Prágai Magyar Hirlap, 1923. március (2. évfolyam, 48-74 / 201-227. szám)

1923-03-22 / 66. (219.) szám

2 rali Tegeztek a kormtányraszinok Prágában Prága, március 21. Amint a Tribuna jelenti, Volosin és Bras­­csajkó Malypetr belügyminiszterrel, a mi­niszterelnök helyettesével folytatott tanács­kozások alkalmával a választások kiírásának szükségességét hangoztatták és kifejtették, hogy szerintük a választások az érdekelt szláv pártok alapos előkészítő munkája után már most megejthetők. A Tribuna úgy véli, hogy a mai politikai helyzet mellett nagyon meg kell fontolni a választások kiírását, mi­vel a ruszinszkói pártok nincsenek megszer­vezve s azoknak erőviszonya minden pilla­natban változik. A Tribuna biztosnak tartja, hogy a magyarok, akik jól ismerik a ruszin nép pszichológiáját, a választásoknál elérnék céljukat már csak azért is, mivel a cseh pár­tok nem a legszerencsésebb kézzel nyúltak be Ruszinszkó politikai életében). A cseh po­litikusok ruszinszkói szereplése ártalmas köztársaságra nézve, mert az analfabéta la­a­kosság nem tudja fölfogni a pártpolitikát. Ha a pártok érdekei valóban a köztársaságét képviselnék, akkor legelsősorban kulturális célokat kellene szolgáln­iok. A rendforvntig ellenkezik az alkotmánlyal. Spiegel szenátor figyelmezteti az elnököt alkotmányos fogadalmára. Prága, március 21. Spiegel Lajos dr., német demokrata szenátor, aki tudvalévően a prágai német egyetemen az ál­lamjog tanára, most, hogy a szenátus is elfo­gadta a rendtörvényt és azt aláírás végett köztársaság elnöke elé terjesztették, a Bohemiá­­n­ban nyílt levelet intézett Masaryk köztársasági elnökhöz és arra figyelmezteti az államfőt, hogy mind a rendtörvény, mind az állami törvényszék szervezéséről szóló javaslat ellenkezik az alkot­mánnyal, amelynek megtartását a köztársaság el­nöke közvetlenül a megválasztása után fogada­lommal megígérte. Spiegel szenátor állítását a többi között az alábbi érdekes okfejtéssel bizo­nyítja. Az alkotmányl­evél 67. szakasza értelmében a köztársaság elnökét csak hazaárulás (felség­sértés) miatt lehet büntetőjogilag üldözni. A rendtörvény 41. szakaszának hiteles magyarázata szerint mindenütt, ahol más törvények a haza­árulásról (felségsértésről) beszélnek, a rendtör­vény 1—3. szakaszaiban meghatározott bünte­tendő cselekményeket kell érteni. (A rendtörvény 1—3. szakaszában meghatározott bűncselekmé­nyeket „a köztársaság megtámadása”1 címén fog­lalja össze.) A rendtörvény tehát ily módon meg akarja változtatni az a­lkotmánylevelet. A képvi­selőház alkotmányjogi bizottsága érezte ezt és azt mondta a jelentésében, hogy az alkotmány­levél nem határolta körül a hazaárulás (felség­­sértés) fogalmát, amiért is minden büntetőtör­vény e fogalmat körülírhatja és hatja. Mivel azonban a rendtörvény megváltoztat­nem hatá-A magija* gamdafa&nafc a mi j fopuníc a ffkamga&öial á­rozza vagy nem változtatja meg a hazaárulás (felségsértés) fogalmát, hanem azt egy más fo­galommal pótolja, így az alkotmánytörvény meg­változtatása kétségtelen. Az alkotmánylevél 94. szakasza értelmében kivételes bíróságokat csak a törvényben „előre megállapított esetekben és meghatározott időre*s lehet létesíteni. Spiegel kimutatja, hogy a rend­­törvény az alkotmánytörvénynek ezt a rendelke­zését két irányban is megváltoztatja. Először ak­kor a 36. szakaszban visszaható erővel ruházza fel önmagát. Másodszor pedig akkor, amikor egy kivételes törvénynek, amilyen a rendtörvény, ér­vényét