Postás Dolgozó, 1972 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1972-01-01 / 1. szám
Másfél évtizeddel ezelőtt, közvetlenül az ellenforradalom után a munkások kaptak fegyvert a párttól, hogy megvédjék szocialista rendszerünket. Akkoriban, 1957 tavaszán Pesten és Óbudán, Sopronban és Pécsett demonstrációs „sétákra" figyelt fel a lakosság: szürke egyenruhás, karabélyos, géppisztolyos munkásőr-századok dalolva és fegyelmezetten mutatták és bizonyították az ellenforradalmároknak: vége a becsületes munkások, kommunisták üldözésének, az utcai pogromoknak, a rablásnak, s akár tetszik, akár nem, tovább építjük a szocializmust! Igaz, márciusban elterjedt a MÚK. Egy-két helyen, falakon a reakció hirdette is plakátokon, röpcédulákon, de ennél több nem történt. A felfegyverzett munkásosztállyal, úgy látszik, nem volt ínyükre összecsapni. Másfél évtized! Hogyan repül az idő?! Akik akkoriban fiatalok voltak, ma családosok, s az idősebbek közül sokan eltávoztak, csak az emlékük maradt meg, mások leszereltek betegség miatt, de ezt hangoztatták: ha szükség lesz rám és még élek, hívjatok, jövök... Sok volt akkoriban a postás munkásőr is. Ma már kevesebb. Találkoztam az óbudaiakkal, hogy felidézzük a 15 év előtti élményeket. Klavasch Józsefné, az Óbudai Távbeszélő Üzem műszerésze: Akkoriban a Józsefben dolgoztam. Héthónapos terhesen, a Csillaghegyről gyalog mentem az üzembe, ahol becsméreltek és kirúgtak. Akkor fogadtam meg: fegyverrel védem meg életemet és születendő gyermekemet, és azt a nagy családot, amelynek tagja vagyok. Pedig azóta három leánynak vagyok az anyja. A középsőnek, Anikónak akarom majd átadni fegyveremet. Csuda Mihály: Kotányi Lacival együtt végeztük az egyetemet 56-ban, nem voltak valami nagy bizalommal a hajógyárban és a pártbizottságon irányunkban, de azért adtak fegyvert: egy ötkilós kalapácsot és egy pajszert. Azzal álltunk őrséget. A legszebb élmény, amikor az óbudai egység az Amfiteátrumban esküt tett. Akkor már volt fegyverünk, egyenruhánk. Én nem is voltam még katona, a munkásőrségben tanultam meg a fegyverforgatást. De ott voltunk 1965-ben három hétig éjjel és nappal a nagy dunaiárvíznél Kotányi László: Úgy van, ahogy Miska mondja. A Bp. 3. sz. hivatalban dolgoztam, s onnan jelentkeztem a munkásőrségbe még az első napokban. Nagyon szép volt ez a 15 év, összeszoktunk, s jóban, rosszban együtt vagyunk. Még sokáig szeretnék munkásőr lenni. Matavszky András nyugdíjas postás: másodszor fogtam fegyvert a munkáshatalom védelmére. Először a Tanácsköztársaság idején. Szeretem a fiatalokat. Tudom, sok hozzám hasonló, korú már leszerelt. Nekem nem merik felajánlani, mert tudják, hogy talán az lenne a halálom. Meg aztán mindenütt ott vagyok, ahol a többiek ... Menoni József, a postásszázad volt parancsnoka jelenleg a zászlóaljtörzs tagja: Annak idején spontán alakultunk meg, a kerületi pártház védelmére. Emlékem? Egy 11 éves téglagyári fiúcska fegyverraktár nyomára vezetett bennünket. Elfogtunk két ellenforradalmárt. De közben megszerveztük egymás védelmét is, mert akkor még erre is szükség volt. Péter Ferenc, Pécs 1. ph. vezetője: Örömmel veszem át a munkásőrség 15 éves szolgálatáért a szolgálati érdemérmet. Akkor sok postás volt munkásőr, ma sajnos csak én vagyok egyedül, de tudom, számíthatunk rájuk mindenkoron. A legbüszkébb a mesterlövész címre vagyok. Hoszszú évekig voltam függetlenített szakszervezeti tisztségviselő, de munkásőr még sokáig szeretnék lenni. A nyugati végeken három olyan postás munkásőrről tudunk, akik ott voltak a kezdetnél, és ma is helyt állnak. Benkő Tibor, a területi szakszervezeti tanács titkára nemcsak fegyverrel küzd a szocializmusért, hanem mint szakszervezeti tisztségviselő nap mint nap