Politikai Ujdonságok, 1885 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1885-06-03 / 22. szám
22-ik szám. Előfizetési feltételek : VASÁRNAPI ÚJSÁG Jegész évre 12 frtl .... AeKRA»,Ki v»l I e»e’“ évr* *4 frt I Csupán a POLITIKAI I egész évre 6 frt I .... . . .) egész évre 8 frt POLITIKAI ÚJDONSÁGOK egyfki: 1 félévre ... 6 , 'lUhKRUMkA '^félévre 7 ■ | ÚJDONSÁGOK: 1 félévre ... 3 . ) “ V »ÁGKRONIKA-vhI Kiadóhivatal, Budapest, IV., egyetem-utcza 4. Külföldi előfizetésekhez a pontailag meghatározott viteldij is csatolandó. Szerkesztőségi iroda Budapest, IV., egyetem*tér 6.XXXI folyam. SZEMLE. Az országgyűlés eloszlott, (e itt van teljes egészében az országos kiállítás, emberek gyülekezete helyett emberi kéz által készített, részint termesztett ezerféle tárgyak halmaza, és e jobbadlán holt anyaggyűjtemény élénkebb mozgalmat kelt maga körül, e néma tárgyak egyeteme ékesebben szólón hirdeti a világnak, hogy mi is itt vagyunk Európában és párhuzamosan haladni igyekezünk a többi előkelő néppel, mint ezt bármely országgyűlés eddig elő tette vagy jövőben tehetné. A politika vitatkozó hősei nem képesek akkora személyi érdeklődést kelteni, hogy olyan mérvű csődületet, akkora nézőközönséget vonjanak csodájukra, mint az ipar és művészet, átalán a munka emberei az ő kiválóbb alkotásaikkal. Az időnek e jellemvonása nem lehet-e tanulságos egyátalán a politikusra nézve is ? Nincs-e ebben a körülményben testi szemekkel láthatólag kifejezve a kor szellemének demokratikus irányzata ? A tudománynak, szorgalomnak, az igyekező munkásságnak fontossága? Rendeztünk egy koronázási fényes látványt, de annak nem volt annyi nézője, és még kevésbbé hallottunk olyan és annyi dicséretet a külföld részéről, mely nemzeti létünk és jövőnk reményteljessége iránt annyi örömmel tölthetett volna el, mint a jelen műipar-kiállítás ... Akik jórészt nem is tudtak rólunk, azok most észrevették: akik kicsinylő véleményt tápláltak életképességünk és kultúra-terjesztői hivatásunk felől, azok most már kalapot emelve tisztelegnek előhaladottságunk színvonala előtt. Akik ellenszenvvel viseltettek irántunk, sőt akik ellenséges érzületet és szándékot táplálnak, még azok is közelednek hozzánk, mint olyan tényezőhöz, akivel számolni kell és nem árt jó lábon állani, amíg lehet. Olaszok, francziák, angolok, még oroszok is olyan díjtalan reklámot csapnak nevünknek, hogy olykor szinte sokalljuk, és már-már — igen helyesen — arra gondolunk, készpénznek fogadjuk-e a magasztalásokat, és nem helyénvaló lesz-e, megtartani nyugodtságunkat, ítéletünk elfogulatlanságát, és óvakodnunk az elbizakodottságtól, melyre jól táplálkozó vérmességünk oly igen hajlandó? A kedvező hatás mérlegelésében szinte legnagyobb súlyt kell tulajdonítanunk a monarkhiában velünk együtt élő népek — németek és csehek — érzületében végbement rokonszenves fordulatnak. Ha ezek a politikai téren az 1867-diki szervezkedés óta elfoglalt már-már túlnyomó állásunkat sokallották és elismerni vonakodtak, ez jobbadán azért volt, mert a korszerű, átalános művelődés terén eddig tapasztalt elhaladásunkat nem találták olyannak, mely e szerepre jogosítana, s illetőleg, a mi fontosabb, a mely e szerep megtartására és megszilárdítására nyújtana kilátást.. Ügyes politikai művelet, mint egy nyert csata, olyikor nagyot lódít a népek sorsának Fortunaszekerén, de ezek csak ideiglenes hatásúak, állandó uralomra csupán a magasabb műveltség, a kitartó munkásság képesít. Most a népek látják ebbeli gyors haladásunk képességének bizonyítékait, és kiállításunk első egyhavi tartamának már fölbecsülhetlen eredménye a kedvező fordulat, mely európai hivatásunk kecsegtető kilátásai felől a monarkhia és a külföld népeinek közvéleményében ez esemény folytán előállott. A horvát regnikoláris bizottság megkezdheti tanácskozásait és jó, hogy hosszú ideje lesz erre, mert lesz neki olyan feladata, hogy nagy Apollo legyen valamennyi, ha