Rakéta Regényújság, 1974. július-december (1. évfolyam, 19-45. szám)
1974-07-02 / 19. szám
tették. Apám, aki még fiatal volt, s nagyon szép ember, számításból vette el: tíz évvel volt idősebb apámnál. Anyámnak szomorú volt az élete: állandóan nyugtalankodott, féltékenykedett és haragudott - de nem az apám jelenlétében; nagyon félt tőle, mert szigorú volt, hideg és tartózkodó. Nem láttam apámnál mesterkélten nyugodtabb, magabiztosabb és zsarnokibb embert. Sohasem felejtem el a villában töltött első heteimet. Az idő csodaszép volt, május 9-én, Miklós napján költöztünk ki a városból. Én hol a villa kertjében, hol a Nyeszkucsnij-kertben, hol meg a városkapun kívül sétálgattam, magammal vittem egyegy könyvet - például Kajdanov tankönyvét - de ritkán nyitottam ki; többnyire verseket mondogattam hangosan - sokat tudtam könyv nélkül -, a vérem forrt, s a szívem sajgott olyan édes és nevetséges búval: mindig vártam valamit, s féltem valamitől, mindenen csodálkoztam, s mindenre készen álltam, képzeletem játéka eleven volt, mindig ugyanazon képek körül csapongott, mint a partifecskék hajnalban a templomtorony körül; tűnődő lettem, szomorkodtam, sőt sírtam is; de a könnyeken és a szomorúságon át, melyet hol egy dallamos verssor, hol egy szépséges este lopott a szívembe, a fiatal, pezsgő élet örömérzése úgy ütközött ki, mint a tavaszi fű. Volt egy hátaslovam. Magam szoktam megnyergelni, s elellovagoltam valahova messze, vágtatni kezdtem, s olyankor lovagi torna hősének képzeltem magam (milyen vígan fújt a fülembe a szél!), vagy az ég felé emeltem az arcom, s kitárt lelkembe befogadtam a ragyogását és azúrkékjét. Úgy emlékszem, akkoriban szinte sohasem jelent meg képzeletemben határozott vonásokkal egy nő képe, egy nő iránti szerelem látománya, de mindenben, amit gondoltam, mindenben, amit éreztem, valami újnak, kimondhatatlannak, édesnek, nőinek a féltudatos, szemérmes előérzete rejtőzött... Ez az előérzet, ez a várakozás áthatotta egész lényemet; benne volt a lélegzetemben, ott lüktetett ereim minden csepp vérében ... s a sors úgy rendelte, hogy nemsokára beteljesedjék. Nyaralónk fából épült, oszlopos úriházból s két alacsony szárnyépületből állt; a bal szárnyban olcsó kárpitokat gyártó üzem helyezkedett el; gyakran meglátogattam, hogy nézzem, hogyan ugrik fel minduntalan tíz sovány és borzas, zsírfoltos kabátú, nyűtt arcú fiú a sajtószerkezet négyszögletű tönkjeit leszorító emelőkre - s hogyan nyomják ki ilyen módon, satnya testük súlyával, a kárpitok tarka mintáit. A jobb oldali szárnyépület üresen állt, s kiadó volt. Egy napon - május kilencedike után három héttel — ennek a szárnynak az ablaktáblái kinyíltak, s női arcok jelentek meg a lakásban. Emlékszem, anyám még aznap tudakozódott ebéd közben az első inasnál: kik az új szomszédok, s mikor meghallotta, hogy Zaszekina hercegné családja, nem minden tiszteletadás nélkül mondta: - Á! hercegné... - majd hozzátette: - Bizonyosan valami szegény hercegné. - Három bérkocsival jöttek, kérem - jegyezte meg, a tálat tisztelettel kínálgatva, az első inasz, saját fogatuk nincs, a bútoruk is jelentéktelen. - Igen - válaszolta anyám mégis jobb így. Apám hidegen nézett rá, anyám elhallgatott. Zaszekina hercegné valóban nem lehetett gazdag: az a bérelt épületszárny olyan rozzant, alacsony és kicsi volt, hogy jobb