időhöz nem köti. Hogy pedig a rendtör­vény kivételes törvény, az kiviláglik abból, hogy a benne meghatározott bűncselekmények általá­ban a rendes bíróság alá tartoznak és csak a rendtörvény által meghatározott esetekben esnek az állami törvényszék, tehát egy kivételes bíró­ság alá. Csütörtök, március 22. Megszavazták a rónai alkotmányt Sándor József magyar képviselő deklarációja. Viharok-fiim­eresek Bukarest, március 18. (Elkésetten érke­zett jelentés.) A tegnap délutáni kamarai ülé­sen ismét óriási botrányok voltak. Junian kép­viselő a többség lármájától nem volt képes szóhoz jutni s hiába igyekezett beszédéhez hozzáfogni. Amikor már nem birta a zajt ide­gekkel, harsány hangon beleorditotta a te­rembe: — Banditák. A többségi képviselők erre föl­ugráltak helyükről és ökleiket muto­gatták Junian felé. Oly óriási kavarodás tá­madt, oly artikulátlan hangok összevisszasá­ga uralkodott a parlamentben, hogy az elnök kénytelen volt az ülést felfüggeszteni. Az ülés újbóli megnyitása után Sándor József az erdélyi magyar párt képviselője kezdett beszélni. Beszéde közben Ionescu Antoniu liberális képviselő feléje kiáltott: — Mit szólna ehhez Take Jonescu, ha élne! Sándor: Azt mondaná, hogy ön szemtelen. — Sándor ezután fölolvasta a magyar párt deklarációját. A deklaráció hivatkozott azokra a körülményekre, amelyek az alkot­mánytörvény javaslatának létrejötténél sze­repet játszottak s ezeknek alapján kijelen­ti, hogy az országgyűlést alkotmányozónak és tör­vényes jellegűnek nem ismerhetik el, az al­­kotmányjavaslatot visszautasítják és amenyiben azt megszavaznák, ünnepélye­sen a magyarság asszimilálására és elro­­mánosítására, valamint az egyéni és társa­dalmi jog elnyomására és elszegényesíté­­sére szánt oktrojált alkotmánynak jelen­tik ki. A magyarság, mint nemzeti kisebb­ség nem a hatalomért, de nemzeti életéért s méltóságáért harcol. Hisz Wilson evange­­liájában és próféciáiban, szabad népet és szabad egyházat akar egy szabad állam­ban, jelszava: Le a késsel és ököllel. Sándor József beszédét a többségi képvi­­sők többszöri köz­beszólással zavarták meg. Sándor József beszédében rámutatott arra, hogy Cseh-Szlovákiában a rutén népnek megad­ták mindazokat a jogokat, amelyeket a bé­keszerződés nekik biztosított. A rutének­ teljes autonómiát élveznek abban az or­szágban, amelyhez tartoznak. Jorga: A ruténeknek egész különleges helyzetük van országukban. A román kor­mány ilyen jogokat nem adhat a kisebbsé­geknek. Sándor beszéde folyamán kijelentette, hogy a román kormánynak az a célja, hogy az er­délyi magyarságot nacionalizálja. Jorga he­ves hangon válaszolt erre a kijelentésre és rámutatott a magyarországi kisebbségek helyzetére. nek, Sándor: Az itteni magyarok örvende né­ha annyi szabadságot élveznének, amennyi szabadságot a magyarországi ro­mánok élveznek. Sándor beszédének további során élénk vita fejlődött ki Sándor és Jorga között, amelynek részleteit azonban érteni nem lehetett, mert a liberális pártok tapsol­tak. Jorga kijelentette, hogy igaz, hogy az­ alkotmányjavaslat rossz, de a románok szá­mára rossz és nem a kisebbségeknek. Bukarest, március 20. Vasárnap és hétfőn viharos utcai tüntetések voltak az alkotmány­­javaslat ellen. A katonák és tüntetők között összeütközésre került a sor. A hétfői tünte­tést katonaság oszlatta föl tűzi fecskendőkkel. Bukarest, március 20. (Cseh-szlovák sajtóiroda.) Az általános vitát az alkotmány­javaslat fölött befejezték és a javaslatot­ 225 szavazattal 5 szavazat ellenében elfo­gadták. Negyven képviselő tartózkodott a szavazástól.