Rakéta Regényújság, 1974. július-december (1. évfolyam, 19-45. szám)

1974-07-02 / 19. szám

tették. Apám, aki még fiatal volt, s nagyon szép ember, számí­tásból vette el: tíz évvel volt idősebb apámnál. Anyámnak szo­morú volt az élete: állandóan nyugtalankodott, féltékenykedett és haragudott - de nem az apám jelenlétében; nagyon félt tőle, mert szigorú volt, hideg és tartózkodó. Nem láttam apámnál mesterkélten nyugodtabb, magabiztosabb és zsarnokibb embert. Sohasem felejtem el a villában töltött első heteimet. Az idő csodaszép volt, május 9-én, Miklós napján költöztünk ki a városból. Én hol a villa kertjében, hol a Nyeszkucsnij-kertben, hol meg a városkapun kívül sétálgattam, magammal vittem egy­­egy könyvet - például Kajdanov tankönyvét - de ritkán nyitottam ki; többnyire verseket mondogattam hangosan - sokat tudtam könyv nélkül -, a vérem forrt, s a szívem sajgott­­ olyan édes és nevetséges búval: mindig vártam valamit, s féltem valamitől, mindenen csodálkoztam, s mindenre készen álltam, képzeletem játéka eleven volt, mindig ugyanazon képek körül csapongott, mint a partifecskék hajnalban a templomtorony körül; tűnődő lettem, szomorkodtam, sőt sírtam is; de a könnyeken és a szo­morúságon át, melyet hol egy dallamos verssor, hol egy szépséges este lopott a szívembe, a fiatal, pezsgő élet örömérzése úgy ütkö­zött ki, mint a tavaszi fű. Volt egy hátaslovam. Magam szoktam megnyergelni, s el­­ellovagoltam valahova messze, vágtatni kezdtem, s olyankor lovagi torna hősének képzeltem magam (milyen vígan fújt a fülembe a szél!), vagy az ég felé emeltem az arcom, s kitárt lel­­­kembe befogadtam a ragyogását és azúrkékjét. Úgy emlékszem, akkoriban szinte sohasem jelent meg kép­zeletemben határozott vonásokkal egy nő képe, egy nő iránti szerelem látománya, de mindenben, amit gondoltam, minden­ben, amit éreztem, valami újnak, kimondhatatlannak, édesnek, nőinek a féltudatos, szemérmes előérzete rejtőzött... Ez az előérzet, ez a várakozás áthatotta egész lényemet; benne volt a lélegzetemben, ott lüktetett ereim minden csepp vérében ... s a sors úgy rendelte, hogy nemsokára beteljesedjék. Nyaralónk fából épült, oszlopos úriházból s két alacsony szárnyépületből állt; a bal szárnyban olcsó kárpitokat gyártó üzem helyezkedett el; gyakran meglátogattam, hogy nézzem, hogyan ugrik fel minduntalan tíz sovány és borzas, zsírfoltos kabátú, nyűtt arcú fiú a sajtószerkezet négyszögletű tönkjeit leszorító emelőkre - s hogyan nyomják ki ilyen módon, satnya testük súlyával, a kárpitok tarka mintáit. A jobb oldali szárny­­épület üresen állt, s kiadó volt. Egy napon - május kilencedike után három héttel — ennek a szárnynak az ablaktáblái kinyíltak, s női arcok jelentek meg a lakásban. Emlékszem, anyám még aznap tudakozódott ebéd közben az első inasnál: kik az új szomszédok, s mikor meghallotta, hogy Zaszekina hercegné családja, nem minden tiszteletadás nélkül mondta: - Á! hercegné... - majd hozzátette: - Bizonyosan valami szegény hercegné. - Három bérkocsival jöttek, kérem - jegyezte meg, a tálat tisztelettel kínálgatva, az első inas­z, saját fogatuk nincs, a búto­ruk is jelentéktelen. - Igen - válaszolta anyám mégis jobb így. Apám hidegen nézett rá, anyám elhallgatott. Zaszekina hercegné valóban nem lehetett gazdag: az a bérelt épületszárny olyan rozzant, alacsony és kicsi volt, hogy jobb