Prágai Magyar Hirlap, 1923. július (2. évfolyam, 146-167 / 299-320. szám)

1923-07-01 / 146. (299.) szám

2 Horsovszky dr., a reklamációs bizottság elnöke, aki pártatlansága miatt tiszteletnek örvend, maga is megállapította, hogy a vá­lasztási névjegyzék összeállítása hibás, ami­nek bizonysága az, hogy több, mint három­ezer reklamáció érkezett be. A magyar pár­tok javaslatait azonban a reklamációs bizott­ság nem teheti a magáévá, mivel ezek nem tartoznak a hatáskörébe. Az elnök ajánlotta azonban, hogy a magyar pártok kérelmek­kel forduljanak a város felsőbb hatóságához, a zsupánhoz. A magyar pártok tehát kérelmüket me­morandum alakjában június 28-án adták át a zsupánnak. Ezzel az akcióval azt akarják el­érni, hogy az új választási névjegyzéket a zsupán megsemmisítse és az 1919-ik évben a törvény alapján összeállított régi állandó választási névjegyzék törvényes kiigazítását rendelje el. Az ausztriai csehek emlékirata a bécsi kongresszuson. Az ausztriai csehek nemzeti bizottsága a népszövetségi ingák bécsi kon­gresszusán emlékiratot osztott szét az osz­trák köztársaságban élő szláv nemzeti ki­sebbségek helyzetéről A kis füzet iskolapél­dája annak, hogy a cseh propaganda mily boszorkányos ügyességgel fáradozik azon, hogy a legfeljebb százezer lelket számláló bécsi cseh töredék helyzetének sötét színek­kel való aláfestésével elterelje a figyelmet a cseh-szlovákiai nemzeti kisebbségek helyze­téről íme néhány szemelvény: Az emlékirat azon panaszkodik, hogy a bécsi cseh iskolák­ban nem cseh nemzetiségű tanítók tanítanak és hogy a cseheknek nincs beleszólásuk a tanítók kinevezésébe és az iskolák igazgatá­sába. (!) Fölpanaszolja, hogy árnyéka sincs az iskolaügyi autonómiának. Azon kesereg, hogy a cseh iskolákat a német iskolák épüle­tében helyezték el, amiért is több iskolában a cseh gyermekek tanítása délután folyik. Kifogásolja, hogy az állam nem engedi meg a német állami nyelv tanítását. Nincsen meg­elégedve azzal hogy Linzben nincs cseh is­kola. A többi között követeli, hogy a cseh iskolák részére cseh tanfelügyelőket nevez­zenek ki Végül előadja a csehek népszámlá­lási sérelmeit, amelyek abban csúcsosodnak ki hogy a népszámlálás alkalmával hivatalos közegek ellenőrizték az adatok helyességét, sőt azokat több esetben helyreigazították. Fölpanaszolja az emlékirat, hogy a csehek küldöttséget menesztettek a kancellárhoz, de tőle eddig választ nem kaptak. A népszámlá­lást ezért nem fogadják el és a hivatalos lis­ták meghamisításáról beszélnek. Ezekkel az iskolaügyi és népszámlálási sérelmekkel ki is merült gravámenjeik fiókja. (Milyen jó volna, ha nekünk csak ilyen sérelmeink volnának!) Az említett panaszok legtöbbjében a mieinkre ismerünk; igaz, hogy a legkisebbek közöttük. Olvasásuk közben önkéntelenül is eszünkbe jut a bibliai példázat arról az emberről, aki a más szemében a szálkát is meglátja, de a magáéban a gerendát sem akarja észrevenni. Tárcarovatunk: Kedd:­­Schö­ff­l­in Amadár: A budapesti Nem­zeti Színház Sha­kespeare-ciklusa. Szerda: Tarnóczy Árpád: (Amerika): Palóc­sóhajtás. Péch­y-Horváth Rezső: A királykisasszony. Csütörtök: Merényi Gyula: Levél Phrynéhez. (Vers.) Ferenczy Sári: Marija bűne. Szombat: Bolgár Mózes dr.: A zsákmány. Vasárnap:Mé­c­s László: Két nagybátyám. (Vers.) Szederkényi Anna: Az apasági törvény. A semmiben írta: Irolly Jenő. Mélán repedeztek a falra a rések, Rajzoltán, mintha vak vonalazta volna az ütjük S egy kései légy elalélt sétája az ablaküvegre Úgy hat most reám, mint sorsom a Sorsban, Hogy