Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1835. július-december (1. évfolyam, 2/1-52. szám)
1835-07-04 / 1. szám
r dezze inkább uraságod: lefeküdt e már ? Két hét óta nem aludt szegény két napra valót. Sürgetős dolgát alig két negyede végzé el, gondolva majd fizetnek értté, mert elkel az értté eső díj, hol a’ kereső beteg, hol a’ munka áll. De uram ollyak az urak: sürgetik a’ szegény embert, csak gyorsan ’s mikor kész, eszükbe sem jut elvitetése. Váltig sürgetem Lizámat: vigye haza a’kész munkát, de makacson megtagadja a’ menést. Valami hóbortos urfié az ingek, ki nem tűrhet leányt szobájában , leányom ugyan menti őt, de biz én nem tarthatom egész embernek azt, ki már azért, hogy asszony, vagy azért, hogy szegény megvet valakit.t£ Szögynek végig kelle hallgatni a’ rá mondott ítéletet, melly ezzel jön rekesztve: „Talán uraságod is váratni méltoztatik? ezennel futok leányomért.“ „Ne tessék — kezdé Szögfi — talán asszonyságoddal is végezhetek. Én vagyok az a’ hóbortos urfi.“ — ,,Oh százszor bocsánatot kérek mondá az egyszerű asztalosné.“ „Nincs miért — viszontó mosolylyal Szögfi — megérdemlettem, de tessék ingeimért eső díjt velem tudatni, ezennel fizetek és holnap érttük küldök.“ „Bizony nem tudom mi esik érttük, de hiszen nem is olly sürgetős , ha még is parancsolni méltoztatik, fölkeltem Lizámat.“ „Azt ne tegye asszonyságod, ha miattam nem aludt két hétig, most nem akarom álmát ismét zavarni, megvárom fölkeltét.“ „Az igen hosszas lesz,“ jön a’ viszonzat. Szögfi nem akarván tovább szót váltani kérdé: ha szabad-e a’ kertbe menetel ? engedje ott a’ várásidőt töltenie. „Oh szabad, szabad, szerencséjének t irtandja e major’ ura, ha megtiszteli kertjét, felelé az asszony. — Szögfi némán járá a’ kert tekervényes utait , keblében újra fölélededt Liza’ kedves képe, szánás emelkedék ott a’ szorgalmas lyányka iránt, ki éjét napot egygyé téve áldozá viruló ifjúságát végetlen munkának, nyomom sükerünek , szüléi állapotját az ínségből ki nem emelhetőnek. Az olly áldozatok, mellyek nyomain virágok nem kelhetnek, az áldozó’ sirkantjaivá válandok, — gondolá a’ bolyongó. A’ kert egyik rejtekében, egy lombos hárs előtt eszmélt föl andalgó Szögünk. Fölébredt, hogy egy bájjelenet újabban, édesebben szenderitse el. A’ lombos hárs árnyában aludt Liza. Szögű megállt, szíve hallatán kezde dobogni a’ szülésért mindenét áldozó, a’ természettől válogatott kecsekkel özönlött kellemes leány előtt. Rény és szépség lánczolák le szívét, szemeit. Édes ámulással csügtek szemei a’ csendesen aluvon. Az ön csendét förduló ifjú gyönyörködék a’ lyányka* szél kitakarta mellén, rajta játszó barna fürtéin, rózsaajkán , ’s a’ hunyt szemek alatt, a’ szépséget kiegészítő tiszta lelket tükröző setétkék szemek ragyogását képzelé. Csöndes ifjú kebléből egy sóhaj lebbent ki; — tiszta szerelme első sóhaja. Az álmodó mosolyra huzá e perczben ajkát ’s ezt rondá: „Hisz ez nem pénz.“ Liza ébredni kezdett, Szögű félre vonult. Liza fölült és sohajtá: „Ah teljesülj szép álom.“ Szögfi az épen fölálló mellé ugrott, megragadd kezét: „Hadd legyek én teljesítője,“ mondá. Liza — a’ véletlen jelenet ’s ajánlat által zavarba jött, — önfeledéssel viszonzá : „Nem is lehet más, mint kegyed.“ Szögfi tűzzel ragadá magához Lizát kiáltva: „Hadd halljam ! hadd halljam álmát.“ Liza szemérmesen vonult ki a’ heveskedő karjából, ’s első zavarából magához térő álma’ feledésével akará annak elbeszélését kikerülni. A’ gátat lelő ifjú tüzesben sürgető. Liza végre olly fagyos hangon mint csak telt tőle mondá: „Azt álmodtam mintha uraságod ingeiért eső díj helyet, egy szívet tett volna kezembe.“ „És ezt szeretné kedves szép Liza ha teljesülne ?“ kérdő hévvel Szögfi. Liza’ arcza lángba borult, Szögfi örömmel ragadá meg a’ néma leányka’ kezét ezt hangozva: „Ezen szemérem tiszta lángszíne elég válasz nekem. Úgy e jó Liza nem haragszik már rám? ah ne haragudjék. Midőn ama balga előitélet koholta erkölcsi színű prédikátziót tartom kegyednek, akkor még más, más ember voltam, most szeretek, véletlenül szeretem kegyedet. Pedig úgy , a’ ki szeret az jó, arra nem lehet haragudni ?“ Lizának végig kelle hallgatni a’ véletlen jött szerelmi nyilatkozást, mellyre csak keble, ajka nem tudott, nem akart felelni, ’s eltérve kérdé: „Talán ingeiért jött uraságod, már készen vannak.“ Szögfi lángkeblét Liza’ fagykérdése jégcsapkint érintő, de sorsához simulva tűzve némultel, és nyugtán ment Liza mellett. — Adóságát kifizető, szerelméről egy hangot sem szólva haza tért; — de nyugalma nem ment vele. Másnap több ízben kérdé szolgáját a’ nyugtalan ifjú: „Tudod , hol lakik Csörgi asztalos?“ A’ felelet mindannyiszor ez jön: „Nem tudom, de kis utasítás után föltalálok akármit.“ „Menj, menj előlem, ha nem tudod,“ utasita magátol a keblével küzdő ifjú. Ő ismét látni vágyott Lizát ’s ezt tisztes okkal nem tehető. Terveket koholt, ismét elhányá, több ízben határozd: maga egyenkint haza hordani ingeit, hogy annál többször