képviseli becsülettel a postás dolgozók érdekeit . Élményem? Nagyon sok van, akár egy regényre való. De ezúttal nem erre van szükség. Emlékszem a disszidálás korszakára. A határőrséggel együtt vigyáztuk a hazát, a mi frontunkon. Aztán jöttek vissza százával, ezrével. Mi is ott álltunk a határnál, talpig fegyverben ... Kenesei Ferenc, a Soproni Postaigazgatóság csoportvezetője: Ma szakaszparancsnok, tanítja az új munkásőröket. Talán azért is bízták meg ezzel, mert kezdettől szerette a fiatalokat. A legjobban a fertő-tói határszolgálatot szereti... Holzmann Lajos, Szombathely 1. hivatal, MEHIV-vezető: A szombathelyi városi zászlóaljban vagyok a kezdettől. A közelmúltban bíztak meg a sajtó-propagandamunkával. Szeretnék még sokáig munkásőr lenni... Lehet, hogy néhányan kimaradtak a megemlékezésből, de ismeretlenül is kezet szorítunk azokkal, akik az ünnepi egységgyűlésen átveszik az emlékérmet. (B. Gy.) ■ POSTAS MUNKASOROK | . _____ . Yll Klavasch Józsefné Csaba Mihály Kotányi László . Matavszky András Péter Ferenc Benkó Tibor Kenesei Ferenc Holzmann Lajos Menoni József Semmi esetre sem szeretném fölöslegesen könnyekre fakasztani az olvasót. Bár az étel olykor tálcán kínálja a drámát, anya és apa nélkül maradt kilenc kiskorú postásgyerek Heves községben. A hároméves Ferenc, a négyéves József, az ötéves Katalin, a nyolcéves László, a kilencéves Erzsébet, a tizenegy éves István, a tizennégy éves Mária, a tizenöt éves János és a tizenhét éves Júlia. Néhány évvel ezelőtt, hosszas betegség után meghalt az édesanyjuk, s nemrégiben édesapjukat, a kézbesítő Horneczki Jánost vesztették el. Karácsony idején sok nagy csomaggal kopogtatott a postás és jelentős pénzküldemények érkeztek. A helybeli „Rákóczi" Termelőszövetkezet 15 ezer forint értékű új ruhát ajándékozott. Az Egri Finomszerelvény Gyár dolgozóinak jóvoltából, a nagymama rendbehozott, teljesen felújított házába költöztek. A nagymama, aki a gyerekek gondozását ellátja, hatvanöt éves, egészséges és munkabíró. Barátságos otthont, szeretetteljes környezetet teremtett az árváknak. — Semmiben sem szenvedünk hiányt, jók az emberek... — jegyezte meg könnyes szemmel. Még arra is volt gondjuk, hogy Katika csipőficamát gyógyíttassák... Az udvari szobában 2 ágy és egy kényelmes heverő. Ezeken alszik az öt kisebb gyerek. Az utcai szobában a nagymama, a két nagylány és a legkisebb fiú ágya. A konyhában alszik János. Frissen mosott, tiszta ágyneműk, a szekrényben két váltás. Ruhák, cipők glédában. — A gyáriak azt is megígérték, hogy a tél elmúltával segítenek építkezni. Nemsokára még egy szobánk lesz — jegyzi meg a nagymama. Julikat szeretnénk a gyárban szakmára taníttatni. De nemcsak ők érdeklődnek hogylétünk felől. Járnak ide a tanácstól, a postáról, a szakszervezetről, de még Miskolcról is. Miskolcon Adorján Lászlóné, a Területi Szakszervezeti Tanács nőfelelőse és Angyal Sándorné, az igazgatóság előadója kísérték figyelemmel az árván maradtakat. Adorján Lászlóné: Édes, szép gyerekek! Mikor először ott jártam, olyanok voltak, mint a riadt nyáj. Nem érték fel, hogy mi is történt. — Mi volt az első intézkedés? — Megkapták a szakszervezeti bizottság 2 ezer forintos rendkívüli segélyét. Tóth János, a gyámügyi albizottság vezetője az árvaellátás folyósítását kérte. Intézkedésére az SZTK azonnali havi 3 ezer forint árvaellátás-előleget folyósított. Azóta megállapították az állandó összeget. Ez gyermekenként: 433 forint. Angyal Sándorné: A gyermekek közül kettő, Júlia és János dolgozik. Júlia a termelőszövetkezetben 1030 forintot, János az Építőipari KTSZ-nél 1200 forintot keres, így a család jövedelme 7 ezer egyszáz forint. — Segélyek? Ajándékok? Úgy érezzük, az egész ország szívén viseli a család