Politikai Ujdonságok, 1882 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1882-08-02 / 31. szám
31-ik szám. Előfizetési föltételek:VASÁRNAPI ÚJSÁG /egész évre 12 frt \ és POLITIKAI ÚJDONSÁGOK együtt:félévre ... 6 « |a VILÁGKRÓNIKÁ-val/ egész évre \félévre re 14 frt| ... 7 « | Csupán a POLITIKAI/egész évre 6 frt\ ÚJDONSÁGOK : /félévre ... 3 « /a VILÁGKRÓNIKÁ-val/ egész évre 8 frt \ félévre ... 4 Kiadóhivatal: Budapest, IV., egyetem-utcza 4. Külföldi előfizetésekhez a postatiag meghatározott viteldij is csatolandó. Szerkesztőségi iroda : Budapest, IV., egyetem-tér 6.XXVI. folyam. SZEMLE. Az 1846-ban örökre eltemetni vélt, de azután csakhamar újra fölelevenített születési rangokon és egy fokkal fölemelt czimeken túl maradt még fönn egyéb maradványa is a hűbéres kornak. A czimkórsággal még ma sem törődik senki, hisz, gondolja mindenki, miért ne csinálnánk magunknak jó napot és miért ne nagyságolnák egymást, mikor ez semmibe se kerül? A nemzetes czimet egyátalán kasszáltuk, mint öldöklőn nevetségest. A «tekintetes, téni» titulust izoválják azok, akiknek előbb még elég volt a majsztrum, vagy kigyelmed. A honorácziór már «nagyságos,» és e czimnél kezdődik nálunk voltakép a «társaságbeli» ember. Ma már az sem elég, ha valaki lángész, halhatatlan művész vagy költő, mert ha azt akarja, hogy a «magasabb társaság» bevegye, folyamodnia kell lovagrendért. Ez a bemeneti jegy a mai előkelőség szalonjaiba. Hát hiszen ha csak rend, czim, rang kell! Hát ha e csecsebecsének örül a nemzet, hát miért ne teljék benne kedve? Mit árt az, ha a czimeket egy fokkal fölebb rágtatjuk? Hiszen már a kassai hajdú zsenije megelőzte ezzel a századot, midőn «nagyságosa a ténsurakat».— Nem kerül semmibe! Ez a mindent elütő mentség, ez a döntő érv. Pedig hát ki tudja, nem épen ez kerül mindennél többe, nem ez egyik vagy épen legfőbb oka sok régi és nem régi család pusztulásának ? Beteg korszak és nem jóra vezet az, mikor nem a valódi érdem, a munka vagy értelmi fény ad nimbuszt, és nem e fölött, hanem a rang és fényűzés körül forog a verseny. Nagy különbség az, és roppant eredményekre vezetett Francziaországban, hogy a nemzet nagy zömét reszelgő arisztokratikus szellem helyett igazi demokratikus, republikánus erkölcsök szelleme hatja át. Talán soha sem voltunk oly szegények, és minda mellett az ágaskodás, a fényűzésben, üres czímek és rangfokozatokban való vetekedés aligha volt nálunk valaha oly nagy, mint épen mostanság. Az arisztokratikus szellem és az árverelő dob között ne volna semmi összefüggés ? De hát oly erős ez áram, hogy senki meg sem kísérli ellene szólni is. A «demokráczia» olyannyira kiment a divatból, hogy e név szinte nevetség tárgya. Pedig hát a magyar arisztokráczia nem is tisztán nemzeti. Nem képez saját naprendszert, mert fényét nem saját központjából, nem Budáról, de Bécsből kapja. Udvara van a román, a szerb királynak, a magyarnak — nincs. Hanem hát azért szeretjük a czímeket, és büszkébbek vagyunk rájuk, mint a spanyol hidalgó. És így lesz még sokáig, mindaddig, míg egyszer eljön majd megint — talán — (ha késő nem lesz) egy nagy fénykorszak, melyben az emberek nagy, nemes tettekben, remek szellemi alkotásokban versenyeznek egymással, nem a rang és czímfokozat létráján való majomi szökdécselésekben, mint azok, akik mai napság nyereséges, de sokszor épen igen kétes üzletekből szerzett pénzen vásárolják meg a nagyság diplomáját. És ami a legveszélyesebb, az, hogy most az a vélelem van elterjedve, miszerint az arisztokrataság voltakép az igazi magyar jellem lényege, hogy ez áll jól a magyarnak, hogy a