légymód, zümmögve vérzem el Én. A sarokban egy kép: ki tudja, hogy mit is jelent­[sen, Tiroli táj tán, hol kósza pásztor dalolva, ha sétál A flrnek alatt, mikor hámlik a hó. S hol zöldes mezőkön néhány tilinkó Harangoz a jámbor nyájak között , zenéli a békét a bércek alatt. Vagy kjordos északi zsanér a kép tán. A norvég partok felett egy óriás szikla , mert mélyén a tenger éviekéi az évezre­ekkel, Azért lehet szép s kitűnő ez a kép, E feneklett szobácska falán, mint a? Mo>­­Mint a halálnak seszinti nyugalma A lélek alatt. És még valami: Ez a régi óra. Alabártromos bor- Hogy ível fehéren a lapja. ínyen, S rézmutatója csak áll a cifra tolonces S a sánta tizes figurája között. Ez az óra meg én, Ez az óra a csendben És e tapétás, meredt, kis­ szoba-világ! .J aj, mily szomorú ez, mily rémes a látvány Négy fal között Itt, kizuhanva a létből Képviselőiek beszámolói Lelley Jenő Szencem, Palkovich Viktor Ogyalján­ Prága, június 30. A ke­resz­té­n­y szociális párt tegnap, Péter és Pál napján, két helyen: Szencen és Ógyal­ján tartott nagygyűlést, amelyen a magyar­ság ezrei vettek részt. Az előbbi helyen Lel­­ley Jenő dr., az utóbbin pedig Palkovich Vik­tor nemzetgyűlési képviselők mondottak be­számoló beszédet és tájékoztatták választói­kat a politikai helyzetről. A két gyűlésről alábbi tudósításaink számolnak­­ be: A szenei gyűlés Szene, junius 30. (Saját tudósítónktól.) A gyűlést ritka nagy siker koronázta. Dél­után fél kettőkor érkeztek meg a szónokok Lelley Jenő képviselő vezetésével a pálya­udvarra, ahol a küldöttség élén Csutora Márton községi bíró üdvözölte őket. Három órakor óriási embertömeg jelenlétében kez­dődött meg a népgyűlés. Huszonöt község lakói gyűltek egybe. Meg kell említeni­ a csi­nos lova­scsap­a­tot és a szenei zenekart, mely szintén nagyban emelte a népgyülés fényét. Szene község leányai, élükön Turcs­ányi Irmával és Csutora Terézzel, gyönyörű csok­rokat nyújtottak át a képviselőnak. Poór Gyula dr. pártelnök lelkes szavak­kal üdvözölte Lelleyt és kíséretét és fölkérte beszámolój­ának el­mondá­sára. Lelley Jenő beszámolója Lelley Jenő dir. nemzetgyűlési képviselő, párt elnöke e­rre elmondta nagyhatású beszámo­­­lóját, melyből kiemeljük az alábbi gondolatokat: — Pártunk állapelve: a keresztény erkölcs és keresztény igazság érvényesülése az élet minden viszonylatában. A keresztényszociális párt poli­tikai irányzat­ának első és leglényegesebb oldala a mi nemzeti politikánk. Ebben az államban nemzetiségek egész sorra él. Az első kérdés egy a pártra nézve, mely jövőt akar magának biztosí­tani, hogy miképpen gondolja megoldani a nem­zetek egymás mellett való élésének és együtt­működésének kérdését. A keresztényszociális párt a keresztény internacionálé alapján áll, tehát egyformán pártja lehet az egy államban élő összes nem­zeteknek. Mert hiszen a keresztény igazság és erkölcs teljesen ugyanaz a magyarra, a szlo­vákra és németre. Azonban oly párt, mely a keresztény igaz­ság alapján áll, kénytelen ennek összes követe­léseit követni, azt, hogy az egy államban élő nemzeteknek egyenlő jogokkal kell bírniok s hogy mindegyik saját nemzetisége életét élhesse. Az az alapelv, amit a párt hangoztat, így érvé­nyesül a politika terén ... — Hogy a cseh-szlovák gondolatnak bizo­­nyos tartalmat adjanak és a valótlanságot valóvá tegyék, elsősorban feladatuk a szlovák nemzet valami módon való beolvasztása. De mindenki tisztában van azzal, hogy az államalkotók ezt úgy gondolták, hogy a szlovákok lesznek csehek­­ké s nem a csehek