Politikai Ujdonságok, 1875 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1875-06-30 / 26. szám

274 képezték nemzeti politikánk válútjain az útmutató jelfákat, de amelyek a kor újabb igényei közepette s főleg a 67-i kiegyezés után megszűntek a nemzeti politika elhatározó, döntő irányelvei lenni, sőt bármenynyire hangoztattuk is azokat a viták terén, a gyakorlatban valósággal leszorultak a napirendről, s megszűntek tényezők lenni — már meddig, örökre-e vagy ideiglenesen, de ez idő szerint kétségkívül. Szakértőkre van szükségünk a képviselőházban és a kormányzat székein, szakemberekre, — sőt ennél is többre: szaklángelmékre van szükségünk a nemzetgazdászati ismeretek terén, akik képesek legyenek diadallal állani meg helyüket a szomszéd osztrák szerződőnek e téren régebb idő óta fejlettebb szaktudományával. Az a jelszó: „... a német“, legfölebb csatatéren, vezénylő tábornok szájában idézhetne elő valami eredményt; a politikai szellemi kíszdtéren sokkal helyesebb, üdvesebb azon lenni, hogy ha a német okos, legyünk mi még okosabbak nála. Válaszszon a nép becsületes hazafiakat, ez kétségkívül a legelső föltétel; de oly becsületes hazafiakat, akik egyszersmind a kellő tudományos szakképzettséggel is bírnak nagy feladatuk megoldásához, mert igaz ugyan, hogy az eszes gonosz többet árthat a hazának, mint egy oly elvetemült, kinek értelmisége nem áll arányban rész szándékával, de az is bizonyos, hogy a legbecsületesebb hazafi képviselet és kormány, ha nem áll a helyzet magaslatán, ha szellemileg alatta áll a szomszéd versenytársnak, akkor az ország életereibe vágó pénzügyi műveletekben s alkukban mindig a rövidebbet fogjuk húzni és a bukás és anyagi kárvallás szerencsétlenségéhez ráadásul még az is fog járulni, hogy a világ — meg fogna mosolyogni bennünket és azt mondaná a magyar nép választottaiból alakuló magyar kormányférfiakról, hogy: igaz, becsületes emberek ugyan, de orosz muzsikusok, már t. i. az európai politikai koncertben. Kossuth Lajos legújabb levele. A debreczeni függetlenségi pártnak. Tisztelt uraim! Szives köszönetet mondok azon megtisztelő megemlékezésért, hogy pártalakulásukat külön levélben tudtomra adni elrendelték. Keserédes emlékezetek rezgettek végig fel- - kerűen, a kiváló jóakarattal s megható szívélyességgel írott sorok olvasása közben, melyekkel tisztelt elnökük és társai e megbízásnak eleget tettek. Mert hát bizony nagy idők voltak azok, melyek engem egykor a tettek mezején Debreczennel közvetlen viszonyba hoztak s Debreczen évkönyveibe szerény nevemet bejegyzették. Oly idők voltak azok, a minőkkel az, amit a vallásos ember isten ujjának nevez a történelemben, korszakonként mérlegtáblába teszi a nemzeteket, hogy megmérje, ha megütik-e vagy nem az életrevalóság mértékét. Nemzetünk megméretett, és akkor bizony ennyűnek nem találtatott. S hogy könnyűnek kém találtatott, abban Debreczennek nagy része van. Bécsben azzal kecsegtették magukat, hogy ha a jog és törvény fölibe helyezkedett erőszak fővárosunkat hatalmába keríti, a jogvédő ellentállásnak vége lesz. Hatalmába kerítette. Országgyűlés s kormány Debreczenbe kerestek menhelyet. Ha Debreczen akkor a romboló vész lehangoló dühöngése közben csak kétségeskedik is, a nemzetnek akár erélye, akár határozottsága fölött, ha férje, neje, apraja, nagyja magasztos hazafisággal nem veszi körül a kormányt és országgyűlést, kik nem kegyet oszthatni, hanem áldozatot kívánni jöttek hozzájuk; a honvédelmi erőködés tehetetlen paródiává sülyed s a világ bírája, az történelem pálczát tör a magyar nemzetnek nem, csak élete, hanem becsülete fölött is. Hogy nem így történt, hogy a honvédelmi harc a nemzetünk életrevalóságának a világ rokonszenves csodálatától kísért hatalmas revelácziójává fejlődhetett, ezt jórészt azon támogatásnak köszönhetjük, melylyel Debreczen a kebelébe menekült országgyűlést és kormányt körülvette, ez tette lehetségessé azon szerves erőfeszítést, melynek következtében „névtelen