Prágai Magyar Hirlap, 1931. december (10. évfolyam, 274-296 / 2791-2813. szám)
1931-12-25 / 293. (2810.) szám
1981 december 25. pénteken. Séta Pozsonyban a levett és fennhagyott emléktáblák nyomán Jókai házában ma vak öregemberek laknak, Petőfiről nem tudják, hogy „portás” volt, Kisfaludy emlékét egy cseh szűcsmester őrzi Ahol a bús feledékenység alakjai lebegnek — Beszélgetés Jókai kiadójával, az írói előlegek örök problémájáról Amikor Petőfi a Dunába akart ugrani Szerelmi idil 1817- ben a mai Kisfaludy-uccában Petőfi aranyért szétdarabolt atillája és a pozsonyi jurátusok Poi ZiSony, december közepén Sárgászöldre festett kétemeletes ház csöndes Jókai-uccáiban. Most a 10-es számot a kapta az új uccarendezés óta. Alul két ablak, az emeleteken négy-négy. Jobboldalt a régimódi húzós csengő mellett kis cégtábla: J. POLACEK Pansky krajár Az uccaajtó nyitva, nem is kell csengetni. Jobbra van a szűk, sötét folyosón Polacsek uriszabó „"műterme". Boltíves, öreg szobácska, most minihely. A falakról hull a vakolat, füstösek ezek a falak. Ebben a Szobában tanult valamikor, csaknem száz évvel ezelőtt, Jókai Mór, a nagy mesemondó. Hat évvel ezelőtt, amikor országos Jókaicentennárium volt, senkinek sem jutott eszébe ide, a történelmi nevezetességű házba ellátogatni. Senkinek sem jutott eszébe megkérdezni, hogyan élnek ennek a háznak a lakói, tudnak-e egyáltalában róla, hogy ki volt az, akinek nevét emléktábla meg a homlokzaton, ahol írva vagyon örökíti „Jókai Mór koszorús költőnk e házban Dőlté 1836—1837. tanulóéveit. Ennek és félszázados írói jubileumának emlékére emeltette a Pozsonyi Toldi Kör 1894. És alatta Molnár István dr. tanár epigramja: <>$.? Jókai egykoriban hozzád . . . Jött német igére, Most te sietsz hozzá Nemzeti szóra Pozsony." Tudjuk, hogy Jókai cseregyerekként került Pozsonyiba és Zsigmondy Imre ev. teológus tanárnál lakott itt a tizes számú házban. Az összeomlás után az utcát átkeresztelték Szél-utcára és eltávolították az emléktáblát, amit a ház tulajdonosa évekig a pincéjében őrzött. Aztán jobb belátás lett úrrá a telkeken: hat évvel ezelőtt visszakeresztelték Jókai uccáját a nagy költő nevére és visszatették régi helyére a senkinek sem vétő emléktáblát is. Odaibent Polacsek mester urat éppen munkában találjuk. Egy vevője kabátját vasalja, amikor belépünk a sötét tusculanumba. — Tudom, persze, hogyne tudnám — mondja egész jó magyarsággal Polacsek úr — hogy ki lakott valamikor ebben a házban, hisz itt van a táblája kint, amit annyian elolvasnak, megállnak az ablakom alatt Feleségem azt mondja, hogy ez a műhely volt valamikor a Jókai tanulószobája. (Téved, mert a Jóka ítéletrajzírók szerint az első emeleten lakott.) — Itt velünk szemben, a folyosón túl van a lakás — folytatja — abban lakott a Jókai koszt adó gazdája, ez meg itt az irodája volt, amelyben Jókai tanulgatott... Most egy kissé rossz, kormos a fal, szombaton tudniillik felrobbant a benzinlámpásom és tűz keletkezett a műhelyben, kijöttek a tűzoltók is, akik azután eloltották. Kis haba volt, hogy nagyobb veszedelem nem keletkezett — teszi hozzá a májszter úr kissé elgondolkodva. — De tessék a háziúrhoz fordulni, az bővebbet is tud talán mondani. Én csak nyolc-kilenc év óta lakom itt, a háziúr már régebben vásárolta a házat. Fölmegyünk az emeletre. Nem tudjuk leküzdeni megillepedésünket, falépcsőkön