módú emberek aligha költöztek volna bele. - Egyébként mindezeket elengedtem akkor a fülem mellett. A hercegi cím nemigen hatott rám: Schiller Haramiáit olvastam nemrégiben. Szokásom volt kertünkben puskával kószálgatni minden este, s lesni a varjakat. Ezeket az óvatos, ragadozó, ravasz madarakat régóta gyűlöltem. Azon a napon is a kertbe mentem - s miután hiába jártam végig a fasorokat (a varjak megismertek, s már messziről elkezdtek szaggatott hangon károgni), véletlenül egy alacsony kerítéshez közeledtem, mely a mi kertünket elválasztotta attól a keskeny kertsávtól, amely a jobb oldali szárnyépülethez tartozott, s mögötte nyúlt el. Lehajtott fejjel haladtam, hirtelen hangokat hallottam: átnéztem a kerítésen - s gyökeret vert a lábam... Különös látvány tárult elém. Néhány lépésnyire tőlem - zöld málnabokrok között, egy kerti tisztáson - magas, karcsú lány állt csíkos, rózsaszín ruhában, fehér kendővel a fején; négy fiatalember sürgött-forgott körülötte, s a lány egymás után koppintotta meg homlokukat apró, szürke virágokkal, melyeknek nem tudom a nevét, de gyermekek jól ismerik: zsákocska formájúak, s nagyot pukkannak, ha valami szilárd tárgyra ütnek velük. A fiatalemberek szívesen tartották oda homlokukat, a lány mozdulataiban pedig (oldalról láttam) volt valami annyira elbűvölő, parancsoló, kedves­­és komikus báj, hogy majdnem felkiáltottam a csodálattól és gyönyörűségtől, s azt hiszem, mindent­ odaadtam volna a világon, ha azok a szép­séges ujjacskák nekem is a homlokomra koppintottak volna. A puskám lecsúszott a földre, mindenről megfeledkezve néztem azt a karcsú alakot, azt a nyakat, azt a két szép kezet, a fehér ken­dő alól kibomló szőke hajat, azt a félig csukott, okos szemet, azokat a szempillákat s alattuk a finom bőrű arcát... - Fiatalember, fiatalember - szólalt meg egyszerre egy hang mellettem -, illik-e ilyen szemmel nézni idegen kisasszonyokra? Megrezzentem és megdermedtem... Rövidre nyírt, fekete hajú férfi állt mellettem a kerítésen túl, s gúnyosan nézett reám. Ebben a pillanatban a lány is felém fordult... Nagy, szürke szemet láttam hevült, eleven arcban - s ez az egész arc egyszerre megremegett, nevetni kezdett, fehér fogak villogtak benne, szem­öldöke kissé komikusan magasabbra húzódott... Elpirultam, felkaptam a földről a puskát, s a csengő, de nem rosszindulatú nevetéstől kísérve beszaladtam a szobámba, leborultam az ágyra, s eltakartam kezemmel az arcomat. A szívem erősen vert, nagyon szégyelltem magam, s nagyon jókedvű voltam: eddig nem ismert izgalom vett erőt rajtam. Pihenés után megfésülködtem, rendbe hoztam magam, s le­mentem teázni. A fiatal lány képe előttem lebegett, a szívem már nem vert olyan erősen, de valami jóleső érzés töltött el. — Mi bajod? — kérdezte apám hirtelen.­­ Lőttél varjút? Szerettem volna mindent elmondani neki, de megtartóztattam magam, s csak mosolyogtam magamban. Mikor a lefekvéshez készültem, magam sem tudom, miért, hármat fordultam a fél lábamon, megkentem a hajamat, lefeküdtem, s egész éjjel aludtam, mint a tej. Hajnaltájban felébredtem egy pillanatra, felemeltem a fejem, elragadtatva körülnéztem , s megint elaludtam. 3 „Hogy tudnék vele megismerkedni?" - volt első gondolatom, mihelyt reggel felébredtem. Reggeli előtt lementem a kertbe, de nem kerültem a kerítés közelébe, s nem is láttam senkit. 2­ 4

Next