félisteneink“ a Tisza mögé szorult védelmi állásból, rövid pár hó alatt, a támadóra mehettek át diadalmasan. S én, ki ama válságos időkben a kormánynak élén állottam, de nemcsak én, hanem a nemzet is, ezért Debreczennek örök hálával tartozunk. Hanem a kitűnő történelmi állás kitűnő kötelességekkel is jár. Önök uraim érezik a kötelességeket. De bizony úgy látom, vannak Debreczenben olyanok is, kiknek szükségük volna el nem felejteni, hogy Debreczenre a nevéhez kötött emlékeknél fogva kiválólag alkalmazható amaz ismeretes mondat: „a nemesség kötelez“ (noblesse oblige). Midőn a haza függetlenségének kérdése forog fen, Debreczennek történelmi hivatásához tartozik az első helyet igényleni magának e zászló alatt, s azt még akkor sem hagyni el, ha (mitől az ég óvjon) más mindenki elhagyná. Példátlan — unikum — a parlamentarizmus történelmében, ami legközelebb hazánkban történt. Egy egész tekintélyes párt, a közjogi ellenzék képviselőinek legszámosabb árnyalata, beolvadt azon pártba (vagy nehogy tiltakozásokat halljunk, mondjuk inkább: összeolvadt és azon párttal), melynek ellenében ellenzékül volt az országgyűlésre küldve. Szomorú jelenet tartok tőle, hogy ily példák nagyon meg fogják ingatni nemzetünk érzelmeiben a képviseleti rendszer iránti hitet, s bizonyosan nem alkalmasak arra, hogy megszilárdítsák a politikai erkölcsiséget, mely egyedül képes az intézményekbe életet lehelni. Hogy a képviselő kötelezve van hiven ragaszkodni a programmhoz, melynek alapján képviselőül lett megválasztva, ez oly igazság, mely a képviseleti rendszernek sarkalapját képezi. — Enélkül a „képviseleti kormány“ (mint az angolok helyesen nevezik) megszűnik „képviseleti“ lenni s parlamentáris formák mezébe burkolt absolutismussá változik, ami a palástolatlan absolutismusnál még kárhozatosabb, mert mind a kettő nyomás, de az első hozzá még csalás is. Azonban, ha már arra voltunk kárhoztatva, hogy ezt az inparlamentáris parlamenti unikumot csakugyan megérjük, nekem, nem tagadhatom, különösen roszul esik, hogy az Debreczen képviselői mandátumának auspiciuma alatt hajtatott végre. Mert hát „noblesse oblige“. Alig egy éve Uraim! hogy Tisza Kálmán úrnak már volt alkalma a minisztériumba lépni, senki sem állíthatandja, hogy az ország pénzügyi bajai kevésbbé nyomasztók, s velük kapcsolatban a közigazgatás gyökeres rendezésének szüksége kevésbbé szembetűnő volt már akkor, mint ma. Hisz épen e nyomasztó helyzet, e szükség érzetének pressiója alatt lett kiküldve a 21-es bizottmány, s a debreczeni beszéd is azt mondja az akkori helyzetről, hogy „majdnem oda jutott volt már az ország, hogy napi tartozásait ne bírja fedezni“. És mégis a helyzet ez égető szükségével szemben Tisza Kálmán úr kötelességének ismerte (amint, hogy „képviselői“ kötelessége is volt) oly elvi kikötésről feltételezni a minisztériumba lépését, melyet a közjogi ellenzék álláspontja elengedhetlenül megkívánt. És pártja — az akkori balközép — ezen elvhűséget, ezen kikötést hangos helyesléssel fogadta. Azóta semmi váratlan ne jött közbe, a helyzet ugyanaz, ami akkor volt, és Tisza Kálmán úr, daczára annak, hogy választóinak tett fogadása most ép úgy kötötte — mint egy év előtt — mégis megengedhetőnek vélte magának, hogy adott szaván magát túl tegye, s a pártjellegét képezett közjogi ellenzéki állást egyszerűen félretéve, minden kikötés nélkül kormányba lépjen. És követői, a volt balközép most szintoly hangosan tapsolnak ennek, — mint egy év előtt az ellenkezőnek. Mi tűrés tagadás, ez aztán bizony ázsiai állapot. — Valóságos Mandarin-Wirthschaft. Én, ki Tisza Kálmán úr egy év előtti eljárásának nagyrabecsülésem kijelentésével adóztam, a igazságnak tartozom kijelenteni, hogy én egy kitűnő államférfiúnál a meggyőződésnek ily, minden indokot nélkülöző változását, amily meglepőnek, szintoly szomorítónak találom. Pedig van még egy súlyosító körülmény is, mely nézetem szerint igen nagy figyelmet érdemel. A körülmény az, hogy a meggyőződés