ügyét. — Mit tesz a továbbiakban a szakszervezet? — Keressük először is mindazokkal a szervekkel az együttműködést, akiktől a Horneczki család sorsa függ — feleli a kérdésre Adorján Lászlóné. — Beszélgettünk erről külön-külön a nagymamával, Júliával, Jánossal, Máriával, kérdeztük a kicsiket is. Egyöntetű volt a válasz: — „Itt akarunk maradni!” Ennek következtében, ajánlkozásukat megköszönve bár, de visszautasítottuk azokat a családokat is, akik örökbe akarták fogadni az árvákat... — Mert érkeztek levelek szép számmal Horneczki nagymamához is, meg a tanácshoz is! Adorján Lászlóné mosolyogva rábólint a másik „pótmama” közbeszólására, majd komoly hangon folytatja: — Hivatalos gyámot is találtunk Vasas Lászlóné személyében. Ő az elhunyt szülő testvére. Ő is szereti a gyerekeket, és szívesen viseli gondjukat. — A továbbtanulásnak, a gyerekek szellemi fejlődésének ügyében mi az álláspont? — Erről a hevesi általános iskola igazgatójával és a gyámügyi előadóval tárgyaltunk. Jelenleg a 14 éves Mária végzi az általános iskola nyolcadik osztályát. Gondoltuk, hogy postaforgalmi technikumba küldjük. De tanulmányi eredményei nem alakultak a legrózsásabban. Nagy javulásra van szükség. A kisebbek tanulmányi eredményeit is figyelemmel kísérjük. — Mi ennek „a figyelemmel kísérésnek” a módja? Önök nem mehetnek el oly sokszor a csaknem száz kilométerre lévő Hevesbe. — Nincs is erre szükség — mondja Adorján Lászlóné. — A mi küldetésünk, sajnos, befejeződött, de van már állandó patronáló... — Hogyhogy? — Az egri postahivatalban a hírlaposztályon elsőként a „Gárdonyi Géza” szocialista brigád vezetője, dr. Szirmay Györgyné jelentette be: brigádgyűlésen „közfelkiáltással” fogadták el a javaslatot, hogy a négyéves Józsika a brigád fogadott gyermeke. Ezt követően a felvételi brigád vezetője, Szajkó Sándorné, a tagokkal való megbeszélés alapján, a kilencéves Erzsike patronálását vállalta. Majd Gyöngyösről jelentkeztek! Az 1-es postahivatalban három brigádvezető tanácskozott. Nagy Miklósné, Sarodi Gizella és Németh Jánosné, aki egyben nőfelelős is, úgy döntött, bírva a tagok egyetértését, a hivatal dolgozói a nyolcéves László életútját kísérik figyelemmel és segítik mindenben, amire szüksége van. A brigádok azóta többször is meglátogatták fogadott gyermekeiket. Eddig a történet. Mint ahogy írtam, nem akarom könnyekre fakasztani az olvasót, árva gyerekek szomorú történetével, szép kerek körmondatok érzelgőssé cirkalmazásával. Ragaszkodom a tényekhez! S a tények bizonyítják: nagy és szűkebb emberi közösség egyéni sorscsapások fájdalmát a kegyetlen gondot tudja enyhíteni. Még akkor is, ha kilenc árva gyerekről van szó. Marton István Több mint három évtizede adják a „gázt”, tapossák a féket. Gépkocsivezetők! S mellesleg jó barátok. Mondhatni, fiatalemberek, de már nagypapák. A Posta Járműtelep garázsában — ahol dolgozniuk — azt tartják róluk: dühös embereik. Szókimondóak, bátrak. Életük, sorsuk alakulásában sok a közös vonás. Gulyás István — munkahelyi becenevén: Pörkölt — 1938-ban került a járműtelepre. 18 éves fejjel a gépházba küldték salakozni — 32 filléres órabérért. Pálfalvi József szintén 18 éves volt, amikor 1938-ban a járműtelep mosójába osztották be. Mesélik róla: slamposan öltözködött, így „Slampi”-ra keresztelték. A név úgy ráragadt, hogy azóta nem is hívják másképpen. Előfordult, hogy felesége hasztalan kereste telefonon „becsületes” nevén, míg végre valakinek eszébe jutott, hogy kiről is van szó. Gulyás István 1939-ben, Pálfalvi József pedig 1940-ben lett hivatásos gépkocsivezető. Hogy hány százezer kilométert vezettek — nem számolták. Csak arra emlékszenek, hogy abban az időben nagy dolog volt jogosítványt szerezni... — Azt hiszem, sokkal szigorúbb volt