* Prága, március 21. A román parlamentben lejátszódott ese­ményekkel kapcsolatban a romániai magyar­ság képviselője a magyarság tiltakozása so­rán azt a kijelentést tette, hogy Cseh-Szlo­­vákiában a rutének a békeszerződés által biz­tosított teljes autonómiát élveznek. Sándor Józsefnek ez a kijelentése szomorúan karak­­terizálja azt az izolált politikai életet, ame­lyet az utódállamokban élő és három frontra szakított magyarság külön-külön él. Ez a ki­jelentés bizonysága annak, hogy a romániai magyarság teljesen tájékozatlan a Cseh-Szlovákiában élő nemzeti kisebbsé­gek valóságos helyzetéről és felül ama pro­paganda röppentyűknek, amelyet a kisan­­tant sajtószervezete világgá bocsát. Elhiszi azt, amit Benes az európai közvélemény előtt hangoztatni mer, de amiből a valósá­gos életben semmi sem igaz. A Cseh-Szlovákiában élő rutének­­ auto­nómiáját a békeszerződés tényleg biztosítot­ta. De amint a békeszerződésnek a kisebb­ségi jogokra vonatkozó egyéb rendelkezései a gyakorlati politikai életben nem teljesítette és váltotta be a prágai kormányképpen úgy egy jottányit sem adott abból az autonómiá­ból Ruszinszkó számára, amelyet megadnia vállalt és reá rótt kötelessége volna. Szomo­rúan látjuk azt, hogy az utódállamokbeli magyar politikáknak érintkezési pontjai teljesen hiányoznak. Hogy nincsenek találkozó utak, ahol az egységes s a kisantant boszorkánykonyháján összekotyvasztott politikai célkitűzésekkel szemben az utódállamok magyarsága egy­séges politikai elvek alapján építené föl a maga frontját. Az elmúlt év nyarán a P. M. H. volt az, amely megpendítte a középeuró­pai nemzeti kisebbségek közös frontjának eszméjét, hangoztatta annak szükségességét, hogy a nemzeti kisebbségek ismerjék meg egymás helyzetét és fogják össze a szétfor­gácsolt erőket a közös küzdelem céljaira. A kolozsvári magyar lapok foglalkoztak ezzel a tervvel, a külföldi sajtóban is volt vissz­hangja a P. M. H. gondolatának s az azóta el­telt hónapok mégis meddőek voltak ennek a törekvésnek szempontjából. Most, amikor egy erdélyi magyar képviselő tanújelét adja an­nak, hogy teljesen hibás és a valóságnak meg nem felelő fogalmai vannak az Erdélyhez leg­közelebb eső ruszinszkói terület népének ál­lamjogi helyzetéről és kisebbségi jogairól, is­mét megerősödik az a meggyőződésünk, hogy az utódállamokban élő magyarságnak érdeklődnie kell egymás sorsa iránt és nem szabad elszigetelten senyvedésben hagynia azt a nemzeti erőt, amelyet az anyaországtól elszakított magyarság három részre osztva reprezentál. Sándor József lelkes és okos magyar politikus. Az erdélyi magyarság nemzeti érdekeinek becsületes védelmezője, de a határok elzárják előle a mi életünk pers­pektíváját és hamis megvilágításban látja a cseh-szlovákiai nemzeti kisebbségek helyze­tét. Ezenfelül bízik a wilsoni evangéliumban, abban az illúzióban, amelyet a békeszerződé­sek megalkotásánál sárba rántottak, amelyek négy év pozitív politikai jelenségeinek meg­világításánál csak puszta eszmék, amelyeket csak a nemzeti kisebbségek önmaguk tölthet­nek meg újra élettel. A wilsoni evangélium­ban hiába bízunk, ha nem fogunk össze annak érdekében, hogy az elbuktatott eszmékből va­lóságos elvek kovácsolódjanak. A mi sorsunk, a­ mi akaratunk és erőnk kezében van. A lakások bére változatlan marad. A cseh koalíció ötös és tizes bizottsága