szlovákokká. Emlékezzünk vissza az 1919. és 1920. évekre. Igazat fognak ne­kem adni, ha azt mondom, hogy a szlovák nép­nek úton-útfélen azt mondták a fülébe, hogy ezeréves járom alatt nyögött és ebből most a cseh testvérek felszabadították. És ebből az kö­vetkezett, hogy a végén a hiszékeny szlovák nép el is hitte, hogy ezeréves járom alatt volt és ebből felszabadították a csehek. És kezdte gyűlölni a magyart, voltak összeütközések, kelle­metlen helyzetek, melyek csak ebből a mester­ségesen szított gyűlöletből keletkeztek. A keresz­­tényszocialista párt elsőnek iparke­dott ezzel a valótlansággal szembeá­llni, még­pedig az igaz­ság fegyverével. A szlovákok kezdték belátni, hogy a helyzet ilyetén beállítása helytelen s hogy ennek az államnak, de különösen Szlovenszkó­­nak minden polgárát egyformán kell, hogy ér­dekelje e közös föld sorsa­ és hogy minden itt­­élő’nek össze kell fognia.­­ A keresztényszociális párt megalkotta szlovák-, magyar- é­s német nyelvű osztályait, melyek teljesen külön, függetlenül csak egy kö­zösséggel — a keresztény szeretet és igazság közösségével — dolgoznak népünk javára. Mint a párt elnöke é­s vezetője merem állítani, hogy egyetlenegy eset sem volt, hogy a szlovák és magyar, vagy magyar és német, vagy német és szlovák közt pártunk kebelében ellentét vagy visszavonás lett volna. Nálunk csak test­véri megértés és szeretet van, mert látjuk a kö­zös veszedelmet és tudjuk, hogy közösen kell ellene védekezni.­­ De kifelé i­s megnyilatkozott az eredmény. Amíg 1919-ben a szlovák néppárt visszautasította a magyar képviselők jobbját és külön haladt, ad­dig 1922-ben már találkoztunk a parlamentben és ők nyújtották a jobbot, melyet szeretettel meg­szorítottunk és megalkottuk a közös frontot. És ma hol van az a szlovák (a cs­eh-szlovákokat kivéve),­­aki azt mondja, hogy „ezeresztendős járom alatt nyögtem", de ezek szlovákkal be­széltem, aki azt­ mondta, hogy „inkább az ezer­éves járom, mint ez a hároméves szabadság!" És hol gyűlölik ma egymást a szlovákok és ma­gyarok? Sehol. Sőt mikor egy m­agyar községben a hatóság el akarta nyomni a magyar iskolát, a szlovákok kívánták, hogy ez az iskola maradjon, mert ők jobban szeretik a magyart, mint a renegát szlo­vákot. — Pártunk hatalmas erővel vitte előre azt a gondolatot, mely körül egész Szlovenszkó élete forog: az autonómia gondolatát. — Mi az autonómia? Semmi más, mint­hogy saját földünkön mi akarunk az urak lenni. — Az autonómia ellenségei azt mondják, hogy nem lehet megadni az autonómiát, mert ha megadják, Szlovenszkó fogja magát és vissza­csatlakozik Magyarországhoz. Én nem tudom, hogy és miként lesz, de azt tudom, hogyha attól félnek, hogy a szlovákok visszacsatlakoznak Ma­gyarországhoz, akkor minek beszélnek ezeréves rabságból? Mert egy nép nem szokott od­a vis­­­szakívánkozni, ahol járom alatt nyögött. De akárhogy legyen, a népnek joga van, hogy saját földjén ő legyen az úr. Azt is mondják, hogy a szlovák nép nem e­ég érett arra, hogy politikai­ fáig önmagát kormányozza. De az alaptörvény azt mondja, hogy szabad akaratból alkotta meg a köztársaságot, s ma, négy évvel később oly műveletlen volna a nép, hogy nem tudná önmagát kormányozni? — Azért nem adják meg az autonómiát, mert tudják, hogy akkor gazdaságilag úgy rendezkedünk be, ahogy mi akarunk s nem úgy, mint ők akarják s hogy akkor a húsosfazekak mellett ülő em­berek majd észreveszik, hogy a fazekak elre­pedtek s a lé kifolyt s megismétlődnék a szent­­írás mondása, hogy az utolsók lesznek elsőkké s az elsők utolsókká. • Milyen lesz a magyarság helyzete az autonómia megvalósítása esetén? Nem esü­nk-e majd csöbörből vödörbe? Ettől nem félek, mert szlovák testvéreinkkel ezer esztendőt él­tünk együtt, sohasem volt köztünk gyűlölet. Sőt emlékezzünk vissza, hogy a magyarság volt az, mely a szlovák autonómia elejtett zászlaját ismét felemelte. Mi nem kérünk a szlovákoktól több megbecsülést és szeretetet, mint amit a magyar nemzet ezer éven át megadott a szlo­vákoknak.