felkapaszkodunk,amikor a szűk Ezeken a lépcsőkön járt-kelt, ugrándozott, játszott, biflázta a németet Jókai Mór, a capregyerek, néhai való jó Zsigmondy tanár uréknál. A ház bizony eléggé az elhanyagoltság állapotát mutatja. Négy lakás van a két emeleten. Az elsőt maga a háziúr: „Zigmond vori Strada" nyugalmazott megyei, tisztviselő foglalja el. Beteges, mindkét szemére világtalan ember, de Mívesen áll rendelkezésünkre, amikor azt hallja, hogy Jókairól érdeklődünk. Felnőtt leánya is jelen van, ő is segít az apjának, ahol az öreg elakad emlékezéseiben. Strada Zsiszmond olasz származású, de Budapesten született. A pozsonyi megyeházán volt tisztviselő. Tizennyolc évvel ezelőtt vásárolta meg a Jókai-házat Berecz Károly törvényszéki hivatalnoktól. — úgy hiszem, Jókai idejében még csak egyemeletes volt a ház — mondja a Jókaiház vak gazdája. — Később húztak rá egy emeletet, amelyben most a Somogyi-család lakik. Hát bizony kérem mi ig nemsokára jubileumot ülünk, mert a tábla szerint 1836-ban lakott itt Jókai, tehát 1936-ban lesz száz esztendeje. Látszik, hogy örül a jubileumnak. Szeretettel beszél arról az időről, amikor a most már visszahelyezett emléktáblát a pincéjében őrizte évekig, amíg aztán újból kitehette régi helyére. — Pedig a házra tulajdonképpen már ráfizetek, tessék elhinni — mondja kissé elkeseredve. — Sok a teher. A lakók keveset fizetnek, még a békeévek után van kiszabva a lakbér. Szeretném jó pénzért eladni, de nem igen akad rá vevő. Nincs pénz. Pedig itt a belvárosban egy ilyen ház kérem a telek miatt la megér vagy egy negyedmilliót. Az háziban nincs villany, sem gtz, csak vízvezeték. Jókai idejében persze még vízvezeték sem volt. Az udvaron látható korhadt artézi kút szolgáltatta a vizet. Apropos! az udvar. A Jókai-háznak tulajdonképpen nincs is ma udvara. Ezért is nehezen lehet túladni rajta. A szűk kis udvar, amelynek egyetlen dísze: egy vén diófa alatt Jókai nyáron tanulgatott, telekkönyvileg ugyan a 10-es számú házhoz tartozik, de a szomszédos 8-as számú ház tulajdonosa. • Páhr „Kis Pipa" vendéglős azt állítja, hogy az udvar tulajdonképpen az övé, az ő házához tartozik. Stradaur egy ideig pereskedett is vele, de aztán megunta a Péter-Pátoskodás-szerű civakodást és a béke kedvéért átengedte az udvart Páhr vendéglősnek, aki azt használja is. Nyári vendéglős székekkel, asztalokkal van most telerakva Jókai egykori udvara. Kérdezzük Strada Zsigmondit, nem zavarja-e esti nyugalmában a környékbeli heuriger, de az öregúr azt mondja, hogy sok az azokból kihallatszó muzsika hangja mellett szakot nyári estéken elszenderedni. Inkább az utcai gyerekek lármája zavarja, akik mióta kiaszfaltozták Jókai uccáját, nyáron seregestől lepik el a finom aszfaltos uccát és görkorcsolyáznak, hameuroznak, kiabálnak. Ez az idegeire megy. Strada kisasszony, aki áhítattal hallgatja apja előadását, büszkén mondja, hogy Jókainak nagyon sok regényét elolvasta már, csupa kegyeletből. Megkérjük a kisasszonyt, kalauzoljon le a földszintre, ahol a szabóval szemközt, Zsigmondyék volt lakásában, egy Szememé nevű öreg, vak asszony lakik. (Másik vak e házban. Jókai, ha élne, megírná új regényét a „Vakok Házát.") Szívesen megteszi. Steinerné asszony csak hangos kopogtatás után nyit ajtót. Nagyon fotös néni. Mikor kidugja borzas fejét az ajtónyiláson, ijedten kapja vissza és arra kér, hogy az ablakon