magyar juhászbojtár igazibb nagyúr, mint egy tizenhatodrét német herczeg, stb. Veszélyes tan, mert látszata igen erős, de alapjában mégis téves. És ha igaz volna, akkor ezzel a halálitéletet mondanánk ki nemzetünkre. Mert ki tagadja, hogy csak demokrata — polgári — erkölcsök adják meg az életképességet e földrészen és jelenünkben, de főleg már a közeljövőben. És aki látta a magyart 1848—9-ben, az jól tudja, hogy a magyar soha sem volt sem vitézebb, sem (jogosan) büszkébb, sem magyarabb, sem egyátalán dicsőbb, mint e küzdelmes éveiben, pedig olyan demokrata volt, akár egy párisi citoyen. Persze, akik ezt látták, azok száma egyre fogy. No de hát majd megjön még egy újabb erkölcsi fölemelkedésnek is az ideje. Addig is csak haladunk, lassacskán, óvatosan körültekingetve. Tizenöt évi gondolkozás után végre idejét látja az uralkodó párt ismét egy lépést tenni előre, és egy darab kormos bástyát megint ledönteni a sötét hűbéres kor fönmaradt és ránk meredő romjaiból. A re g a ej o g eltörlésének szándéka erősen szóban forog. Ha már elkezdtük, legyünk már egyszer igazi modern, korszerű állam. Mert miután nagyrészt már átöltözködtünk európaiakká, egy régi vaskori ruhadarab — sastoll a hengerkalap mellett — csakugyan föltűnőbb most már, kirívóbb, mint míg egészen ősiek voltunk. Elvileg a reformra nézve minden párt egyetért, csak a módozat vita tárgya. Van, az igaz, olyan árnyalat is, mely még most is korainak tartja a reformot, és jobb időkre szeretné halasztani. Ezt már aztán bajos még elvi egyetértésnek is tartani, mert itt épen elvi a kor, az idő kérdése, hiszen másként a dolog igen hasonlítana ahhoz az ismeretes korcsmai fölíráshoz : ma pénzért, holnap ingyen. Ha jelenleg a tőkebőség és jó termés idején sem kedvező eme pillanat, hát mikor lesz az? Talán csak nem járunk ezzel is úgy, mint a polgári házasság reformjának ígéretével ? Az iskolai zászlóaljak eszméje élénk helyesléssel találkozik mindenfelé magyar körökben; pártok, rangosztályok, szakmák szerinti táborok mind helyeslik, mint oly egészséges gondolat csíráját, melyből óriás tölgy csavarodhatik: talán a magyar önálló hadsereg és ezzel a monarkhiában a magyarság uralmának valósulása. Egyetlen hang emelkedett a terv ellen, hanem ugyan viszhang nélkül is maradt. Valaki a tornászat intézményét féltette az iskolai zászlóaljaktól. Ez körülbelül hasonló okoskodás ahhoz, mint mikor a gőzhajók és vasút fölkapásakor a «furmányosok» a fejüket vakarták és szidták az új találmányt, hogy hej, ez ront ám meg sok furmányost! Ha tőlük függ, hát a gőzgépek pokoli intézménye ugyan soha sem hajót, sem vagyont nem szállít, sem búzát soha nem csépel! Mert hát tudni való, hogy az emberiség ezer millióinak érdeke, kényelme, haszna, ez mind mellékes; a fődolog, hogy a furmányosok élhessenek! Ez csak világos. Tehát, épen ez okoskodás alapján, ne alakítsunk iskola-zászlóaljakat, mert akkor az ifjúság majd elhanyagolja a . . . tornászatot. Azonképen hát abszurdum, ha valaki egyszerre az erdőn-mezőn vadászva gyakorolja magát a lövésben, mert a fődolog a kczéllövészet. Ez az, amit nem szabad elhanyagolni. A fődolog, hogy a deszkát keresztül lőjjük, a vadat vigye az ördög. Igen bizony, az illető azt bizonyítgatta, hogy az iskola-zászlóaljak gyakorlatai nem képezik katonákká az illetőket, hanem a tornászat — az igen. Emlékezetre méltó jelenség, hogy ilyesmit el lehet mondani nálunk komoly lapban, komoly képpel. A tornászat segédtanulmánya a katonaságnak, de az már némileg benne van magában a katonai gyakorlatban. És ma inkább, mint hajdan. Hajdan, mikor a kézi tusa, a bírok, a