e meglepő változásainak egy olyan párt alakításával nyilvánítása, melynél a közjogi ellenzéki programm egyszerűen félretétetett, az országgyűlés végén történt, három - négy hónappal az országos új választások előtt. Ez Uraim, tagadhatlanul annyit teszen, mint praeoccupálni egy bevégzett tény nyomása által a nemzet akaratának szabad nyilvánulását. Már kérem képviselőknek, akik, mert képviselők, nem urai, hanem szolgái a nemzetnek, mandátumok lejáratóak előestéjén ily parlamentáris államcsínyt csinálni, egy menthetetlen uzurpatió. Nagy szót mondottam, de távol minden indulatos heveskedéstől, komoly megfontolással mondottam. És hozzáteszem, hogy e szó súlya egyenesen és kirekesztőleg a volt balközéppárti képviselőkre s elsősorban azok vezérére esik vissza. Mert a volt deákpártiak eljárása tökéletesen korrekt. Ők a fusió által semmit sem adtak fel, semmit sem tettek félre programmjukból, mely pártjuk jellegét képezte, sőt annak sikerét biztosították. Az usurpatió egyenesen a fusió másik részére esik vissza. Ezeknek tette jogtalan is, illegális is. Nem is lehetne azt mással mentegetni, mint azzal, ha elmondhatnák, hogy azon három hónap alatt, mely még mandátumaik lejárásáig hátra volt, megmentették a hazát azon sulyos bajoktól, melyeknek orvoslását annyira halaszthatlannak ítélték, hogy hazafiai kötelességüknek tartanák a hazát még mandátumaik megszegésének árán is megmenteni. Ámde mit beszélnek a tények? Hiszen igaz: midőn a catilinai összeesküvés elnyomása után Metellus Nepos tribunus azt kívánta Cicerótól, esküdjék meg, hogy megtartotta a törvényeket, nagy hatást idézett elő Cicerónak eme válasza: Juro, quod serva verim re republicam. (Esküszöm, hogy megmentettem a köztársaságot.) Fog-e Tisza Kálmán miniszter úr Consulatusa végén hasonló esküt mondhatni? nem tudom, sőt minden elismerés mellett, melylyel úgy szándékainak tisztasága, mint kitűnő tehetségei iránt viseltetem, nem is hiszem; egyszerűen azért, mert oly rendszer talapjára lépett, s oly elemekkel szövetkezett, melyen s melyeknek társaságában a hazát megmenteni „en principe“ lehetetlen. Érezni fogja e talap, e társaság zsibbasztó hatását mihamar. Sőt már is érzi, a mint debreczeni beszéde világosan mutatja. De akármit hozzon is a jövendő, hogy lefolyt három hónapi minisztersége végén még amolyan cicerói esküt nem mondhatott, azt tudjuk, hogy mondhatni nem is praetenciált, azt ígéretekben szerény debreczeni beszédéből látjuk. Amit a lefolyt országgyűlés alatt tett az új fusionális minisztérium, az vagy olyan, hogy leőrlötte a részben meglehet tiszta, de nagy részben bizony nagyon üszögös gabonát, melyet a volt minisztérium öntött a garatra,ilyen maga a budget is,amit hát bizony nélküle is bőrölhették volna azok, kik a garatra öntötték, vagy pedig olyan, hogy el lehet rá mondani: adtál uram esőt, de nincs köszönet benne. Ilyen ama két monstruosus felhatalmazás, mely annyira ellenkezik a parlamentáris rendszer természetével, hogy hasonlóra nincs is példa az egész világon a Parlamentarismus történelmében. Ami magát az állítólagos honmentési munkát illeti, az alphától ómegáig a jövő országgyűlésre vár. Meg is mondotta dicséretes őszinteséggel miniszter úr maga is egyik beszédében, hogy az új minisztérium még nem tud tetteket felmutatni, s hogy organikus vagy hosszasabb tanulmányozást igénylő változtatásokat még csak szóba hoznia is egyáltalában nem lehet. Ez tökéletesen igaz. De mert igaz, mert maguk is tudták, hogy az ország súlyos bajain a múlt országgyűlésből még hátra volt három hónap alatt segíteni még csak meg sem kísérlhetik; hát — istenért! — miért nem vártak változott meggyőződésük nyilvánításával a választásokig, mikor már mandátumaik kötelezettsége megszűnik ? A képviselői kötelezettség parancsolta, hogy várjanak, ők pedig, mint mondám, nem volt reá, hogy ne várjanak, mert a hazát eddig bizony nem mentették meg. Ha az uj választásoknál nem egy POLITIKAI ÚJDONSÁGOK. 26. SZÁM, 1875. JUNIUS 30.