­­ De még ha a szlovák nép meg is vál­tozna és ellenünk fordulna, még akkor is kíván­juk az autonómiát. Ma a magyar képviselők száma valamennyi képviselő számának hat és fél százalékát teszi, míg a magyar lakosság az összlakosság harminchat százalékát. De a szlovenszkói autonómia megvalósítása ese­tén a háromszáz képviselő közt száznál több magyar képviselő lehet. Tehát a magyarság az autonómia megvalósulása esetén sohasem, de feltétlenül jobban járhat,rosszabbul A képiselőt beszéde után lelkesen ünnepelte a közönség. A többi szónok A bútorok közt, a Semmiben ülni és ülni És várni, hogy fog-e még ütni ez óra. S hogy egyszer még üt-e nagyot, ü­t-e még szer­ Vetembe szakadtan, forróbban a szív? I nyen Mert én is csak óra vagyok. Vén, rezes szerszám, Ki megálltam az élet körében néhányszor És most is hiába várom a Csendben Két ív között, Múlt és Jövő a nevük, Hogy megindul-e egyszer, a szörnyű magányban Az élet felé a nagy Mutató ... Vasárnap, julius 1 A termékenység isteni leánya — A Prágai Magyar Hírlap eredeti tárcája. — írta: Székul­y Jenő Mihály mester szűk udvarra nyitó és ne­hézkes rongydarabokkal elhomályosított mű­termében ült és apró szobrocskákat festett ki gondosan, bronzszintre, arannyal, meg színes zászló könnyű selymére pingá;­níi­­érteö gonddal, kerek, piros gránátat, és babérlevelet. Az Este-hercegek címerét­ munka untatta és lelke meg­öléssel és kese­­­rűséggel telt el. Oltárképet szeretett volna festeni, Máriát a gyermekke József menekü­lését Egyiptomba, vagy pogány emlékeket, a gránátalmaajku Vénuszt, kecskelábu faunt, nagy és kövérlmsu istennőket, milyenekkel már meg volt fertőzve a lelke, mióta Squar­­cione mester pádovai iskoláját kijárta. Vagy beá’lani Palazzo Schiffanojába s festeni óriási freskót, amint Borso herceg bevonul királyi kísérettel, nemesek és lovagok élén a száz­­tornyú Ferrarába. De hiú ábránd volt ez még mind. Gonosz vetélytársai, az arany­­ecsetű­ Cossa és a kapzsi Túra elhalásznak előle minden aranyat és dicsőséget. Ezért kár volt elvetődnöm Pádovába, Pádovából Ferrarába, mormogta keserűen, hogy utolsó legyek a ferrarai festők között. Pannónia­ Mihálynak hívták — nem va­lódi neve volt —, hiúságból vagy hálálból vette fel, hogy nevét elhagyott hazája dicső­ségével eljegyezze. Talán Kiss Mihálynak nevezték, vagy Nagy Mihálynak, ahogy a dunántúli embereket szokták hívni rend­szerint­, de nem tetszett neki, mű­­vészietlen volt és pórias s különösen semmitmondó egy vándor festőlegény­­ számára, aki már hatal­mas podeszta-udvaroknál is megfordult. Irta tehát a nevét Hun Mihálynak, vagy Mechille Ongarónak, melyik név hol és mikor jobban megfelelt. De legjobban festett még Magieter Pannonieus. Mikor elindult, gonddal és kenyörtelen­­séggel szegélyezett vándor útjára, míg a sors Ferrarába vetette, bizonyára nem gondolt másra, mint hogy megtanul színes tulipáno­kat festeni fa’nsi nyoszolyákra, vagy betétes ládik­ók fölé. Szebben, mint ahogy otthon tudják. Vagy hogy megfesti Mária arcát va­lamely vidéki oltár­térítőre. De hogy