Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1872-05-04 / 18. szám
görbedő népét a szellemi s valláserkölcsi újjászületésnek sikert egyedül biztosító ösvényére vezérelte. Reformátorok voltak Luther, Kálvin, Zwingli, kik a római egyház tantételei közül csak épen azokat vetették el, melyeket a XVI. század szelleme másmerő abszurdumoknak lenni megismert s határozottan elitélt; azokat pedig hűségesen megtartották, melyek még a XVI. század szelleméletének háztartásában szükségesek valának. Ha a XVI. század reformátorai, ezelőtt 300 esztendővel, az uj irányzat, s a mai keresztyénség feladatának végrehajtására vállalkoztak volna, pedig voltak ám köztök századokra kiható nagy szellemek is : akkor bizonyosan forradalmat idéztek volna elő, és a Vatikán hierarchiai gépezetének malmára hajtották volna a vizet; akkor nem 1869.július havában mondatott volna ki a pápa a istensége, hanem azonnal a XVI. században, a mint reformáció szelleme a tűi hajtások zúgó habjai közé temetkezett volna. A reformátorok mindeneket megpróbáltak, amit jónak, üdvösnek, szükségesnek ítéltek, azt megtartották ; de azt soha sehol nem mondották, hogy ők a hitigazságokat minden kor és nép számára akarják megállapítani. Ők még a római egyháztól sem akartak elszakadni, annyira szent volt előttök a krisztusi egység elve; de az eszmének élni kellett, s nem a reformátorok forradalmi szándéklatai, hanem a római egyház abszolutisztikus makacssága hozták létre a szakadást. Így jött létre a XVI. század reformációja, mely a dolgoknak egy egészen új rendjét vala megállapítandó, megkezdve a szellemvilágnak ama mozgalmát, melynek habverései, hullámgyűrüzetei, észlelhetők mindenütt, hol a népekben a haladás ösztöne és vágya egészen el nem fojtatott. Forradalmak keletkezése két körülménytől szokott mindenkor függeni. Egyik az, midőn a reformátorok nem tekintve koruk szellemi álláspontjára, túlhajtások által hozzák izgalomba a kedélyeket, oly térre terelvén a szellemeket, amelyen szakítani kell a múltak összes hagyományaival, és a dolognak egy még egészen fel sem fogott, új rendjéhez kell csatlakozni. A másik az, midőn a társadalom konzervatív elemei állnak a haladás útjába, a frigyládára ráütik a maradás nagy pecsétjét, meg nem gondolván, hogy annak tartalma majd idővel megdohosodik, és hogy jobb megalkudni a korral, mint eltiportatni annak rohanó kerekei által. Én becsülöm az egyházi tanformákhoz való őszinte és állhatatos ragaszkodást, ez magában még nem is hiba, és a lezajlott századok vidékein való merengő andalgásnál egyébnek nem nevezhető; de már azt nem helyeselhetem, ha valaki minden kis eszmefuvallatot garaboncás deáknak lát, s rémséges dolgokat sejt még ott is, a hol pedig csupán csak a szellem mozdult meg s tör utat a kort gondolatok szabad folyásának. mozgató nagy eszmék és A hivatkozás tehát, — mely a reformátorokra, még pedig mint olyatén tekintélyekre történik, kik a konfessziókat minden idő és nép számára oly „ne nyúlj hozzám” -féle hitelvekül alkoták meg, melyeken változtatni többé nem lehet, nem szabad, — alapjában hibás. Fölösleges mondanom, hogy az ilyen gondolat annyira jár derék, úttörő reformátorainktól, valamint végesen az ég a földtől. Hogy is lett volna örök időkre kötelező hitcikkeket alkotni szándékukban ama dicső hitbajnokoknak, kik épen azért szálltak viadalra Rómának hagyományos rendszere, a józan ésszel és a felébredt tudományosság elveivel ellentétbe jött hitcikkei ellen, hogy az emberiség valláserkölcsi szellemvilágának láthatáráról a sötétség jellegeit tova űzzék , az istenhez vezérlő haladásnak, tökéletesedésnek útját egyengessék és megtörjék. És kérdjük, igazságos lett volna-e a dicső emlékü reformátoroktól, hogy ha attól, a mit ők maguknak megengedtek Róma ellenében, minket örökre meg akartak volna fosztani, t. i. szellemiségünk elutasíthatlan követelményétől, a lelkiismeret szabadságától, és az ennek alapját egyedül biztosító szabad vizsgálódás jogától ? Nem is mondotta azt soha sem Luther, sem Kálvin : „én vagyok az üdv országába vezérlő igazságoknak birtokában, aki máskép hiszen, avagy vélekedik, anathema esto". És ha mondotta volna akárki a reformátorok közül ezt, annak aligha ellent nem mondottak kornak már igen s hátat nem fordítottak volna azon világosan látó gondolkodói. Mert ne higgje azt senki, hogy a reformáció eszméje csak csupán a reformátorok agyában mozdult volna meg. A vallási szabad eszmék szele már akkor igen hatalmasan fuvallott, mikor Luther a wittenbergi vártemplom kapujára ismert hittételeit kiszegezni magának bátorságot vett, s az átokbullát és a római egyházjogot a sokaság egetverő eljenei közt megégető 1520. dec. 10. Igazán mondja Kossuth, hogy a legnagyobb ember is korának csak óramutatója, és az az igazi reformátor, ki a haladó eszmék lobogó-