a teg­napi­ nap folyamán tanácskozott a bérlők védelméről szóló törvényjavaslatról. Elhatá­rozták, hogy a bérlők védelmén semmit sem változtatnak s elállnak az ötszázalékos lak­­béremelést^_________________________ Jl^tndeniBap add át a Bajpat egrp íétaváseó ísmemisddneft, míg meg mevm­gi^ipssádliSk árvái. isLogij­a űheágai JsiKagvax Jsák­­­sap ei mag-igazság érde­kei É­s&aigá £$a ? A klánéta* Az Erdélyi Irodalmi Társaság gyűlésén szék­foglalóul felolvasta: Nyírő József. Volt a falunkban egy árva legény. Ennek a legénynek pedig volt egy jávorfa-klánétá­­ja, áradó, messzibeszédü, ékes furulyácska. Csodás finomságuvá sodródott benne a le­gény lelke és láthatatlan arany hurokként ki­­röppent belőle. Rávetődött a repülő madár lábára, fák nedves rügyére, a felhők képére. A lelkét hosszabbította meg vele és az édes magyar dal mély és misztikus erői fakadtak általa. Egyebe azután nem is volt Árva Kósa Pálnak. Neve sem volt addig, amíg egyik nyári estén kiü­lt a háza elé és be­lefújt a klá­nétába. Mint a fekete, ismeretlen vitám hasí­tott bele a hangja az emberek szívébe. A fa­lut sötét pólyába takarta az éj. Kínosan édes, epedő panasz volt az első nóta. Minden földi állat felnyögött kínjában, az álmos fák alatt sírtak a bogarak. Az apa­vesz­tett madárfiókák a fészek szélén kör­be -k­ihaj­t­attak és istenük­höz kiáltottak eledelért. Az alvó víz is fel­ébredt és ezüstösen megborzongott tőle. Az emberek tétován elindultak a különös­ bus, örömet­ és szer­elme­t szólító, leány­csalogató, veszedelmet rejtő, furcsa ma­gyar nóta után. — Megtalálták és megölelték Árva Kosa Pa­lit, aki varázslattal megverte, tiszta szent erővel megragadta őket. Ez az Árva Kosa Pal barna volt, mint a föld és szóralar, de amikor pörögni kezdtek uijjai alól a dal gyöngyei, minden leány a keblére szorította két kicsiny öklét, titkon, telve közelébe jöttek, úgy hallgatták meg­zavarva, elkáprázva. A legény pedig tovább is bús maradt, mintha koldustarisznyából töl­tené újra a furulyáját, melynek öklébe min­den szellő, vihar és illat belopózott. Mond­hatni, a Székelyföld lelke ütött tanyát benne és ez röpült szét az űrben a kilenc kicsi bkon által-És csak nagykésőre — mikor legszebb volt a csillag — indult meg a hasonlóan sze­gény leány, kinek a nóta szólott és többet nem is tért vissza. Megtartották a szegények lakodalmát. A szomorú nóta így változott vigra; a legény élete igy fordul,a jobbra. Olyan nap volt ez, hogy a méhek lerúgták a lábukról a virágport s még a tarisnya is tán­colt a koldusok hátán. Táncba, menyegzőre hívták, de egyik reggelen verni kezdett a hir, hogy Kósa Pál az Árva bírón megbolondult. Hát ez­­ az isten szamara elmenne ki az er­dőbe, fenyőszurkot hozott s a kl­arinettnek minden a kilenc lyukát betapasztotta és az ékes-rezes nótaszerszámot­­ elszúrta a füstös gerendába. Senkinek el nem árulta, miért gyűlölte meg a dalt. Asszonya unszolta, kér­lelte — hiába­ A klanétát a pókok ezüst­­fátyolba foglalták. Olyan szegények, el­hagyottak lettek, hogy a tűz is megsiratta őket, de Árva Kosa Pali hajthatlan maradt. Elszántan markolta meg a kasza nyelét és csak a szemébe csapódó buzaszárak közé suttogta panaszát. — Mikor éhes voltam, kenyeret se vetet­tek nekem. Mikor rongyos voltam, nem hív­tak a táncba. Mikor fájt az élet, meg sem vi­gasztaltak­ Senkinek se kellett a szomorú nó­ta, ne,kelljen a víg se. Mégis fájt a hallgatás. Titokban végig­csókolgatta, harmatban fürdette a