Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)
1910-05-08 / 19. szám
A dunántúli egyházkerület elrendelte a párisi alapot elfogadó ifjúsági egyesületek alakítását; az espereseket felkérte, hogy ezeknek felállítását mindenütt szorgalmazzák. Sőt annyira ment buzgalmában — R. L. szerint nemde vakbuzgalom ? — az az egyházkerületi közgyűlés, hogy a konventnek, illetve a többi egyházkerületeknek is ily alapon, ily irányú egyesületek felállítását merészelte javasolni. A párisi alapot elfogadó és nálunk már egy kerületben, kerületi és országos szervezetben egyesült ifjúsági egyesületek tehát egy egyházkerület által „reczipiáltattak" és most az a veszedelem fenyeget, hogy őket a többiek is befogadják. Reczipiáltatott tehát ez a „sötét, szomorú irány" Magyarországon! Oh atyák! Vigyázzatok, legyetek résen, ne üljetek fel, mint ahogy „felült a dunántúli egyházkerület vezetősége egy pár dunántúli egyéniségnek" — értsd obscurus „alaknak" — és űzzétek el azt a torzszülöttet az egyház falaitól, mert bizony-bizony nagy veszedelmet zúdít ez reá. Finis ecclesiae! El vele oda, ahonnan jött:... Kálvin városába, Genfbe. Igen, ott, egy szép, barátságos hajlékban, a melyben mi magyarok és a Genfben járt idegenek százai olyan barátságos fogadtatásra találtunk, ott székel a haditanács, onnan árad ki a nagy veszedelem széles e világra. Genfben van ugyanis a párisi alapon szervezett ifjúsági egyesületek világszövetségének központi vezetősége. Titkára egy, a „dunántúlihoz" hasonló „sötét, szomorú egyéniség", Fermand Károly a neve, akit azonban, dr. Ravasz Lászlónak bizonyára nagy fájdalmára, kénytelen vagyok úgy bemutatni, mint aki azokra, akik megismerték, azt a benyomást tette, hogy egy igazi keresztyén „gentleman", a legtelibbvérű franczia kiadásban. Ez az úr, a ki hazánkat már több ízben meglátogatta, egy pár „dunántúli egyéniséggel", közöttük néhai Szász Károly püspökkel, Szilassy Aladár egyházmegyei gondnokkal, Kenessey Béla püspökkel, Szőts Farkas, Hamar István theol. tanárokkal, Antal Gábor püspökkel, Konkoly Thege Béla gondnokkal stb. karöltve, zúdította reánk ezt a nyugatról jött veszedelmet. Sőt, hogy ez még jobban terjedjen, a meglevő ifjúsági egyesületek nemzeti szövetségbe szervezkedtek, a melynek van egy állandó bizottsága és van, a világszövetség és a hazai ügybarátok pártfogása folytán, országos utazó titkára is, akinek feladata épen az, amitől dr. R. L. annyira félti szeretett egyházát, tudniillik, hogy ilyen ifjúsági egyesületeket szervezzen és az ifjúság ilyen alapon való gondozása, ügyének barátokat toborozzon. Nem sorolom fel azon egyéniségek neveit, akik nálunk ezen satnya, dr. R. L. szerint, nemde „angolkóros" irány képviselői. Maradjanak ez idő szerint az ismeretlenség homályában. Nem akarom őket kitenni annak, hogy az ifjú és a keresztyén életben és munkában máris oly nagy tapasztalatú és szerénységű és „a pasztorativ tevékenységnek, mint katexophén papi funkcziónak a kultikus és adminisztratív működéssel egyenrangú statuális beilleszkedést követelő hangoztatója" őket az értékelméletek olimpusi magaslatáról lenézze. Hogy is lehetnék én olyan rosszmájú, hogy eláruljam azokat, akik e nagy veszedelemnek árját zúdítják az egyházra, illetve a „pasztoratív ráhatás szféráján kívül eső ifjúságra". Annyit azonban mégis megemlítek, hogy a nemzeti szövetség elnöke, Szilassy Aladár gondnok. Hiszen ő neki egyéb érdemeiért talán mégis megbocsátja R. L. azt, hogy Fermaud-val karöltve, ezen beteges plánta meghonosításának munkájában részt vett és sok éven át vezetője, elnöke volt a párisi alapon álló budapesti ref. ifjúsági egyesületnek is ! No de lássuk