belekós­tolt a hit, a tudás, a dicsőség serlegébe, a kóbor magyar szeme megnőtt és kitágult; már magasan nézett fel az égre, a siker és a szerencse csillagai felé. Piros ruhás papok és gőgös bíborosok asztalán szeretett volna élni, vagy királyok konyháján, hogy dolgoz­hasson aranyban, márványon, kövön és halhatatlan vásznon, hogy nevét késő száza­dokon át a fejed­elm­eké­vel együtt emleges­sék. Többre akarta vinni, mint Squarcione, így elmélkedett most is, bánattal nagy­­ratörő lelkében, m­ig festette a sötét gránát­­levelet, lzemre, finom ecsettel, fehér, k­ószim­ű se­Mig hirelen megzörgették szobájá­nak ablakát. — Mester, itthon van? — kiáltott be ki­vüdről valaki. — Igen — felelte Pannóniás Mihály. — Nyisson ajtót, levelet hoztam. Utána Fedor Miklós, a párt szepességi titkára beszélt Beszéde elején olyan­­ hatást váltott ki a tömegből, hogy a jelenlévő ható­sági közeg meg akarta vonni tőle a szót. Ő­­ erre szlovák és magyar nyelven kiáltotta a nép közé: „Nézzétek, ez a demokrácia­ így fest az egyenlőség!" A kitűnő népszónokot sokáig ünnepelte a hallgatóság. Harmadiknak Varga Ferenc, a földmun­kások elnöke beszélt. Kifejtette, hogy Szlo­venszkó munkásságának harminc százaléka munka nélkül van és nyomorult segélyre van­­ utalva. „Ez — mondotta — megalázó és nem emberi dolog, mert nekünk tisztességes mun­ka kell. A mostani megaláztatást az okozta, hogy a munkások felültek a szociáldemokra­ta főkolomposok ígéreteinek, de most már belátják, hogy az az orvosság, amit a szociál­demokraták hoztak, a beteget még jobban elrontotta. Most megint földet ígérgetnek, mint a múltban, de ne üljünk föl az emigrán­soknak." Jár­a­bek Rezső szlovákul beszélt. Elmés szatírája derűs hangulatban tartotta a hallga­tóságot. A gazdasági hanyatlás okait fejte­gette és élesen bírálta a jelenlegi rendszert. Gregorovics Lipót, jókai plébános, a ke­resztény szociális eszmék lelkes apostola, szellemes példázatot mondott el Szent Lász­lónak a kunok és a pogányok ellen vívott harcáról, amikor a megfutamodott ellenség A festő, félrevonta a bejárat nehézkes selyemfüggönyét, amely régi ruhákból és rongyfoszlányokból volt összevarrva. A nyílt utcáról beáradt a tavaszi napsugár kábító fénye. A sikátor szélén néhány rosszul öltö­zött, kisvárosi olasz polgárasszony pörölt össze egy­ kosár narancs fölött. A hangjuk rikácsoló volt, száraz és elnyújtott és bántó, mint a varjaké. A festő önkéntelenül össze­rázkódott. — Mi tetszik? — kérdé. Aranysujtásos gyalogfutár állott előtte. A városi levélhordó szürke szemével fürké­szően pillantott a mester arcába. — Kegyelmedet hívnák Pentelei Kis Mi­hálynak? — kérdé. A festő arca kifehéredett, mint a vászon. — Én Magister Miche­lle dei Hunmin­ va­gyok — felelte gőgösen. hordó.— De Pentelére való? — firtatta a levél­Pannóniás Mihály lubozott. Nem árt-e majd tekintélyének, hírnevének a beismerés. — Oda volnék — felelte a festő akadozó, bizonytalan hangon. — Akkor mégis magának szól ez — m­ondá­a, leveles futár, violaszinü pecsétekkel elborított levelet vonva elő tarsolyából — Valamely Kántor Erzsébet nevű bo­­garessza küldte — mondta. — Erzsébet? — ismételte Pannóniát — s önkénytelenül mosolyra fanyalodott a szája. Mert nem előkelő hölgy volt, hanem falusi libapásztorleányzó, de az ostoba futár azt hiszi, legalább is podeszta lányának kell len­nie, aki ily híres férfiúnak levelet küldöz. Megajándékozta a futárt és elmerengve nézte soká a levél piros hajtását, amely tá­voli hazájára és ködbevesző gyerekkorára emlékeztette.

Next