klánéját, hogy el ne repedjen, de a kilenc szent sebet mégse nyitotta fel rajta, így hát lassanként elfeledték. Jobbsincs cigány kezdett muzsikálni örült, beteg tem­póval s az emberek, kik még éltek a nagy halál után, az életüket mulatták el mellette. Telt-múlt az idő s a klaméta drága ökle csakhamar megtelt a népek kínjával, sóhaj­jal, bánattal; mintha minden elköltözött lélek bele­száll­ott volna. A sok haláltól megfekete­dett fája, a sok kin hasította szét jávorfaszi­­vét és mégsem bírt megszólalni. Olyan idők jártak, hogy a meglőtt madár is tűzbe bor­ult a levegőben, úgy hullott alá. A pillangók há­tán is démonok ültek és gyűlöletet izzadott a virág. Csak­ a klánéta nem bírt megszólalni, mert akkora jön a népek nyomora, hogy ki sem lehetett már dallal fejezni. Árva Kósa Pál is megtöretett testtel, el­szakadt erővel, felhagyott reménnyel, éhe­sen, rongyosan kiállott háza küszöbére, melyről tűz nyalta le a fedelet, és konok dac­cal, szomorú bennsővel hallgatagon nézte a megsemmisülésbe szédelgő nemzetét A ci­­gányhegedűk kihullottak a tehetetlen kézből, ■ a papok ajkán megfagyott az ige; oly nagy lett a világ nyomorúsága. Mégse fújta meg a klánétáját. Asszonya is elhervadt mellőle. A szive izzo­tt, emésztette és fölpattant, mint az arany tojás héja. Könny, panasz és szenvedés öm­lött ki belőle. Vádolón, szótlanul emberére nézett. Tovább nem birta Árva Kósa Pál se. Csendesen kiült az észtérh­éj alá, letörte a szurokpecséteket és ismét felharsant az éle­tünket sirató, drága magyar nóta. Az embe­reket lassankint elöntötte a vigasztalás. Az égre is felszaladt a tavasz és csakhamar a fák hulló virágával keresztelték a csecsemő­ket. Újra kihajtották barmaikat és a föld szennyét ekéikkel aláforgatták a mélységes pokolba. Fújta, addig fújta klánétáját Árva Kósa Pali, amíg sorsukba feledkeztek az emberek. Ekkor újra előbújt odújából a hegedűvel Jobbsincs-cigány, de senkinek sem kellett. Még mindig szomorú volt a klarinett, so­káig szomorú. Végre aztán a hangjába bele­­sikoltott az ő kicsi fia. Erre vigra fordult a szerszámon a Kósa Pali ujja, dallamok ne­vettek, ujjongtak, születtek. Az asszony is felvirágzott a betegágyból, mellének fehér esője megeredt. A kopott muzsika megfiata­lodott, Kósa Pálék ugyan tovább nyomorog­tak, a nótáért pénzt ugyan nem kaptak, de hallgatták őket, de szerették őket, mert újra élt a dal. És hát a madár se vár semmit, mi­kor csicsergésével teleaggatja a fákat, szí­nessé szövi az égvilágot. Hiszen a borviz is ingyen búvik ki a sziklák markából így tett Árva Kósa Pál is. Utóbb versek is talultak szájára. Az em­berek csodálkoztak, eltanulták, de a nóta­­csinálónak jó szót se hajítottak. A vers és dala­­ elhatott a havasokba, lopva elrejtőzött a pásztorok fülében. Kicsi fia kacagni tanult tőlük, ő ugyan éhesen maradt, condra­­gunyája leszakadt, de a népnek színes szár­nyai nőttek, a homlokán bizalom káprázott és boldogan dobta magát álmodásra virágos rétjei ölén. Az Árva Kósa Pali klánétája újra életre serkentette őket és örüln­ek, mert azt hitték, hogy a dalt nem lehet elvenni tőlük. Egyszer aztán, mikor a vigalomból haza­felé tartott Árva Kósa Pál, elébe toppant ve­­télytársa, Jobbsincs­ cigány. Izgatottan, éhe­sen, kérőn elébe nyújtotta tenyerét, amelyről a klánéta elbfújta a kenyeret — Sajnálj meg, Rózsa Pál, ne muzsikálj többet­— Akkor én is éhetihalok, Jóska. A cigány szemei úgy izzottak, hogy a pokolig lehetett ellátni a fényüknél

Next