át nézzünk csak be hozzá, mert éppen nagy rendetlenség van nála. Hosszas magyarázgatás után megérti, hogy csak körül akarunk nézni, a berendezés nem érdekel bennünket. Egy roppant sötét, ablak nélküli, bolthajtásos konyhából és egy szobából a hajdani Zsigmondy lakás. De minek is vak asszonynak világos lakás. — Hallott már valamit arról — kérdezzük az öreg németül beszélő nénikét — hogy ki lakott itt valamikor? — Nem én, kérem. — Nem hallott Jókairól, aki itt volt „stuckeut" korábban? — Hja, igen a Móritz von Jókai! — feleli felderült ábrázattal. — Hisz olvastam is tőle a „Zweimal vermahlt" c. regényt (Talán az „Akik kétszer halnak meg" regényre gondol.) és a „Gold menseket" (Aranyembert) meg a színházban láttam Bécsben. Valamikor tudtam ám kérem én magyarul is, de évtizedeken át Bécsben éltem és csaknem teljesen elfelejtettem. Most már 75 éves vagyok, nem is látok, de azért életem legszebb napja volna, ha még egyszer legalább végighallgathatnék (ha már nem láthatok) egy Jókai-darabot a színházban... Jól esett, hogy egy német zsidóasszony így gondolkodik a nagy mesemondóról. Búcsúztunk is ezzel a kétemeletes háztól, annak deátrék lakóitól, hogy az emlékezés aranyhídján eljussunk ahhoz a még élő emberhez, aki Jókai műveit mint könyvkiadó kiadta. Beszélgetés Jókai kiadójával Staimpfel Károly könyvkereskedő ez, aki a Krisztina ucca 15. számú házban lakik. A könyvkereskedést már a fia, Hugó folytatja, másik fia ügyvéd Pozsonyban. Stempfel Károlyt két évvel ezelelőtt elütötte egy automobil. A nyolcvannégy esztendős öregúr még nem heverte ki teljesen ennek a balesetnek a nyomát. Kissé sántát és a hallása is meggyöngül t Azért nehogy azt higyje valaki, hogy talán otthon az ágyat őrzi! öh, nem! Stampfel Károly rém elfoglalt ember, egy takarékpénztár igazgatósági tagja és aktív részt vesz a bank munkájában. Mikor felkerestük Krisztina uccai házában, éppen elmenőben van hazulról. — A közjegyzőhöz kell sietnem — mondja — valami fontos ügyet kell ott elintéznem. Az utcán — engedelmével — hozzá szegődöm. — Szeretnék valamit Jókairól hallani öntől, aki a regényeiből többet kiadott. Láthatólag jól esik a szép, fehérhhajú, daliás termetű öreg urnak, hogy a P. M. H. érdeklődik a régmúlt időkről. Ezt mondja lassan, elgondolkodva. — Jókai igen gyakran fordult hozzám a könyveinek kiadása ügyében részint levélileg, részint személyesen. A leveleit mindig német nyelven írta (büszke volt rá, hogy Pozsonyban tanult németül), ha személyesen jött, mindig Samarjayval, a most is Pozsonyban élő ügyvéd nagyapjával keresett fel. Úgy emlékszem, az első regénye, amit kiadtam, a „Rab Ráby“ volt. Ezt követte több műve, a címekre bizony már nem elékszem, csak azt tudom, hogy minket jobban szeretett, mint a pesti kiadókat. — Én a könyveit részint magyar, részint német nyelven adtam ki. — Volt-e Jókai például pénzzavarban? Szerette-e az „előleget", az „ákontót", — kockáztattuk meg a kérdést. Stampfel Károly elmosolyodik. Már az Iparkamara mellett járunk és az ucca forgatagában egy autó elől ugyancsak az utolsó percben térünk ki. — Az előleget? Ki nem szerette az írók közül az előleget? Bizony Jókai is szerette és nem egyszer előfordult, hogy három kötetének kéziratát egyszerre küldte be előre, hogy az előleget megkaphassa. Hát bizony meg is kapta mindig. Már búcsúzik is, sietős az útja. Kezet szerit s