a vizsgáztatás, mint ma — mondja Gulyás István. — Elméletben ugyan talán kevesebbet kellett tudni, de ami a gyakorlati vezetést illeti, bizony, borsódzik a hátam, ha rágondolok. Emlékszem, a tolatásnál egy kis hibát csináltam: a vizsgáztató leparancsolt a teherautóról. Két hét múlva javíthattam. És micsoda kocsikat vezettem! Örökösen kurbliznunk kellett. Viszont megtanultuk a szakmát. — Nekem egy Topolino jutott, majd egy Rába AF —veszi át a szót Pálfalvi József. — Gyűjtőszolgálatra osztottak, a postaládákat ürítettük. Naponta 140—150 kilométert vezettünk Rákospalota, Újpest, Ferencváros körzetében. Gulyás immár 34 éve hajnali fél 4-kor kel. A fővárostól 40 kilométerre, Tápiósülyön lakik. A vonatozás naponta 3 óra. Mikor alszik? — Van restanciám! Majd ha nyugdíjba megyek, behozom. Nagyon sokat kellett dolgoznom. Kellett a pénz... Hangyaszorgalommal rakta félre a pengőket, majd később a forintokat. Egyetlen vágya: házat építsen. Csaknem 20 évig tartott, míg vágya megvalósult. Előbb 8000 forintért vásárolt egy kulipintyót, s ezt úgy kicsinosította: 50 ezerért túladott rajta. Aztán vett egy drágábbat, s ezt is elkezdte javítgatni. Ma szép családi háza van. Színházba nem jár, moziba is csak nagyritkán. A tévé előtt megbiccen a feje. Csak a meccseket képes végigülni. — Fáradt? — Fizikailag nem. — Elégedett? — Erre egy szóval nem tudok felelni. A munkámat szeretem, a kollégáim nélkül már nem tudok meglenni. De az is igaz, manapság már nem szerez olyan örömet a munka, mint régen. — Miért? — Átjáróház a telep. Ki-be mennek az emberek. Az öregek közül harmincan ha vagyunk. — Miért nem tudnak a fiatalok egy helyen maradni? — Nézze, nem tudom, hogy mennyivel, de máshol többet fizetnek. És ezért nem is lehet haragudni. De azért már igen — tisztelet a kivételnek —, hogy „ütikvárják” a kocsikat. Ez fáj nekem. Aztán ott a sár. Sártengerben állnak az autók. Évek óta kérjük a vezetőséget: építsenek egy betonplaccot. •— így igaz — szól közbe Pálfalvi. — Az irodaépületet bebútorozták, de erre nem jutott pénz! Persze, nemcsak ez a baj. Amikor a postások fizetését rendezték, minket, gépkocsivezetőknek tekintettek. Amikor pedig a gépkocsivezetők fizetését rendezték, akkor postások lettünk. Na aztán ei van az egész kérdés kulcspontja: a szakma elismerése. Ki tudja, miért nem vagyunk szakmunkások? — Gondoltak arra, hogy munkahelyet változtatnak? — Hazudnánk, ha azt mondanánk: nem! De mi hiszünk abban, hogy létezik munkahelyi hűség — így Pálfalvi. — És jóleső érzés: nem tudnak olyan helyre tenni minket, ahol ne állnánk helyt. Ez büszkeséget, örömet jelent számunkra. — Hogy lehetne „megfogni” a fiatalokat? — Többet, sokkal többet kellene törődni a gépkocsivezetőkkel, s ha mód van rá, javítani a fizetésen. Pálfalvi-Stamps ha nem is olyan messziről jár be dolgozni, mint Gulyás-Pörkölt, azért ő is eltölt egy-két órát az utazással. Régebben Sashalomról, most Kispestről villamosozik az Egressy útra. Tíz éve van szövetkezeti lakása Kispesten. Előtte Sashalmon csaknem 20 évig élt feleségével, két gyermekével egyszobás lakásban. Aztán, dühös ember lévén, bement a tanácsba, rácsapott az asztalra. Néhány nap múlva kapott egy szövetkezetilakás-kiutalást. 18 ezer forintot kellett egyik hónapról a másikra előkerítenie. Pénzét egész életében könyvekre költötte. Titokban ugyanis ír: regényeket, verseket, Jutalmat, kitüntetést ritkán kaptak. A világ legtermészetesebb dolgának tartják, hogy ott dolgoznak harmincnégy, illetve harminchárom éve. ígérik, hűek maradnak a postához, de nem „fogják be” szájukat ezután sem. S akik nem pénzért, nem jutalomért adják a gázt és tapossák a féket ennyi éve egy helyen —, úgy vélem, joguk is van hozzá ... Pethes Sándor POSTÁS DOLGOZÓ 3