megegyezést hoz létre. Nem mintha csak azt kellene mindenek előtt megállapítani: akarják-e, hogy Horvátország Magyarországhoz tartozzék ? Mert ha ezt akarják, akkor akarniok kell oly egyességet is, mely ez együvé tartozást lehetővé, sőt a lehetőségig könnyűvé, békéssé is tegye. Akkor szükség van oly erős kapocsra, melynek szilárdsága biztosítsa ne csak az együttmaradást, de lehetetlené tegye az elszakadás kísérleteinek örökös ismétlődését is. Egy amerikai tengernagy az árboczhoz kötöztette magát, midőn egy szerfölött veszélyes szoroson kelle áthatolnia, az ellenfél közeli ágyúinak kereszttüze alatt, nehogy az élet és szabadulás ösztöne egy pillanatban letérítse merész eltökélésének útjáról. Ez a derék kapitány komolyan akarta, amire törekedett és el is érte azt. A horvát kormánypárt erősen állítja, hogy ő akarja az összetartozást. Ámbár sok jel mutat arra, illetőleg minden tette, hogy ez csak puszta ígéret, de tegyük föl, hogy szándéka komoly, még akkor is azon kellene lenni, hogy az ellenzék minduntalan ürügyet, alkalmat ne találjon az összekötő kapocs megszakítására. De hát amint látjuk most nyilvánságra hozott sérelmeik sorozatából, még a horvát kormánypárt is nemcsak magát az idetartozást, de még annak látszatát is, nemcsak annak tényét, de még névlegességét is ellenzi, szégyenli. Ők valósággal nem a magyar országhoz, csak azon egy fejedelem alá akarnak tartozni. Nekik nem kell a Magyarország, a «magyar király» czim, nekik «magyar-horvát-dalmát-szlavon ország és király» kell. Ezért követelik, hogy a bán, a magyar miniszterelnök megkerülésével, egyenesen a horvát miniszter útján, érintkezzék a királylyal. Kérdjük, tartozhatik-e együvé két egyéniség — kétféle akarattal, ha kivált az akarat nemcsak aprólékosabb dolgokban, de egyenesen abban is elágazik, hogy összetartozzanak? Avagy ha Magyarországhoz akarnak tartozni, miért akkor kikerülni a magyar kormánynyal való érintkezést, egyetértést? Hivatkoznak a kiegyezés czikkelyeire. Az kétségtelen, ugy abban zavaros, részint világos, de épen a kormányzást nehezítő, részint lehetlenítő határozatok foglaltatnak. A horvátok legalább beláthatnák az ellenmondásokat, melyek e kiegyezés czikkelyeiben egymás hajába kapnak. Egyfelől a legreálisabb összetartozás, másfelől meg az annak bevallásától való gyermekes iszonykodás, álszemétkedés. A magyar közlekedési és pénzügyminiszter közegei, egyenesen az ő hatósága alatt, működnek Horvátországban, kezelik a postát, vasutakat, adóügyet. A magyar honvédelmi miniszter és főparancsnok vezényli, igazgatja a horvát honvédséget. A magyar kormányelnök nevez ki bánt, horvát minisztert. Hát ez már csak elég jele a reális egybefüggésnek, egy államiságnak. És a horvát kormánypárt is följajdul, mert az állam czimerein magyar fölirás alkalmaztatott ! A magyar országgyűlést közösnek elismerik, oda elküldik követeiket, de azt kívánják, hogy nekik horvátul nyomassák ki a törvényjavaslatokat, és azt ők ott horvátul védelmezhessék vagy ellenezhessék — a puszta falaknak, vagy még azoknak sem, mert hiszen azok sem értenek horvátul. Be nem menni egy országgyűlésbe, ennek van értelme, de bemenni és ott nem akarni azon ország nyelvén beszélni — még ha tudják is azt a nyelvet, mint ahogy többnyire tudják is, — ez már csak annak tudtuladása, hogy czéljuk a különválás. Ha pedig így van, akkor az anyaállam kötelessége és egyedüli észszerű politikája nem hogy tágítani, de épen szorosabbra fűzni az együvé tartozás kötelékeit. A szerb egyházi kongresszus ez idén újra össze fog ülni, hogy megkísérelje a kiegyezést, mely ezen testületnek ezelőtt három évvel nemcsak nem sikerült, de sőt a viszály az egyház kebelében támadt pártok közt élesebb lett, mint annak előtte. Pár hét múlva Zomborban és Zágrábban választók értekezlete gyűl össze, mely tanácskozni fog a fölött, mily pártszínezetű követeket válaszszanak a kongresszusba. Az itt a nagy kérdés: sikerül-e Angyelicsknt