a Hummel utca irányában eltűnik fürgén, elevenen, mintha nem is 84 év nyomná a vállát... Ahol Petőfi lakott . • A közhit Pozsonyban azt tartja, hogy Petőfi Sándor a róla elnevezett uccában, az y-nal írott „Pefefy-ho ulicában" lakott, amikor Pozsonyban élt, pedig ez tévedés, mert csak az ,,Országgyűlési Tudósításokat" szerkesztette Kalmár Józseffel együtt 1843-ban a Zsidó uccából nyíló Petőfi ucca egy szűk kis pad«*** *1 iB \ \ ^ 9 \ \ ^xMII ilAiliiissima Petőfi,leli a régi Bél vitJházban szá.mit’ az egykori BlaskoikJL ^ amö]^ a Toldy-kör 1900 Sí a felkáítí^ helí ®»« » „Ebben a házban lakott Petőfi Sándor 1843 május és junius hónapban. Kegyeletes emlékül a Pozsonyi Toldy-Kör 1900 március 15." Az utcát azóta átkeresztelték A pácapályának, a házról, amely később az evangélikus egyházközség tulajdonába került, 1920-ban levették az emléktáblát és azóta sem került oda vissza. Pedig Günther M. Vilmos, az ev. egyházközség képviseletében uj emléktábla elhelyezésekor szóról-szóra a következőket mondotta: ,,Az ev. egyházközség nevében ünnepélyesen kijelentem, hogy ezen az ő tulajdonát képező házon elhelyezett emléktáblát híven megőrizni és annak jókarban tartásáról gondoskodni mindig kötelességének ismeri." No de hát tempóra mutan túr és nemcsak Petőfi emléktáblája tűnt el, hanem a Petőfi szobra is elkerült a színház előtti térről és a Marhavásár tér egyik istállójában adták át a csöndes enyészetnek. Az emléktábla felavatásakor — mint azt az egykorú följegyzésekből megtudjuk — Horváth János államvasuti hivatalnok lakott abban a kis udvari szobában, amely két hónapig Petőfi hajléka volt. Lássuk, ki lakik ott most, 88 év után? Az egyemeletes szürkefalu épületnek az ucca felől lent öt, az első emeleten két ablaka van. A régi húzós csengőt itt is megtaláljuk még. A csengő mellett ügyvédi iroda cégtáblája: „Jabloniczky János dr. és Jurenko dr. ügyvédi irodája" A másik oldalon egy divatszalon reklámja. A kapu alatt a lakók névjegyzéke. Van vagy húsz lakó ebben az ódon házban. Egy öreg nénit szólítok meg az udvarban: — Kérem, nem tudja, melyik az a szoba, amelyben Petőfi lakott? A megszólított idegenül néz rám. Németül felel: — Hogy? Petőfi? Nem ismerem azt az urat. Én csak 6 éve lakom itt, tessék talán a házmestert megkérdezni, mert itt sok lakó van. Petőfi nevű lakóról nem tudok... A kis házmesteri lakásban már tudják, hogy miről nevezetes a ház, bár pontosan nem tudják, melyik a keresett szoba. Hollóékhoz utasítanak, akik már nagyon régen, 70 éve itt laknak a földszinten. Hollóéknál 70 év körüli fehérhajú asszonyság fogad. — Oh, hogyne tudnám, hol lakott Petőfi, itt, kérem, fölöttünk, az első emeleten, most Neugebauer kisasszony lakik a szobában... De majd fölvezetem az urat... Útközben az öreg német asszonyság csillogó szemmel beszél Petőfiről, akiről az édesapja sokat mesélt neki, így elmondta, hogy Petőfi a bútorozott szobában hátrahagyta jurátus kabátját (attiláját), aminek később Ilire ment és mikor Petőfi híres ember lett, a pozsonyi jurátusok a kabátnak minden egyes négyzet centiméteréért egy aranyforintot adtak, mert hogy széjjel vagdosták emléknek, így a házigazda, akinél talán a bohém, vékonypénzű költő, néminemű hátralékban lehetett a lakbérrel, bőven kárpótolva lett a jurátus kabát árából. Nem tudom hamarjában, hogy a Petőfi életrajzírói erről a kedves epizódról megemlé