hát azokat a vádpontokat, amelyeket R. L. beadványában felsorol, és amelyeknek alapján ezen munkának hivatalos elítélését, megbélyegzését kéri a kolozsvári egyházmegyétől. Mi is hát az a párisi alap ? Ide írom szóról-szóra: „Az ifjak keresztyén egyesületeinek az a czélja, hogy egy társaságba gyűjtsék azokat az ifjakat, a kik a Jézus Krisztust Megváltójuknak és Istenüknek tekintvén a Szentírások szerint, az Ő tanítványai akarnak lenni, hitükben és életükben, s akarnak munkálkodni együttesen. Mesterük országának az ifjúság között való terjesztésén." Hol van itt ebben szó arról, amit R. L. mond, hogy az egyesület tagjaitól, általa authentikusnak vallott methodus szerint, újjászületést követel ? Hol van itt szó „hittapasztalatok megvizsgálásáról, authentikálásáról" vagy épen valami „előírásszerű újjászületés megismétléséről" ? Ezt a párisi alapot sokfelől összesereglett oly buzgó keresztyén emberek alkották — nem methodisták és baptisták — a kiknek az ifjúsági kényes és nehéz munka terén bőséges tapasztalataik voltak, a kik nem theoriák vesszőparipáiról szónokoltak, a kik előtt tudtommal nem az a czél lebegett, hogy a megtérésre, újjászületésre „methodista methodusokat" állapítsanak meg, sem nem az, hogy az ifjakból „vallásos nyavalygókat" neveljenek, hanem igenis az, hogy az ifjak elé rövid foglalatban oda állítsák, minden kertelés és alkudozás nélkül a legmagasabb ideált: az élő, megváltó Jézust, mint az emberi lélek szuverén Urát és Királyát, akiért érdemes élni és munkálkodni. Zászló ez, melyet kitűzünk és felhívjuk, hogy alája sorakozzanak és ehhez méltóan éljenek az ifjak. És ha azok, akik a felhívásnak engednek és minden gúny és kísértés daczára „erősen megállanak", némelyek szemében: nyavalygók, kárhoztatandó methodisták és baptisták. még nincs mit szégyenkezniük, mert mondhatom — és azt R. L. úr is tudni fogja — nincsenek rosz társaságban. Kárhoztatja R. L. a tagok közti különbségtételt, hogy vannak „aktív és passzív" vagyis pártoló és rendes tagok. Ez utóbbiak az „evangélizálók, vagyis baptisták". Hogy miért szükséges és elengedhetlen feltétel ez a methódus az ifjúsági egyesületek alakításánál, ezt bővebben nem fejtegetem, hiszen Kónya Gábor, volt országos titkár czikkében (Prot. Szemle 1908. 7. sz.) ez bőségesen meg van indokolva. Felhívom erre R. L. úrnak és a párisi alap minden ellenségének figyelmét. De miután, mint sejtem, R. L. előtt K. G. érvei, a múltban teljesített munkájánál fogva, nem nagy súllyal bírnak, felkérem őt, szívlelje meg azt, amit az ifjúsági egyesületi munkára nézve Hesselbacher karlsruhei lelkész írt „Die Seelsorge am Dorfe" czímű munkájában, amelyet bizonyára jól ismer. „Der Kinderfreund" czímű fejezetben felsorolja az ifjak közötti munka nagy nehézségeit és az ő eredmény nélküli kísérletezéseit. „Végre — mondja — sokféle tapogatódzás és kísérletezés után beláttam, hogy egy, tisztán csak a barátságos együttérzést ápoló egyesület — Geselligkeitsverein — faluhelyen nem ér semmit. Nem tudtam szívükhöz férkőzni. Bennem mindig csak a papot látták és nem a barátot. De másként lett, a midőn az egyesületet vallásos alapra helyeztem és e czélból több idősebb ifjat és tekintélyes fiatal férfit megnyertem. Ez utóbbiak komolyabb keresztyének voltak. A serdülő ifjak — Bűben — pajtásaikat, akik a papházba jártak, pietistáknak és fejlógatóknak — Kopfhanger —csúfolták. Ez persze fájt nekik. De azok a hetykék, akik a tornaegyletben elsők voltak, vasárnaponkint a korcsmában ültek és ott költötték heti keresményüket. Ezt az „élvezetet" én nem adhattam nekik. Itt volt a választóvonal a világ és Isten országa között. És bármely enged-