módú emberek aligha költöztek volna bele. - Egyébként mindezeket elengedtem akkor a fülem mellett. A hercegi cím nemigen hatott rám: Schiller Haramiáit olvastam nemrégiben. Szokásom volt kertünkben puskával kószálgatni minden este, s lesni a varjakat. Ezeket az óvatos, ragadozó, ravasz madarakat régóta gyűlöltem. Azon a napon is a kertbe mentem - s miután hiába jártam végig a fasorokat (a varjak megismertek, s már messziről elkezdtek szaggatott hangon károgni), véletlenül egy alacsony kerítéshez közeledtem, mely a mi kertünket elválasztotta attól a keskeny kertsávtól, amely a jobb oldali szárnyépülethez tartozott, s mögötte nyúlt el. Lehajtott fejjel haladtam, hirtelen hangokat hallottam: átnéztem a kerítésen - s gyökeret vert a lábam... Különös látvány tárult elém. Néhány lépésnyire tőlem - zöld málnabokrok között, egy kerti tisztáson - magas, karcsú lány állt csíkos, rózsaszín ruhában, fehér kendővel a fején; négy fiatalember sürgött-forgott körülötte, s a lány egymás után koppintotta meg homlokukat apró, szürke virágokkal, melyeknek nem tudom a nevét, de gyermekek jól ismerik: zsákocska formájúak, s nagyot pukkannak, ha valami szilárd tárgyra ütnek velük. A fiatalemberek szívesen tartották oda homlokukat, a lány mozdulataiban pedig (oldalról láttam) volt valami annyira elbűvölő, parancsoló, kedvesés komikus báj, hogy majdnem felkiáltottam a csodálattól és gyönyörűségtől, s azt hiszem, mindent odaadtam volna a világon, ha azok a szépséges ujjacskák nekem is a homlokomra koppintottak volna. A puskám lecsúszott a földre, mindenről megfeledkezve néztem azt a karcsú alakot, azt a nyakat, azt a két szép kezet, a fehér kendő alól kibomló szőke hajat, azt a félig csukott, okos szemet, azokat a szempillákat s alattuk a finom bőrű arcát... - Fiatalember, fiatalember - szólalt meg egyszerre egy hang mellettem -, illik-e ilyen szemmel nézni idegen kisasszonyokra? Megrezzentem és megdermedtem... Rövidre nyírt, fekete hajú férfi állt mellettem a kerítésen túl, s gúnyosan nézett reám. Ebben a pillanatban a lány is felém fordult... Nagy, szürke szemet láttam hevült, eleven arcban - s ez az egész arc egyszerre megremegett, nevetni kezdett, fehér fogak villogtak benne, szemöldöke kissé komikusan magasabbra húzódott... Elpirultam, felkaptam a földről a puskát, s a csengő, de nem rosszindulatú nevetéstől kísérve beszaladtam a szobámba, leborultam az ágyra, s eltakartam kezemmel az arcomat. A szívem erősen vert, nagyon szégyelltem magam, s nagyon jókedvű voltam: eddig nem ismert izgalom vett erőt rajtam. Pihenés után megfésülködtem, rendbe hoztam magam, s lementem teázni. A fiatal lány képe előttem lebegett, a szívem már nem vert olyan erősen, de valami jóleső érzés töltött el. — Mi bajod? — kérdezte apám hirtelen. Lőttél varjút? Szerettem volna mindent elmondani neki, de megtartóztattam magam, s csak mosolyogtam magamban. Mikor a lefekvéshez készültem, magam sem tudom, miért, hármat fordultam a fél lábamon, megkentem a hajamat, lefeküdtem, s egész éjjel aludtam, mint a tej. Hajnaltájban felébredtem egy pillanatra, felemeltem a fejem, elragadtatva körülnéztem , s megint elaludtam. 3 „Hogy tudnék vele megismerkedni?" - volt első gondolatom, mihelyt reggel felébredtem. Reggeli előtt lementem a kertbe, de nem kerültem a kerítés közelébe, s nem is láttam senkit. 2 4