig gyakorolnia kellene egyes személyekre és úgy, mint a nemzetekre, népekre s azok uralkodó fejedelmére (non minus erga singulos homines, quam erga nationes, populos, summos eorum principes). A dec. 8-ki encyclicát elolvasván, lehetetlen újra át nem képzelnünk magunkat a remény és lelkesedés ama napjaiba, melyek IX. Pius trónraléptét követték. Lehetetlen meg nem emlékeznünk arról, hogy az új pápa bizalmának első felbuzdulásában menynyire hivő, miszerint a római népnek szabadelvű alkotmányt oktrojálhat, vagy legalább olyan alkotmányt, mely bizonyos mértékben megvalósítja a modern polgárisodás elveit. Ha 1846 ban ilyenek valának IX. Pius nézetei, ha az 1789-ki elvek akkor megegyeztethetők valának a katholika vallás igazságaival s összeférhettek az egyház jogaival, miként van az, hogy 1864-ben mint kárhozatos eretnekségek ítéltetnek el? Ha az 1846-ki alkotmány nem volt valami ördöngös találmány, nem volt a „rombolás“ műve, vajmit jelenthet akkor az 1864-ki anathema ? Mindjárt a legelső nap észrevettük s lehetetlen is erre nézve csalatkozni , hogy azon nyilatkozvány, melyet a római kúria és most intéze Európához, a szept. 15-diki konvenczióra szóló indirekt felelet. A „La Presserben ezeket mondja Girardin Emil: Az encyclica azt bizonyítja, hogy az egyház XVI. Gergelynek 1832. aug. 15-diki encyclicájától fogva, tehát 32 év óta oly hermetice elzárkózva maradt mindenre nézve, a mit az egyházon kívül észnek és tudománynak szoktak nevezni, mint akármely más időszakban volt. Lehet, hogy azon rendületlen ellenkezés, melylyel az egyház mind a kettő haladásainak ellenszegül, — a miket divatos tévedéseknek nevez, — egész erejét, tartamát és dicsőségét képezi; az is meglehet, hogy a kath. vallásra nézve a legnagyobb veszély rejlik a legkisebb engedményben is, amit a jelenkornak adna. De nekünk ahhoz semmi közünk, s nem akarunk arról semmit tudni, sőt megvalljuk, hogy magunk is hajlandók vagyunk azt hinni, miszerint a pápa jobban tudja a hirlapíróknál, mi lehet hasznára a katholicismusnak, midőn azt jelenti ki, hogy a keresztyén vallás az emberi észszel, az igazság és hamisság, a jó és rész fölötti egyetlen igaz bíróval, aki a maga természetes erejével eléggé képes gondoskodni az emberek és a népek jóllétéről; az isteni kinyilatkoztatás a szakadatlan haladással; az egyház a bölcsészettel; az örök üdv a vallások szabad gyakorlatával, az igaz vallás a protestantismussal; az egyház saját és örök jogai, melyek isteni alapítója által ruháztattak reá, a polgári hatalom jogaival, mely hatalom megállapítja azon határokat, melyek között az egyház a maga jogait gyakorolhassa; végre a római pápaság az emberi polgárosodással össze nem egyeztethető. Ha Drouin de Lhuys f. é. szept. 23-iki sürgönyében ezt mondá : A szept. 15-iki konvenczió, nézetünk szerint — megfelel mindennek, amit Olaszország és Róma helyzete igényel; a kibékülést mint reméljük — siettetni fogja, amit melegen óhajtunk elő- mozdítani és a melyet soha se szűnt meg a császár ajánlani a szentszék és Olaszország közös érdekében; és miután Lamarmorathk is okt. 30-iki sürgönyében szintén kimondá, hogy lehetséges a kibékülés a pápaság és Olaszország között : mit fognak most ehhez a „lehetséges kibéküléshez“ mondani, amit mi mindenkor lehetetlennek állítottunk? Ha a franczia kormány még tovább folytatja ezen kibékülés lehetsége iránti hitét, legalább nem mondhatja, hogy nem intette, mert hiszen már ezelőtt 15 évvel, 1849. okt. 19-én Montalembert az alkotmányozó gyűlésben tartott heves beszédét ily nyilatkozattal fejezte be : „Van az egyháznak egy régi textusa : a „non possumus“, egy régi könyvbe, az „apostolok cselekedeteibe“ foglalva, melyeket egy régi pápa, Szent Péter, fedezett föl. És én esküszöm önöknek itt, hogy az egyház ezen két szóval fogja önöket szünetlen vezetni az évszázadok végéig.“ Mit fog a franczia kormány tenni, a szept. 15-iki konvenczióra adott ezen fulmináns válasz után? Egyetlen felelet amit adhatnánk reá, az egyháznak és az államnak szétválása volna, a szabadegyház, a szabad világban lenne azon vallás, melynek nem lenne más alapja, mint a hit, és nem lenne más biztosítéka a szabadságnál, és végre valahára visszatérés lenne az 1795. febr. 21-ei törvényhez. Csakhogy épen azt nem engedi a politika, amit a logika javasolna. Legkeményebben nyilatkozik a ,Temps, különösen hangsúlyozván azt, hogy Róma nézetei nem egyeztethetők össze a kor szellemeivel. Lehetetlen észre nem venni, hogy az encyclica egészen váratlanul kiegészítést szolgáltat a szept. 15-iki konvenczióhoz. Nem csekélyebb csapást fog ejteni ezen encyclica az egyház lelki hatalmán, mint amilyet világi hatalmára mért a konvenczió. Ez